- Nyolc ötvenöt… Biztos vagyok benne, hogy nem fog késni. Este kikészítettem neki még egy csodaszép rózsaszín blézert is az első munkanapjára… és persze beszéltem Phelpssel a munkaügyről, hogy legyen vele szigorú… Persze csak módjával, ne felejtse el azért, hogy kivel is van dolga. Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült őt meggyőznöd apa. Hogy csináltad?
- Nos… elbeszélgettünk és Josephine belátta, hogy épp ideje elkezdenie érdeklődni a családi üzlet iránt.
- Csak úgy belement? Hiszen én már számtalanszor próbálkoztam nála, de úgy tűnt, hogy reménytelen a helyzet.
- Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. – Ford belekortyolt a kávéjába, közben jelentőségteljes pillantást vetett Chasere. Pontosan tudta, hogy a fia érteni fogja a miérteket és a hogyanokat még úgy is, hogy a pontos történésekbe senki sem avatta őt be.
- Remélem tetszeni fog neki a hely és felelősséget tanul. Izgulok érte.
- Minden rendben lesz, hiszen Josephineről beszélünk.
- Akinek már itt kellene lennie. Kilenc óra két perc. Kilencben maradtál vele, igaz apa?
- Igaz.
- Nem vet rá túl jó fényt, ha elkésik az első napján, hiába családtag. – Melanie idegesen kezdett járkálni az irodában. – Lehet, hogy valami baj történt? Napok óta olyan furcsán viselkedik… Apa te nem vetted észre? Vasárnap óta…
- Biztosan nincs semmi baj. – felelte Ford, de a szokásosnál is szűkebben reagált, szemmel láthatóan nem akarta bolygatni az aznap történteket. Melanie türelmetlenül nézett ismét az órájára.
- Felteszem tudja, hogy itt várjuk… az egész család. Hol lehet mégis? – kinyitotta az ajtót és behívta a titkárnőt.
- Ms. Jenkins, menjen le a portára és ha Ms. Harmon megérkezik haladéktalanul küldje fel ide. Mondja meg, hogy csalódtunk, amiért nem ismeri a pontos időt és magyarázatot várunk arra, miért váratja a családját, akiknek…
- Elnézést asszonyom, de Josie már megérkezett…
- Tessék?
- Josie már vagy két órája megjött.
- Josie? Magának Ms. Harmon és…
- Én is így szólítottam, de azt kérte szólítsuk mind Josienak vagy Harmonnak, mert hallotta, hogy Todd Meyert, egy másik gyakornokot is csak Meyernek hívjuk.
- És… és most… hol van?
- Tisztelettel… azt hiszem most ért vissza a tisztítóból.
- A tisztítóból?
- Igen. Feladatot kért, maguk még nem voltak bent, így… elküldtem a tisztítóba az önök ruháiért a fogadásra. Mondtam neki, hogy ha megjött, akkor vigye mindenki ruháját az irodájukba és…
- Maga elküldte a lányomat a tisztítóba, amikor az a maga feladata lett volna? Mégis, hogy képzelte? Ezt a feladatot…
- Akár egy gyakornok is tökéletesen képes elvégezni. Remélem. – jelentem meg az ajtóban, két hatalmas fekete ruhás zsákkal.

- Jó reggelt. – köszöntem, majd az ideges titkárnőre pillantottam. – Minden rendben volt Ms. Jenkins, egyet már le is tettem, már csak ezek maradtak. – ezzel az egyik zsákot a kettőből le is tettem nagyon óvatosan nagyapa kanapéjára.
- Elmehet Ms. Jenkins. – morogta anyám mire a nő szó nélkül távozott is.
- Josephine, már két órája bent vagy? Miért nem szóltál? Miért nem anyáddal jöttél?
- Nem tudtam aludni, így gondoltam bejövök előbb, legalább megismerem a helyet és van idő az adminisztrációra is. És igazából elég rosszul venné ki magát, hogy gyakornokként a főnököm fuvaroz szóval gyalog jöttem.  – vontam meg a vállam. Nagyapa elégedetten elmosolyodott, majd magához intett, hogy aztán puszit nyomjon az arcomra.
- Eddig tetszik, amit látok.
- Köszönöm nagyapa.
- Nekem viszont nem. Miért ebbe jöttél? Este tettem ki neked egy blézert.
- Nem az én világom, de azért remélem ez még megteszi… - ekkor találkozott össze a pillantásom először Chase bácsiéval. Az ő ruhás zsákját még mindig a kezemben szorongattam.

Zavarban voltam, főleg mivel a klubban történtek után nem is tudtam vele beszélni, mert nagyapa elkergette, azt sem tudtam napokig, hogy hogy van, mi történt vele utána, stb. Nagyapa semmit sem mondott, a mobilomat pedig egészen tegnap estig elkobozta büntetés gyanánt. Három napig csak a szobámat láttam, míg az agyrázkódásomat igyekeztem kiheverni, közben szét vetett az aggodalom Chase bácsi miatt.
- Örülök, hogy máris feltaláltad magad. Kövesd a parancsokat, légy hatékony és tanulj minél többet. Ebédnél mesélhetnél nekünk, hogy telik a napod.
- Nagyon jó lenne nagyapa, de… de a ti ebédidőtök nem akkor van, mint a gyakornokoké és nem is olyan hosszú, szóval…
- Igazad van, nem szóltam. Akkor majd később… - ezzel nagyapa ki is nyitotta az egyik aktáját, jelezve ezzel az egész családnak, hogy részéről dolgozna. Anya újra az órájára nézett. Szívesen vitatkozott volna még egy kicsit, de mivel tárgyalása kezdődik hamarosan, így kénytelen volt sebtiben egy puszit nyomni az arcomra és kisietni.
- Akkor én… megyek is. Neked is bevigyem az irodádba Chase bácsi vagy átveszed tőlem most? – pillantottam a zsákra, miközben elindultunk kifelé.



 Outfit: Josie

- Igenis. – bólintottam a szavaira majd elindultam az irodája felé. Hála a reggeli plusz két órának és Ms. Jenkins kedvességének, már legalább ezen az emeleten kiismerem magam, hogy mit merre találok, nem kell teljesen nulláról indítanom. Tényleg szeretném, ha nem kivételeznének velem és ha már úgy alakult, hogy itt kelljen dolgoznom, akkor valóban bizonyíthassak, elsősorban Chase bácsinak és nagyapának és ne az terjedjen el rólam, hogy beleültem a készbe vagy, hogy hiába jöttem gyakornoknak, tulajdonképpen semmit sem kell csinálnom. Sokat számít, hogy így gyakrabban láthatom Chase bácsit, de most már arról sem szabad megfeledkeznem, hogy nagyapa sakkban tart a múlthéten történtekkel, így, ha nem teljesítek még a végén elmeséli anyának, hogy mit látott vagy hogy mi történt azután, nekem pedig már készíthetik is a svájci koli szobámat.
- Rendben. – suttogtam vissza, majd hagytam, hogy elém vágjon és előttem sétáljon be az irodába. Miután beléptem, ő pedig becsukta az ajtót gyorsan körül pillantottam, majd a ruhazsákot felakasztottam az egyik könyves szekrény peremére, nehogy összegyűrődjenek a cuccai.
- Sajnálod? – képtelen voltam leplezni a döbbenetemet, ahogy hirtelen felé fordultam és észrevettem, hogy ő még mindig nem néz rám, hanem a padlóra függeszti a tekintetét. Egyszeriben meg sem bírtam mukkanni, annyi érzés kavargott bennem. Bűntudat, félelem, aggodalom, megkönnyebbülés, boldogság, döbbenet… Ha létezik a világon olyan, hogy érzelmi robbanó elegy, akkor egészen biztos vagyok abban, hogy épp ezekből készül.

- De hisz te nem tettél semmi rosszat. – szólaltam meg néhány hosszúnak tűnő másodperccel később és még közelebb is léptem hozzá, hogy úgy tudjak helyezkedni, hogy valahogy elkaphassam a pillantását és az arcát is alaposabban szemügyre bírjam venni. Szerencsére a szája egész szépen gyógyult. Óvatosan megérintettem az ujjaimmal, épp úgy, mint a múltkor is.
- Már nem fáj? – a hangom egy pillanatra megremegett, ahogy a történtek bevillantak az elmémbe, de igyekeztem összeszedni magam és erősnek látszani.
- Annyira féltem, hogy komolyabb bajod esett. Nagyapa nem mondott semmit, anyától nem kérdezhettem, hiszen sejtelme sincs az egészről és… - egyszer csak szorosan megöleltem és a mellkasába temettem az arcomat. Rettenetesen hiányzott és nagyon aggódtam, hogy mi történt, miután elment.


 Outfit: Josie

Pokoli napok vannak a hátunk mögött, legalábbis az enyém mögött biztosan. Abban a három napban, amíg semmit nem hallottam felőle az égvilágon, szinte minden borzasztó forgatókönyv lejátszódott az elmémben, ami csak emberi elmével elképzelhető. Rettegtem, hogy mi van akkor, ha súlyos belső sérüléseket szerzett, amikor az az ember ránk támadt vagy, hogy hazafelé lett rosszul az ütésektől és talán haza sem ért, hanem összeesett valahol, ahol senki se találja meg. Vagy hogy az az ember megvárta őt odakint a klub előtt, hogy befejezze, amit félbehagyott nem sokkal korábban. A téboly határára kerültem, miközben próbáltam leküzdeni a rosszullétet, amit az agyrázkódás okozott, hogy mielőbb elhagyhassam a házat és újra láthassam. Talán csak az segített ép eszemnél maradni, hogy arra gondoltam, nagyapa nem annyira kegyetlen, mint amilyennek gondolom sokszor és ha bármi történt volna Chase bácsival, akkor azt elmondja nekem. Ebbe a vékony szalmaszálba kapaszkodtam minden pillanatban jobb híján.
- Nem… nem a te hibád volt. Ismerlek már pár éve és pontosan tudom, hogy mekkora szoknyapecér vagy, nincsenek illúzióim arról, hogy szent lennél. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a házasságot ennek ellenére mégis tiszteletben tartod, hiába nem hiszel benne. Ha te azt mondod, hogy azon a nőn nem volt gyűrű, akkor én elhiszem, így pedig nem terhel téged felelősség azért, hogy ő félre lépett. – nem tudnék ezért haragudni rá, hiszen bár sok hülyeséget csinált az évek során, erről az egyről tényleg nem ő tehet, nem ítélhetem hát el érte.

- Akkor jó. Már aggódtam, hogy a világ elvesztette Csókkirályát. – próbáltam meg apró tréfával oldani a helyzetet, nem csak azért, hogy őt megnyugtassam, hanem azért is, hogy magamban megpróbáljam csillapítani a sokkot, ami az iménti visszaemlékezés után keletkezett bennem.
- Sosem fogok lemondani rólad. – teljesen elfészkeltem magam a karjaiban, mert már nagyon nagyon hiányzott az ölelése, az illata és úgy összességében ő maga.
- Miután nagypapa elzavart téged… felnyalábolt a földről és bekísért a klub orvosi rendelőjébe. Ott az ügyeletes doki alaposan megvizsgált és közölte, hogy megúsztam egy kiadós agyrázkódással a „balesetet”. – mert igen, nagyapa gondosan ügyelt rá, hogy ne derüljön ki mi is történt valójában.
- Azt mondta szedjek fájdalomcsillapítót, ha fáj a fejem, aludjak sokat, lehetőleg fénymentes helyen és majd jobban leszek. A papa hazavitetett a sofőrjével, anyánál kimentett azzal, hogy valami iskolai feladat miatt kellett előbb elmennem, téged pedig azzal, hogy egyszerűen leléptél, mert untad a napot, miután én hazamentem. Este beugrott valami vállalati papírkupaccal anyához, aztán pár percre bejött a szobámba és elmondta, hogy mi fog történni. – ekkor pillantottam csak fel rá ismét, de nem bontakoztam ki az öleléséből.
- Azt mondta, hogy amíg rendbe nem jövök nem hagyhatom el a házat, anyának nem szólhatok az egészről, ha baj van, akkor szóljak az inasnak, ő majd értesíti őt és azonnal cselekszik. A mobilomat elvette büntetés képpen, mondván, hogy míg gyógyulok legalább lesz időm átgondolni, hogy mibe keveredtem és azt, hogy mivel hozom helyre. Rólad hiába kérdeztem, hiába kértem, hogy felhívhassalak, azt mondta, hogy ez is a büntetés része, legalább majd mindkettőnk esze megjön. Aztán előállt azzal, hogy cserébe a „takarításért”, amit végeznie kellett… a cégnél kell dolgozzak nyáron. – itt bújt elő először egy halvány kis mosoly.
- Majd itt felelősséget tanulok és szem előtt leszek, belelátok a jövőmbe… blabla. Azt mondta, ha nem vállalom, akkor elmond anyának mindent és biztosan csomagolhatok is Svájcba. Vagy legalábbis anya tőled tilt el nagyon messzire. Kérettem egy kicsit magam, bejátszottam egy rövid hisztit, aztán megadtam magam, már csak azért is, mert nagyon fájt a fejem és azt akartam, hogy véget érjen a beszélgetés. Tegnap este adta vissza csak a mobilom azzal, hogy még akkor sem használhatom… Alig vártam, hogy ma bejöhessek és láthassalak. Még aludni sem bírtam egész éjjel...


 Outfit: Josie

- Mert én megtudtalak téged? – pislogtam rá bűnbánóan. Mert bár próbáltam róla lerángatni a fickót, mégsem voltam elég erős hozzá, így terülhettem el először és kaptam az első ütést a fejemre a kőtől. Aztán amikor láttam, hogy felé lendül ismét, akkor is csak annyira voltam képes, hogy fordítsak magunkon és gyakorlatilag lefedjem magammal, ez nem valami hősies vagy nagy dolog. Ügyesebbnek kellett volna lennem vagy értesíteni a biztonságiakat, bármit csak, hogy az a rohadék ne tudja őt bántani, én viszont kezdetben lefagytam, aztán már késő volt. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak.
- Sajnálom, hogy lefagytam Chase bácsi, mikor először megütött téged. Ha akkor gyorsabb vagyok… - szégyellem, hogy így alakult és azt is, hogy utána sem tudtam érte túl sokat tenni.
- Igen már jobban. Már csak néha van migrénem, arra pont elég a gyógyszer, amit kaptam. Szerintem néhány nap és teljesen megszűnik. – bíztatóan néztem rá, de mégis lelkifurdalást éreztem, amiért titkolózom előtte és ez ki is ült a szemeimbe, hiába is próbáltam elrejteni. Mert arról, hogy azóta a nap óta folyamatosan rémálmaim vannak vele kapcsolatban, hogy megsérül, megint bántják, meg is ölik… nem fogok beszámolni neki. Pontosan látom, hogy már így is mennyire rosszul érzi magát, pedig tényleg nem tehet semmiről, nem akarom benne tovább szítani ezt az egészet. Majd elmúlik gondolom idővel, ahogy újra több időt tudok vele tölteni és látom, hogy semmi baja.
- Kárpótolni? Nos éppenséggel van az a gyönyörű sportkocsid… - viccelődtem, de cseppet sem gondoltam komolyan, már csak azért sem, mert még nincs meg a jogsim sem. És különben sem vagyok az a típus, aki pumpolná bármelyik rokonát is ajándékokért. Sőt.
- Nincs miért kárpótolnod. Igaz most majd jobban kell teljesítsek itt, mint amire eredetileg számítottam, hogy a papa elégedett legyen és ne fújjon be anyának, de megoldom. A lényeg, hogy itt vagyok és így minden nap láthatom majd az én keményen dolgozó, gyakornokokat terrorizáló nagybácsimat. – bizonyám…. gyorsan terjednek a hírek.


 Outfit: Josie

- Nem az én feladatom? - vontam össze rosszallóan a szemöldökömet, de azonnal fel is szisszentem, mert picit belesajdult a fejem. Az ilyesmivel jobb lesz még várni egy kicsit úgy érzem, míg teljesen rendbe nem jövök.
- Szomorú tény, kezdd el megszokni, hogy amíg élünk addig igenis így lesz, valahányszor pácba kerülsz én ott leszek és próbálok majd segíteni. Ha valakit szeretünk ez így megy. – vontam meg a vállam. De hát épp neki magyarázzam, amikor ő szintén mindig ugyan ezt teszi? Igaz ugyan, hogy miattam még sosem kellett verekednie korábban és remélem nem is lesz rá szükség, de minden más esetben ott volt, amikor szükségem volt rá.
- Bár lehet, hogy innentől elkezdek valami edzést hozzá, csak, hogy jobb formában legyek. – Talán tényleg itt lenne az ideje valami önvédelmi sportot kipróbálnom, mivel kétlem, hogy a következő támadója vívótőrrel érkezne, mert egyelőre én csak ahhoz értek. Hmm… megfontolandó.
- Semmi baj Chase bácsi, kérlek most már felejtsd el és ne emészd magad miatta. – a puszi után elmosolyodtam, mert bár tudom, hogy nem létezik sajnos a gyógypuszi fogalma, mégis, lélekben nagyon is sokat segített ezzel.
- Éppenséggel ez egy fantasztikus ötlet! – kaptam a lehetőségen. Már csak azt kellene tudnom, hogy tényleg képes lenne bevállalni? Mármint ennyi munka mellett beleférhetne neki még az is, hogy engem tanítson? Lenne hozzá türelme és kedve?
- Az elméletet már bemagoltam, már csak a hivatalos vizsga kellene ahhoz, hogy a gyakorlati órákat is elkezdhessem… De csak akkor taníthatsz, ha nem úgy csinálod, mint anya… - összerezzentem, ahogy eszembe jutott az eddigi első és egyben biztosan az utolsó alkalom is, amikor megpróbálkoztunk ezzel. Katasztrófa volt, végig stresszelt és utasítgatott, nem magyarázott rendesen és a végére teljesen el is ment a kedvem az egésztől.

- És ez eddig a legenyhébb jelző volt, amit rád használtak. – furcsa róla ilyeneket hallani. Mármint ismerem, tudom, hogy milyen, láttam már telefonálni munka ügyben meg minden, mégis, ahhoz képest, ahogy velem viselkedik és ahogy más emberekkel, akkora a különbség. Ég és föld. De persze ezek mi vagyunk, a mi kapcsolatunkat úgy sem érti soha senki, csak mi…
- Munka közben? Igen, ragaszkodom. Nem szeretném, ha kivételeznél velem sem te sem a papáék. Ugyan annyit dolgozom, mint a többiek, ugyan olyan fizuért, ugyan olyan feltételekkel. Ha elszúrok valamit, akkor ugyan úgy leszúrhatsz, mint a többieket, én pedig majd ugyan úgy puffogok rád, mint ők. – jó a végét viccnek szántam, de a többit komolyan gondoltam. Ő sem várta, hogy kivételezzenek vele, amikor ide került, végig ment a ranglétrán, én pedig szeretném őt követni ebben és megmutatni magamtól mire vagyok képes. Ha pedig kiderül, hogy tényleg nem való nekem az üzleti élet, akkor legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam.
- Köszönöm. – picit elpirultam, de el is mosolyodtam.
- Ha láttad volna azt a borzalmat, amit anya kikészített… pedig a kedvéért felpróbáltam, de úgy néztem ki benne, mint ő… szóval gyorsan megszabadultam tőle. – nem hiszem, hogy tizenhat évesen negyvenes női kosztümökben kellene járnom.
- Szóval, van valami megbízásod számomra főnök vagy menjek és várjak a többiekkel, míg ugrasztotok minket?


 Outfit: Josie

Összerezzentem, ahogy Chase bácsi felemelte a hangját, sőt még a szívverésem is felgyorsult. Megijedtem és ez ki is ült az arcomra. Most először életemben sikerült a nagybátyámnak a frászt hoznia rám. És nem, nem azért, mert annyira félelmetes lett volna vagy mert komolyabb retorzióktól tartanék, hanem mert ez eddig még sosem tett ilyet korábban és ezt a bizonyos tekintetet sem láttam még tőle. Pár pillanatig meg sem bírtam szólalni, de végül erőt vettem magamon és halkan, de határozottan szólaltam meg.
- Ha megtenném, amit kérsz…, ha megígérném, hogy többé sosem teszek ilyet, akkor hazudnék Chase bácsi, azt pedig neked sosem tenném. – néztem bele mélyen a szemébe.
- Felelőtlen voltam? Őrültséget csináltam? Lehet, de újra megtenném és meg is teszem, ha szükség lesz rá. Szóval inkább azért tégy, hogy többé ne legyen… - tudom, hogy ez nem az ő hibája volt, nem is okolom érte, de remélem, hogy a jövőben még körültekintőbb lesz és nem csak a gyűrűt nézi, hanem inkább rá is kérdez vagy tudom is én, mert még egy féltékeny férj senkinek sem hiányzik. És ki tudja, talán egy újabb esetet már nem vészelnénk át ilyen könnyen, hiszen Amerikában hemzsegnek a fegyvertartók…
- Jobb biztosra menni. – kacsintottam rá. Örültem, hogy végre újra hallottam a nevetését, ettől még a lelkem is egész megnyugodott a történtek után és ez után a három nap után míg semmit sem hallottam felőle már pokolian hiányzott.

- Nem terveztem neked mindenről beszámolni… habár ez furcsa lesz ezek után… - hisz eddig valóban semmit sem titkoltam el előle, most viszont mindjárt két dolog is lesz, az álmok és az itt hallottak…
- De azért, ha olyan dolgot hallok… arról tudni fogsz. – ha bármi olyat tudnék meg, ami árthatna neki vagy rosszul érinthetné, természetes lenne, hogy azonnal szólok neki, még akkor is, ha azt bizalmasan közlik velem. Mégiscsak róla van szó, a legfontosabb emberről az életemben.
- Köszönöm. – hálás vagyok neki, hogy tiszteletben tartja a kérésemet, már csak az a kérdés, hogy mennyire fog sikerülni neki, ahogyan az is, hogy én hogyan tudom Chase bácsit leválasztani Mr. Hammondról, az egyik főnökömről. És persze anyát és nagyapát a többi vezető Hammondról… De ha egyszer neki sikerült itt felépítenie valamit, akkor itt az ideje, hogy megmutassam neki, én sem okozok csalódást.
- Igen? – rettenetesen nehezemre esett komolynak maradni, mikor Chase bácsi felöltötte a szigorú főnök pózt, már csak azért is, mert egyből a Simpson család főgonosza, Mr. Burns jutott róla eszembe. Talán egy egész kicsit még a szám széle is megrándult, ahogy igyekeztem elfojtani a kuncogást.
- Rendben. – mosolyodtam el ismét és nem bírtam ki, áthajoltam az asztala fölött, hogy egy puszit nyomjak az arcára. – Szeretlek Chase bácsi. – mondtam majd újra hátra léptem és komoly arcot öltöttem.
- Akkor én megyek is. Ha szüksége lesz rám úgyis tudja hol talál, Mr. Hammond. – ezzel kisétáltam és becsuktam az ajtót magam után. Irány az első feladat, ám előtte... nem bírtam ki, megkerestem neki a Burns-ös gifet, amin az öreg épp olyan pózban ül, mint ő az előbb és elküldtem neki chaten egy nyelvnyújtós smiley kíséretében. Na most irány a munka...


 Outfit: Josie

* * *
Fejezet, melyben az apró tündér megpróbál túljárni a rusnya ogre eszén, avagy… megszerezni a hozzáférést Chase bácsi naptárjához.

- Látod azt a nőt ott? – suttogta a fülembe Louisa, a cég egyik frissen kinevezett munkatársa, akit nagyapáék a gyakornoki ideje letelte után vettek fel rendes állásba.
- Látom. – feleltem, miközben mindketten a kis konyha ajtajából figyeltük, ahogy egy behemót asszonyság méltóságteljesen vonul végig a folyosón, kezében egy bögre kávéval, tekintetében mélységes megvetéssel nagyjából az egész világ iránt.
- A neve Imelda Stuart. Ő volt Mr. Hammond… mármint az idősebb Mr. Hammond korábbi titkárnője.
- Csak volt?
- Igen. Miután Mr. Hammond… mármint az ifjabb titkárnő nélkül maradt, mert Sarah… Jaj… lehet, hogy ezt inkább nem kellene elmondanom.
- Ugyan Lou, csak nyugodtan.
- De te mégiscsak a rokonuk vagy és…
- Most csak Josie vagyok, gyakornok, akinek minden infó jól jön, hogy túl tudjon itt élni. Szóval?
- Ahj… na jó… de nem tőlem hallottad. Szóval pár hónapja Sarah úgy hírlik megkörnyékezte a nagybátyádat az irodában és Mr. Hammond rajtakapta őket…
- Megkörnyékezte? – megdöbbentem és keresgélni kezdtem a memóriámban, hogy Chase bácsi mesélt-e ilyesmit.
- Rámászott, konkrétan.
- Áh igen… megvan. Buta lány.
- Miért mondod?
- Mert bár a nagybátyám tényleg szoknyapecér, két fajra biztosan nem utazik… a házas nőkre és a kollégákra.
- Akkor ezért…
- Ezért utasította vissza. Bizony.
- Hát az öreg Mr. Hammondot ez nem hatotta meg, páros lábbal rúgta ki Saraht és azért, hogy ez többé ne ismétlődhessen meg, átadta neki Mrs. Ogrét.
- Találó név. – kuncogtam el magam.
- És nem csak a külseje miatt. A nő olyan morcos és könyörtelen, mint egy valódi ogre. Rajta aztán senki nem jut át, senki nem tud tőle szívességet sem kérni. Úgy örzi az öreg parancsára az ifjú Mr. Hammondot, mintha csak az élete múlna rajta.
- Hát… jó tudni. Főleg, hogy most meg kellene szereznem Chase bácsi naptárát tőle.
- Sok sikert kicsi lány. – vigyorgott és együttérzően vállba veregetett.
- Köszi… - sóhajtottam, majd erőt vettem magamon és megindultam a monstrum felé.

- Mrs. Stuart. Üdv. Josie vagyok… Josie Harmon, az új gyakornok.
- Mr. Hammond unokája. Tudom.
- Igeeen… de ha lehet, ezt próbáljuk figyelmen kívül hagyni.
- Azt, hogy maga a főnökök rokona? – pillantott ki a szemüvege mögül. – Nem tudom eldönteni kedvesem, hogy maga szörnyen naiv vagy szörnyen ostoba. De egyik sem túl jó.
- Én csak… csak szeretnék átlagos munkatárs lenni. – feleltem megszeppenve, közben láttam, ahogy Lou az ajtóban kuncog.
- Aha. Sok sikert hozzá. Tőlem mit óhajt?
- Szükségem lenne Chase b…. vagyis Mr. Hammond naptárára, hogy időpontokat tudjak vele egyeztetni.
- Kislány… az egyetlen, aki időpontokat egyeztet itt Mr. Hammonddal, az én vagyok.
- Igen, de ő megkért, hogy…
- Hozzám nem érkezett kérés, így nem is segíthetek.
- Igen, mert ez a dolog… privát.
- Akkor oldják meg otthon és ne az én időmet rabolja ezzel.
- De nekem…
- Szép napot Ms. Harmon. – ezzel a nő visszatért a gépeléshez, már nem is figyelt rám. Megsemmisülten mentem vissza Louhoz, aki majdnem gurult a nevetéstől.
- Én szóltam, hogy az ogrénál semmi esélyed.
- De hát ez nevetséges. Mégis, hogy lássam így a szabad napokat, ha nem ad hozzáférést?
- Egy gyakornok nem kaphat ilyet, felteszem a nagybátyád első szivatós feladata ez…
- Baszki… hát ezért volt olyan készséges. – mérgelődtem, de aztán a megoldáson kezdtem törni a fejem.
- Én úgy látom máris be kell dobnod a főnök unokahúga kártyát…
- Azt nem! Ezt akarom elkerülni.
- Akkor van jobb ötleted?
- Nos… esetleg, ha lenne valaki, aki eltereli a figyelmét pár percre, míg odaosonok a gépéhez…
- Na nem… ne is nézz rám… tudom mire célzol, de…
- Kérlek Lou.
- Nem, nem. Ez a te feladatod, neked kell megoldani.
- Hát itt a megoldásom. Együttműködőm egy kollégával…
- Engem ez a nő meg fog ölni…
- Dehogy fog! Léciii….
- Jó… de csak most az egyszer… és nagyon gyorsnak kell lenned. – felelte sóhajtva, majd odament az ogréhoz, hogy magával hívja az asztalához valamiért.

Sietnem kellett, odalopakodtam hát a nő asztalához és lebukva felnyitottam a naptárat, amiben ott volt minden számomra fontos infó. Sietve átbogarásztam, majd néhány üres helyre leltem, ahová beilleszthető lenne egy-két vezetés óra. Igen ám, de mégis hogyan írjam be, ami nem kelt feltűnést, a banya sem kezd gyanakodni, de Chase bácsi veszi a lapot? Cselekednem kellett, gyorsan, így végül az első dolgot írtam be, ami csak az eszembe jutott. „Burns projekt megbeszélés” Ezzel mentettem a dátumokat, pillanatokkal később csilingelt is Chase bácsi telefonján, hogy új dátumok kerültek be. Épp ahogy mentettem, a nő elindult visszafelé, így szó szerint hasra vágódva kommandóztam végig az asztalától a konyháig, ahol Lou már várt, el is nevette magát.
- Mi az, már a takarító is te lettél?
- Nagyon vicces. – keltem fel, aztán kiböktem Chase bácsit is, aki fene tudja mennyit látott az egészből… Baszki.
- Esetleg… szüksége van valamire? – köszörültem meg a torkom, Lou pedig gyorsan kioldalazott a konyhából.



 Outfit: Josie

- Igenis! – nyögtem ki, majd már magamra is maradtam. Baszki… hol van ilyenkor egy ásó, mikor szükségem lenne rá? Vajon Kína milyen messze van? Ha most elkezdem az ásást…. nem, öt perc alatt akkor sem tudnék eltűnni a föld színéről, szóval marad helyette az égés. Felteszem mindent látott és most jót nevet rajtam valahol. Gonosz, gonosz Chase bácsi. Tudta, hogy mivel jár a feladat, hogy az ogre nemet fog mondani, mégis… na de megállj csak! Akkor is megoldok mindent, amit rám bíz a jövőben és majd meglátja, hogy kivel szórakozott. Mivel még volt pár percem, így gyorsan megittam egy kávét és magamhoz vettem a jegyzet füzetemet, tollamat, hogy ha újabb feladatokat kapnék, mindent alaposan fel tudjak jegyezni. El is indultam Chase bácsi irodája felé, mikor egyszer csak anyám sétált szembe velem, aki most végezhetett a megbeszélésével.
- Nos Josephine, hogy telik a napod eddig?
- Eseménydúsan.
- Nocsak. Mesélj.
- Nagyon jó lenne, de sajnos mennem kell, időre várnak.
- Mégis kicsoda?
- Mr. Hammond. – feleltem nagy komolyan ezzel mielőtt még bármit is mondhatott volna az én imádott édesanyám, már el is húztam a csíkot és sietve befordultam a sarkon.

- Pszt! Bajban vagy? – suttogta oda Lou, mikor észrevette, hogy a nagybátyám irodája felé közeledem.
- Nem tudom. – suttogtam vissza, mire együttérző képet vágott.
- Ha túléled majd mesélj.
- Mindenképpen. – mosolyogtam rá, majd siettem tovább, hogy még biztosan benne legyek az öt percben, amit kaptam. Mikor odaértem megálltam és ahelyett, hogy csak úgy benyitottam volna, mint eddig, ha meglátogattam, kopogtam és megvártam, hogy behívjon, csak ezután léptem be.
- Miben segíthetek? – érdeklődtem becsukva magam mögött az ajtót, majd már nyitottam is ki a füzetemet, hátha írnom kell. Olyan nehéz komolynak maradnom, ahogy az is, hogy az előbbi szivatásért ne dorgáljam le, de kénytelen vagyok belátni, hogy ez a munka ezzel fog járni, én mondtam, hogy ne kivételezzen, szóval készülhetek a többi elvetemült húzására.



 Outfit: Josie

Csendben várakoztam a mondanivalójára, ám amikor meghallottam, hogy a HR osztályra küld kis híján padlót fogtam. Hogy micsoda? Ezért? De hát… Nem… nem akadok ki. Jogos. Nem ez volt a megfelelő mód arra, hogy célt érjek, másképp kellett volna megoldanom a dolgot. De akkor és ott csak két opciót láttam. Megoldom kreatívan vagy visszaélek a nevemmel. Utóbbit nem akartam, így hát lényegében csaltam. Az eredmény meglett, a módszer rossznak bizonyult. Így jártam.
- Igen Mr. Hammond. – bólintottam komoly arccal, amikor pedig azzal jött, hogy ezt még elnézi nekem, mert ez az első napom, nehezen bírtam ki, hogy ne szóljak vissza szemtelen unokahúgként. De végül azért csak sikerült.
- Nem lesz több ilyen eset. – gyakorlatilag kaptam egy lehetetlen feladatot, amit mégis sikerült kiviteleznem, erre leszúrnak érte. Azt hiszem kezdem kapizsgálni milyen érzés lehet neki, amikor jó hírt visz nagyapának, de neki akkor is sikerül benne megtalálni azt az egy pici negatívumot, ami miatt az egész hírt sikeresen elrontja. Szomorú, bosszantó, de ösztökélő is, legközelebb nem szabad hibafaktort hagynom.
- Nem is szeretem, ha könnyű a dolgom. – bukott ki belőlem sóhajtva, mikor felhozta, hogy Imelda egészen biztosan bosszút fog állni rajtam, ha megtudja, hogy babráltam a naptárral, de ezzel azt hiszem még ráérek egy kicsit foglalkozni, amíg a helyzet szembe nem jön velem.
- Igen Mr. Hammond. – elindultam kifelé. Az ajtóban ugyan megtorpantam egy pillanatra és erős késztetést éreztem, hogy visszaforduljak és megmondjam neki a magamét, de aztán mégsem tettem, helyette elhagytam az irodát és ahogyan mondta a HR osztályra mentem „fejmosásért”.

* * *

- Na mi volt? – fogadott Lou a folyosón, miután véget ért a HR osztályon a másfél órás fejtágítóm. Életem leghosszabb másfél órája volt, mialatt magamban számtalanszor átértékeltem nagyapa unalmas beszámolóit a céges dolgokról, ahogy anya kirohanásait is arról, épp mi nem tetszik neki a ruhatáramban vagy a szobámban. Hírtelen az összes ilyet visszasírtam, miközben próbáltam ébren maradni Robert Kirkwood beszéde alatt. A negyvenes, köpcös, szemüveges, kopasz ürge szemmel láthatólag pokolian örült, hogy végre dolgoznia kell, így olyan részletességgel mondott el mindent, hogy ezért már díjat érdemelne.
- Háború! – jelentettem ki komoly arccal, mire Lou elnevette magát.
- Közted és Kirkwood között?
- Nem, köztem és Chase Hammond között!
- Aucs… ilyen rossz volt?
- Csak mintha a fogamat húzták volna. – feleltem, miközben visszasétáltunk a gyakornokok szobájába. Ekkor az asztalomon egy hatalmas aktakupacot pillantottam meg, rajta egy cédulával.
- Száz másolatot csináljon mindegyikből, húsz perc múlva legyen az asztalomon! Imelda – olvastam fel, majd újra az aktákra pillantottam.
- Ennek elment az esze…
- Úgy látom te lettél az új kedvence. Bryan örülni fog, hogy végre leváltották. Már a felmondás szélén volt, annyira kiidegelte ez a nő…
- Remek. Csodás. Éljen Bryan. – ezzel felkaptam az aktákat és elsiettem velük a fénymásolóhoz.
- Ez most komoly? – vettem észre, hogy cédula van a fénymásolón: NEM MŰKÖDIK! felirattal. Basszameg! Az idő ketyegett, tanácstalanul pillantottam körbe. Most mégis mi a fenét csináljak? Közben Lou is eltűnt, így még tőle sem tudtam tanácsot kérni. Hirtelen hányingerem lett az idegességtől.
- Na jó… mit tenne ilyenkor Chase bácsi? Kreatív lenne. Igen ám, de most cseszett le érte. Egyéb tipp? Gyerünk Josie… - arra nincs idő, hogy valaki megcsinálja a gépet, így nem maradt más, találni kell egy másikat. Így esett meg a nagy eset, hogy liftbe pattantam és mentem egy emeletet random lefelé egy másik osztályhoz.

Idegen terep, idegen emberek, tizenöt perc, száz másolat. Tikk-takk… Körbepillantottam és egy fiatal srácon akadt meg a pillantásom.
- Szia… tudnál segíteni? Ez az első napom és máris pácba kerültem.
- Uh… mi történt?
- Tizenöt perc múlva le kell adjam ezeket és bedöglött fent a fénymásoló. Tudnám használni a tietekét?
- Hát… nem lenne szabályos… mi másik osztály vagyunk és…
- Kérlek. Úgy tűnik, hogy fontos és nincs több ötletem.
- Izé… na jó. De ne mond el senkinek, hogy segítettem.
- Persze, köszönöm. – követtem a srácot és miközben elkezdtem a fénymásolást hálásan rámosolyogtam.
- Egyébként Josie vagyok. És te?
- Adam. Adam Cartwright.
- Köszönöm az életmentést Adam.
- Na és kinek kell a cucc?
- A főnök titkárnőjének, Imeldának.
- Hammond csicskásának? Az egy banya.
- Tudom, volt hozzá szerencsém.
- De a gazdája se jobb.
- Chase Hammondra gondolsz?
- Igen rá. Kivan tőle az összes alkalmazott. Egy egomán fasz a pasas, akinek az egyetlen mázlija, hogy apuci itt a főnök…
- Miért gondolod így?
- Párszor kellett vele dolgozzak, rémes volt. Mindent leszólt, a stílusa faragatlan és képtelen a csapatjátékra. De majd biztosan te is megismered.
- Biztosan… - motyogtam fel sem pillantva.
- Mindjárt kész… - bíztatott a srác, közben folyamatosan lapozgattam, hogy új oldal kerüljön be.
- Köszönöm. – zártam végül a dolgot, majd felvettem a hatalmas stócot, ami rohadt nehéz lett.
- Nem kell segítség?
- Á, hagyd csak… boldogulok.
- Ugyan… - ezzel elvette tőlem a kupacot és visszajött velem a liftig. Ott beszálltunk és feljött velem a mi szintünkre.
- Köszönöm még egyszer. – vettem vissza tőle.
- Szívesen. Ne feledd, vigyázz Hammonddal és a banyával is.
- Úgy lesz. – már indultam is Imelda asztala felé, amikor Adam utánam szólt.
- Mit is mondtál, hogy hívnak?
- Josie. Josie Harmon.
- Még találkozunk Josie Harmon. – kacsintott rám és újra eltűnt a liftben. Mosolyogva mentem Imelda asztalához, ám út közben észrevettem, hogy a nő leveszi a cédulát a fénymásolóról és kidobja a kukába. Mivan???? Csak szórakozott velem???
- Lassú volt Ms. Harmon. Legközelebb ne várasson! – ezzel átvette a papírokat és eltűnt velük a főnöki tárgyalóban. Idegesen trappoltam vissza a szobánkba és dobtam le magam az asztalomhoz, közben azon kezdtem gondolkodni, hogyan adjam vissza ezt a kedves gesztust Imeldának…




 Outfit: Josie

Nem telt el olyan sok idő aközött, hogy visszaültem a helyemre és aközött, hogy megszólalt a telefon a gyakornoki szobában, mégis szinte esküdni mertem volna rá, hogy valaki szándékosan időzített így. Mivel csak én voltam bent így a telefonhoz léptem.
- Harmon. – vettem fel, mire Imelda recsegős hangja szólt bele a telefonba.
- Menjen Mr. Hammond irodájába még az ebédszünete előtt, várja magát.
- Igen Mrs. Stuart.
- És Harmon…
- Igen asszonyom?
- Ha még egyszer megtudom, hogy hozzá nyúlt a gépemhez, rokon itt vagy sem… egyenként töröm el az ujjait. Megértette?
- Ig… igen asszonyom. – amint ezt kimondtam, a nő már bontotta is a vonalat, én pedig nyeltem egy nagyot. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan a fenyegetést, de azért be kell, hogy lássam, félelmetes egy asszony, én pedig rendesen kihúztam nála a gyufát. Basszameg. Jól indul az első napom. Az órára pillantottam, amiről eszembe jutott, hogy Chase bácsi ilyenkor otthon mindig kávét kért magának, ha eljött látogatóba, így mielőtt még elindultam volna hozzá, főztem egyet úgy, ahogy otthon szokta kérni.

Végig sétáltam a folyosón, közben észrevettem, hogy anya és nagyapa valamiről nagyon tanácskoznak a papa irodája előtt. Gyorsítottam a lépteimen és elfordultam gondosan, nehogy kibökjenek és eszükbe jusson kifaggatni a napomról, nem csak, mert nem lenne túl szép az eddigi sztori, de félő még ők is kitalálnának nekem valamit a hecc kedvéért.
- Azt Hammondnak viszed? – lépett oda hozzám Lou, kezében a táskájával.
- Igen. Te már mész is?
- Ebédszünet, de nyugi, hamarosan visszajövök. Kár, hogy nem jöhetsz velem.
- Hát igen, a miénk később van.
- Hozzak neked valamit?
- Nagyon kedves vagy, de perpillanat semmi étvágyam.
- Azért nézek valamit, hátha később megjön. Addig tarts ki. Ó és ugye tiszta a kávé?
- Mármint? Nem köptem bele, ha erre gondolsz. Még…
- Nem te buta – nevetett fel – Úgy értem üres. Ilyenkor Hammond tisztán issza, hogy feldobja őt a délutáni tárgyalások előtt.
- Öhm… nem… két cukros, kevés tejjel. Otthon így issza.
- De most nem otthon van. – kacsintott rám a lány, majd már el is tűnt. Nocsak… újabb érdekes információ a nagybácsimról. Sietve visszabaktattam a konyhába, hogy tiszta kávét töltsek neki, majd az irodájához mentem és bekopogtam. Miután beengedett besétáltam és letettem elé a kávét.
- Imelda szólt, hogy jöjjek be. Mit tehetek?



 Outfit: Josie

- Igen Mr. Hammond, én voltam. Kávé, tisztán. – bólintottam, de az igazságérzetemhez hozzá tartozott, hogy ne hallgassam el, hogy nem az én ötletem volt, segítséget kaptam. – Két cukor, kis tejjel akartam hozni, ahogy én tudom, hogy szereti, de a korábbi gyakornoka Louisa szólt, hogy idebent nem ez a szokás. Csináltam másikat. – és nem, nem köptem bele, habár egyetlen röpke pillanatra nagy volt a kísértés azok után, hogy eddig mindent elkövetett azért, hogy nehéz napom legyen. Úgy tűnik a bácsikám egészen másként értelmezi az eredeti kérésemet, mint aminek szántam. Nembaj, már csak azért is bebizonyítom neki, hogy nem futamodok meg és nem is akadok ki, hanem beleszokom a munkába és megmutatom mindenkinek, hogy nem kell a név ahhoz, hogy boldoguljak.
- Közeledést? – értetlenül pislogtam rá, próbálva megérteni, hogy mégis mire akar kilyukadni. Visszapörgettem az elmémben az elmúlt néhány óra eseményeit, az érkezésemtől és Ms. Jenkins gyorstalpalójától kezdve, a Louval való beszélgetéseimen és az Imeldával való összetűzésemen, illetve a Kirkwoodos fejtágítón át, egészen a fénymásolós srácig, aki segített megcsinálni időre a másolatokat, de sehol nem találtam olyasmit, ami közeledésnek számíthatna. Az lenne a probléma, hogy Louval ilyen jóba lettünk a munkahelyen? De hisz annyi barátságot láttam a kollégák között ahogy jöttem-mentem… igaz ők hasonló munkakörben dolgoznak, nincs köztük „rangkülönbség”. De hát köztünk sincs Louval, mert amit ő nyer azon, hogy már nem gyakornok, azt behozom azzal, hogy Harmon vagyok… Akkor meg? Aztán egyszer csak Chase bácsi kitért arra, hogy az emeleten több fénymásoló is van, ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy valahol az ott történteknél lehetett probléma. De ezt vajon ő honnan tudja??? Imelda jelentett volna neki?
- Mr. Kirkwood kimerítő beszámolót tartott nekem az összes felmerülhető kérdéskörből másfél órában. Nagyon nagyon nagyon részletes volt, semmit sem mulasztott el közölni. – hiába próbáltam meg mindezt rezzenéstelen arccal közölni, a hangomban és a szememben ott volt mennyire untam, mennyire leszívta az energiámat és hogy ez mennyire ért fel számomra egy mentális kínzással.
- Az idő szorított, csak azt az egy fénymásolót ismertem az emeleten, amire ki volt írva, hogy nem működik, ismerős pedig nem volt a közelben, akit megkérdezhettem volna, ezért mentem egy emelettel lejjebb, hogy Imelda időben megkaphassa a papírokat. Legközelebb nem fordul elő, alaposabban bejárom a szintet és feltérképezek mindent. Biztosíthatom, hogy nem történt semmiféle helytelen közeledés, ismerem az ide vonatkozó szabályokat. – nem tudom honnan vette ezt, hiszen a srác csak kedves volt, illetve őt szapulta, de nem nyomult vagy ilyesmi. Vagy én lennék ennyire vak? Áh… nem hiszem.
- Ha mást nem óhajt… várja az ebédje. – tudom, hogy közösen szoktak kimenni nagyapával és anyával a közeli étterembe, ahol mindig előre van foglalva számukra asztal, sőt a rendelés is, hogy mire megérkeznek már ehessenek is, ezzel se veszítsenek időt. Lou alaposan beavatott. Kisétáltam az irodából és ekkor gonosz kis ötletem támadt. Épp itt az ideje, hogy Chase bácsi visszakapjon egy egészen picikét a tréfáiból. Elővettem a telefonomat és eltűntem vele a női mosdóban, ahonnan felhívtam az éttermet és közöltem, hogy Chase Hammond ma mégis mást kér, ragaszkodik ahhoz, hogy a menüje vegetáriánus legyen, a desszertje pedig cukormentes. Humánusabb, mint a kávéba köpni, de pontosan látom magam előtt az arcát is, amikor kiviszik neki ezeket... Miután ezzel végeztem elégedetten sétáltam vissza a többiekhez, akikkel ezután mappákat kezdtünk összekészíteni a délutáni megbeszélésekhez.



 Outfit: Josie

A délután hátralévő része mondhatjuk, hogy a körülményekhez képest egész eseménytelenül telt, ami, hogy őszinte legyek jól is esett egy kicsit a délelőtti tréfák és Imelda fenyegetése után. Miután összekészítettük a mappákat, előkészítettük a tárgyalót nagyapáéknak a meetingjükhöz, bevittem nekik a kávét és a szokásos száraz sütit is, amit az asztal melletti kis szekrény tetején tálaltunk fel. Amikor az emberek elkezdtek beszállingózni nagyapa elkapta a pillantásomat és rám kacsintott biztatásképp majd ismét felöltötte a szigorú vezető szerepét a kollégák előtt. Ez azért egy kicsit megnyugtatott, rám is fért már. Anya tekintetét azonban igyekeztem inkább elkerülni, aki gondosan a papa mellett foglalt helyet, hogy éreztesse a csapattal hol is van az ő helye. Nem sok időm volt felmérni ugyan a terepet és a viszonyokat, mert mikor végeztünk, a gyakornokok azonnal távoztak is, de azt még láttam, hogy a tárgyalóasztal másik végén, az asztalfőn ült Chase bácsi, ami szemlátomást nem tetszett anyunak. Eddig sem volt titok, hogy rivalizálnak, de ez a pár másodperc, amennyit láttam, tökéletesen világossá is tette volna akkor is, ha eddig nem tudtam volna róla. Élmény lehet ilyen körülmények között dolgozni. Szerencsére nem kellett végig nézzem, ahogy nyilvánosan csatároznak egymással, helyette lebonyolítottam néhány telefont a közelgő estély kapcsán, aminek a szervezését Chase bácsira bízták. Nem volt bonyolult a feladat, csak csekkolni, hogy minden elkészül-e időre, ahogy kérte.

Ahogy az óra elütötte a munkaidő végét valahogy azt éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a mellkasomról, én pedig végre fellélegzem. Lou lépett oda hozzám és valamit nagyon magyarázott, de egyetlen szavát sem értettem, mivel hirtelen furcsa zene hasított a levegőbe, pillanatokkal később egy egész mariachi banda robbant be a folyosóra, akik nekem kezdtek zenélni. Elsőre belém fagyott a szó és csak döbbenten pislogtam, ám aztán, ahogy szép lassan felfogtam, hogy mi is történik, kirobbant belőlem a kacagás. Revans az ebédért a’la Chase Hammond.
- Hát ez meg? – próbálta Lou túlkiabálni a zenészeket.
- Micsoda? – kiáltottam vissza.
- Ezek meg hogy kerülnek ide?
- Chase Hammond sakk mattot adott. – nevettem el magam ismét, épp, amikor anya és nagyapa is előjött a zenebonára.
- Mi az ördög folyik itt? – bukott ki kórusban anyából és nagyapából a döbbenet, ami annyira komikusnak hatott, hogy képtelen voltam abbahagyni a nevetést.
- Üdvözlő buli, azt hiszem. – felelte helyettem Lou
- Kérlek mondd, hogy a fiamnak semmi köze ehhez… - mondta nagyapa felém pillantva, én pedig megvontam a vállam. Hogy is tehetném? Aztán jobb híján megragadtam a kezét.
- Nagyapa ugye táncolsz velem? – reméltem ezzel kizökkentem annyira, hogy ne csináljon jelenetet. A terv sikerrel járt, mivel az öreg még mindig döbbenten, de elkezdett táncolni velem a mariachik zenéjére, anya pedig csak állt és meredten nézett minket, mint aki épp egy sokkot él meg.
- Akarjam tudni? – kérdezte a tánc végén nagyapa, miután már a zenészeket is leintette, hogy abbahagyhatják.
- Ne papa. – mosolyogtam.
- Gyanítom az ebédhez lehet köze… Na és hol a mókamester maga?
- Úgy tűnik neki nincs kedve táncolni velem...



 Outfit: Josie

A kis „parti” után, amit az irodában csaptunk már nagyon szerettem volna elhagyni az épületet, már csak azért is, mert időközben üzenetet kaptam Chase bácsitól, hogy a lakásában vár. Jól esett a gondolat, hogy Mr. Hammondot legalább pár órára visszacserélhetem az én imádott nagybátyámra, mielőtt holnap újra kezdjük az egészet. Furcsa nyárnak ígérkezik, de abban egészen biztos vagyok, hogy éket ez az egész sosem fog verni közénk. Sőt, csak meg többet tudhatok meg róla. El is indultam a lakása felé, miután szóltam anyának, hogy majd csak vacsora körül érek haza, de út közben megálltam a közeli indiai étteremnél is, amit annyira szeretünk és rendeltem elvitelre Chase bácsi kedvencéből. Ha már belekontárkodtam az ebédjébe biztosan ráfér valami normális kaja is. Esküszöm valahol sajnálom őt az élményért, de lássuk be, megérdemelte. A kaja egész hamar kész lett, így nem sokkal később már egy megpakolt zacskóval indultam tovább, fülemben bömböltetve egy kis zenét, hogy végre valahára kilazulhassak az irodai „vasfegyelemből” és újra csak Josie lehessek, egy nyári szünetét töltő tizenhat éves. Miközben haladtam újabb üzenetet kaptam, ám ezúttal nem a nagybácsitól, hanem Trystantől, aki holnap estére invitált egy újabb randira. Zavarba jöttem mégis fülig érő mosollyal a képemen pötyögtem neki vissza, hogy benne vagyok, pláne mivel tudtam, hogy az egész család az estélyen lesz, így még anyával sem kell „küzdenem” azért, hogy elmehessek. Mázlim volt, mert egész könnyedén belementek abba, hogy ezen a cuccon ne kelljen részt vennem, szerettem volna csak otthon lazítani míg ők bájolognak. Kíváncsi voltam persze mit alkotott Chase bácsi, de a gondolat, hogy nagyapáék mellett kelljen egész este raboskodnom, eltántorított a részvételtől.

Mire megírtam a választ Trystannek már a lakáshoz is értem, ahová a kulcsommal mentem be és mivel a hely üresnek tűnt, így még mindig zenét hallgatva tettem le a szatyrot az asztalra, majd kerítettem evőeszközöket és tányérokat, amiket sebtében elrendezgettem. Mikor végeztem a fürdőbe indultam, hogy kezet mossak és kicsit felfrissítsem magam, ám ahogy benyitottam kis híján szívinfarktust kaptam. A zenének hála nem hallottam, hogy odabent folyik a víz, a látvány pedig ami fogadott nos…. Basszameg! Pillanatokra ledermedtem a meztelen nagybátyám látványától, ami… hát most már mindent értek, amit korábban róla hallottam… Nyeltem is egyet. Aztán mikor feleszméltem hírtelen fordultam ki és csuktam be az ajtót, remélve, hogy nem csaptam zajt, mert ezt kimagyarázni…. Úristen! Ezért a pokolban fogok elégni! Visszasiettem a nappaliba, eltéve a fülesemet és próbáltam megnyugodni, hogy ne derülhessen ki, mit is láttam. Mert… mindent láttam. Tejóég… Amikor hallottam, hogy elzárja a vizet úgy tettem mintha csak most érkeznék.
- Chase bácsi? – kiáltottam, mintha keresném, majd leültem a kanapéra és csak vártam, még mindig kissé kalapáló szívvel. Nyugi Josie, hallod?? Az ott még mindig a nagybátyád... kurva gyorsan felejtsd el, ami az eszedbe jutott!!



 Outfit: Josie