Név: Cécile Poésy
Becenév: Cécile, Dr.Szöszi
Kor: 24
Születése hely, idő: 1988-április-27 / Franciaország - Lyon
Tartózkodási hely: Vegas
Csoport: orvos
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
"Vagyok, aki vagyok..."
Ebben a nagy, rohanó és instabil világban az emberek nagy része már a legapróbb kis dolgokon is képes felkapni a vizet, legyen az munkabeli, magánéleti vagy családi dolog. Én azonban -ismerőseim, közeli rokonaim szerint-, már-már idegesítően nyugodt vagyok még az olyan helyzetekben is, amikor az lenne az elvárt és normális, hogy hisztirohamok közepette veregessem magam a földhöz, vagy a falhoz... Már csak a szakmámból kifolyólag is, roppantul empatikus és elnéző vagyok az emberekkel szemben. Ezt leginkább a betegeim élvezhetik ki, akikhez rengeteg erő, de leginkább türelem szükséges. Általában nem esem hamar kétségbe, de ha már nagyon szorul a hurok, akkor bizony velem is megesik, hogy legvégsőbb perceimben eleresztek egy-két könnycseppet, ezt azonban szigorúan csak is akkor teszem, amikor egyedül vagyok, és senki nem lát. Feszült helyzetekben soha nem választom eszközömként a kiabálást, vagy a fizikai bántalmazást. A gyerekekkel könnyedén szót értek, hiszen betegeim között az ő korosztályuk van többségben.

Külső:
"Ne külső alapján ítélkezz!"
Az emberek első benyomása, amikor meglátnak, az az, hogy nem lehetek más, mint egy jól fizetett kifutómodell, akinek az egész élete a pénz, hírnév és csillogás körül zajlik. A feltételezésük teljesen jogos lehet, már csak a kifinomult öltözködési stílusomból is ítélve. Az egész életem a munkám körül foorog, ahol elvárt, hogy a nők és férfiak is elegánsan, csinosan öltözködjenek. Szeretem a testhez álló hosszabb fazonú szövetszoknyákat, amikhez általában valamilyen kifinomult szabású blúzt vagy inget szoktam társítani magassarkú cipővel. A hajam -egyesek szerint-, irigylésre méltó. Szőke, rendkívül dús, hosszú és a benne megtalálható göndörség is teljesen természetes. Szemeim hozzáillően világoskékek, alakom pedig nőiesen formás.

Előtörténet:
Gyerekkor
-Nem folytathatja, nagyon sajnálom. A lányuknak ehhez a művészethez rendkívül nagy szüksége lenne a hallására. Nem csak a zene miatt, hanem az egyensúly érzéke és még rengeteg más tényező végett is.
-Mi is sajnáljuk. Igyekszünk majd finoman közölni vele... - Gyermekkori álmom egyik pillanatról a másikra tört összerakhatatlan szilánkjaira bennem, mikor a balett stúdió kiürült tánctermének az ajtajából leskelődve, leolvastam a szüleim és az akkori tanárom szájáról a szavakat. Dühös voltam a szüleimre, magamra, az orvosaimra és az egész sorsra, hogy már olyan fiatalon -mindössze hat évesen-, le kellett mondanom olyan dolgokról, amik szinte a szenvedélyeimmé váltak. Így megy ez már majdnem kerek húsz éve. Egy ártatlan kis megfázásnak indult az egész, amiből aztán súlyos kötőhártya gyulladás lett, ami csak fokozódott és fokozódott. A gyógyulásommal együtt azonban elveszítettem az egyik legfontosabb érzékemet, ami meghatározó és létfontosságú egy ember életében. A hallásomat. Kerek egy hónapig tartott a lassú gyógyulásom folyamata, ami alatt a lehető legerősebb gyógyszerekkel kezeltek. Tulajdonképpen ezek voltak azok, amik végül a hallásom vesztét okozták. A papíromra mindössze csak annyi volt írva, hogy "mérgezés". Akkoriban éltem a gyerekekre oly' jellemző dackorszakomat, ami csak még elfajultabbá vált hallásom elveszítése által. Azt hittem, hogy rossz gyerek vagyok, és ezzel büntet az élet. Süketségem ellenére sokáig lehetett még hallani, amint maximum hangerőn "hallgatom" a zenét vagy nézem a tévét. Mindig is azt hittem -gyermek fejjel-, hogy majd ezzel talán elérem, hogy visszajöjjön a hallásom, de nem így lett. Akkori csillapíthatatlan dühömet kedvenc játékaimon vezettem le. Gyermektársaimat soha sem bántottam. Inkább ők tették ezt velem. Nem is fizikailag, sokkal inkább lelkileg. Kinevettek, valahányszor csak megláttak a sarokban gubbasztani, az udvaron pedig szünetekben mindenki ujjal mutogatott rám, de akadtak olyanok is köztük, akik kiállítottak a hatalmas beton placc közepére, és úgy mutogattak körbe minden diáknak, mintha valami ritka cirkuszi szenzáció lennék. Egy évbe telt, mire sikerült elfogadnom azt az egész helyzetet amibe belekényszerültem... Ez alatt az egy év alatt folyamatosan szakemberek segítettek a boldogulásban. Jelbeszédet -ami csak kínkeservesen és rengeteg sírás árán vezetett eredményhez-, szájról olvasást tanultam, és külön logopédus is foglalkozott velem.

...Tizenöt évesen, a középiskola elkezdésekor kaptam meg életem első hallókészülékét, ami olyan borzasztóan csúnya volt, hogy fél évig nem is hordtam, hagytam, hogy otthon porosodjon a szobámban. Kilencedik osztály első félévét így szenvedtem végig. Csak is a szemeimre és a szájról olvasásra hagyatkozhattam. A tanulás természetesen sokkal könnyebben ment, amikor a tanár nem beszélt, csak írt a táblára. Így én sem voltam lemaradva a többiektől és gyorsabban meg is értettem, amit kellett.
A hallókészülék viselésére végül egy velem egy évfolyamba járó fiú vett rá. Magas volt, gyönyörű csokibarna szemű és irigylésre méltóan szőke hajú. Egyetlen kis "szépséghibája" a némasága volt, mindenesetre, ő volt az, aki bátorított és belém sujkolta, hogy igenis a saját sarkamra kell állnom és ki kell állnom magamért másokkal szemben. A hallókészüléket -mind a mai napig-, hajammal takargattam, és egy idő után már az sem zavart, hogy van ott valami a fülembe, amiről tudtam, hogy nem oda való. És, hogy mi lett a fiúval? Nem, nem lett az ismeretségünkből egy nyálas, rózsaszín, csöpögős tini románc, ellenben, a mai napig ő a legjobb barátom, a bizalmasom, akinek nem mellesleg már van két egészséges gyermeke és egy gyönyörű felesége is. Mikor elérkeztem a pályaválasztáshoz, teljesen elbizonytalanodtam. Anyáék adták az ötletet, hogy ideális munka lenne számomra, ha olyan beteg gyerekekkel foglalkoznék, akik hozzám hasonlóan süketséggel küzdenek. Rengeteg érv szólt az "igen", és egyaránt a "enm" mellett is. Nem akarta, hogy a munkámat is a betegségem határozaz megm és hogy még akkor is arra kelljen csak gondolnom, de ugyanakkor igazuk volt, hiszen tudtam, hogy milyen jó, ha a hozzám hasonló embereket segíti valaki annak érdekében, hogy könnyebb legyen az életük. Igazából végül a saját sorsom, életem volt az, aminek a segítségével belevetettem magam ebbe a szociális segítő pályába. Az érettségi után már nem volt más hátra, mint az egyetem, amivel keményen megszenvedtem, és ahol egy évet halasztottam is. Végül aztán csak-csak meglett az a fránya diploma, ami minden orvosnak szükségeltetik. Az egyetem elvégzése után egy évig csak gyakorlati orvos voltam. Beültem egy-egy terápiára, megfigyeltem, hogy hogyan is zajlik egy ilyen "gyógyítás". A gyakorlati vizsgám ötös lett, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fogok érezni, de akkor, ott a doktori címemmel hálás voltam azért, hogy süket vagyok, hiszen rengeteg előnyöm származott belőle a vizsgán. Hamarosan bele is kezdhettem a munkába egy párizsi kórházban, ahonnan csak jóval később helyeztek át Vegasba, ahol lakást is biztosítottak nekem. Tudtam, hogy milyen az élet itt Vegasban, és látva azt a rengeteg drogos fiatalt, úgy éreztem, hogy muszáj lesz tennem ez ellen. Elvégeztem egy vizsgát, aminek a segítségével már saját terápiás csoportokat is indíthattam, kifejezetten drog és alkohol problémákkal küzdő betegek részére. Akkor ismertem meg a mai napig az egyik legproblémásabb betegemet, Jonaht. Főállásban süket gyerekekkel foglalkozom, mellékállásban pedig a terápiás csoportom tagjait egyengetem, akikkel hetente két alkalommal szoktam összeülni. A szüleim, legjobb barátom, Steve büszkék rám, énpedig örülök, hogy segíthetek. Nem is kell ennél több!

Cécile Poésy!
Irigylésre méltó személyiség vagy Cécile! Nem lehet könnyű életed, de még is megtanultál beilleszkedni, na meg másokon segítesz, ami megint csak egy tüneményes jellemre vall. Minden tökéletes volt történetedben, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Vegas szerencsés lehet, hogy egy ilyen földre szállt angyalt tudhat magáénak, remélem sok eltévedt lelken fogsz majd segíteni.