Az ablakon beszűrődő fény különös motívumokat festett a lakás padlójára az éjszaka sötétjében. Börtönrácsok… Szórakozottan simítottam rajtuk végig az ujjaimmal, miközben tekintetemet szép lassan a hold felé fordítottam. Végtelen magány és bánat, azt hiszem ezek az érzések kerítettek a hatalmukba, mindezt épp most… Szenteste. Ez lesz az első karácsonyom, mióta elhagytam a börtönt, de az igazat megvallva rohadtul nem így képzeltem az egészet. Anyával annyit terveztük, mikor bejött látogatóba vagy felhívott, valamiféle kapaszkodót jelentett számunkra az alatt a nehéz időszak alatt. Számtalanszor megvitattuk mi mindent főz majd, míg én feldíszítem Jayel a lakást, majd jön a közös fa dekorálás, az ajándékozás és valami idióta társasjáték, míg ki nem dőlünk mind a fa körül a sok ennivalótól… Másnap reggel közös templom, karácsonyi misével, utána forraltborozás a szomszédokkal, baráti látogatások, miegymás. És mindez semmivé foszlott, alig néhány nap leforgása alatt. Jay és köztem a verekedésünk óta nem jöttek rendbe a dolgok, továbbra sem bírunk meglenni egy légtérben és mivel anya aggódott, hogy Jay rossz társaságba keveredik esetleg, ha lelép ünnepekkor, végül arra jutottam, hogy én nem megyek haza inkább. Jobb lesz így. Hallottam anya hangján, hogy a szíve szakad meg, amikor az imént letettük a telefont, boldog karácsonyt kívánva a másiknak, ezért igyekeztem úgy tenni, mintha jól lennék, nehogy tovább rontsak a helyzeten. Azt mondtam neki, hogy barátokkal leszek, elvagyunk, nincs oka szomorkodni. Végülis… ha Jack Danniels barátnak számít… akkor nem hazudtam. A whiskysüveg ott pihent mellettem a padlón, ki tudja hanyadikat kortyoltam már belőle, mikor motoszkálás ütötte meg a fülemet a bejárat felől, pillanatokkal később pedig ismerős alak jelent meg, aki egyből meg is rémült tőlem.
- Már meg sem lep. – kuncogtam haloványan. Miért ne engedhetné be magát most is, amikor már annyiszor megtette korábban?
- Arról már hallottam, hogy a Mikulás beoson karácsony este az ajándékokkal, de te nem épp úgy nézel ki, mint az öreg fehér szakállú… - gyenge vicc, de sajnos most csak ennyire futja tőlem.
- Nem zavarsz… maradj csak. – nyújtottam felé az üvegem.
- Egy kortyot? – ekkor néztem meg jobban a szatyrot. – Azt ott… tényleg nekem hoztad?  


 Outfit: Ben

Átadtam neki az üveget, miközben figyeltem. Ő is leült, én pedig a falnak döntöttem a fejemet.
- Hát én viszont rettentően pocsék kamu barát vagyok, mert sajnos nem vettem neked semmit… - emiatt most rosszul is érzem magam, de egyrészt időm sem volt elmenni sehova Cervantesnek hála, aki egész héten ugráltatott, másrészt… mióta tudom, hogy nem otthon töltöm, nincs is igazán karácsonyi hangulatom. Kerültem a bevásárló központokat, vásárokat, kori pályákat… mindent, aminek akár csak egy kevés köze is van az ünnepekhez.
- Igazad van… tényleg rohadt elcsépelt. – eresztettem meg egy halvány mosoly félét felé. Tudom, hogy ez az egész most nem a provokálásról szólt az imént, hanem arról, hogy megpróbálja oldani a helyzetet, ezért sem akadtam fent rajta.
- Ezek szerint valami fegyver lesz benne… sokkoló vagy belező kés? – persze csak tréfának szántam, de most így belegondolva… nála sosem lehet tudni. Szót fogadtam és ismét nagyot húztam az üvegből, majd elmerengve kezdtem nézni benne a lötykölődő folyadékot.
- Ez az első karácsonyom idekint már…. nem is tudom mióta. – szólaltam meg végül halkan, de nem fordultam felé.
- Kurvára nem így terveztem… - keserűen elmosolyodtam. – De hát, ember tervez, Isten végez ugyebár. Nevetséges tudom, hiszen már felnőtt vagyok, réges-rég kinőttem már a játékokból és a Mikulás kultuszból, de valahol… a börtön után… jól esett volna végre kicsit újra normálisan ünnepelni. – húztam ismét az üvegből.
- Szarügy mi? De hát… ha haza megyek, Jay megpattan… anyám aggódik és az egész karácsony el van cseszve. Így viszont… ők ketten díszítenek… anya legalább emiatt nyugodt… a kis hülye sem keveredik bajba… mindenki jól jár. – ekkor fordultam csak felé és nyújtottam oda újra az üveget.
- Ne kérdezzek semmit, igaz? – arról, hogy neki miért nincs más programja karácsonykor, mint hozzám betörni némi ajándékkal.
- Jól nézhetünk ki… két magányos bűnöző Szenteste a sötétben… barátjukkal, Jackkel…


 Outfit: Ben

- Hölgyeim is uraim, MacGyver, karácsonyi különkiadás… - nevettem el magam, amikor a lány azzal kezdett el jönni, hogy lényegében bármiből lehet fegyvert csinálni. Emlékszem, hogy fiatalabb koromban mennyit néztem azt a műsort és hogy utána ki is próbáltam néhány trükköt, hogy valóban működik-e. Ért ugyan pár csalódás is, amikor kiderült, hogy a valóságban egy kicsit másként működik a fizika vagy a kémia, de azért, el is lestem ezt-azt, ami mind a mai napig nagyon jól tud jönni. De azt hiszem egy kicsit elkalandoztam.
- Az nem számít… - vontam meg a vállam már-már beletörődően. – A legfontosabb anya és Jay. Sejtelmem sincs róla, hogy képesek leszünk-e rendezni a dolgokat a közeljövőben, azt viszont nem akarom, hogy amíg fasírtban vagyunk a kis hülye csak azért csináljon valami ostobaságot, hogy engem bosszantson vagy bizonyítani akarja, hogy képes…túlnőni rajtam. – nem is értem amúgy, hogy ez, hogy jött neki, gyanítom a haverjai piszkálták azzal, hogy mennyire „híres” vagyok a régi dolgaim miatt és ez cseszi a kis csőrét. Pedig, ha tudná, mennyire bánom azóta, hogy akkor ilyen hülyeségeket csináltam és elbasztam vele az egész életem…
- Igaz-igaz, bocsánat hölgyem. – emeltem fel védekezően a kezeimet magam elé – Te jól nézel ki. – bólintottam a nyomaték kedvéért egy egészen kicsi mosollyal.
- Nem az ajándékozottnak kellene türelmetlenebbnek lennie? – tréfálkoztam, majd ismét húztam egyet az üvegből, miközben figyeltem, ahogy a lány felkel, majd az ajándékkal együtt átül az ágyamra.
- Jövök már. – nyaláboltam fel magam a padlóról az üveggel együtt, amit aztán letettem az éjjeli szekrényre, majd leültem én is az ágyra.
- Akkor lássuk… - az ölembe vettem a zacskót és kinyitottam. Először a tükröt vettem benne észre a nagysága miatt, amin el is nevettem magam, miközben kivettem.
- Épp jókor… mióta eltörted az előzőt azóta csak az üvegeket használva tudtam fésülködni és kezdett már nagyon kényelmetlen lenni. – viccelődtem, ám amikor észrevettem a ceruzákat… hírtelen elhallgattam a döbbenettől.
- De hát honnan… - vettem a kezembe a dobozt szinte szent tárgyként, hiszen nem is akármilyen ceruzákat kaptam…
- Ezek… ezek profi darabok és… horribilis az áruk…. – pislogtam rá.
- Miért…?


 Outfit: Ben

- Nagyon vicces. Tudod te mennyi munkám van ebben a séróban? – simítottam végig a hajamon duzzogva, de csakhamar újra elmosolyodtam. Hiába jutott eszembe, hogy legutóbb, hogy járt szegény tükör, amikor a lánynak dührohama támadt, inkább értékeltem magamban, hogy nem felejtette el a dolgot és tényleg hozott helyette egy másikat. Ez arról árulkodik, hogy zavarta a viselkedése, ami pedig bizonyítja, hogy a régi énje még a bosszú előttről bizony még ott bujkál benne…
- Tessék? – ocsúdtam fel hírtelen a döbbenetből. – Persze… mármint én…. köszönöm…. nagyon, csak… csak… megleptél… - és tényleg, hiszen az egy dolog, hogy már az meglepő számomra, hogy épp ilyesmivel ajándékozott meg, hiszen ehhez valahonnan tudnia kellett arról, hogy mennyire szeretek rajzolni, ahogy azt is, hogy komolyabban foglalkozom vele, nem pusztán hobbi szinten, de hogy még anyagilag is ekkora terhet vállaljon… fel nem foghatom. Vajon miért tett ilyet?
- Nem is tudom mit mondjak… - óvatosan nyitottam ki a dobozt és simítottam végig az ujjaimmal a ceruzákon, a szemeim pedig önkéntelenül is felcsillantak, épp mint a gyerekeknek szokott, amikor megkapják álmaik játékát.
- Azt hiszem… fel is avatom őket. – keltem fel, hogy elmenjek a füzetemért. Pillanatok alatt megjártam a polc-ágy távolságot, hogy aztán visszahuppanjak és máris skiccelgetni kezdjek úgy, hogy ő ne lássa mi készül.
- Egyébként… - kezdtem bele rajzolás közben – mesélhetnél arról, hogy megtudtál-e valamit arról, hogy kik voltak a múltkori látogatóid… - mert hiába telt el azóta egy kis idő, hiába szaladtam el a múltkor, mikor megtudtam, hogy ki is ő… ezt a dolgot nem tudtam elfelejteni és még mindig aggódom, hogy vajon miért kerestették őt azokkal az alakokkal.
- Ne ficánkolj… - szóltam rá, nem csak mert így nehezebb rajzolni, ha mozgatja az ágyat, de azt se akartam, hogy kimozduljon a pózból, amiben elkezdtem megörökíteni. Mert ha már neki köszönhetem életem legszebb ajándékát, miért is ne róla készülne az első alkotásom?


 Outfit: Ben

Még soha senkitől nem kaptam ennyire tökéletes ajándékot, nem csoda hát, ha nem is tudtam megfelelően lereagálni a dolgot. Azt hiszem még mindig sokkos vagyok valahol és nem csak azért, mert ennyire pontosan kitalálta, hogy mivel is tudna örömet szerezni nekem, hanem azért is mert épp ő… Azért lássuk be, ahhoz képest honnan is ered a mi ismeretségünk… ez elég fura. Ha valakitől nem számítottam karácsonyi ajándékra, az ő.
- Talán rossz irányból közelíted meg a problémát… - feleltem miközben egy pillanatra felnéztem, hogy alaposabban is szemügyre vehessem az arcát, ám aztán folytattam a rajzom.
- Úgy értem… mi van, ha a két idióta főnökét próbálnád meg elcsípni első körben és belőle kihúzni valamit? Még ha nem is tudja pontosan, hogy ki bízta meg, az kiderülne, hogyan érkezett hozzá a pénz és talán le lehetne valahogy nyomozni… Vagy… hátha tudja hogy férfit vagy nőt keress… - vontam meg a vállam.
- Mert zavarsz. – feleltem a visszakérdezésére, hamarosan pedig le is esett neki a tantusz, persze egyből takargatni kezdte magát. Ezen magamban jót derültem, ami az ajkaimra is kíült egy mosoly formájában.
- Pont az volt a lényeg, hogy ne pózolj. Egyébként pedig mikor lettél te ennyire szégyenlős? – tréfálkoztam. A rajzot továbbra sem mutattam meg neki, majd, ha elkészülök. Épp azon tűnődtem, hogy mivel dolgozzak a szemein, amikor bedobta, hogy a szarvakat mivel csináljam szerinte és miért, ekkor pedig ismét ledöbbentem.
- Ezt meg honnan tudod? Csak nem…. – így már minden világos. Hát ezért tudta, hogy mivel lepjen meg… hogy melyik a tökéletes készlet.
- Baszki… te is szoktál rajzolni… - ki sem néztem volna belőle. Kitéptem gyorsan egy lapot a füzet hátuljából és oda adtam neki.
- Mutass valamit, léciii. Ne is vitatkozz! – úgy tettem a ceruzákat, hogy ő is hozzájuk tudjon férni.
- De azért, ha lehet, ne izegj-mozogj sokat


 Outfit: Ben

- Akkor zsákutca… - állapítottam meg miután végig hallgattam, hogyan járt a lány, amikor bepróbálkozott ennél a Ramon nevű ürgénél. Egy pillanatra megállt a ceruza a kezemben, amikor fény derült arra, honnan szerezte a lány monokliját a múltkor, de nem tettem vagy mondtam semmit. Még. Folytattam a rajzomat ám közben magamban elhatároztam, hogy én magam is meglátogatom ezt a nőverő rohadékot és egy kis jómodorra tanítom, hogy legközelebb még csak eszébe se jusson hasonló húzás.
- A rajzolás olyan, mint a biciklizés… ha egyszer sikerül, többé nem felejted el. – ha pedig érzésből készül minden egyes vonal, minden apró elem, akkor teljesen mindegy minden, az összehatás tökéletes lesz. Legalábbis rajz órán még általánosban ezt magyarázta folyton az oktatónk, Mrs. Gilbert. A saját műveimmel valahogy sosem vagyok elégedett, sosem érzem őket tökéletesnek, még akkor sem, ha mások agyon szoktak dicsérni értük, de azt hiszem ez valahol minden művész velejárója, hisz ki lenne a legnagyobb kritikusod, ha nem épp saját magad?
- Akkor nem vagy kispályás. – állapítottam meg – Ráadásul pasizó szövegnek is jó lehet, hogy rögtön vetkőző feladattal indítasz. – tréfálkoztam. Én is készítettem már egyszer-kétszer aktot, de az már tényleg nagyon régen volt, még a börtön évek előtt, amikor sikerült összejönnöm egy csinos lánnyal, aki hagyta, hogy lerajzoljam. Jó volt, de az én világom valahogy más. Én inkább a nonfiguratív irányvonal felé húzok, és az önkifejezéshez, talán ezért is szerelmesedtem bele a tetoválásba annyira.
- Ha megmutatod, akkor én is megmutatom majd az enyémet neked. – pillantottam fel, mikor már a nagyja kész volt és elkezdtem az utolsó simításokat.
- Honnan jött ez neked? Mármint… annak idején… - hiszen tudom, most én könyörögtem ki, de érdekelne, hogy mi indította el őt anno a művész vonalon. Nem tudom megmagyarázni miért érdekel annyira a régi énje… talán azért, amit a múltkor megtudtam róla és arról, hogy ő volt az a bizonyos lány…


 Outfit: Ben

- Tényleg? Bár végülis valahol érthető, hiszen aki úgy néz ki mint te, annak igazán semmi szüksége rá. – állapítottam meg minden túlzás vagy nyalizás nélkül. Hiszen még a vak is látja, hogy Minea gyönyörű nő, engem talán legjobban a szemeivel fogott meg, amik annyira kifejezőek, mégis rejtélyesek, magával ragadóak. Próbálom a rajzomban visszaadni, de úgy érzem, hogy ez lehetetlen küldetés.
- A legbénább? – gondolkodtam el, próbálva felidézni fiatalkorom kudarcait. – Azt hiszem valami olyasmi, hogy „Jól vagy? Nem ütötted meg magad nagyon, mikor lepottyantál a mennyből?” – vontam meg a vállam, kínomban pedig el is nevettem magam – Mentségemre legyen mondva, hogy ennek elkövetésekor tizenhat voltam és nem túl józan… - nem is tudom, hogy miért meséltem el neki, ki is térhettem volna előle, de valahogy természetesnek tűnt. Kár is tovább rugóznom rajta, újabb valami, amire nincs magyarázatom vele kapcsolatban.
- Azt viszont, hogy mi a jól bevált… kérlek… csak nem képzeled, hogy felfedem előtted? – néztem rá kihívóan – Talán egyszer kipróbálom és megtudod… talán sose. – folytattam a rajzolást.
- Oké hülyén fogalmaztam, de értsd jól kivételesen. – nevettem el magam ahogy leesett, mit is mondtam korábban. Tisztára, mint az óvodában, most valahogy mégis szórakoztat ez az egész.
- Nekem? Nos… nem túl vidám történet… - ismertem be fel sem pillantva, de mivel sejtettem, hogy ennyivel úgy sem fogja beérni, így küzdelem nélkül adtam meg magam és kezdtem bele.
- Röviden annyi, hogy… apa halála után pokolian hiányzott… próbáltam úgy tenni, mintha rendben volna, erősnek mutatkozni anya és Jay kedvéért, de amikor egyedül maradtam, folyton a fényképét nézegettem, amit a fiókomban tartottam és beszéltem hozzá. Meséltem neki a napomról, az elért dolgokról, mindenről. Aztán egyszer beázott a lakásunk… valami csőrepedés miatt azt hiszem… mindent elöntött a víz és a kép tönkrement, mert aznap elfelejtettem eltenni… - folytattam a satírozást, egy pillanatra sem állta meg.
- Nem maradt képem apáról… így emlékezetből alkottam újra… mielőtt teljesen elfelejteném milyen is volt. Valahogy így kezdődött… aztán egyre több mindent rajzoltam csak úgy… a tanárom a suliban sokat dicsért és ez kedvet csinált. – épp ahogy a mondókám végéhez értem, készült el az alkotás is.
- De ne nevess ki… ha nem tetszik, akkor csak dobd ki… - nyújtottam felé.


 Outfit: Ben
Rajz

- Te kérdezted… - feleltem, amikor nyugtázta, hogy tényleg gáz volt a régi szövegem. Hát Istenem, fiatalság bolondság ugyebár. Akkoriban azt hittem, hogy enyém az egész világ, nem állíthat meg senki és semmi, a csajoknál pedig még ezzel a béna maszlaggal is simán nyert ügyem van. Csak akkor eszméltem rá önnön ostobaságomra, amikor a kiszemelt lány a képembe nevetett és még a barátnőinek is elmondta mekkora gyökér vagyok. Ahogy azok vihogtak, a barátaim pedig cinkeltek, nos… felejthetetlen emlék marad. Azóta tanultam belőle és igyekszem sokkal kreatívabbra venni a figurát.
- Sosem lehet tudni. – vontam meg a vállam. – Persze simán lehet, hogy te immunis vagy rá, de az is elképzelhető, hogy ugyanúgy olvadásnak indulsz tőle, mint bárki más. – soha ne mond, hogy soha, nem igaz?
- Természetesen… csakis azokról. – igyekeztem hozni a talpig úriember szerepét, akinek sosem kalandozna el a fantáziája vagy vetemedne olyasmire, mint a célozgatás, kár azonban, hogy az ajkaim szegletében bujkáló pimasz kis mosolykezdemény annyira árulkodó.
- Komolyan? Nos akkor… boldog karácsonyt. – azt hiszem megkönnyebbültem, hogy nem tartja totál siralmasnak a rajzomat, szerettem volna, hogy ha már nem tudtam venni neki semmit, legalább ezzel egy kicsit viszonozhassam a gesztusát. Olyannak rajzoltam, amilyennek én látom, amikor épp nem piszkál. Ritka pillanatok egyike.
- Nahát – nevettem el magam, miközben alaposabban is szemügyre vettem az elkészült mesterművet. A saját arcom mellé tartottam.
- Ezeknek nem pont a túlzás lenne a lényege? Ehhez képest sokkal kisebb fejet rajzoltál nekem, mint a valóságban van. – tréfálkoztam az óriás fejem láttán.
- Habár arra számítottam, hogy akt készül majd, amin mikroszkopikusan kis szerszámmal ábrázolsz vagy ilyesmi. – tetéztem, majd felkeltem és a hűtőhöz sétáltam vele, amire aztán egy kis mágnes segítségével felerősítettem a rajzocskát.
- Máris a lakásom éke, nem gondolod? Büszkén fogom majd mutogatni, mint az egyetlen előnyös képet magamról. Köszönöm. – mosolyogtam rá jókedvűen, talán most először igazán az este folyamán.


 Outfit: Ben
Rajz

- Egy kis apróságot? Nocsak… Égek a vágytól, hogy hallhassam. – a nyomaték kedvéért még a rajzolást is abbahagytam, hogy kíváncsian pillanthassak fel rá. Minden igyekezetemre szükségem volt ahhoz, hogy a szemébe tudjak nézni és hogy a tekintetem ne kalandozzon el azon a kivillanó dekoltázson, ami a mozgolódása nyomán fedte fel magát.
- Csakugyan? – magamban ezen jót derültem, hát még azon a pimasz kis gondolaton, ami egészen hírtelen vert tanyát magának az elmém egyik legsötétebb kis zugában.
- Tudod… - hajoltam én is közelebb hozzá, hangomat olyan halkra véve, mint az övé volt az imént – ...ez egészen úgy hangzott az előbb, mint egy felhívás keringőre. Épp mintha csak vágynál rá, hogy megcsókoljalak. De ez persze teljes képtelenség… jól mondom? – egészen közel kerültem hozzá, ajkaim szinte már majdnem súrolták az övéit, de még épp ott volt az a pár milliméter, ami elválasztotta a lehetetlent a lehetségestől. Őrültség ez az egész, nekem pedig muszáj megőriznem a józan eszemet ezúttal, nem csak az alkunk miatt, de azért is mert eddig valahányszor „közeledtünk” a másik felé, annak valahogy sosem lett jó vége.
-  Egyébként is kár volna az arcomért, jobb ha nem kockáztatok. – kacsintottam rá, majd folytattam az alkotást, amivel aztán szépen lassan el is készültem és a művet neki adtam. Örültem, hogy sikerült elnyernie a tetszését, közben akaratlanul is eszembe jutott, hányszor rajzoltam le annak idején ezt a gyönyörű szempárt és azt a fiatal lányt, akinek sikerült anno teljesen elcsavarnia a fejem. Ráadásul a legszebb, hogy gyanítom még csak észre sem vette… Még mindig furcsa belegondolnom abba, hogy annak idején ő és én ismertük egymást, még ha csak felszínesen is, évekkel később mégsem ismertem fel, ahogyan ő sem engem. Az élet tele van különös meglepetésekkel…

- Ez ma már a második vagy inkább harmadik… nem is tudom… elszólásod. – újra felkúszott a képemre ez a pofátlan mosoly, amit már olyan jól ismerhet.
- Előbb a csók… most meg túl sok ruha van rajtam… megöl a kíváncsiság mi lesz majd a következő… - nem szép dolog, hogy most én provokálom őt, végtére is az alkunk ugyan úgy kell vonatkozzon rám is, mint rá. Ejnye Ben, légy jó fiú! Erőltesd meg magad!
- Tudod mit? Lemásolom és bekeretezve ezt adom anyának anyák napjára. Milliószor vállalhatóbb, mint bármelyik másik kép, amit rólam őrizget. – tréfálkoztam. Figyeltem, ahogy felkel és nyújtózik egyet, a szavaiból pedig arra következtettem, hogy lassan indulni akar. Furcsa, eddig minden alkalommal alig vártam, hogy elhúzza a csíkot a lakásomból vagy bárhonnan máshonnan, ahol egyszer csak rám rontott, most valahogy mégis rosszul érint, hogy menni készül. Van ebben bármi logika is?
- Kár… pedig épp most gondoltam rá, hogy ennyi piára épp ideje lenne enni is és gyorsan összeütök valamit. Ha véletlen úgy alakulna, hogy a konyhában is rejtett tehetség vagy az csak bónusz, de ha nem, elég, ha addig is szórakoztatsz míg alkotok… - vontam meg a vállam.
- Persze nem kényszer, ha mindenképp mennél…


 Outfit: Ben
Rajz

Nem kerülte el a figyelmemet az a kétértelmű visszakérdezés, sem pedig a megjegyzése arról, hogy ő a konyhában nem a főzést szereti a legjobban, amikor pedig még elő is villant rajta ez-az… minden értelmet nyert. Már megint provokál. Hát eddig tartott volna a nagy egyesség? De vajon mi ezzel a célja? Az, hogy kibillentsen, megszegjem a szavam és ő közölhesse velem, hogy miattam bukik az alku? Vagy ez is olyasmi lenne, mint amikor Bankokban felhúzott és aztán ott hagyott álló fasszal és néhány pikáns fotóval? Eddig egész jól alakult az este, meglepően jól, ha már itt tartunk, egész fel is tudtam engedni a társaságában, most mégis újra bekapcsolt a védekező mechanizmusom. Jobb lesz óvatosnak lenni.
- Hogy mit? – próbáltam meg összeszedni egy kicsit magam és felhagyni a bámulással, mert bizony hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tekintetem nem kalandozott el rajta… Gyerünk Ben! Ez nem te vagy…. ez csak egy ösztönlény, aminek nem engedhetsz teret, hallod?
- Nos… nincs túl sok minden itthon szóval… azt hiszem, hogy bundáskenyér lesz… - kerültem ki, hogy elővehessem a hűtőből a tojást, majd újra nagy ívben kerülve a kenyértartóból is elővettem pár szelet kenyeret.
- Ha nem szeretnél főzni… legfeljebb a végén befoglak mosogatni, hiszen úgysem a főzés a kedvenced ugyebár… - utaltam vissza az iménti megjegyzésére ártatlanul, miközben a serpenyőbe olajat öntöttem és feltettem melegedni.
- A sajtot elfelejtettem, ide adnád kérlek? – közben vettem ki egy reszelőt a szekrényből.
- Jay hagyományosan szokta enni, csak úgy natúr, lila hagymával, míg anya és az én kedvencem, amikor a tetejére olvasztunk reszelt sajtot is. – magyaráztam.
- Intézed? – adtam oda neki a reszelőt. Közben az olaj szépen melegedett, míg felvertem a tojásokat és megforgattam benne a kenyérszeleteket. Mielőtt azonban betettem volna őket a serpenyőbe, kellett egy favilla is, hogy majd megtudja forgatni.
- Pardon… - mivel mellettem állt így kénytelen voltam áthajolni felette, hogy elérhessem a villát, így pedig épp a két karom közé „szorult”. Nagyon közel kerültünk egymáshoz néhány pillanatra, még a bőre illatát is tökéletesen éreztem.
- Te, hogy kéred? – kérdeztem halkan, a tekintetemet egy pillanatra sem szakítva el róla.


 Outfit: Ben
Rajz

Az egész helyzet annyira abszurd, annyire elcseszett, mintha csak valami elfuserált erotikus könyvet lapozgatnék megint… Igen megint, hosszú sztori, maradjunk annyiban, hogy szegényes volt a börtön könyvtára. Na, de a lényeg… hiába próbálok mellette jófiú maradni, ha Minea egyetlen röpke pillanatra sem óhajtja megkönnyíteni a helyzetem. Mit megkönnyíteni? Folyamatosan azon dolgozik, hogy elszálljon az agyam és megint kiforduljak magamból. Kérdés már csak az, miért? Vajon arról van szó, hogy akár csak engem, őt is valami különös, megmagyarázhatatlan vonzalom fűzi hozzám, ami miatt vágyik rám és bármit megadna azért, hogy itt és most letépjem a ruháit vagy…. és ez a valószínűbb… már megint valami ördögi dologban töri azt a ravasz kis fejét. De mit nyer azon, ha elcsavarja a fejemet? Hiszen arra már sikerült rávennie, hogy segítsek a bosszúja kivitelezésében, abban pedig magamtól ajánlottam segítséget, hogy kiderítsük, ki küldte azt a múltkori két faszkalapot, akik betörtek a lakásába, szóval… akkor mi az indíték? Kezdek megőrülni mellette… Folyton résen kell lennem, lassan már komolyan ott tartok, hogy halott kiskutyákra kell gondoljak vagy ilyesmi, hogy a kis akciói nyomán ne keményedjen meg a farkam folyton, ami lássuk be, már egész beteges. Hogy a fene vinné el!
- Sajttal… - ismételtem meg a szavait, majd nagy nehézségek árán, de végül elléptem mellőle, hogy folytassam a bundáskenyerek készítését. Betettem három nagyobb szeletet az olajba, épp mikor a lány felhuppant a konyhapultra és nekem szegezett egy újabb félreérthető kérdést.
- Játszani? Na és mit? Várj, kitalálom… vetkőző pókert vaaagy… inkább felelsz vagy merszet? – csipkelődtem, de aztán úgy döntöttem, hogy visszatérek a piszkálásmentes énemhez… hátha sikerül visszaterelni magunkat normálisabb mederbe. Mondjuk, ha a dekoltázsa nem pont szemmagasságba lenne határozottan könnyebb dolgom lenne.
- Válassz játékot. – feleltem végül miközben gyorsan visszafordultam a kenyerekhez, miket átforgattam, hogy a másik oldaluk is szépen megbarnulhasson. Közben megszórtam őket egy kis sajttal is.
- Sót kérek… - nyújtottam a kezem, hogy odaadja nekem a mellette lévő kicsi tartót.
- Kiváló asszisztencia vagy… jöhetsz gyakrabban is segíteni, már persze csak, ha mindig ilyen szépen szót fogadsz.


 Outfit: Ben

- Dehogy bánnám, sőt! – csúszott ki a számon egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, ami miatt egy kissé zavarba is jöttem, mikor tudatosodott bennem, hogy képes voltam ezt kimutatni előtte. Pedig az az igazság, hogy belül tényleg hálát adtam az összes istenségnek, ami csak az eszembe jutott, beleértve a szenteket és talán még a télapót és a húsvéti nyulat is, mert már így is pokolian nehéz tartanom magam a közelében, hát még, ha el is kezdené ledobálni magáról a textilt. Fájdalmasan élénken él még bennem a kép Bankokról és arról, mennyire pórul jártam, szóval most már sokkal óvatosabb vagyok, nehogy kétszer szivasson be ugyan azzal a trükkel.
- Nem, semmi újat. Épp ezért értékelem annyira a jelen helyzetet, mert ez végre egy kis felüdülés abból, hogy folyton én ugráljak neked. – hamarosan el is készült az első néhány szelet, így betehettem a következő hármat sülni. Nem terveztem túlzásba vinni, épp csak annyit, hogy ketten jóllakhassunk vele és legyen, ami felszívja majd az alkoholt, amit eddig elfogyasztottunk.
- Mármint arra gondolsz, amit a bárban játszottunk? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian. – Nos itt nincs darts tábla, mint látod, szóval maximum úgy tudna működni, hogy felváltva kérdezzük egymást vagy kő-papír-ollóval választunk nyertest, aki kérdezhet. – különös, a múltkor épp úgy tűnt, hogy kényelmetlen számára a játék, most pedig ő maga hozakodik vele elő? Végülis… lássuk mi sül ki belőle.
- Tudod mit? Hölgyeké az elsőbbség… kérdezz te először, nekem jó az oda-vissza. – tálaltam ki a maradék kenyeret is, utána pedig elzártam a gázt és lehúztam a serpenyőt is, biztos, ami biztos.
- Jó étvágyat. – emeltem el egy kenyeret, amit az ajkaihoz emeltem egy harapásra, majd amikor ez megtörtént, én is ugyan onnan haraptam. Ne kérdezzétek miért… én sem tudom. Mielőtt azonban belebonyolódhattam volna ennek megfejtésébe, váratlanul kopogtattak az ajtómon.
- Jé ez új… valaki rendeltetésszerűen használja… - pislogtam rá meglepetten. Megtöröltem a kezem és az ajtóhoz sétáltam, amikor pedig kinyitottam majdnem dobtam egy hátast.
- Szia Ben
- Szia… Viv. Hát te?
- Anyukád mondta, hogy idén nem otthon karácsonyozol és gondoltam beugrom, hátha társaságra vágynál…
- Nos ami azt illeti, ez kedves, de van társaságom… - tártam ki az ajtót, hogy Viv láthassa a lányt.
- Oh… jesszus… sajnálom, nem tudtam, hogy ti… de akkor én…
- Nem zavarsz. Gyere csak be.
- De én nem…
- Tényleg nem zavarsz. – terelgettem be, majd le is segítettem a kabátját.
- Szia Mins… - köszönt a lánynak zavartan.
- Épp játszani készültünk, beszállsz te is?
- Szívesen… Mi a játék?
- Beavatod? – pislogtam a lányra.


 Outfit: Ben