Szabadság, végre… mármint félre értés ne essék, imádom a munkámat, csak a hajtást utálom. És néha a megfáradt izmoknak se árt egy kis pihenés. A mai napomat annak akartam szentelni, hogy kávézgatok, átlapozom a magazinokat, amiket venni szoktam, tévézek… nem, most nem akarok filmet látni, komolyan, az embernek ilyenkor csömöre lesz kissé, ha állandóan szerepel benne. Zenét hallgatok majd, rendelek pizzát, és csak fekszem kinn a teraszon.
A probléma ott kezdődött, hogy az újságokat meg kellet venni… annyiszor agyaltam már, hogy megrendelem őket, de mindig elfelejtettem, meg olyankor mindig jött az, hogy már hónapok óta csak béna cikk volt benne, meg ha ajándékot adnak hozzá, akkor nem mindegy, hogy milyet. Aztán a következő probléma az volt, hogy nincs kávé… Chester úgy issza, mintha kötelező lenne. Szóval be kell vásárolni! Mármint utána, ha már ki kell mozdulnom a lakásból, megnéztem mennyi minden hiányzik. Lehet rendelt kaját akarok, de azért nem árt, ha van valami a hűtőben. Komolyan Chester, mi lenne veled nélkülem?! Tehát iránya bolt!
De körülbelül az újságosig jutottam, ott feltankoltam Elle, Marie Claire, Joy, Glamour, Cosmopolitan, Vox, Mozimánia, Playboy, CKM és miután indultam volna a bolt felé, valaki megragadott, és lesmárolt.
Na, ilyet se tapasztal mindennap az ember lánya! Először megrémültem, értetlenül néztem, majd azt hiszem, talán ösztönösen, de visszacsókoltam. Az izgalom teszi.
- Szívesen… - sóhajtottam, ahogy elvált ajkaimtól, de rá kellett eszmélnem, hogy fogalmam sincs ki ez a lány, és miben is segítettem neki?!
- De miben segítettelek ki?!

- Azért szeretném tudni… - kötöttem az ebet a karóhoz. Hisz a legrosszabb gondolattól kezdve a legjobbakig, minden végigfutott az agyamon. Kezdve attól, hogy ki tudja ki ez, mi ez, és milyen betegségei vannak… másodsorban, miért is csókolt meg?! Milyen életmentő csók lehet az, amit egy vadidegennek adsz az utcán?! Az újraélesztésen kívül! Nem mondom, hogy nem élveztem, hisz valljuk be, minden nő álmodozik arról, hogy egy idegen bemegy a lakásába és letámadja… de nem fényes nappal az utcán, meneküléstől verítékesen! Nem vagyok hülye, vagy egy szerető menekült a lebukás elől, vagy még rosszabb! De ha most ebbe belekevert! Nagyon mérges vagyok az ilyenre! Mert semmi nem egyserűen csak fekete vagy fehér… pedig mit nem adnék azért!
De valahogy kezdtem összerakni a dolgot, ahogy a lányt néztem, ahogy félve néz körbe… egy rendőr?! Na, ne! Most segítettem egy bűnözőnek?! Remélem nem valami gyilkos! Félre értés ne essék, nem csípem a rendőröket! Egyszer már bevittek, mert az akkori barátnőmmel csókolóztam, és ezt közszemérem sértésnek titulálták… persze, ha én akarnék egy hetero párt feljelenteni, kiröhögnének!
- Nem kéne nyilvános helyre menjünk, nehogy a rendőr haverod agy tekervényei beinduljanak… menjünk hozzám, ha megígéred, hogy elmondasz mindent, és lehetőleg nem lopsz el semmit! – mondtam játékos durcássággal, és még csípőre is tettem a kezeimet, amit Chester mindig kinevetett.

- Igen, tudom… olykor jobb az édes tudatlanság… de az a baj, hogy én mindig konok voltam és fejjel mentem a falnak… lehet szeretem a veszélyt. – vontam vállat, de azért szeretek olykor úgy élni, hogy basszus holnap ki tudja élek e majd… de viccet félre téve, néha merésznek és meggondolatlannak kell lenni. És mellesleg, amikor ezt mondják, hogy jobb ha nem tudsz semmit, akkor az agyad csak jobban beindul és kezdesz olyan teóriákat gyártani, hogy az igazság ahhoz képest talán tündérmese.
- Akkor majd én is elmegyek hozzád és visszalopom majd. – nevettem el magamat, miközben elindultam a haza út felé. De annyi szent, ha ellop valamit, lehet én rosszabb rémálma leszek, mint egy nap a börtönbe. Ami az enyém, az az enyém, és megszereztem, nem akarom újra megszerezni vagy már nem is lehet és különben is! Tudom, lehet kicsit önző vagyok, annak ellenére, hogy van testvérem és elvileg tudnom kéne osztozkodni…hát nem megy!
- Talán bátor, talán őrült… de ki tudja, hogy én rendes ember vagyok e?! – vonok vállat, és hogy ölt?! Hmm…elgondolkodtat, de hát ez van… az ember tesz fura dolgokat…tudom, nem vagyok normális!
- Na, jössz?!

- Valahogy azt sejtettem… - vonom fel a szemöldökömet, hisz egy rendőrtől menekült, nem hiszem, hogy azért, mert a rendőr bántalmazta volna, vagy ilyesmi. Persze én se vagyok teljesen százas, hogy csak így elhívok magamhoz egy embert, akit nem is ismerek és ebből kifolyólag egy őrült gyilkos is lehet. De hát egyszer élünk nem?! És különben is, mindig benne van a pakliban, hogy megölnek, ha csak kilépek az utcára… néha muszáj feltétel nélkül megbízni az emberekben, aztán vagy igazunk van, vagy lesz egy nagy pofára esés, nem?!
- Ez a huszonegyedik század… nem nehéz kideríteni ki hol lakik. – nevetem el magamat, de én amúgy se vagyok az a tolvaj fajta, főleg mert ahhoz béna vagyok. Egyszer egy rágót akartam elcsenni, de azzal is lebuktam, de a legrosszabb, hogy ott buktam le, hogy fújtam egy léggömböt belőle! Tiszta szánalom!
- Pontosan! Lehetek őrült gyilkos is! Muhahaha! – mondom viccesen, hogy egy-két ember enyhén néz engem tök hülyének!
- Jaj, ne rinyálj már! Akkor lopj egy kocsit és közelebb lesz! – nevetem el magamat ismét, de igazából csak még egy sarok és ott a kis lakás, vagyis társasház, és ott a tetőtérbe kell csak felmenni és meg is vagyunk!

- Az maradjon az én titkom, hogy oldanám meg a dolgot. – nevetem el magamat, de ha bűnözős, akkor gondolom benne van az adatbázisban, így elég csak egy hajszál vagy ujjlenyomat és az, hogy az ember ismerjen egy-két befolyásos embert és akkor voilá, meg is van a név, a cím, és hogy miért is körözik, amitől majd elborzadhatok és… hagyjuk, fölöslegesen nem gyártok teóriákat, és rémítem meg magamat, majd inkább ő elmondja, ha valamikor akarja, ha meg nem, akkor egy gonddal kevesebb van a vállamon, pontosabban az agyam eggyel kevesebb dolgon kattog.
- Az, hogy nem hinnéd el, talán az tesz a legkiválóbb gyilkossá. – mosolyodom el, hisz mindig a legmeglepőbb a leg… na, mindegy.
- Az a jó tolvaj, aki a legelképesztőbb pillanatban is képes feltűnés nélkül elvinni egy kocsit. – vonok vállat könnyedén, de minta legalábbis tudnám mit beszélek. Komolyan nem csodálnám, ha kattantnak tartana!
- Nem tudom. – vonok vállat. – Úgy vagyok vele, egyszer élünk, amit elénk sodor az élet, azt ki kell használni… - ezzel a felfogással őrjítem meg a bátyámat.