Piszok gyorsan eltelt az az öt hónap, amit Mona halálától máig át kellett vészelni. A vészelni szó nem a legmegfelelőbb, elvégre koránt se tartott olyan sokáig a szenvedés, mint gondoltam. Sikerült felállnom, és mint kiderült, nem Erickel voltak gondok, nem miatta kellett pszichológushoz járni, hanem miattam. És bakker, azt is sikerült elérni, hogy a csinos, bombázó pszichológust az ujjaim köré csavarjam. Pedig egyáltalán nem ez volt a célom. Nem csináltam én semmi különlegeset, nem erőltettem meg magamat az udvarlás terén, csak a saját énemet hoztam, úgy viselkedtem, ahogy általában egy normális napomon szoktam. Emberien, szerethetően. Mert ugye az se árt néha. És bár régóta jóban voltam már akkor is Cécilevel - Mona barátnője volt - úgy néz ki, hogy nem kellett sokat küzdeni érte. Bár eleinte elkönyveltem egy egyszerű kis fellángolásnak mindkettőnk részéről, de úgy néz ki, hogy ez a kapcsolat nekünk rendeltetett - mert miért is ne fogalmazhatnék nyálasan - és sikerült eléggé összemelegednünk ahhoz, hogy most már kinyilváníthassuk magunkat egy párnak. Nem hasonlítom össze a kapcsolatunkat a Monával való kapcsolatommal, mert felesleges. Mindkét lány más. Míg Emily határozottabb és akaratosabb amazon volt, addig Cécile egy nyugodt, tüneményes angyal. És teljesen felesleges lenne azt találgatni, hogy melyik lány az, aki közelebb áll hozzám. Mona már nincs, így azt az időt el kell rejteni. Nem fogom elfelejteni, mert ha nincs múltam, akkor jövőm se lesz. De épp ezért kell határozottabb odafigyeléssel és szívvel, lélekkel ápolgatni a kapcsolatomat Cécile-vel.
De ez nem a mi napunk, hanem Eric-é. A gyerkőc ma ünnepli immáron negyedik születésnapját, és bár nem a tizennyolcadik, de egy gyerek életében akkor is fontos. Ajándékot kap, és elhiszi, hogy idősebb, nagyobb lett. Mi pedig ezt erősíteni is fogjuk benne. Szerencsére már teljesen megbízik Cécile-ben és nem kell attól tartanom, hogy ha egymásra néznek, elszalad. Bár a mai napig nem tette túl magát Emily halálán, és nyilván nem is fogja elfelejteni soha - bár ki tudja, én se emlékszek arra, mi volt három, négy éves koromban - mégis hinnie kell a szőkeségben és abban, hogy az ugyanúgy szereti és szeretheti ő is ugyan úgy Cécile-t, mint Monát.
Ebben a tikkasztó melegben gyakorlatilag egész nap megy a klíma, különben nem lehetne kibírni. Szegény Leah is minden jelleggel csak sír és nyűglődik, mikor nem kap elegendő levegőt, de ilyenkor kénytelenek vagyunk odafigyelni arra is, hogy ha megy a klíma, több ruha legyen rajta.
A közös kis filmezésünket - utálom a kengurús meséket, de ő már most kacsintgat a TV felé, bár nem vagyok benne biztos, hogy tudja is, mi történik vagy, hogy mit lát - Cécile hangja szakítja félbe. Tekintetem a faliórára siklik, és már pattanok is fel, hogy Leah-t beletehessem a kanapé mellé tett kiságyba.
A puszit mosolyogva viszonzom, s megcirógatva puha, finom bőrét belenézek a szemébe.
- Sietünk, és vigyázunk... ezer szerencse, hogy lecseréltem a kocsit mi? - na igen. Valamivel biztonságosabb és bababiztosabb is a jelenlegi, mint a régi kis BMW-m, és bár imádtam azt a járgányt, mégis túl kellett adnom rajta, ha már két kisgyerekkel is foglalkoznom kell.

15 perc múlva.
Miután összeszedtem Ericet az oviból, egyenesen hazafelé vágtázunk. A kocsiban megállás nélkül a szülinapjáról és az ajándékokról kérdezgetett, de mint gondos szülő aki meglepetést akar a gyerekének, nem árultam el neki semmit.
Ahogy kinyitom előtte az ajtót és behessegetem, már pattog is befelé, hogy meg se álljon a Cécile-Leah párosig.
- Ha odakint nincsen negyven fok, akkor egy se - fújtatom ahogy megmozgatom magamon a fehér pólómat, s lábamról lerúgom a cipőt, hogy én is csatlakozhassak a családomhoz. Mert igen, ők itt az én életeim. A családom...
Leülve a kanapéra már húzom is a combomra Ericek, ki vidáman vigyorogva figyeli az arcunkat, mintha várna valamire.

Kicsit elrágódok a szavai hallatán.
- Más egy gyors utakra tervezett kocsit vezetni, mint egy családi autót - magyarázom neki nagyon is komoly képpel, mintha ez lenne a jelenlegi legfontosabb témánk, közben egyáltalán nem. Sőt! Nem is szabadna, hogy most ez legyen a legfontosabb témánk, mert ez nem a kocsikról és rólunk szól. Jó, rólunk is, de ez most Eric nagy napja, őt kell boldoggá tenni azzal a számtalan ajándékkel, ami a szobájában várja, és Cécile meg én egész nap ezeket csomagoltuk. A legkisebb kütyütől kezdve a legnagyobb dobozokig. Nem, nem így akarom elnyerni a gyerek szeretetét, és nem is kényeztetem el. Csupán ha már születésnapja van, akkor érje végtelen boldogság azok után pedig főleg, hogy egymást követően veszített el két anyát is. Először azt, aki megszülte őt és történetesen a húgom, később pedig Emily-t, ami talán még jobban megrázta a kis gazfickót. Ennyi kijár neki is, úgyhogy nagy lelkesen várja a hatalmas ajándékkupac a szobájában.
Az óvodában a megszokott lelkes arckifejezésével találkozok, széles vigyorával ami akkor sem múlik el, mikor kinyitja maga előtt a ház ajtaját és megrohamozza Cécilet, és úgy vágja le magát a hasára, mintha nem lenne több két kilónál. Pedig már rég megbeszéltük, hogy tekintettel arra, hogy szépen gyarapodik a súlya, fájdalmat is okozhat az embernek, nem fog csak úgy ráugrálni az emberekre, nála kisebbekre pedig főleg nem. Épp ezért kapom gyorsan le Cécile-ről a gyereket és ültetem az ölembe, hogy a szőke bombázóm felülhessen.
- Én kiegyeznék szimplán húsz fokban is - tény, hogy már kiborító ez a tikkasztó forróság, de mit várjon az ember Vegastól? Nem lehet sarki hideg ugye? De ennek ellenére ugyan úgy hisztizik mindenki.
Amint megérkezik Cécile a lasagne-val, ő már kapja is a szája elé a kezét, hogy így kifejezve csodálatát lecsúszhasson a lábamról, és az üvegasztal elé térdeljen.
- Mind megehetem? - méregeti a száját nyalva, s meg se várva a válaszunkat, nekilát a falatozásnak.
- Eric, kérlek kisfiam, villával! Nem ötágúval - kapom fel a tányér mellől a villát, hogy a kezébe adhassam, mire ő nem habozva tovább belevágja az evőeszközt a tésztás, húsos ebédje közepébe.
- Cécile lasagneja a legfinomabb - csipog vigyorogva ahogy felnéz ránk a füléig paradicsomszószos ábrázatával.
- Akkor edd meg mindet - csípem meg finoman az arcát, és már állok is fel, hogy a párom mellé lépve magamhoz húzhassam.
- Köszönöm - súgom a fülébe, s egy óvatos csókot nyomok az ajkára, ahogy az állánál fogva magam felé fordítom az arcát.
- Ajándékot is kapok azért? - hallom meg Eric kíváncsi, meglepett hangját.

Miután sikeresen kitárgyaljuk a hőmérséklet adta viszontagságokat, már át is térünk Ericre, aki afelől érdeklődik, hogy mindet megeheti-e. Ha repetázni szeretne, akkor is kapna még plusz adagot, persze nem visszük túlzásba a dolgot, mert tudjuk jól mindketten, hogy milyen hamar gyomorrontást tud kapni.
Ahogy végigsimít a mellkasomon, a mellkasomon, nem csak az agyam reagál rá, de a testem is, s egy halk sóhajjal húzom magamhoz közelebb. Egy pillanatra még Ericről, valamint az ágyában gőgicsélő Leah-ról is megfeledkezek. Már nem tudom elképzelni az életemet nélkülük, de néha jó lenne, ha Cécile és én csak kettesben eltölthetnénk egymással egy-két napot. Ilyen nagy feladatnak viszont nem merem kitenni magunkat, és egy úttal Colinékat se, mert nyilván ők lennének az elsők, akiknek szólnánk emiatt és megkérnénk, hogy vigyázzanak a két rosszcsontra addig.
Belemosolyogva a csókba, még egy utolsó puszit nyomok az arcára ahogy elhúzódik tőlem, és már sasolok is Ericre, aki paradicsomszószban fürödve érdeklődik az ajándékai felől, mire persze Cécile válaszol elsőként. Azt hiszem belém az atyai büszkeség belém fojtotta a szót, és nem csinálok mást, csak ácsorgok egy helyben, mellkasomon karba tett kezekkel.
- Nem lehet egyszerre mindkettőt? - pislog fel rám kíváncsian, majd ugyan így néz Cécile-re is
- Akár még lehet is, viszont akkor irány a szobád - paskolom meg a hátát és már indulok is a tortáért, hogy nagyjából egyszerre kapja meg a kettőt. Az ajándékot és a tortát is. Nem vagyok, soha nem voltam mintha apa, és nem is próbálok ezen változtatni, mert biztos vagyok benne, hogy elkényeztetés lenne belőle, ami szintén előnytelen.
Tekintetem akaratlanul is a Leah-Cécile páros felé siklik, s lágy mosoly grimaszának derengése jelenik meg az arcomon. Csodás párosítás ez a kettős, és őket Eric kisfiúként úgy egészíti ki, hogy bizton állíthassam, meg van a családom. Keresve se találnék ennél szebbet, csodálatosabbat. Na jó ennyit a nyáladzásról.
- Húha! - hallom felsikoltani Ericet. Vékonyka hangja a szobájából érkezik, s amint magamhoz intem a lányokat, már battyogok is befelé kezemben a négy gyertyával megrakodott tortával, amit a szobájába tett kis, műanyag asztalra teszek le. Nem tartoztam soha azon emberek körébe, akik eléneklik a boldog születésnapot kis dalocskát, így csak leguggolok a gyerkőc mellé, ki fülig kivirulva öleli át a nyakamat.
- Boldog születésnapot neked nagyfiú! - suttogom a fülébe, ahogy megsimogatom a hátát.
- Milyen sok ajándékot kaptam - hüledezik - mind az enyém? Vagy osztoznom kell Leah-val? Mi van bennük? - jól érezhető, hogy úgy pörög mint egy búgócsiga. Az arcán virító mosoly pedig az őszinte öröméről árulkodik. Efelől semmi kétségem.
- Nem kell osztozkodni vele, ez mind a tiéd! Menj, bontsd ki őket - biztatom, ő pedig nem rest elindulni, és rögtön a lehető legnagyobb dobozzal ül le elém a földre, hogy mi magunk is jól láthassuk a műveletet.