Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Gondterhesen sóhajtok fel a régi villa előtt parkolva, és megint itt, együtt, ha még egyáltalán együtt. Cassandra már napok óta itt van, az anyám eljött és pakolt neki össze ruhákat és azóta természetesen nem hajlandó szóba se állni velem, úgyhogy semmin sem kellene meglepődnem és nem is, mert z én hibám. Nem ezt ígértem neki, amikor elmentünk innen és nem így akartam, de ez ide most kevés lesz. Kiszálltam és becsapva a kocsi ajtót indultam meg a ház felé, sok minden eszembe jutott, megfordult a fejemben, ami annyira volt jó, hog megfájdult közben. - Üdv Lily. - Desmond, micsoda kellemes meglepetés. - Nem inkább kellemetlent akartál mondani? - Most semmi kedves és fáradt is vagyok az amúgy is abszolút felesleges udvariaskodáshoz, sose kedveltük egymást és a véleményem azóta se mondhatni, hogy változott. - Cassandra a szobájában? - Nem akar látni téged. Egy másodpercre megtorpantam és nyeltem egyet, egész pontosan azt, hogy visszaforduljak és közöljem, hogy tudtommal még az én feleségem és semmi közöd a dolgainkhoz. De ehelyett inkább csak vettem egy mély levegőt é tovább sétáltam a régi szobáink felé, ami azt illeti van is itt egy kis dolgom, de később, az most várhat, előbb jöjjön a neheze. Halkan kopogtattam be egy szó nélkül, francba, legalább virágot hozhattam volna, legfeljebb hozzám vághatta volna. Csendben nyitottam be... - Cassandra... - Körbefont karokkal állt az ablaknál, tehát látta, amikor megjöttem. - Szia. - Pár lépést tettem hozzá közelebb, majd megálltam. Túl mély volt a csend és még csak rám se nézett és azt hiszem ez volt az, amitl a leginkább féltem. Nem az, hogy dühös lesz vagy, hogy kiabálni fog és veszekedni fogunk, hanem az, hogy egyáltalán semmit sem fog mondani, egy árva szót se. - Van némi esélyem rá, hogy rám nézz vagy szóba állj velem, vagy akár el is mehetek? - Nem hibáztatnám érte, sőt most meg is adnám neki, ha arra kérne menjek most el, itt nem hagynám, de adnék időt.
Napok teltek el és még mindig nem kaptam választ. Hogy ez bosszant-e? Azt hiszem, hogy nemsokára Desmond szembesülni fog azzal, hogy mennyire. Mi már nem csak játszadozunk egymással, mi férj és feleség vagyunk és azt hittem, hogy többnyire őszinte a kapcsolatunk. Nem is várom el tőle, hogy mindent megosszon velem, de ha valami olyasmibe keveredik, ahol már a testi épségünk is veszélybe kerül, na akkor már elvárnám, hogy figyelmeztessen. Vagy ez túl nagy kérés lenne? Nem hiszem. Naiv módon azt gondoltam, hogy szeret annyira, hogy sose sodorna bajba. Talán nem is akart, talán nem is így tervezte ezt az egészet, de az is lehet, hogy csak ezzel igyekszem magam hitegetni. Mégis az én vállamba fúródott a golyó. Őszintén sosem hittem volna, hogy egyszer elmondhatom magamról, hogy a rajtam lévő sebhely az bizony onnan ered, hogy meglőttek, de túléltem. Szerencsés voltam, vagy legalábbis fogjuk rá. Az ablak előtt állva figyeltem, hogy leparkol. Eddig még ablak közelébe se mertem merészkedni, de próbálok túllenni a történteken, szépen feldolgozni magamban. Nem élhetek rettegésben arra várva, hogy mikor leszek megint célpont. Túl jól nézek ki ahhoz, hogy agorafóbiás legyek. Nem zárkózhatok be a négy fal közé, mert elkap a rettegés már csak a gondolattól is, hogy mi vár rám a külvilágban. Pedig mostanában éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, sőt túl sok rémálmom volt. Nem akarok gyengének tűnni, de érzem, hogy odabent valami megváltozott. Talán csak ideglenesen, de szeretném visszakapni régi önmagamat. Kopogtatott, de nem feleltem. Jól tudtam, hogy akkor is bejönne, ha azt mondanám neki, hogy látni se akarom. Tényleg így van? Vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban. Hiányzott. Nem is tudom, hogy voltunk-e távol egymástól ennyi napot, de mérges is vagyok rá. Eszméletlenül mérges. - Csak akkor állok veled szóba, ha azért jöttél, hogy mindent megmagyarázz. – Végül csak megfordultam és egyenesen a szemébe néztem. Nem játszhatom a megsértett dámát, mert attól még válaszokat nem fogok kapni. - Szóval mi volt ez az egész? – Azt szeretné, ha minden olyan lenne közöttünk, mint régen? Mert én igen, de ehhez bizony felelnie kell olyan kérdésekre is, amikre talán sosem akart válaszolni.
Voltam akkora barom, hogy azt reméltem, hogy ez a nap nem mostanság fog eljönni, sőt némi szerencsével sosem, hogy mindent kézben tudok tartani és megoldani anélkül, hogy a feleségemnek aggódnia kellene ezen vagy akár miattam, vagy baja essen, hát ezt elbaltáztam. - Cassandra, jobb volna, ha ezekről a dolgokról nem tudnál... - Azt már nem állíthatom, hogy a saját biztonsága érdekében, hiszen nem tudtam megvédeni, szóval jóformán szart se értem el az úgymond titkolózásommal. - De nem tagadhatom meg tőled és nem is fogom. - Egy napon, egy nagyon is ismerős napon megfogadtam, hogy jól fogom legalábbis igyekezni fogok jól csinálni a kettőnk dolgát, tisztességgel és rendesen, ahogy megérdemli. - Vigyázni akartam rád, mégse tudtalak megvédeni, amikor kellett volna, úgyhogy francba az egésszel. Mit szeretnél, mit mondjak? Hogy sejtettem előre, hogy ez fog történni, francot se tudtam. Megfogadtam, hogy felhagyok minden mocskos üggyel, hogy normálisan éljünk, de ez nem így megy, nem figyeltem, ostoba voltam és bajod esett. És mondhatnám, hogy ne haragudj, de az még tőlem is nevetséges volna. - És közben az jár a fejemben, hogy vajon találok-e valamit ellene a régi ügyeink között. Azt hiszem ma én is itt fogom tölteni az éjszakát. Valahogy én sem így képzeltem a nosztalgiát, ahogy azt se hittem volna, hogy lesz olyan szituáció, amikor nem tudok majd mit mondani a nejemnek. Még mindig alig hiszem el, az a szemét állat, de elfogom intézni, előbb azt, azután pedig ezt, helyrehozom, valahogyan... - De itt kell maradnod még egy kis ideig, amíg elrendezem ezt, inkább...elviselem, hogy haragszol, azt is, ha nem beszélsz velem, minthogy veled tartsanak sakkban, azt többé nem engedem meg. - Most ez tűnik a legjobb megoldásnak, még ha utálja is, tudom, mert én is, de ez az én hibám, hibáztam és többet nem fog előfordulni, ha kell akkor dühös leszek és akkor megtudok mozgatni néhány komolyabb követ.
Mégis mit vár tőlem? Legyek olyan feleség, aki csendben tűr és hallgat? Aki soha egyetlen egy kérdést sem tesz fel? Ha ilyen nő lennék, akkor szerintem mi most nem is lennénk házasok. A makacsságom és a kitartásom sokban közrejátszott abban, hogy mi most itt tartunk. Emlékeim szerint, szinte rá kellett vennem, hogy elvigyen a nyaralóba, sőt kijátszottam, hogy elérjem a célomat, de aztán minden ott kezdődött. Ott gabalyodtunk egymásba és azóta tudjuk, hogy csak egymásra van szükségünk, legalábbis ez az én véleményem. Arról pedig most fogalmam sincs, hogy Desmondnak mi a véleménye, ahogyan arról sem, hogy ki is Ő valójában. Kezdek kételkedni abban, hogy mennyire ismerem. Desmond az a férfi, akivel le szeretném élni az életemet, de eddig fogalmam se volt arról, hogy vannak olyanok, akik szívesen megrövidítenék az életemet. Csendben hallgattam végig. Igyekeztem türelmes lenni, de hiába vártam bármiféle választ. Olyat nem mondott, amire eddig magamtól nem jöttem volna rá. - Hová mentél, miután kórházba kerültem? – Mit titkolhat még előlem? Még mindig úgy érzem, hogy nem mond el mindent. Ha pedig azt szeretné, hogy megbocsájtsak neki, akkor itt az ideje annak, hogy kiteregesse a lapjait. El sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz nem oda rohanni hozzá, hogy karjai közé vessem magamat. Az túl egyszerű is lenne. Most még nagyon haragszok rá, mégis úgy hiányzik csókja édes íze, viszont Desmond se közelít felém úgy, ahogyan szokott. Szóval nagyon is tudja, hogy most hányadán is állunk, de ezen könnyen tudna változtatni azzal, ha végre teljesen őszinte lenne hozzám. - Ki tette ezt velem? – Szemléltetésképpen lejjebb csúsztattam selyem köntösömet, hogy a lőtt sebemet eltakaró kötés tisztán kivehető legyen számára. - Akarod látni, hogy mit tettél velem azzal, hogy nem tudtál őszinte lenni velem? – Persze nem fogom feltépni a kötést és megmutatni neki, hogy hány öltéssel varrtak össze. Mégis ez a sebhely életem végéig velem lesz és mindig emlékeztetni fog a történtekre. - Mégis meddig? – Meddig kell bezárva élnem? Szerintem fogalma sincs arról, hogy azóta rémálmok gyötörnek és a mai volt az első nap, hogy rá tudtam venni magamat, hogy ablak közelébe merészkedjek. Túl nagy hatással voltak rám a történtek.
Csomó olyan kérdés, amire számítanom kellett és amikkel számoltam is, csak nem ennyire hamar, hirtelen és ennek meg sem szabadott volna történnie, az én hibám, mert megengedtem, figyelmetlen voltam, azt hittem megengedhetem magamnak, hogy valóban minden újrakezdtünk és más, de vannak dolgok, amiket az ember nem hagyhat csak úgy a háta mögött, nem zárhatsz le mindent azzal, hogy becsuksz egy aktát. Egyszerűen nem tudtam, nem bírtam szóra nyitni a számat, most mégis mit kellene mondanom neki? Hogy találkozni azzal az emberrel, aki meglőtt? Mert pontosan ezt tettem, de hogy hangzik ez? Mintha ez fontosabb lenne nála, pedig Cassandránál nekem semmi sem fontosabb, ma láttam be véglegesen. - El kellett menne, tudod... - Tudja jól hova kellett mennem és, hogy miért kellett elmennem, nem magam miatt tettem vagy a pénzért, akkor már inkább a szégyen miatt, mert ez csakis az én szégyenem, hogy bajba sodortam. - Cassandra, Cassandra, mi... Fel ne... Úgy sajnálom. - Felemeltem a kezem, hogy megsimogassam az arcát, de félúton megálltam és leejtettem a karom magam mellé, most még ezt sem érdemlem meg. - Csak egy kis ideig, oké? Megígérem. Azután oda megyünk, ahova szeretnél, ha nem akarsz többet nem megyünk vissza abba a házba. - Anyagilag megtehetjük, hogy eladjuk és új házba költözzünk, még akkor is, ha álmai otthonát szerettem volna neki adni és úgy választottam a mostani házunkat. - Lezáratlan akta, megtettem, amit lehetett, de nem jól alakult és hát... nem tudom mi történt. Új életet akartam kezdeni veled... - ez most kicsit úgy hangzik mintha a vele való kapcsolatunkat okolnám, amiért figyelmetlen voltam és lazítottam a dolgokon, mert jobban összpontosítottam az otthonunkra, az esküvőnkre, hogy elutazhassunk, nem voltam itt, nem vettem fel senkinek és... ez lett belőle. Régóta most először, fogalmam sincs, hogy mit csináljak és beszélnem kell azzal az emberrel, aki még csak ezt a házasságot se támogatta.
Hová lett az a határozott férfi, akit eddig ismertem, és akihez hozzá mentem? Jelen pillanatban úgy látom, hogy Desmond csak árnyéka régi önmagának. Képtelen bármiféle kielégítő magyarázatot kinyögni és ettől még jobban dühös lettem rá. Azt hittem, hogy a történtek után legalább annyit megérdemlek, hogy őszinte legyen velem. Miért olyan nehéz őszintének lennie hozzám? Miért nem képes beavatni abba, hogy miért történt ez velem? Egy dologban vagyok biztos, akármi is volt a háttérben a mi kapcsolatunknak nem tett jót, sőt! Még sosem éreztem ilyen messze magamtól és most nem a fizikai távolságra gondolok. Azt hittem, hogy szerelmünk elég lesz ahhoz, hogy bármin túl tudjunk együtt jutni, viszont kezdek kételkedi abban, hogy a férjem mennyire szeret. Fordított esetben most úgy gondolom, hogy én mindenbe beavattam volna, hogy felkészült legyen és ne érje váratlanul egy támadás. Persze most ezt mondom, de őszintén nem tudom, hogy mitévő lettem volna, ha a helyében lennék. Neki se lehet könnyű, de mégis én voltam az áldozat. - Miért jöttél ide? – Mert az eléggé egyértelmű számomra, hogy válaszokat nem kapok. Csak hebeg és habog, de semmi konkrétumot nem közöl velem. - Már miért kellene itt maradnom? – Kezdtem egyre inkább dühösebb lenni. Éreztem, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy a halántékomon elpattanjon az ér. Mégis igyekeztem lehiggadni, mert most semmi kedven jelentet rendezni. - Fogoly lennék? Mert szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy megmondd, hogy nekem mi lenne a legjobb, vagy akár azt, hogy hol lehetnék biztonságban. – Durva voltam? Nem durvább a golyónál, ami engem talált el. - Ez most komoly? – Ökölbe szorítottam magam mellett kezeimet, legszívesebben bemostam volna neki egyet, de türtőztettem magam. Fogalmam sincs, hogy meddig leszek rá képes. - Tudod ez most úgy hangzott, mintha saját hibámból történt volna ez velem. – Történhetett volna ez mással is, bárkivel, aki a közelében van és fontos neki. Szóval a szerelme végett kerültem ebbe a helyzetbe és most fogalmam sincs, hogy meg tudnék-e neki bocsájtani, vagy hogy egyáltalán szeretnék-e a jövőben is a felesége maradni. Idő kell. - Válaszokat akarok! – Határozottan jelentettem ki. - Legszívesebben fogadnék egy magánnyomozót, aki minden kérdésemre válaszolna, de mindketten tudjuk, hogy ezt nem tehetem meg. – Megtehetném, de ha erre a lépésre szánnám el magamat, akkor azt is felfedném, hogy bizony a férjem sem ártatlan és ha most dühös is vagyok rá, de attól még nem akarok neki rosszat.
Érzem, hogy lassan fokozatosan kezd bennem felmenni a pumpa, ez feltétlenül most kell, ugye? Nincs amúgy is elég bajom, a feleségemnek is most kell mindent a szememre hányni, hát persze éés, hogy valamit ki ne hagyjak provokálni is, mert jól ismerem már, ez pontosan az, ha sértettséggel nem tudott belőlem valamit kiszedni, akkor jön a B terv a provokálás és mindenki tudja az ABC elég hosszú és Cassandrának minden opcióra van valamije ellenem és mindig a legjobbkor, de nekem is. - De igen, igen Cassandra itt fogsz maradni, akár tetszik, akár nem! - Emeltem fel szigorúbban a hangom, nem kell azon gondolkodnom, hogy ez eddig hányszor esett meg, merthogy egyszer sem. - Dehogy vagy, a feleségem vagy, az istenért. - Tört ki végül belőlem, majd hirtelen elhalkult a hangom, ahogy a szemébe néztem. - Legalább ezt tartsd tiszteletben, megakarlak védeni, vigyázni rád, de úgy, hogy a fenébe, ha azt sem tudom hol vagy? Miattad had ne keljen aggódnom. - Tudnék ennél határozottabb és biztosabb eszközökhöz is nyúlni, csakhogy nem akarok. - Hogy mit? - Köpni, nyelni nem tudtam, azt meg végképp elhinni, hogy máris ott tartunk, hogy a nő, akit szeretek nyomoztatni akar utánam. - De igen, megteheted, de tudod mivel jár... - Nem csak az, hogy akkor olyan dolgok és információk birtokába jut, amit eddig nem tudott rólam és jobb volt ez így, nem arról van szó, hogy félnék a kezébe egy ilyen aktát, akár a sajátom, én megbízom benne és azt hiszem, hogy Ő mindig azt teszi, ami jó, egyszerűen csak veszélyes. - A feleségem vagy, annyi történne, hogy akkor ezentúl nem csak velem kell együtt élned, hanem mindazzal, amit eddig tettem és voltam, együtt élni rossz dolgokkal. - Tudom, hogy erős nő, erősebb, mint ahogy azt én gondolom és összefogja szedni magát, de akkor is abban reménykedek, hogy amellett dönt, hogy ezt a lépést most nem teszi meg.
Már most tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy felesleges volt ide jönnie. Válaszokat nem fogok kapni. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy Desmond olyat fog kapni tőlem, amit bizony nem fog zsebre tenni. Már elfelejtette, hogy honnan indult a kapcsolatunk? Hogy mi mindenre voltam képes? Én még mindig ugyan az a nő vagyok, aki képes volt magának kivívni a tiszteletét, majd a szerelmét is. Már nem bánhat úgy velem, ahogyan a nyaralóban. Pedig most érzelmileg lök el magától, ha továbbra sem képes beavatni. Most nem pofozhatom meg és nem is fog dühösen távozni, majd aztán végül valahogy mindent megoldana egy kis ágyjelenet, mint ahogyan anno is volt. Ez más, ez sokkal, de sokkal komolyabb. Tartok attól, hogy ez a kapcsolatunk vesztét is okozhatja. - Ezt mégis hogy képzelted? Itt fogsz tartani erőszakkal? – Az átélt trauma után is igyekeztem erős maradni, mert erősnek kell lennem ahhoz, hogy megnyerjem a vele való vitát, de akaratlanul is megremegtem. Még sosem emelte fel a hangját. Váratlanul ért. - Szerinted képes lennél vigyázni rám? – Ez még tőlem is övön aluli volt, de muszáj volt megkérdeznem. Eddig is abban a hitben éltem, hogy nem történhet baj, hiszen a férjemnek a világot jelentem, erre tessék… Mindketten tudjuk, hogy min kellett átmennem, viszont azt csak egyikünk tudja, hogy mégis miért. - Pontosan tudom. – Sosem hittem volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor tényleg azt fontolgatom, hogy a férjemre magánnyomozót küldök. Mégis mit tehetnék? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg nem hagy nekem más választás, viszont nem szeretnék elhamarkodott döntéseket hozni. Ez nem rajtam múlik, hanem rajta. - Tudod mit? Nekem ehhez semmi kedvem. - Fáradt vagyok ahhoz, hogy ezt a csatát megnyerjem. Szemem alatt a karikák is arról árulkodnak, hogy már nagyon rég nem aludtam ki magam. Mióta nem szedek annyi fájdalomcsillapítót, azóta semmi sem tompít el és ha alszok is egy keveset akkor jönnek a rémálmok. Álmatlanság és étvágytalanság között őrlődők és persze a folytonos félelem se segít ezen, hogy bármikor kaphatok egy újabb golyót. - Most azt nem tudom eldönteni, hogy te nem szeretsz annyira, hogy mindent megossz velem, vagy inkább azt hiszed, hogy én nem szeretlek annyira, hogy veled maradjak mindazok után, amit megosztanál velem. – Nagyot sóhajtottam, de csak időt szerettem volna nyerni ahhoz, amit most fogok vele közölni. - Ha pedig valamelyik feltételezésem igaz, akkor nekünk nincs közös jövőnk. – Ezt kimondani jobban fájt, mint a kórházi ágyban az ébredés lőtt seb után.
Ez egyre jobb és jobb lesz, lám eljutottunk addig a napig is, amikor a feleségem azt hiszi képes lennék bántani, vagy erővel rákényszeríteni bármire, amit nem szeretne, ami elgondolkodtató is egyben? képes lennék rá, például a jelen körülmények között, hiszen a biztonságát szolgálná? De még így sem tudnék hozzáérni egy újjal sem, csak mérhetetlenül dühös lenni rá, azt tudok, főleg, hogy még közre is játszik ebben. - Nem, de ezután mindig tudnom kell, hogy hol vagy, érted? Cassandra, ez nem vicc! - Pillanatnyi hévből ragadtam meg a karját és ráztam meg, hogy ébredjen fel végre, de helyette én ébredtem fel és el i engedtem. - Nem most van itt az ideje, hogy dacolj velem, ne most! - Tudom, hogy nőként előszeretettel űzi ezt a sportot és általában nem is így reagálok rá, sokkal inkább értékelem, ha végül én maraduk felül, szó szerint, de most nem ez a legnagyobb problémánk. - Úgy érzed, hogy nem? - Mert azt akkor most szeretném hallani és tudni, ha már nem hiszi, hogy képes vagyok Őt megóvni és minden mást is most akarok hallani, amit még a fejemhez akar vágni, hogy elszúrtam vele kapcsolatban. - Tessék? - Tágultak ki pupilláim, ezt most nagyon is jól értettem, csak épp nem akarom elhinni, vagy igen és épp ez a probléma. - Khm, ezt ne most beszéljük meg, ezt elintézem, azután helyrehozom kettőnket... khm, ha pedig nem sikerül, akkor visszatérünk arra, amit most mondtál. - Más körülmények között erre azt mondanám, hogy teljesen korrekt ajánlat, de azt nem gondoltam, hogy egyszer ezt a saját házasságomban kell kimondanom, de mégis, más nem jutott eszembe, és mit is mondhatnék, igaz? Lényegében igaza van, mindenben, velem kapcsolatban is. Mindent összegezve Cassandra nem egy buta nő, nem az anyja és én bíztam, bízom benne, csak jobban kellett volna és korábban persze, ezt pedig csak magamnak köszönhetem.
Számítottam arra, hogy a házasságunkban lesznek zökkenők, de efféle kihívásra még csak gondolni se mertem. Miért is tettem volna? Még sose voltam senki célpontja és nem is számítottam arra, hogy ez velem is megtörténhet. Ez olyan akár egy rossz akció és dráma film keveréke. Vajon számunkra lesz happy end? - Mennyire szeretnéd tudni, hogy hol vagyok? Élő közvetítésre vágysz a fürdőszobából? Tudod szeretek sokáig zuhanyozni és nem akarom, hogy miattam aggódj. – Vicc az egész. El is vicceltem és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy Desmond dühös lesz. Megragadott. Hihetetlenkedve néztem rá. Még sosem tett velem ilyet. - Így már legalább lesz mit mondanom a kapcsolati terapeutának, ha úgy döntenénk, hogy helyre szeretnénk hozni a házasságunkat. – Gúnyolódtam. Mert ha nem azt teszem, akkor elkeseredésembe a földre rogytam volna és engedem, hogy a belőlem kikívánkozó könnyek végig guruljanak arcomon. Na nem mintha Desmond bármikor is hajlandó lenne terepiára járni. Őszintén fogalmam sincs, hogy mi lesz velünk. - Szerintem egyértelmű. – Nem most szeretném letörni a férfiúi büszkeségét, de az nyilvánvaló, hogy eddig nem ment neki valami jól az, hogy vigyázzon rám. Ha tényleg úgy óvott volna, mint ahogyan azt elvárnám, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. Tudom, hogy csak meg akart óvni bizonyos dolgoktól, így próbált biztonságban tartani, de pont ezzel okozta a vesztemet. - Ne most? Akkor mégis mikor? – Ingerülten néztem rá. Szerencse, hogy nem tudok a szememmel szikrákat szórni. - Olyan biztos vagy abban, hogy türelmesen várni fogok a soromra. – Számára az utolsó a sorban az, hogy kettőnk kapcsolatát helyrehozza, pedig csak őszintének kellene velem lenni, hogy meg tudjam érteni a miérteket. - Érzelmileg még sosem éreztelek ilyen messze magamtól. – Vallottam be őszintén, de képtelen voltam tovább rá nézni, el kellett fordulnom, mert tartottam attól, hogy képtelen leszek tovább erősnek maradni és tényleg elsírom magam előtte. - Mindazok után, ami történt velem, velünk… - Felsóhajtottam, karajimat szorosan összefontam magam előtt. - Azt hiszed, hogy nekem nincs szükségem rád? – Vettem még egy nagy levegőt és visszafordultam felé. - Szeretném, hogy megölelj, hogy megcsókolj, hogy végre ismét velem legyél, úgy, mint azelőtt, de hiába is vágyok erre, úgy érzem, hogy képtelen vagyok még arra is, hogy megérintselek. – Ez is az átélt trauma része lenne? Csalódtam benne és most képtelen lennék közel engedni magamhoz? Ezzel nem szándékom büntetni, de szerintem ez fejben dől el és ha végre megkapnám azokat a válaszokat, akkor talán minden más lenne.
Ezt, ezt nem hiszem el, ez az én feleségem, nagyon jól tudja mikor és mivel tud pattanásig kihozni a béketűrésből, sőt azt is, hogy mikor nem kellene, csak ez általában nem szokta érdekelni, eddig nem igazán voltak nagy vitáink vagy hangos veszekedések, de ha így állunk hamarosan befogjuk pótolni. Nem könnyíti meg a helyzetet és akkor még finoman fogalmaztam és mintha még szándékosan provokálna is mellé, aminek ugyan fogalmam sincs mi értelme van, vagy mit akar elérni vele, de jelen pillanatban szerintem még Cassandra se, egyszerűen csak dühös, rám dühös, ki másra és ezt meg is értem. - Azt szeretném, nagyon, ha befejeznéd a hisztit és megértenéd, hogy ez nem vicc a szentségét, Cassandra... - Csaptam le a fejem még mielőtt folytatni tudtam volna, bár arról sincs fogalmam mégis mit mondhattam volna, mit mondhattam volna még, féltem, de ezzel eddig sem mentem sokra, mint az most kiderült és ezt joggal is vágja a fejemhez. - Ha helyreszeretnénk hozni a házasságunkat, ahhoz nem kell terapeuta, csak tíz perc veled, kettesben... - Meglehet kissé nagyképűen hangzott, de nagyon szeretnék még abban hinni, hogy ez így van és ha ennek az ügynek vége, még lehet rá esélyem. - Senki sincs a sorban rajtad kívül... - Ráztam meg a fejem, és ez így van, amióta megismertem. Ismer, tudja, hogy sosem törődtem senkivel igazán önmagamon kívül, nemhogy bárki is lett volna még a nyamvadt sorban, sor sem volt igazán előtte, sőt meggyőződésem volt róla, hogy én csakis saját magamat tudom szeretni. - Tudom édes... - Csak sóhajtottam egyet, francba mindennel, egyszerűen csak... - Egyszerűen csak szeretnélek megcsókolni, magamhoz húzni és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Én ezt szeretném. - És azt, ha ez most elég lenne, de tudom, hogy nem az, jelen pillanatban még én magam sem hinném el, akkor meg hogy is várhatnám el a feleségemtől. - A feleségem vagy, ez nem olyan dolog, ami megváltozna egyik napról a másikra, majd ezen is túl leszünk, én nem azért küzdöttem, hogy itt most feladjam. Te igen? - Én mindent feladtam, mindent, amit a saját döntésemből egyedül megtehettem és vannak dolgok, amiket azóta is elzárva dolgok, bizonyítékok, zsarolási alap, akárhogy is, nem most kezdek el azon gondolkodni, hogy talán mégsem az a férfi vagyok, akit Cassandra elképzelt vagy akit megérdemelne. - Én szeretlek, tudom, hogy így van és Te is. - Légy dühös, de ne mondj le erről. - Bőven elég lesz nekem az is, hogy az anyja telebeszéli majd a fejét ellenem nap, mint nap, csak remélem, hogy Cassandra nem dől a régi meséknek és az újabb anya figurának, mert lássuk be, nagyon is jól játsza a szerepét, ha tudja mit akar elérni, csakhogy ebben a játékban még a lánya is csak eszköz lenne, de ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.
Annyi mindent szerettem volna a fejéhez vágni, mégis próbáltam visszafogni magam. Habár minden jogom megvan ahhoz, hogy úgy hisztizzek ahogyan azt kedvem tartja. Mérges vagyok rá, sőt ez inkább düh és szívesen őrjöngenék egészen addig, míg végre valahára be nem avat a mocskos kis titkába, mégpedig abba, hogy mi volt ez az egész… Meglőttek, szóval mikor máskor tudnám eljátszani a dráma királynőt? Nem arra vágyok, hogy jelenetet rendezzek, mindössze válaszokat akarok. - Szóval akkor nem vágysz élő közvetítésre? – Kérdeztem csak azért, hogy bosszantsam. Jelen körülmények között semmi kedvem sem lenne ahhoz, hogy meztelenkedjek előtte, de ahhoz se, hogy minden lépésemet nyomon tudja követni csak azért, hogy biztonságban tudjon. - Nos… - Sóhajtottam. - Szerintem már több, mint tíz perce kettesben vagyunk, de… - Lenne bármi értelme befejeznem a mondandómat? Szerintem tudja, hogy ezekben a percekben egyáltalán nem javítottunk a helyzetünkön, sőt… Ha pedig azt hiszi, hogy a történtek után csak úgy mindenféle magyarázat nélkül engedném, hogy ágyba vigyen, akkor nagyot téved. Már csak a büszkeségem se engedné, hogy ennyivel megússza a dolgot. Szerintem nagyon is megérdemelném az őszinteségét, nem pedig azt, hogy a figyelmemet akarja elterelni a hálószobában nyújtott teljesítményével. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szex nem fontos a házasságunkban, mert nagyon is az, de talán most ebben az esetben fegyverként is tudnám ellene használni. Megvonhatnék tőle minden gyönyört és akkor esetleg szóra tudnám bírni. Megtenném? Idővel kiderül. - Mindben rendben lesz? Te még hiszel ebben? – Ezt Desmond sem gondolhatja komolyan, mert ha úgy gondolná, akkor ebben a pillanatban a karjai közé vetném magam. Viszont még mindig tartom a távolságot. Ahogy előttem áll akaratlanul is előbukkannak a közösen átélt emlékeink. Én miatta képes voltam olyan dolgokat tenni, amik nagyon is távol állnak tőlem, de mégis kitörtem a komfort zónámból. Szerettem volna jó feleség lenni és bebizonyítani neki, hogy több is rejlik benne, mint amit elsőre hitt. Miatta szerettem volna jobb ember lenni, fejlődni a kapcsolatunk érdekében, de ez nem működhet, ha csak az egyik fél képes arra, hogy áldozatokat hozzon. - Ha képes lennék feladni, akkor mi most nem is lennénk házasok. – Mégis mikor jön el az a pont, amikor a józan ész azt diktálja, hogy csak tönkre tesszük egymást hosszú távon? Emlékezzen csak vissza, hogy a makacsságom vezetett oda, hogy rávettem arra a bizonyos emlékezetes nyaralóban töltött napokra. Akkor sem tudtam feladni és ez vezetett oda, hogy Cassandra Drescher lettem. - Mindennél jobban szeretlek, de mi van akkor, ha ez nem elég? – Az átélt trauma után se szűntek meg az érzéseim iránta, még mindig szeretem, viszont még mindig ott van az a bizonyos „de” és jól tudjuk, hogy mindig a de után következik a legfájóbb rész. A férjem és szeretem, de tényleg fogalmam sincs, hogy a történtek után számunkra létezik-e közös jövő. Bíztam benne, sőt vakon követtem volna bárhová, de úgy tűnik, hogy ez nem volt részéről kölcsönös. Felmerülhet bennem a kérdés, ha efféle dolgokat eltitkolt, akkor mégis miféle titkai lehetnek még? Naivan azt hittem, hogy mi nem leszünk olyan házaspár, akik titkolóznak. Életemben talán először vagyok ennyire elbizonytalanodva.
Kezdőlap 
Tárgy: Helyrehozom... Cassandra & Desmond 
11.05.21 16:22
