Mondanám, hogy ez a hely a második otthonom, bár ha a valódi sorrendet követjük akkor a harmadik, nem, még mindig nem akarok róla beszélni, az a riherongy jobbnak látta ha egy kis gyereket magára hagy egy laktanyában, hátha valakinek kelleni fog, mint egy árva kiskutyát, hálásnak kellene lennem, de nem megy, bocs, többet voltam itt, mint bárki más a jelenlévők közül, Richard megtanított mindenre, neki köszönhetem az életem, nála becsületesebb és alázatosabb ember a világon, magához vett és sajátja ként szeretett, engem és még három a testvérem, orvos, ügyvéd, rendőr és tűzoltó, azt hiszem jó munkát végeztek, igazán jó munkát.
Szeretem az éjszakai műszakokat, valahogy békésebb, mintha az emberek kevésbé akarnának meghalni ilyenkor, mindenki szeret aludni, nem? Talán ez lehet rá a magyarázat, ilyenkor felrakom a lábam az asztalra, kényelmesen hátra dőlök a kanapén és a homlokamt támasztom meg ujjaimmal miközben szundikálok, ha van valami a telefonos ügyeletes úgy is visítva szalad ki, annyira mélyen nem alszom, hogy ne tudjak tíz másodpercen belül elkészülni és már is szirénázva elhúzni a bejelentés helyére, a mai is egy teljesen nyugodt este volt, egyszer hívtak ki, hogy a cica felmászott a fára, komolyan éjszaka minek kell azt a dögöt kiengedni, elővettem egy pirosan világító kis lézert, ha fel tudott menni le is tud jönni, nem a leg szabály szerűbb, de éjszaka másszon fát akinek hat anyja van, nem én az tuti.
- Jó reggelt fiam, nyugodalmas éjszaka volt?
- Csak egy macska, szia Richard, már is váltás idő van?
- Igen, de még maradnod kell, ma mutatják be mindenkinek az új diszpécserünk.
- Ó, egy új bige? Ahhoz én minek kellek? Nélkülem nem megy? Jó, ne nézz így maradok, csak fáradt vagyok.
Zuhantam vissza a helyemre szemem forgatva, sorban mindenkivel kezet fogtam, mindenki feszült, menne a dolgára és nem érti miért kell itt várakoznia.
- Remek, első nap és már is késik, jó kis kezdés...
Pillantok fel a fali órára.

- Örülök, hogy itt vagy, befogsz illeszkedni, a titkárnőm majd megmutat mindent, bár már jól tudod a járást, jó ég, emlékszem amikor még itt szaladgáltál, elszálltak az évek, a fiúk szeretik kicsit ugratni az újakat, de befognak fogadni.
- Köszönöm parancsnok.
- Gyere, még bent van mindenki, bemutatlak... - Aprót bólintottam, majd felálltam a székről és megvártam még a parancsnok kinyitotta előttem az ajtót, gondolom ilyenkor mindenki a pihenőben van, azt pedig tudom még, hogy merre van, szóval az ajtóig elöl mentem, jó volt kicsit körbe nézni, itt semmi sem változott, még az illat is ugyanaz, hát abban egyetértünk, hogy én sem gondoltam volna, hogy valaha még ide fogok bejárni és nem az emlékek hoznak, hanem a munkám. Még azt is pontosan megtudnám mondani melyik szekrény volt az övé, csak már valaki másnak a holmijai vannak benne. De ez így elég lehangoló első nap lesz, megálltam a folyosó végén és előre engedtem a parancsnokot.
- Hölgyek és urak, figyelem! Tudom, mind mennének már haza, csak egy perc, beszeretném mutatni az új diszpécserünket, lehet van, aki itt emlékszik még rá, a hölgy Poppy Mills és mától a laktanyánk tagja. - Zavartan emeltem fel a kezem a hátam mögül és intettem és egy falka férfi kezdett halkan pusmogni.
- Még valami, szeretném, ha a segítségére lennének és jól beilleszkedne közénk, menjenek pihenni. Még valami, kérem ne készítsék ki nagyon. - Mi van? Néztem fel a parancsnokra, jajj nekem. Ezt ugye most mindenki értette rajtam kívül? Igen, az újakat mindig ugratják, és ha laktanyában jársz mindig vigyél magaddal kaját, ezen mindig nevettünk, de igaz.
- Én határozottan segítenék, bármiben, csak szólj...
- Én is jól beilleszkednék.
- Mondjuk megtanulhatna nem késni.
- Mától Ő főzi a kávét.
Zavaromban húztam mosolyra vörös ajkaim és hajtottam le a fejem a tenyerembe, hát ez nem lesz egy könnyű menet.
- Üdv, Poppy vagyok. - Nyújtottam felé a kezem, ahogy felpillantva egy morcos barna szempárba ütköztem.

Igen, igen, mind emlékszünk Mills-re, akármilyen kicsi is voltam amikor meghalt még emlékszem rá, hisz itt nőttem fel, néha összefutottam a pöttöm kis idegesítő lányával is, na akkor ő volt Poppy, hát, nem sok minden változott, most is feszültséget kelt, mint a legtöbb dögös nő egy csapat unatkozó férfi között, nem is értem, hogy gondolták ezt, de szerencsére nem az én dolgom, de azt tudom, hogy szét fogják szedni amint a parancsnok kiteszi a lábát innen, szinte már csak azt várják, hogy becsukódjon az ajtó, látom az arcukon, és, három, kettő, egy, show time, még rendesen nem is kattant a zár nyelve a helyére és már is záporoztak a megjegyzések.
Nekem csak egyetlen megjegyzésem volt.
- Mondjuk megtanulhatna nem késni.
Richard bökött oldalba a könyökével és nézett rám rosszallóan.
Jól van, jól van, beszélek vele, csak ne nézz már így, aztán mehetek végre aludni? Köszönöm, APA.
Nyomtam meg a szavakat, hiába akkor is ő nevelt fel.
Feltápászkodtam a kanapéról, felkaptam a cuccaim és Poppy felé vettem az irányt, már kezdtem lassan megsajnálni ahogy neki estek a fiúk.
Szia. Nick.
Néztem kicsit értetlenül az előttem álló kézre, de ha téged nem zavar, hogy koszos vagyok, ám legyen, fogtam meg finoman a kezét.
- Az óra a falon van, ne késs, nem szeretjük, főleg mikor az előző váltás, mint én is mennék haza. A beosztást oda szoktuk kifüggeszteni, minden nap figyeld, mert változhat, én sem gondoltam még tegnap reggel, hogy 24 órázok, szóval tényleg figyeld, ne érjen meglepetés.
Látom rajta, hogy gondosan próbálja eltárolni az információkat, de talán túl sok ez így egyszerre.
- Ne aggódj miattuk, többségük olyan fáradt, hogy viagrával se menne nekik.
Emeltem fel a hangom, hogy mások is hallják.
- Beszélj csak a saját nevedben.
- Megmutassam édes?
Fordultam a nagyszájú barátom felé vigyorogva, ha már mindenki kiszórakozta magát akkor én végre tényleg mennék aludni.
- Holnap reggel találkozunk, addig is jó első napot.
Csatlakoztam a haza menők társaságához.
- Igen, hallatlan, még kaját se hozott nekünk.

Azt hiszem kezdek belerázódni, bár még mindig sok, túl sok a tesztoszteron és a tettvágy bennük, hogy szívassanak, de akkor sem késtem az első nap, de már gond nélkül elriszálom a hátsóm anélkül, hogy érdekelne mit mondanak, figyelem a beosztást, ahogy Nick kérte, néha tényleg nem árt odapillantani a falra, mondjuk ma pont velük leszek, jajj édes istenem, hosszú, nagyon hosszú nap lesz. A karomra terített dzsekimmel és a kis műanyag kávéspoharammal libbentem be a pihenőbe.
- Hé, szia Poppy, az újonc főzi a kávét.
- Én hoztam. - Emeltem fel a poharam a vállam fölé, miközben csak keresztülsuhantam nagy hőbölgés közepette, úgy érzem nehezen indul a nap. Letettem a kávém az asztalra, a székemre terítettem a kabátom, ledobtam a táskám és leültem a helyemre, általában csak akkor kávézunk itt, ha épp nem tudunk kimenni, de az nagyon biztos, hogy megütök valakit, ha ilyenkor akar húzni. Igen, már tudom mindenkinek az elképesztő adottságait, hogy valamelyik nő az első napján tök pucéran vonult végig az öltözőn, istenem, pasik. Jólesően kortyoltam bele a már kevésbé forró kávémba és lassan megindult a nap, szeretem ezt csinálni és bár a férfiak többet beszélnek, mint ez a nő itt, és az ábrázata sem túl barátságos, mondjuk nem is kedvelik a pihenőben, még sosem hozott fánkot nekik, ajjajj, szinte észre sem vettem, mikor lett ennyi az idő. Kéne még egy kávé vagy tea, bár nem tudom, hogy azt itt mennyire tartanak, mindegy, csak kell pár perc a levegőn, felkaptam a dzsekimet és belibbentem a pihenőbe, ohh...
- Poppy, innánk egy kávét. - Oké, ezt nem hiszem el.
- Forró víz és kávé. - Jó, legyen. Nem olyan bonyolult, figyeljetek, megmutatom, odasétáltam a szekrényhez, kivettem a kávét, teli töltöttem a forralót, kipakoltam a bögréket, megszámoltam, plusz egyet magamnak, beledobáltam kanállal, felöntöttem és megkavartam.
- Kávé. - Mutattam a pult felé, mintha valami feltalálói csodálmány lenne, majd felkapva a bögrémet mentem ki a parkolóba, valahogy mindig is megnyugtató volt itt lenni, csak már nem tűnnek olyan hatalmasnak a tűzoltókocsik, csörlők és felszerelések, régen elvesztem egy ilyen kabátban, na jó, mondjuk most is, de legalább már kilátszom alóla, félredobtam egy kabátot és leültem az egyik székre.

Szabadnap, az emberek szeretnek szabadnapon lenni, mert, ööhhm, mert, a franc tudja kérdezzetek olyat aki szeret, biztos nincs semmi dolga, vagy nem tudom, el tud menni lézengeni a bevásárló központba, egy tűzoltó szabadnapja abból áll, hogy megpróbálja behozni az egész heti alvást és evést negyvennyolc óra alatt, mielőtt vissza menne, bár folyamatos készenlétis mindenki, tehát ha hívnak, hogy baj van öcsém, akkor húzd azt a gatyát és indulj de sebesen, szóval a pihenés sem pihenés ha minden telefoncsörgésnél már a kezedben van a ruhád, ja nem, csak az anyám, ó nekem lőttek, nem voltam otthon vagy három hete, fújtam egy nagyot és morcosan felvettem.
- Igen anya? Tudom, tudom, jól van, próbálok, igen, aludtam, és folytatnám, apa hogy van? Reggel vele dolgozok igen, jól van, én is téged. Jó éjt.
Majd kinyomtam, majd hason fekve és nyál csorgatva aludtam tovább, amíg csilingelve fel nem keltett az órám, mivel két napig nem rángattak be, gondolom, hogy egész nyugis napok voltak, bár fogalmam sincs melyik két nap volt az, a soron következő kettő, gondolom. Feltápászkodtam, felraktam főni a kávét, addig felvettem egy farmert és egy elnyűtt pólót, a táskámba pakoltam váltás ruhát és ha lesz időm edzek is, szóval törölköző, komolyan úgy megyek be, mint aki egy hétre jött, nekem nem megy a ez a jól van az úgy a férfi legyen büdös dolog, öt perc műszak után és nyugodtabban alszom, nem mintha egyébként nem zuhannék be az ágyba, termoszba töltöttem a kávét és a kocsim felé vettem az utam. Ez nem az én napom, nem gyullad ez az átkozott csotrogány, gyerünk már kicsikém, vagy fél óra vajon mi lehet a baja  után végül csak életre kelt és én nyakig olajosan mehettem be.
- Aki késik csinálja a nagy szervízt.
Vigyorogtak rajtam a srácok.
- Nem úgy nézek ki, mint aki már megtette?
Emeltem fel a kezem.
- Na pont azért, legalább már benne vagy.
- A szabály az szabály fiam.
Veregetett apám hátba.
- Ez egy hülye szabály.
Mondom, hogy nem az én napom, hasalhattam be a nagy dögök alá, hogy mindent az utolsó csavarig ellenőrizzek, nem robbanhatunk le útközben, már épp másztam ki amikor egy fityegő lábfejet láttam meg a kocsi alól, kicsúsztam és hé ez az új lány, feltápászkodtam.
- Szia, ööö Poppy, ugye? Te mit keresel itt így egyedül?
Törölgettem az olajos kezemet miközben felvontam a szemöldököm, nem zavar, csak itt nem szokott ücsörögni senki.

Esküszöm fogalmam nem volt, hogy van, lesz itt valaki, különben más helyet keresek magamnak és a kávémnak, kezd frusztráló lenni a szivassuk az új csajt rovat, ide ki meg általában csapatostul járnak, szóval igen, a megtanulhatna nem késni, igaz? Nick, ha jól emlékszem és még mindig nem késtem, de áhh, csepp a tengerben, vagy inkább homokszem a sivatagban az elmúlt napokban, bár egész szexin feszül az a squad felírat, khm, ezt csak halkan jegyeztem meg, nagyon halkan.
- Igen, szia. Ömm, főztem kávét, ha kérnél és még hagytak... - Mutattam a hátam mögé, én még egyszer nem csinálok, az biztos.
- Én csak kávézni szeretnék, és odabent kicsit sok a ... tesztoszteron és nem hoztam fánkot, tudod... - Mosolyodtam el, a fánk az, fontos. Szóval, azt hittem egyedül leszek, valahogy megnyugtat ez a hely, semmivel sem lehet különb más helyektől, de számomra az, gyorsan megtaláltam azt, ahol szeretni fogok ücsörögni, és mivel gondolom épp a kocsi alatt volt, így nem láttam.
- Úgy látom valaki késett ma... - Jegyeztem meg csak úgy féloldalasan mosolyogva, egy ide, ahogy nézem ez a hagyomány sem változott, hogy aki késik, azé a szerviz vagy ellenőrizni a felszerelést, oxigén palackokat...
Nem gondoltam, hogy kint maradna, ha kész van a kocsikkal, és szerintem még senkivel sem beszélgettem három percnél többet, ha az oda-vissza, adok-kapok szóváltások annak számítanak, bocs fiúk, nem abból a fából faragtak, hátra dőltem, felhúztam az egyik lábam és belekortyoltam a kávémba... a parancsnok titkárnője meg háát nem az a kimondottan üdítő társaság egy jó kávé mellé, és annyit már leszűrtem, hogy ki nem állhatják, azt ugyan nem tudom, hogy miért, de van egy olyan érzésem, hogy Ő sem hozott sütit, húzódtak mosolyra telt ajkaim, ahogy újabb kortyhoz emelem a poharam, szóval maradtak a robosztus nagy piros kocsik, kislányként olyan magasnak és hatalmasnak tűntek.

Nem tudok ki találta ki azt a szabályt amivel így lehet szívatni a későket, de esküszöm az az ipse itt lakhatott, hogy soha nem késett el, nem mondom, hogy nem morgok érte ha valaki a nappali váltásból késik, és nekem e miatt az éjszakaiból tovább kell maradnom, hogy kilegyen a létszám, de amint ma eléggé megtapasztalhattam bárkivel bármikor előfordulhat olyan szerencsétlen helyzet ami miatt később ér be, tudom, hogy nekem most ez a büntetésem amiért szeretem azt az ősrégi csotrogányt, remélem ezt most nem hallottad kislány, bár ha már nyakig olajos vagyok belenézek már a saját motorterembe is, hátha rájövök mi volt reggel a baj amiért úgy döntött ő bizony ma szabadnapot vesz ki.
Hát, hogy is mondjam, eléggé megdöbbentem Poppy láttán, ritkán jár ide szabad idejében bárki is, főleg az irodáról, ők valahogy elitebbnek képzelik magukat a garázsokba való mászkálásnál, ritkán is alakul bármi nemű akár baráti viszony is köztünk, pont azért mert mi sem szeretjük ha átnéznek rajtunk, így addig szórakozunk az új csajokkal amíg sírva nem mennek el, és mi mossuk kezeink, csak egészséges csipkelődés volt nem más.
- Nem kell köszi, ma sikerült behoznom a sajátom.
Kaptam fel a termoszom és kortyoltam bele, nem volt lehetőségem ma még meginnom a kávém sem, de hát hosszú a nap.
Lehuppanok mellé, nekem is kell egy kis szünet miközben a kávém kortyolgatom és hallgatom őt, egy pillanatra bambulok el telt ajkain ahogy kiejti a fánk szót.
- Egy jó tanács, inkább hozz, a fánk fontos, és szeretjük ha etetnek minket, azzal könnyebben lopod be magad a szívünkbe.
Rántottam meg a vállaim, nem szoktam segíteni ilyen téren, de nem is szoktak próbálkozni barátkozni velünk, ha ezt most annak vehetjük egyáltalán.
- Hm, ja, igen, lerobbant a kocsim, és ha már úgy is elkéstem és olajos voltam, akkor már nem volt más választásom.
Nevettem el magam.
- És te, új lány, mesélj mit keresel nálunk?
Tekertem vissza a termoszom tetejét, ahogy én ismerem őket, a benti kávénak már hűlt helye.

Muszáj volt nevetnem ezen, komolyan hihetetlenek, de ha egy doboz fánk véget vet a szenvedéseimnek, na jó elnézve az étvágyukat legyen inkább kettő, elgondolkodom rajta, a szivatós egy dolog, és bár fogalmam sincs mikor jár le az "újoncok" mandátuma, remélem a fánkkal, nem is értem, az fent vagyok az irodán, az miért is minősül újoncnak, csak a kávémat iszom meg lent a pihenőben, vagyis inkább itt kint, vagy bárhol ahol nem hallom a nevem mondatba foglalva húsz percig, de maradni szándékozom és állni fogom a sarat fiúk, szóval nem akarom, hogy úgy nézzenek rám, mint a parancsnok titkárnőjére, bár elnézve hát nem hiszem, hogy túl sok mindent tett azért, hogy megkedveljék azon kívül, hogy tuti nem hozott fánkot.
- Oké, majd igyekszem nem elfelejteni. - Kortyoltam bele a még kellemesen átmelengető kávémba, hm szerintem még senkivel, egész biztos, hogy még senkivel sem beszélgettem ennyit a munkámon kívül.
- Annyira nem új, megtudom mutatni, ott vagyok bent az egyik fotón az akkori 12esekkel... - Igaz, sok fotó van, így mindig is kicsit otthonosabb és családiasabb volt ez a hely.
- Igaz, akkora voltam, hogy tartanom kellett a sisakot a fejemen, hogy ne csusszan le és ki is látszik alóla. - Valahogy egyszer volt édes az emlék és keserű is egyben.
- Az apám itt volt tűzoltó, Richard Mills, Richard és Evelyn Mills a szüleim, és hát beadtam a jelentkezésemet diszpécsernek és ide osztottak be, reméltem, de azért véletlennek kicsit gyanús, szóval lehet, hogy a parancsnok keze is benne van a dologban. - Mosolyodtam el.
- Úgy látom Ő sem akar még nyugdíjba menni. - Vagy elhagyni a posztját, Ő vezeti a laktanyát több, mint... már vagy tizenöt éve, az embernek ilyenkorra általában tele van a hócipője, vagy legalábbis szeretne feljebb jutni a ranglétrán.
- Tűzoltó nem tudnék lenni, minden tiszteletem a tiétek, de az nekem nem menne, így ezt választottam, kicsit mintha homokba dugnám a fejem, nem igaz? - Húzódtak mosolyra ajkaim zavaromban, majd lehajtottam a fejem.
- De most ennyire futja, aztán nem tudom... - Az embernek általában nincsenek kész tervei arra mi lesz, ha magára marad, ha elveszíti a hősét, ami olyan biztos volt, kemény, mint egy szikla, mégis annyira megnyugtató, biztonságos, ez annyira nem igazságos.

Szeretem a szüleim, bármennyire is tudom, hogy nem a vérszerintiek, "csak" a nevelőszüleim, akkor is, megmentettek akkor amikor kis szarosként a legnagyobb szükségem volt támogatásra, mindig is tudtam, hogy ők csak nevelnek, és nem a közös szerelmük gyümölcse vagyok, ahogy a testvéreim is, mondjuk egyáltalán nem is hasonlítunk egymásra, a bátyám, afroamerikai és közel százkilencven magas, még a húgunk szeplős, hófehér bőr és rakoncátlan természetes rozsdavörös haj, nem semmi családi portrék szoktak születni, de összetartóbbak vagyunk a legtöbb átlag amerikai családnál, és ez az ami számít, nem a bőr, a haj vagy a rassz, hanem, hogy kik vagytok valójában odabent.
Poppy olyan átéléssel mesél az apjáról, hogy látom ők is nagyon közel álltak egymáshoz, persze, ahogy mondani szokás a lányok első szerelme az apjuk, és ez Mills-re fokozottan igaz volt, a páncélos, daliás lovag, emlékszem milyen hatalmas, markáns embernek tűnt még mikor gyerek voltam, és persze az évek folyamán sem változott semmit, jó ember volt, túl jó is.
- Hát persze, Mills. Emlékszem rá, bár még jó magam is kamasz voltam akkor, amikor, érted...
Vakartam meg a fejem, nem vagyunk olyan jóban, hogy pedzegetni tudjam a halál témáját.
- Szóval te vagy a lánya, emlékszem néha láttalak amikor apa vigyázott rám még anya vitte a többieket különórákra.
Engem valahogy már akkor is a nagy piros autók érdekeltek, ironikus, hogy ma pont azon a helyen dolgozom ahol anno a drogos kurva kirakott az életéből örökre.
- Ó, nem, Ő sosem fog felmondani, nyugdíjba menni meg pláne nem, szerinte az ötven az új harminc, szóval jobb ha vigyázol mielőtt kikezd veled.
Nevettem el magam, az itteniek többsége öreg motoros már, és nem fogják könnyen adni azt a sisakot.
Hm, arra a képre emlékszem, többen is voltunk akkor épp itt, hozd be a gyereket nap volt, nem, mintha nem kb mindennap lettem volna itt, mindenkit ismertem, csak, hát, hogy is mondjam Poppy kissé megváltozott, hogy is mondjam felnőtt, és akkor ezzel most nem sértek meg senkit. Felálltam és leakasztottam azt a képet, majd átnyújtva neki böktem rá a kacska fogú nyüzüge kisrácra.
- Nem csak te vagy azon a fotón, az ott én voltam.
Szinte mulatságos, hogy mennyit tud változni az ember pár röpke év alatt.

Nem hiszem, hogy lesz olyan, amikor nem nehezül el a mellkasom, amikor az apámról hallok, azt mondják mindenkinek kell egy hős, az enyém Ő volt, de a hősök általában nem élik túl. Az élet igazságtalan.
- Ó, ezt jó tudni... - Kezdtem kuncogni, nem, nem, ebbe még abszurd belegondolni, mármint viccesen.
- Pedig egyszer megnézném, ahogy a parancsnok flörtöl, csak légyszi ne velem. - Egyszerre kapna el a ledöbbenés és a nevetés, tudom nem illik, de számomra Ő egy követendő példa, egyben tartja ezt a kis családot, lényegében egy apa figura, szóval nem, nem akarok belegondolni, de azért azt azért szívesen megnézném, ahogy a mindig fess parancsnok megkörnyékez egy hölgyet egy bárban, egy korsó sör mellett, szórakoztatóan hangzik.
- De erre majd valaki emlékeztessen ötven évesen, hogy csak harminc vagyok. - Akkor tuti jól fog esni a sajgó hátamnak, a megduzzadt lábaimnak, a ráncaimról már nem is beszélve.
- Mi? Had nézzem... - Nyúltam a fotóért, végig futtattam rajta a tekintetem egészen a vézna kis srácig, édes volt, a széles kisfiús vigyorával és a barna szemeivel, csak akkor még valahogy jobban ragyogtak, de ezért... igazán nem okolható senki.
- És khm, valóban. - Állt meg az ujjam a fotón.  Felnőtt fejjel ez egyszerre vicces és vállalhatatlan, mégis mosolyra fakaszt, az egyik kedvenc képem, mindig megálltam itt és még ma is, inkább teszek egy kerülőt, amikor jövök, hogy megállhassak itt egy percre.
- Háát, kicsit megváltoztál. - Néztem fel vigyorogva és egy egészen kicsikét ugratva, még pillantásom meg nem állapodott az övén.
- Kivéve a szemeid... - Khm, és még néhány vonása, jó ég miket beszélek és a szünetem is valószínűleg rég lejárt, szóval most próbáljunk meg kibújni az izmos... na szóval, abból és menjünk vissza dolgozni.
- De nekem most vissza kell mennem, valószínűleg rég lejárt a szünetem és valaki nagyon házsártos lesz. - Adtam vissza a képet a kezébe.
- Köszönöm, hogy nem voltál... bunkó, mint a többiek. Szerintem még senkivel sem beszélgettem ennyit. - Mintha ez valami titkos előírás lenne a bandában, hogy nem bratyizunk az újakkal és még véletlenül se legyél hozzá kedves.

Muszáj volt egy jó hangosat nevetnem rajta, ahogy azt ecsetelte mennyire fura és irreális lenne a parancsnoktól ha újra nőzni akarna, nos valóban meglehetősen érdekes lenne, ez tény, már amióta az eszem tudom Ő vezeti ezt az építményt, ami nem kis teljesítmény lássuk be, életét és néha vérét is adva az embereiért, nem is tudnám már soha többé elképzelni ezt a helyet nélküle, Őt is már csak a munkája élteti, nem fog nyugdíjba menni és ezt mindannyian jól tudjuk, de nem is bánjuk, jó vezető, a legjobb, úgy szeret mindenkit, mintha a családja lennénk, ha már az övé rá se hederít, nem mindenki tudja értékelni mindazt amit az élet neki ezüsttálcán adhatott.
Vigyorogva nyújtottam át az első közös képünket, évekig találgattam ki lehetett az a vigyori kislány, és most itt van előttem a maga felnőtt, tökéletes valóságában, igazán vonzó kishölgy lett belőle meg kell vallani, nem szokásom hazudni vagy félre beszélni, szóval khm, na érted a lényeget, nem vagyok a szavak embere, nem úgy, mint apa, na Ő aztán bárkit le tud venni a lábáról szép szavakkal, talán tanulnom kéne tőle.
- Valóban? Hát, nos, egyszer mindenki felnő, nem?
Néztem alaposan végig rajta.
- Viszont te sokat változtál, igazán hm, gyönyörű lettél ha nem veszed ezt tolakodásnak.
Ami a szívemen az a számon, épp ezért nem nyitom ki oly sűrűn, mert nem tudom szépen megfogalmazni azokat a szavakat amik bennem érlelődnek.
- Persze, semmi gond, nekem nem is volt, szóval ideje lenne mennem mielőtt még több csicska munkát bíznak rám amiért henyélek is.
Nevettem el magam ahogy felálltam és elvettem tőle a képet.
- Én köszönöm a társaságod, a többiekre ne is hederíts, minden újoncot szívatnak, ez nálunk amolyan beavatási szertartás, ne vedd magadra, üdv köztünk nagylány.
Simítottam ki egy tincset az arcából, be a füle mögé és ujjbegyeim érintették finoman az arcát, finom kis csíkot hagyva maga után.
- Ezer bocsánat, megfeledkeztem a kezemről, szerintem azt mosd le mielőtt meglátja bárki is.
Azt hiszem ezt is jó alaposan elszúrtam.