Név: Nick Lane
Becenév: Dr. Lane, Doki, Nick
Kor: 30
Születése hely, idő: 1982-augusztus- 14. / USA - New York
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: orvos
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Mindig vidám, élvezi az életet, de közben céltudatos, komoly és megfelelő tudási háttérrel viseltet a hozzá forduló emberek felé. A munkáját komolyan veszi. Hivatásnak. Eltökélt, hogy megmentse az embereket, hogy segítsen leküzdeni... nagy... tragédiákat, elvesztéseket, és talpra állítsa mindazt ami az emberben elpusztíthatatlan. Magát a lelket. Utolsó leheletéig hisz benne, hisz már áll előtte egy igenis meggyőző példa. Ő maga. És egy sötét titok a múlt rejtekében.

Külső: Rövid, szőkés haj, kisportolt testalkat. Soha nem hagyja ki a heti edzéseket, de elsődleges célja, nem az, hogy fitt legyen, hanem valami sokkal erőteljesebb. Arca karakán, szögletes, mindig mosolygós, hisz tisztában van vele, hogy élvezni kell az életet. Bal szeme oldalán hold alakú sebhely, mindenki úgy tudja, hogy egy gyerekkori elesés során elszenvedett, szögvas okozta baleset nyoma. Jobb felkarján hatalmas fa tetoválás, talán fenyő, vagy éger, de mindenkinek azt mondja a családját szimbolizálja. A gyökereket... Hogy tudja honnan indult, hol tart most, és hová kell eljutnia. A valóság viszont ennél sokkal részletesebb..

Előtörténet:
Leszakadt testrészek mindenfele… füst szaga terjeng a levegőben és érzem a hátam mögött a láng szele szinte éget... Elhajlott fém alkatrészek nyögése a levegőben… nem tudom hol vagyok. Lassan tisztul csak az eszem, a forró homályt átveszi valami más. Sötét van. Korom sötét, csak az eldurranó vezetékek hangja töri meg a csendet.. Hol vagyok? Hol a fenében vagyok!? – emelem fel a fejemet, de őrülten nehéz! Mintha ezernyi szikra pattogna benne körbe és körbe. Őrült nagy a nyomás! Szinte szét akar repedni, én mégis megerőltetem, és ahogy végre érzem a kezeimet, feltolom magam és lassan körbenézek. Az előbb még… az előbb még… ettem... Azt hiszem… A büfékocsi! – tisztul ki valami a fejemben, egy emlék, ahogy egy kedves lányra mosolygok, és ő visszamosolyog rám. Itt dolgozik. Biztosan.. és nem tud semmiről. Fogalma sincsen… Arról, hogy épp most engedtek ki, miután letöltöttem a büntetésemet. Másfél év… egyesek azt mondják semmiség azért amit tettem. Mégis… fogalmuk sincsen! Senki nem tudja milyen ott benn! Mégis.. új élet, ez volt a terv. És ekkor jött az a hirtelen robbanás…
Nem tudom mennyi idő telt aközött amikor még ott feküdtem, és aközött, hogy már ülök a fűben és a kezeimet a fejemre szorítom. Szét… akar.. robbanni! Még mindig úgy érzem, hogy visszhangzik a fejemben. Az a robbanás! Testek mindenfele… néma csönd, ahogy körülnézek, csak a lángok nyaldosó fényei merednek az égre. Eltart egy ideig míg felfogom a történteket. Baleset… azt hiszem balesetet szenvedtünk, de megöl a néma csönd. Sehol az emberek. Senki aki segítene.. Aki túlélte… Kiáltások? Igen, kiáltani kéne!

- Hé… - sikerül egész halkan kipréselve egy hang, de csak reszelősen – Hé… van erre valaki…? – próbálom újra, de a korom marja a torkomat. – Hé…! Valaki! – kap egyre több erőt a hang – Túlélte valaki? – kell nyelnem nagyot, ahogy cseppenként kapom vissza az erőmet – Valaki! Van itt valaki!?? HÉ!- sikerül már felállnom... lassan.. a sötét néma éjszakában, de rá kell jönnöm egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Csak szétszakadt testek fekszenek körülöttem…


Csatakzott vizesen ébredtem. A tüdőm úgy kaptatott minden csepp levegő után, mintha úgy érezném megfulladok! Már megint! Már megint azt álmodtam, újra, mint nagyon régen! – tapogatta meg valahogy automatikusan az arcomon a sebhelyet a kezem és próbáltam lenyugodni végre. Biztonságban vagy.. nincs semmi baj. Már elmúlt… rég elmúlt.. minden… - nyugtatgattam magamat, és igen, már elhittem. Már... elhittem.

A reggeli zuhany után, megcsináltam a szokásos edzésemet. Nem túl sokat csak néhány fekvőtámasz a megfelelő erőnlét érdekében, a többségét általában estére tartogattam, minden pénteken. Akkor szabadultam meg mindentől. Az egész… felesleges… feszültségtől.
Már évek teltek el… mégis még mindig előjönnek sokszor a képek. A fejemben… Vagy az álmaimban. A szétszakadt emberek… a terhes anya hasából kiszakadt, még meg nem született gyermek… az összeroncsolódott kisgyerekek… Még mindig ott volt a fejemben, ahogy az egész előtt civakodtak a vonaton az ebédlőben…
Meg kellett rázni a fejemet.

- Nick! Fejezd ezt be…! Nagyon jól, tudod, hogy nem vezet sehova, ha emészted magad!
Igen, ezt tudtam. Már… tisztában voltam vele. Már semmit sem tehetek.

A múlt nem megváltoztatható. Ezt az egyet megtanultam. Sokszor kívántam még ma is, hogy bárcsak ezt már akkor tudtam volna! Akkor, amikor kikiáltottak zseninek! Akkor, amikor mérnöknek tanultam, és amikor bekapcsolódva a tudományos munkába más szakemberekkel együtt csináltuk a fejlesztéseket. Alkatrészek. Elektromos… alkatrészek. Fékszelepek… computeres vezérlések… ember nélküli szállítóeszközök tervezete, mind a jövő zenéje. Lelkes voltam! Piszkosul lelkes, és nem érdekeltek a részletek. Azt hittem bármit megtehetek! Egy isten voltam! Az emberiség történetét megváltoztató Isten!
Aztán mégis győztek más érdekek. A pénz.. ami megmérgez előbb utóbb minden életet. Jól tudtam, hogy nem mentek le egyes kísérletek, kiszámíthatatlan tényezőkkel szemben támasztott követelmények, verziók, mégis túl mesések voltak az ígéretek. Persze végül egészen más miatt kaptak el. "Sikkasztás" így szólt az ítélet, és én tudtam, ha bemegyek, és le is ülöm a büntetésemet, ha kijövök, gazdag leszek. Mit nekem másfél év?
De aztán az egész teljesen más irányt vett. Már hazafelé tartottam. Oregonba. És ekkor történt a baleset.

Egyedül éltem túl. Senki más nem volt aki kibírta volna az ütközést, mert ütközés volt, nem robbant fel semmi se, a fékszelepek. Nem bírták a terhelést. AZOK… a fékszelepek…
Onnantól fogva más ember lettem. Egy roncs, egy emberi gyötrelem. Hogy bűntudat? A legmagasabb fokokban. Öngyilkossági kísérletek, pszichológiai gyógykezelések, és ekkor… ekkor találtam meg életemben az értelmet. Segíteni fogok! Az embereken. Orvos leszek! Pszichológus leszek...

Zseni voltam, nem vitás, akárcsak régen. Ami másnak évekbe telt én akár hónapok alatt betéptem, vizsgák.. külső munkák… disszertációk… és alig telt két évbe, mire ott álltam, papírokkal a kezemben. Új nevet vettem fel. Nick.. Lane. Mert az olyan tisztán cseng. Olyan egyszerűen, mint ahogy akkor és ott a lelkemet éreztem. A rossz álmok? Leküzdöttem. Saját magamat képeztem, ésszel, erővel, edzésekkel.. és remekül teljesítettem. Új élet, új esély, teljesen új emberek, a régi.. a régi az egy teljesen másvalaki volt. Nem.. én. AZ csak egy forrófejű gyerek. Mégis még mindig voltak am/(k)ik néha visszaköszöntek. Az álmok. Azok a régi álmok… és az én lelkemen száradó áldozatok megrvó tekintete…

Nick Lane!
Történetedben eléggé sok mindenről esett szó, de még is azokra a dolgokra lennék kíváncsi, amikről nem meséltél. Ezernyi kérdés merült fel bennem, ahogy olvastam a történetedet, de azért remélem, hogy ezek megválaszolásra kerülnek, akár a játékaid folyamán. Mindent összevéve érdekes volt történeted, ezekkel a gyomorforgató dolgokkal együtt is, már ebből is látszik, hogy melletted nem lehet unatkozni.
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérjek foglalj avit. Nick Vegas tárt karokkal vár.