Mindenhol telepakolt pelenkák -háromszorosan is!-, szanaszét dobált cumik, félig üres cumisüvegek, a mosógépbe pedig apró, falatnyi kis babaruhák, többnyire kék, rózsaszín, zöld és fehér színekben. Kivétel ezek alól persze azok a pöttöm kis ruhácskák, amiket sikerült az álmatlan napjaimban összemosnom más színű göncökkel. Egy szó, mint száz, sejtettem, hogy nem lesz könnyű ez a szülőség izé, főleg úgy, hogy egyszerre három is érkezett, de hogy ennyire megoldhatatlannak bizonyuljon minden!
Értékelem, hogy Ben anyja mindennap velem van nappal, mikor a kicsi fia -aki nem mellesleg ugyanúgy kiveszi mindenből a részét, mint én-, bent gürizik a melóhelyen látástól vakulásig, de ez sem mehet így az örökkévalóságig! Már csak azért sem, mert így soha nem fogom tudni megtanulni, hogy milyen az, ha egyedül vagyok hagyva egyszerre három gyerkőccel, a köztünk, a levegőben szikrázó feszültségről pedig inkább ne is beszéljünk! Jobb lesz az úgy mindenkinek, ha hamarosan megköszönöm Corbet néninek(?) az eddigi fáradalmait és segítségét, és végre a sarkamra állok!
-Jövök már! Jövök Pöttöm, akármelyik is vagy éppen... - Félálomban fordulok át másik oldalamra a gyerekmegőrző felé, aminek a túlvégéből már hallom is a vékonyka, annál is erőteljesebb, keserves sírást. Megtanultam már, hogy ilyen helyzetekben -ha csak az egyik sír éppen-, jobb minél hamarabb odaérni és elhárítani a "veszélyt" mielőtt még a másik kettőt is felébreszthetné, és ők is rázendíthetnének. Természeti katasztrófához hasonló módon vágódom ki az ágyból, és szaladok át botladozva a mi szobánkkal szembelévő babaszobára, amivel az érkezésük előtti utolsó egy hétben sikerült csak végeznünk. Ahhoz képest egész kis pofásan, kifejezetten gyermekközpontúnak néz ki! Na, de kit érdekel most a design, amikor az egyik csecsemőm úgy bömböl, mintha nyúznák? Lassan már sikerül a hangjukról megkülönböztetnem őket. Odalépve a kiságyhoz -amiben a három kis pirinyóság szinte eltűnik-, már tudom is, hogy melyik lurkó az, aki már megint nem bír a hasfájásával.
-Jaj de kis nyafka itt valaki! - Nyúlok be a három kis csodához, hogy kivehessem az éppen nyűglődő Isaacot, akit rögtön úgy kezdek el ringatni, hogy a kis fejecskéjét a vállamra tudja hajtani. Egyik kezemmel pelenkás feneke alatt támasztom, másikkal pedig csitítgatva simogatom falat kis hátát.
-Oh remek! Emberes egy büfi volt ez kicsi fiam! - Dörmögöm halkan az orrom alatt. Már egyáltalán nem zavar, hogy minden második fölsőm a szennyesládában végzi valamelyik miatt. Amikor az ember szülő lesz, hirtelen mindenről megfeledkezik, és teljesen természetesnek találja az olyan dolgokat, amiktől azelőtt irtózott. Ilyen például az is, amikor könnyűszerrel az ember nyakába öklendeznek. Inkább jöjjön ki, minthogy megfulladjanak tőle. Még gondolni is borzalmas rá! Amikor már csak elhalkult nyöszörgését és lassacskán egyenletessé válok szuszogását hallom a fülem mellett a vállamon, lassan oda osonok az ajtó melletti, fonott, igen csak kényelmes, fehér hintaszékhez, amibe leülve, változtatok Isaac eddigi pozícióján, immáron már a karomban tartva, lassan ringatva. Mindvégig egy fáradt, de annál is elégedettebb, boldogabb mosollyal az arcomon nézve a kis arcocskáját, lassacskán elnehezülő szemecskéit. Gyönyörűségeim!

Isaac sírása azonnal kiugrasztott az ágyból, és arra ösztökélt, hogy egy percet se várjak tovább, jöjjek át, és nézzem meg, hogy mi a hisztijének oka. Nem merek kockáztatni! Ha csak azért sírnak fel, mert éhesek, szomjasak, vagy csak egy kis hasfájásról van szó, akkor is hajlandó leszek velük éjszakákon át virrasztani, csakhogy tudjam, nincs ezeknél a kis, minden újszülött napjában teljesen természetes dolgoknál semmi komolyabb. Nem hagyhatom, hogy az történjen, ami Mattyvel is. Túlságosan is sokat szenvedtem értük ahhoz, hogy ők is, és ezzel együtt mi is Bennel egy újabb tragédia áldozatául eshessünk.
Kimerültségem ellenére mosolyogva, gyönyörködő arccal emelem ki a kiságyból egyenlőre még békésen szundikáló ikertestvérei mellől a kis hisztist, egy jó darabig úgy ringatva és tartva, mint amikor egy kiadós kis cumizás után a büfiztetésre kerül a sor. És lám! Nézzenek csak oda! Aprócska hátának simogatása máris meghozza az eredményt. Amint a büfi kicsúszik, Isaac máris elhallgat, egyszerűen csak megnyugszik, mintha pár perccel ezelőtt nem ordított volna úgy, mint a sakál, felverve ezzel még állítom a nyolcadik szomszédot is.
Visszatehetném Ian és Isabelle mellé, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy a másik kettő -követve bátyjuk példáját-. nem sírt fel, és visszamehetnék aludni még pár órát a következő etetésig, mégsem cselekszem így. Helyette csak helyet foglalok a szobában lévő hintaszékben, így ringatva el a kis mazsolát, aki hamarosan már újra édesdeden szunyókál. Csak néha kezd el -hol hangosabban, hol pedig halkabban-, nyögdécselni álmában a hasfájás miatt, de ezenkívül teljesen nyugodtnak mondható. A hintaszékben történő lassú dülöngélés hamarosan számomra is meghozza a kellő hatást, de mielőtt még lecsukódhatnának a szemeim, már hallom kattanni a zárat. Szívem egy hatalmasat dobban, és Isaac is nyűglődve, ám továbbra is alva, mocorogni kezd a kezemben a váratlan mozdulatomnak hála. Lágyan mosolyogva lepillantok békés kis arcocskájára, és mikor legközelebb felemelem a fejem, az ajtóban állva megpillantom a büszke apukát.
-Haha, nagyon vicces vagy! - Mondom ironikusan. Többre sajnos már nem tellett. Túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy hajnalok hajnalán azon igyekezzek, hogy megnyerjek vele szembe egy hatalmi játszmát.
-Tudod, minden csak nevelés kérdése... - Rándul szám széle egy sunyi mosolyba, ahogy lassan felállok, és kezemben Isaac-kal, oda battyogok Benhez, és közel simulva hozzá, nyomok egy lágy csókot az ajkaira, kifejezve ezzel a hálámat, a szerelememet.
-Akkor már mehetsz is a te állítólagos kis angyalodhoz. Már, ha ez ő egyáltalán. - Nevetek fel halkan, harsányan, mikor felcsendül a kiságy felől az egyik csöppség sírása.
-Lehet ma sem fogunk aludni? - Kérdezem csak úgy mellékesen, miközben hüvelykujjammal finoman megcirógatom Isaac kis dundi arcocskáját, fél szemmel a fali óra felé pislogva. Nem véletlen kelnek fel egymás után! Nem sokára megint kaja idő.

Hónapokkal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok egy háromszoros gyermekáldásnak. Féltem, rettegtem attól, hogy hogy fogom tudni őket egyedül felnevelni, és a jövőtől is féltem, attól, hogy majd hogy fogom nekik elmagyarázni, és megértetni velük, hogy az apukájuk miért nem él velünk, ahogy a többi gyerekkel is. És akkor az anyagi részéről a dolgoknak egy szót sem ejtettem. Szerencsére azonban mindez nem következett be! Lehet, hogy csak az utolsó pillanatokban, de a mérleg nyelve végül a pozitív irányba billent, visszakaptam Bent -akinek most még inkább bizonyítani akarok, mivel vitathatatlan, hogy még azért nem sikerült teljes egészében visszaszereznem a bizalmát, ahhoz túlságosan is nagy hibát követtem el a közelmúltban-, együtt élünk, a kis lurkók is egészségesek, anyagilag is viszonylag jól állunk. Hát kell ennél több?! Most már bizton merem állítani, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakultak a dolgok, még úgy sem, hogy mindig nem ilyen váratlanul és tervezetlenül kellett családot alapítanunk. Szemeim felragyognak, szívem pedig kihagy egy ütemet, amikor meglátom belépni a szobaajtón. Néha ilyenkor, amikor több tíz órán keresztül nem találkozunk a munkája miatt, úgy érzem egy-egy viszontlátás alkalmával, hogy újra beleszerettem. Leírhatatlanul jó érzés! Nem is habozva, már állok is fel a hintaszékből Isaac-kal a karomban, hogy odasuhanva Benhez, egy lágy csókkal jutalmazhassam.
-Ne bízd el magad te Gentleman! Még a végén nagyot koppansz... - Hiába a babák érkezése, hiába a közös élet, még mindig ugyanúgy szívjuk egymás vérét. Ki mondta, hogy attól, mert még gyereked született, teljesen be kell savanyodnod és nem viselkedhetsz úgy, ahogy ezelőtt is tetted?
-Nem volt valami mintaszülő? Pedig az unokáival nagyon is... nos... maradjunk csak annyiban, hogy néha úgy érzem, mintha anyád versengeni akarna velem, és meg akarná mutatni, hogy már csak azért is jobban ért a mi gyerekeinkhez, mint én, az anyjuk. - Ha jól figyelt, hangomból nem kevés sértettséget és ellenszenvet lehetett az imént kihallani, de ez van. Sajnálom, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire unszimpatikus neki a pofám, ami persze -akármennyire is szeretném titkolni-, kölcsönös. Minden az arcomra van írva, akárhányszor csak valamelyiket kiemeli a kiságyból, vagy megeteti őket, vagy amikor pelenkáz... Persze, tisztában vagyok én vele, hogy imádja őket, meg hogy első unokák és blabla, de azoknak a gyerekeknek van egy anyjuk is, aki szerintem hamarabb megéri őket!
-Persze, hogy megértette! És, ha jól érzem, sikerült termelnie is a pelusba... - Nevetek fel. Akármennyire is csodás apa, és akármilyen segítőkész, és akármennyire imádja őket, be kell vallania, a pelenkázás még mindig nem tartozik az erősségei közé. Elég sűrűn fordul elő, hogy átadja nekem a "piszkos" melót.
-Megnyugtatlak Édes, hogy ez még évekig így fog menni. - Nevetek fel újra harsányan, hogy fel ne ébresszem Isaacot és Isa-t, miközben odasétálok Benhez, hogy -Isaacot persze továbbra is a kezemben tartva-, Ben mögé lopózva, bekerülhessek a hatalmas, elkerekedett, felfedező szemek hatókörébe, és egy óvatos, hosszas puszit adhassak Ian fejecskéjére, ki minderre elégedett nyöszörgésbe kezd. Ezután döntök csak úgy, hogy itt az ideje visszatenni a továbbra is édesdeden szundikáló picúrt Isabelle mellé, ami perceken belül meg is történik. Persze, mielőtt újra elfordulhatnék a kiságytól, nem bírom ki, hogy egy lágy, elégedett mosollyal az arcomon ne pihentessem egy pár pillanatig a két kis csöppségen a tekintetemet. Ebből a nyugodt, földöntúli hangulatból Ben következő szavai rángatnak vissza a véres valóságba. Rögtön tiltakozó képpel felé fordulok.
-Mi? Na neeeem! Ráadásul pont este, amikor már te is itthon vagy? Elég, ha nappal itt van... Különben is... arra gondoltam, hogy... holnap megmondom neki, hogy nem kell többet jönnie, mármint... majd próbálom úgy mondani, hogy inkább tűnjön úgy, hogy már boldogulok innen egyedül is, ne úgy, hogy nem tudom megtűrni a kicsik és magam mellett sem. - Mondom őszintén a véleményem. Ben előtt nem titok, hogy egyáltalán nem csípjük egymást az anyjával, és tudom, hogy nem fog az miatt egy hétig a szobába zárkózva sírni, mert nem kertelek, és megmondom a tutit az anyjáról.
-Na? Szeretnéd te tisztába tenni? - Térek rá végül egy másik témára, miközben ismét Ben háta mögé lopózok, hogy a vállán keresztül átkukucskáló Ianben gyönyörködhessek.

Soron következő mondatára egy vad, pajkos mosoly terül szét arcomon. Imádom, mikor ennyire leharcoltan hazaállít éjjel, és még azt is képes elviselni, hogy a gyerekeinek az anyja úgy kapaszkodik bele minden egyes idegszálába -kihasználva a fáradtságát-, mintha azok rugalmas kötelek lennének. Pedig nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nem azok, és hogy ha egyszer Bennél szakad a húr, akkor már ba*hatom az egészet. Volt már ilyenre példa -mondjuk amikor megtudta, hogy nem akarom megtartani az ikreket, és a falhoz vágta a vázát-, és nem akarom, hogy ez még egyszer megismétlődjön, főleg úgy, hogy itt vannak a kicsik, és Ők rengeteg figyelmet, törődést, na és persze türelmet igényelnek. Jobb is, ha megpróbálom minél hamarabb kiverni a fejemből azokat a múltbéli emlékeket, amiktől még a hideg is kiráz. Na, nem mintha az idegesítő, szipirtyó anyja maximalizmusáról, és arról, hogy mennyire nem csípi a burámat, élvezetesebb lenne társalogni, de legalább elmondhatom valakinek, hogy mi az, ami zavar és ettől máris könnyebb egy fokkal. És lám! Még tanácsot is kapok, amivel igazából nem tartok előrébb sokkal, de most talán egyenlőre ez is éppen elég. Nem is akarok innentől kezdve többet szót ejteni az anyjáról és kész! Bár ezt szerintem mondanom sem kell, Ő is nagyon jól látja, ebben biztos vagyok.
-Nem tudom... nem tudom mire számítottam, de hagyjuk is inkább. - Sóhajtom, miközben megforgatom a szemeimet, ennyivel le is tudva ezt az egészet. Nincs kedvem még egy rohadtul fárasztó nap után egy jó kis vitát is így éjféltájt. Szerintem neki sem minden vágya, hogy így kezdjük a következő napot. Isaac viszonylag hamar visszakerül a kiságyba Isabelle mellé, így már csak Ian az, aki ébren virraszt most is az apja karjaiban. Annyira odaillik, hogy most már el se tudnám képzelni, hogy milyen lenne az életünk nélkülük.
Odalépve hozzájuk, beszélni kezdek a kis kíváncsi trónörökösnek, miközben ragaszkodóan ölelem hátulról Bent, egészen addig, ameddig meg nem érzem, hogy mi a helyzet. A tartózkodó kijelentésére nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam, persze csak halkan, nehogy a másik kettőt felébresszem.
-Merem remélni, hogy nem az enyém lesz egyedül most már mindig a pelenkázás, ameddig ez a korszak tart... - Lépek szembe Bennel egy gyanakvó arckifejezéssel, majd átveszem tőle a kis csöpséget, aki mindenre csak halk nyöszörgéssel válaszol. Adva egy puszit a kis fejére, úgy fogom, ahogy azt az imént Ben is tette, miközben megindulok vele a pelenkázó felé.
-Nem szeretnék hazudni! - Pillantok hátra egy fáradt, de annál is inkább szórakozottabb mosollyal rá a vállam felett, mikor Ian már a pelenkázó asztalon fekszik, és arra vár, hogy végre tisztába tegyem.
-Ben, ez most nagyon szemét lesz, de... igazából... még egy vadidegen baby sittert is könnyebben eltudnék viselni magam mellett, mint az anyádat. Amikor itt van, naphosszakat a kicsikkel van, én meg úgy érzem magam, mint egy bejárónő. - Adok hangot nemtetszésemnek, miközben már bontom is ki a nyűglődő Iant a pelusból, hogy tisztába tehessem a megfelelő módon. Popsitörlő, krém, hintőpor és minden, ami csak kell, végül persze a pelus.
-Időm? Tudod mikor volt nekem időm bármire utoljára? - Teszem fel költői kérdésemet, amire nem várok választ, közben megfogom Ian egyik aprócska kis "tappancsát" és adok rá egy puszit, majd visszabújtatom a zöld kis rugdalózójába, és újra a karomba véve, már fordulok is Benhez.
-Indulj, azonnal megyek én is! - Jelentem ki egy bizakodó, pajkos mosollyal, majd befektetem Iant a testvérei mellé, és csak ezután indulok el a fürdőbe, remélve, hogy Ben már bent van. Az ajtót nem csukom be magam mögött -csak résnyire, hogy azért halljuk őket-, aztán megragadva az alkalmat, mögé lopózok, hátulról ölelve át, kezeimnek szabad utat engedve a póló alá az izmos hashoz, amitől jólesően kiráz a hideg.
-Van tíz percünk baby! - Mormogok a pólójába, majd ruhán keresztül megharapom lapockáját.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, hogy hogy másképp fejezhetném ki azt, hogy mennyire nem jövök ki az anyjával, és hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a későbbiekben sem fog változni. Ha ez alatt a pár hónap alatt, ameddig sűrűbben találkozgattunk, eljártunk teázni, cukrászdába és még miegymás, csakhogy jobban megismerhessük egymást mire jönnek az ikrek, nem sikerült megtalálunk azt a bizonyos aranyközéputat, akkor majd pont ezek után fog menni? Kizárt! Lehetetlen!
-Ben, már ezerszer próbáltam, és egyszerűen nem megy! Amikor ránézek a tetovált szemöldökére, és a vörösre festett hajára, rögtön valami olyan jelző kívánkoznak i belőlem, ami után biztos, hogy többet látni se akarna és elkezdene téged győzködni arról, hogy hagyj el! - Mondom suttogva, hogy a kicsiket ne ébresszem fel. Hangom kérlelő, ahogy tekintetem is, mikor őszintén, tehetetlenül összetalálkozik az ő kékjeivel. Egyszerűen képtelen vagyok máshogy viszonyulni ahhoz a nőszemélyhez, ez egy banya, habár, lehet én se leszek jobb öregkoromra, főleg akkor, ha ez a három kisember idő előtt meg fog őszíteni! De ez még a jövő zenéje. Egyenlőre nem akarok ilyenekre gondolni, csak élvezni, hogy még ilyen picik, és védtelenek, és nem kell attól félnünk, hogy Isabelle mikor állít haza azzal a hírrel tinédzser korában, hogy bekapta a legyet, hogy Isaac mikor szökik meg itthonról, és hogy Ian mikor fog sittre kerülni, mert tett valamit. Csak reménykedni tudok, hogy nem lesznek velük ilyen bajok!
-Az sok segítség lenne! - Sóhajtom, miközben leteszem a pelenkázóra Iant, és neki látok a pelenkázásnak, amit már lényegesebben jobban bír, mint az első napokban, mindenesetre, a cumi azért végszükség esetén ott van a szájában, igaz, ha bömbölni támadna kedve, úgyis kiköpné, hogy szabadjára engedhesse ellenkezésének hangjait. Ben soron következő szavai egy pillanat alatt ledermesztenek. Még azt is elfelejtem, hogy hogy kell betépőzárazni a pelenkát
-Ehhez most semmi kedvem, ne haragudj! - Nézek rá hátra a vállam felett teljes komolysággal, szemeimben némi sértettséggel, majd visszafordulok Ianhez, akit visszabújtatok rugdalózójába, és már rakom is vissza testvérei mellé, így csodálkozva el rajtuk újra.
-Oké. De nem haragszol, ugye? - Sóhajtok fel, így fordulva felé a kiságytól kissé kétségbeesett képet vágva, ami hamar eltűnik, és átveszi a helyét egyfajta pajkos vigyor. Szóval közös zuhany...
-Igen, valahogy úgy... - Vonogatom meg egyik szemöldökömet, és figyelem, ahogy elindul a fürdő felé, beharapott alsó ajakkal szegezve rá tekintetemet formás fenekére, ami csakis egyedül az enyém, úgy ahogy még sok minden más is rajta. Most jövök csak rá igazán, hogy már több, mint fél éve nem létesítettünk semmi nemi kontaktust, a vérem pedig már forr érte. Egy gyors, utolsó pillantás még a három csöppségre, majd magukra hagyom őket, megtámadva a fürdőt, azon belül is Bent, hagyva, hogy kedvére vetkőztessen. Kicsit félek, hogy mit fog szólni a testemhez, hogy mennyire fogják zavarni őt a kisebb változások, amiken keresztülment néhány porcikám, de mikor meztelenül betaszít a zuhanyzóba, és hozzám simulva ránk engedi a hideg vizet, minden kételyem elszáll, és hátra vetve a fejem, átadom neki magam, az egész testem.
-Hidd el, ez is valami! - Nyögöm, és egy kielégült, elégedett nyögéssel reagálok, mikor belém hatol. Olyan rég éreztem már utoljára ilyet, Őt! Kezeimmel átkarolom a hátát, körmeimet erősen mélyesztve bele bőrébe, ahogy az erőteljesebb lökésektől csak fokozódik az élvezet. A fürdőszobában hamarosan már kéjes nyögéseim verődnek vissza a csempéről, amit egy, az eddigieknél hangosabb követ, mikor feljutok a csúcsra, annyi idő után újra először. Lihegve túrom hátra ujjaimmal a víztől az arcára, homlokára tapadt haját, aztán felnyújtózkodom hozzá, hogy hálásan, mindent kifejezően megcsókolhassam, ami után a következő dolog, ami a kezembe kerül a tusfürdő, amiből egy adag máris a tenyeremben landol, hogy elkezdhessem mosni a mellkasát.

Keserű szájízzel bár, de elfogadom, hogy Ben képtelen állást foglal valamelyikünk mellett. Mind a kettőnknek igazat ad, és ez néha még jobban zavar, mintha inkább azt mondaná, hogy az anyjának ad igazat, és nekem egy szavam sem lehet, mert nagyon is szar nézőpontból szemlélem a dolgokat! Elviselhetetlenebb a a tudat, hogy míg nekem hisz, és mellettem áll, addig az anyja pártját is fogja. Soha nem szerettem az ilyen kettős állapotokat. Előbb-utóbb úgyis döntés elé fog kényszerülni, és akkor majd muszáj lesz választania, hogy kinek a pártájt fogja. Mindegy kit fog választani, az egyik fél részéről úgyis sértődések lesznek.
-Én csak... én csak próbálok veled beszélgetni, elmondani, hogy mi a bajom, ha már kevés idő jut egymásra, és nem tudunk mindent alaposan megbeszélni. Ha adódik is egy ilyen pillanat, akkor általában azt szexre szoktuk felhasználni, vagy alvásra, vagy semmire, mert a három kicsi közül valamelyik az esetek kilencven százalékában tuti, hogy akkor sír fel, és akkor megint csak ott tartunk, hogy sehol... - Panaszkodom el neki, hogy mi is az én legnagyobb problémám. Nem sejtettem, hogy majd itt fogunk kilyukadni, és azt sem akartam, hogy majd éjjel, miután túlóra után haza állít holt fáradtan még az én nyomoromat kelljen hallgatnia, de valakinek muszáj volt elmondanom, és erre a célra most tényleg Ben volt a legmegfelelőbb, főleg azért, mert ez nem tartozik másra, kizárólag csakis ránk. Imádom ezt a három kis éhenkórász gézengúzt, de néha, a nap végére már tényleg sok tud lenni, hogy egész nap sírást, gőgicsélést kell hallgatnom, és azt sem tudom, hogy merre menjek a sok pelenkától. Ugye ez nem annak az idióta terhesség utáni depressziónak az egyik jele?
-Már az is valami! - Szólok hátra a vállam felett, mikor már a pelenkázóasztalnál állok és azon ügyködök, hogy Iant tisztába tudjam tenni.
-Ben, annyiszor próbáltam már vele leülni, hogy megbeszéljük, de soha nem ment. Mire megvolt az elhatározás, és az, hogy mit fogok mondani neki már egyáltalán nem érdekelt az egész, annyira fáradt voltam... - Fejtegetem tovább neki a jelenlegi problémámat kissé elkeseredetten, így is sóhajtva fel. Ezt a komor, tehetetlen hangulatomat, arckifejezésemet csak akkor változtatom meg egy pillanatra, amikor felemelem Iant a pelenkázóról, és lenézek édesdeden szundikáló kis testére, kipirult arcocskájára, miközben a lehető legóvatosabb mozdulatokkal beteszem ikertestvérei mellé, máris gőzerővel indulva el a fürdőbe, ahol már Ben, és félisten teste arra vár, hogy a magáévá tehessen a zuhany alatt. A hideg víz kellemesen hűti a bőrömet, egész testemet, amikor vérem felpezsdül, és én is készen állok erre az egészre. A pillanat törtrészéig, amikor belém hatol, elfelejtem, hogy kint alszanak az ikrek, és nem kéne őket felverni. Élvezetes sikollyal engedem szabadjára a hangomat, amiket nyögések százai követnek, keveredve Ben nyögéseivel, egészen addig, ameddig együtt át nem éljük a már annyira régen vágyott gyönyört, ami a hosszú kihagyás után még intenzívebbnek tűnik, mint valaha. A tusfürdő csak akkor kerül a kezembe, amikor a légzésem valamelyest már lenyugodott. A tusfürdőt masszírozó, körkörös mozdulatokkal kezdem el szétkenni a mellkasán, mindig lejjebb és lejjebb haladva, beleborzongva abba, hogy milyen edzett a teste, a hasa.
-Szeretlek! - Suttogom ajkai közé váratlanul, kéjesen nyögve bele a szájába, mikor megmarkolja a fenekemet, másik kezével pedig tarkómnál fogva magához ránt, hogy szenvedélyes, vágyakat feljebb korbácsoló csókban részesítsen. Kezem ekkor már jól tuja, hogy merre vezet tovább az út, és hamarosan hasa helyett már férfiasságán játszadozik, miközben egyre vadabbul, éhesebben veszem birtokba ajkait.

-Igen, tudom, de.... Nem is tudom, hogy mire lenne igazán szükségem. Talán csak egy kis... egy ici-pici elismerésre, hogy magabiztosabb legyek gyerek téren. Mióta történt az a dolog Mattieval, úgy érzem, hogy teljesen megbuktam, mint anya, és... nem tudod, hogy hányszor riadok fel az éjszaka közepén, hogy jöjjek át hozzájuk, és hogy mindegyiknek az orra elé odarakjam a kézfejemet, hogy ellenőrizhessem, hogy lélegzenek még és semmi bajuk. - Azt hiszem, hogy végre most kimondtam azt, amit már rég el akartam volna mondani valakinek, csak eddig soha nem ment. Tényleg puszta kudarcérzet van bennem mióta Matthew meghalt, akármennyire is nem én tehetek róla. Lehet, hogy túl aggódom? Nem... egy anya soha nem lehet elég óvatos! Minden apró kis jelre oda kell figyelni! Hosszas szónoklatom, tanácsra váró panaszáradatom után egy ideig csak félre biggyesztett szájjal, kétségbeesetten nézek a szemeibe. Kedvem szerencsére viszont rögtön javulótendenciát mutat, amint meglátom Iant kíváncsian körbe pislogni, végül nem sokkal ezután a pelenkázón rúgkapálni.
-És én nem várhatom el tőle? - Fordulok felé összepréselt ajkakkal, komolyan nézve bele ismét kékjeibe, miközben elhelyezem Iant a testvérei mellett, aztán csak sóhajtva nyugtázom, hogy ezt sem sikerült tisztáznunk teljes egészében már megint. Meg fogok őrülni! Na, de egyenlőre most nem ezé a főszerep, hanem egy sokkal jobb, kellemesebbe elfoglaltságé, amibe azonnal bele is kezdünk a fürdőben. Szinte rekordidő alatt -a kicsik miatt-, szabadulunk meg a felesleges göncöktől, és találjuk magunkat a zuhanyzóban a hideg víz alatt, ami az átlagnál is hidegebbnek tűnik, ahogy rázúdul felhevült testünkre, miközben együtt mozgunk ameddig el nem jutunk a hőn áhított csúcsra. Az őszinte vallomásom váratlanul csúszik ki a számon, mégis most gondoltam alkalmasnak. Amint ő is kimondja, elégedetten elmosolyodom, kezemet az arcára téve, megcirógatva hüvelyk ujjammal, így húzva magamhoz egy szenvedélyes csókra, kezemmel ekkor már újra férfiasságán játszadozva, mikor is a három kicsi csoportos sírása mindent megzavar. Elégedetlenül sóhajtok fel, de hát ez van! Ezzel számolnunk kellett volna..
-Hé, várj! Úgyis etetés idő, azt meg nem tudod egyedül... - Mondom a csók után. Nem látszik rajtam, de örülök, hogy az apai ösztönei felülkerekedtek a vágyain, és előtérbe helyezte a picik igényeit. Nincs nála jobb apa a világon! Beharapott alsó ajakkal, elégedetten sóhajtva nézek utána, majd elzárom a vizet, egy gyors törülközés, és már rajtam is van a köntösöm. Nagy léptekben haladok a nyűgös társaság szobája felé.
-Kimegyek, megmelegítem a tápszereket, te addig megteszed, hogy átrakod őket a bébi hordozókba? Úgy, hogy abba vannak egyszerűbb az etetés... - Mosolygok rá, és nem bírom megállni, hogy ne adjak neki még egy gyors puszit az arcára, ahogy eltűnök a konyhában, ahol mindent megcsinálok, ami csak az etetéshez kell. Amint a tápszerek megfelelő hőmérsékletre melegedtek, mindegyikből egy-egy cseppet a csuklómra cseppentek, hogy ellenőrizzem, tényleg jók-e így aztán a három cumisüveget magamhoz ölelem, és már megyek is vissza hozzájuk.
-Tiéd Isaac és Ian. -Nyomom kezébe a két cumisüveget, én pedig közben letérdelek Isabelle bébi hordozója elé, amiben a kisasszony tátogva -mint egy hal-, várja a vacsit.
-Olyan kis éhenkórászak! Félek, hogy ha nagyobbak lesznek, akkor is megtartják majd ezt a jó szokásukat, és kiesznek majd minket a vagyonunkból... - Nevetek fel harsányan, miközben lenyűgözve nézem a három kis pufókot.