Un alma mas

- Jól van, csak menjetek már! Így soha nem fogtok eljutni a játszóházig - tessékelem ki Monát és Ericet az ajtón. A kiskölyök már napok óta arról áradozik, hogy milyen jó az a játszóház, ahova a bölcsődés csoporttal mentek, így felajánlotta neki Mona, hogy míg én itthon csinálom a felkiáltójeles melót, amit elvileg holnap kell leadnom, addig ő elviszi, had szórakozza ki magát a gyerek, talán jobban fog aludni az éjjel, nekünk pedig több időnk lesz egymásra. Bár Colinék átvállaltak egy-két napot, hogy vigyáznak Ericre, még se várhatom el tőlük, hogy állandóan készenlétben legyenek, mert épp dolgunk van.
Halvány mosollyal csukom be magam mögött az ajtót, csak lazán kilincsre, mivel még le kell szaladnom a kocsihoz, hoz kivegyem belőle a bent maradt papírokat. Téve egy kitérőt a hálóba, már csattogok is vissza, mikor egy "kedves" idegennel találom szembe magam. Egészen a hűtőig hátrálok, miközben a férfi alakját bámulom.
Elkerekedett szemekkel, méla ámulattal állok apám szellem alakjával szemben, s nézek farkasszemet a rám szegezett pisztoly csövével.
Arcán, gesztusain látható az irántam táplált, végtelen undora. Fekete kopott szemvédője, amit miattam kell hordania, csak még jobban kiemeli gyilkos szándékát. Hálát kell adnom most Istennek, akiben mellesleg nem hiszek, hogy Mona és Eric nincs itthon. A végén velük kezdené a mészárlást. Ügyetlen, imbolygó léptekkel közelíti meg egyetlen, merev szoborrá feszült testemet. Nem tudok mihez kezdeni esetleges támadásával szemben. Egy pisztoly lövését nem lehet ilyen közelről kivédeni. Nagyot nyelek, ahogy léptei visszhangot vetnek a falakon, majd nyekken egyet a fegyvere ezzel jelezve, hogy kibiztosította.
- Kérlek tedd azt le!... apa - próbálom valamilyen szinten megbűvölni a fejében lézengő énjeinek egyikét, akire még hatással vagyok. Itt fogok meghalni, bakker?
Széles vigyor jelenik meg visszataszító pofáján, mintha csak hallaná a gondolataimat. Fejemben rögtön megszólalnak a vészharangok.
- Nem akarod a halálomat, apa! Emlékezz a gyerekkoromra, hallod? Arra, hogy milyen boldogok voltunk - meg a fenét! Bár felszólítom mindenre, ennek ellenére hangom olyan lágy, mintha Mona hasában fejlődő gyermekemhez beszélnék, vagy Ericnek olvasnék mesét. Valahogy el kell jutnom az agyáig, hogy ne akarjon lőni. Egy pillanatra mintha látnék valamit megcsillanni zavaros tekintetében, s lejjebb engedve a fegyvert olyan közel lép hozzám, hogy tisztán látom az idő múlásával beszürkült szemeiben a tükörképemet.
- Ryan? - hangja alapján sebezhetőnek, védtelennek vélné az ember, de tudom, hogy ez csak egy a sok közül, s bármelyik pillanatban megjelenhet a domináns énje, aki elől nincs menekvés - Te vagy az kisfiam?
Úgy becézget, mintha még mindig az ő kicsi gyermeke lennék, akinek mégis kihasználta ártatlanságát, védtelenségét.
- Segíts rajtam Ryan. Te jó gyerek vagy, jó ember lettél úgy, hogy magadon viseled a mocskomat. Tégy meg nekem egy szívességet - ezzel elkezdi a kezembe tuszkolni a magával hozott pisztolyt, amit az imént még a fejemnek szegezve tartott.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young

Nothing else matters

Szinte tényleg csak napok vannak hátra a tárgyalásig. A végleges tárgyalásig. El sem hiszem, pedig így van. Érzem lassan a szabadság előszelét, mert lássuk be, egész jól állunk. Már pár alak le lett ültetve, egyedül az nincs kimondva, hogy akkor én szabadlábon távozhatok, és nem ideiglenesen, hanem véletlenül.
Mostanság azonban érdekes dolgok történtek velem. Kicsit furán is éreztem magam, amikor a legutóbb még csak fotón mutogatott igazi fateromat láttam a városban mászkálni. Még a szemem is megdörgöltem, amikor láttam. Ez volt pár napja. Igazából ennek nem jelenítettem különösen nagy dolgot, de a tudat nem hagyott nyugodni. Ryan parázik tőle, és egyszer mondta, hogy az öreg bosszúra szomjazik, amiért bezáratta. Meg is érdemli, hogy elzárták. Azt már nem tudom, hogy hogyan lehettek a fogva tartói ennyire vakok, hogy csak úgy lelépett. Beszámíthatatlan őrült alakot nem tarthatnak felügyelet nélkül még az elmegyógyintézetben sem.
A kocsiba pakolok be pár cuccot. Abi megkért, hogy ugorjak el valami instant porért a boltba, és ha már ott járok, hozhatnék neki nasit. Szívesen teszem meg ezt neki, mert most már egyre nagyobb a pocakja. Hatalmasra nőtt az utóbbi pár hét alatt. Ha én nem látom a saját szememmel, akkor nem hiszem el. Jó, a húgom is az utolsó pillanatban állt elő nagy hassal de őt nem láttam napról napra. És meg kell állapítsam az utolsó egy hónapban van a leglátványosabb változás. Kíváncsi leszek, hogy mennyire tudunk elaraszolni a kiírt időpontig, most már tényleg pár hét kérdése az egész.
Nyugisa vezetek haza, aztán az egyik pirosnál ácsorogva megpillantom megint az öreget. na ne, ezt nem hiszem el. A hideg fut végig a hátamon. A keze a ruhája oldalát markolássza, mint ha valami lenne nála. Csak nem...
De mégis ki a franc adna egy ilyen őrültnek fegyvert? Zöldre vált... Elindulok az úton, próbálom ezt a képet kiverni a fejemből. Aztán ahogy befordulok a következő utcába, feltűnik a háztömb, ahol Ryanék laknak. Várjunk csak... Itt a fater, és oda igyekszik. Az ördögbe is, ez nem jó. Ahelyett hogy azonban a fékbe taposnék, és kiugranék hogy utána rohanjak, tovább megyek. Ha most megakasztom a forgalmat, kicsit sem leszek tényleg feltűnő. Keresnem kell egy parkolót, aztán uzsgyi. Valahogy rossz előérzetem támad.
De ebben az istenverte városban parkolót találni a legnehezebb. Két háztömbnyire találok csak egyet, és aztán már rohanok is. Vagyis hát próbálok feltűnésmentesen sietni az ucán. A lépcsőházban már kettesével ugrálom a lépcsőfokokat, egyedül a szintre felérve lassítok. Kifújom magam, hogy ne csapjak a szuszogással feltűnést, majd szépen lassan a lakás felé indulok. Hangokat hallok kiszűrődni és a kis résnyire nyitott szobában meg is látom a tagot. De nem megyek beljebb, várok. Semmim nincs, az öregnél meg ahogy jól sejtettem fegyver van.

To: Ryan
Words: 1030
Music: Iggy Pop - Never met a girl Like you Befor
Note:

Un alma mas

Mit akar ez? Lőjem le? Önvédelemből se lőnék le senkit. Emellett ez a férfi az apám még akkor is, ha olyan dolgokat tett velem a múltban, amit nem lett volna szabad. Beteg ember, orvosra, segítségre van szüksége, nem arra, hogy golyót röpítsek a fejébe még akkor se, ha pusztán a saját bőrömet védeném.
- Tedd meg. Értem... Ryan, tedd meg! - förmed rám tiltakozásom láttán, mire rögtön el is önti a pulyka méreg. Egyik pillanatban még egész testét rázza a zokogás, a másikban meg idegbajosan kapkod, és ragadja meg a csuklómat, hogy ugyan már, fogjak rá a ravaszra, és lőjem le, mielőtt ő tenne valami meggondolatlant. Arra próbál ráerőszakolni, amit nem fogok megtenni. Képtelen vagyok rá, elvégre a végtelen sokk marcangolja lényemet. Még arra is képtelen vagyok, hogy akárcsak megemeljem a kezemet, hogy elvegyem tőle a pisztolyt. Mintha az egész testem egy nagy massza lenne. Ami a legjobban zavar, hogy szép szavakkal nem tudok hatni rá még akkor se, ha igazán próbálkozok. Lehetetlen játszmát űzök, és végül én fogok veszíteni.
A dulakodást hangos dörrenés követi...

Értetlen képpel meredek az apámra, mikor is annak szája széle megremeg. Lassan a testünk között lézengő halálos némaságra emeljük a tekintetünket oda, ahol az imént golyó találkozott bőrrel, hússal és izommal. A dagadt vércseppek mindkettőnk ruháján megtalálhatók.
Halk, nyikorgó sóhaj szakad fel a torkomból, ahogy egyik lábamról a másikra próbálok nehezedni. Ahogy a fájdalom végigszalad a gerincemen és juttatja el a jeleket az agyamnak, így a lábam rögtön elfelejti, mi a feladata, és képtelen megtartani. Mielőtt földet érnék, apám keze határozottan mar rá a karomra, és tart állva egészen addig, míg egy könnycsepp végig nem gördül az arcomon. Mondták már, hogy rettenetesen nehéz úgy talpon maradni, hogy belelőttek az ember lábába?
Lazítva a szorításon, finoman csúsztat le a földig, hol gondosan leültet, ő pedig velem szemben letérdel. A sokktól és a rettegéstől még a fájdalom valódi ereje se jut el a tudatomig, levegőt venni és képtelen vagyok. Mintha egy elefánt ülne a mellkasomon.
Heves szívdobogás közepette próbálok az arcára fókuszálni, mint aggodalom vegyül valamiféle gyilkos elégedettséggel. Mi a fene ez?
- Segítek rajtad Ryan... nem akarom, hogy szenvedj. Rossz érzéssel tölt el... - motyog, miközben a konyhapulton kezd el matatni, mintha keresne valamit. És még ebben a percben megcsillan valami a fényben, miről hamar kiderül, hogy egy kés pengéje. Kétségbeesetten, remegve figyelem a gyilkos hajlamokkal megáldott apámat, ki közben olyan gondosan illeszti a nyakamhoz a kést, mintha napi rendszerességgel művelné.
- Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok kisfiam.... - érzem meg a kezét a combomon, mire akaratlanul is megfeszülök. Ha lenne elég erő a lábaimban, nyilván jól hasba rúgnám, de még csak a kezdő védekezésreflexeket is elfelejtem produkálni. Szinte ordít bennem a kétségbeesés, és a tudat, hogy igen csúf véget ér az életem.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young

Nothing else matters

Nem tudom hirtelen mitévő legyek. Ahogy a benti beszélgetés minden egyes szavát kristálytisztán hallom, elfog az undor. Hogy lehet valaki ennyire... elvetemült elmebeteg? Ritkán találkozok ilyen esettel, és ráadásul most a saját apánkról is van szó. Örülök, hogy ezt a hajlamot egyikünk sem örökölte, mert könnyen lehetett volna. Egy pszichopata állat ez, semmi más.
Már erősen töröm a fejem, mégis mitévő legyek. A beszélgetést hallgatva most már teljesen biztos vagyok abban, hogy az öregnél egy pisztoly van. És így védtelenül kész öngyilkosság lenne beállítani. Azzal, hogy váratlanul bukkannék fel, erősen meglepném, és reflexből lőne rám.
Mégis ahogy hallgatom hova fajulnak a dolgok, tennem kell valamit. Így nem maradhat semmi, mert ez egy áldatlan állapot. Talán erősítést kellene hívnom, de akkor meg hallaná a folyosóról. Itt bizony nekem kellene cselekednem, méghozzá nagyon gyorsan.
Felismervén, hogy gyakorlatilag az én kezemben van Ryan sorsa, csak cselekvésre késztet. És lehet, hogy nem csak ő van veszélyben, de szinte bárki akik itt a folyosón felbukkannak. Cselekednem kell. Lopva végignézek a folyosón, és megakad a szemem a tűzoltókészüléken a falon. Hál istennek nem egy üveggel elzárt dobozban van, hanem csak le kell emelni. Nem habozok tovább, cselekszem. Megkaparintom a palackot és elindulok vissza. Csak nyugalom, ha zajt csapok csak magammal szúrok ki.
Pár lépésre az ajtótól azonban hallom ahogy eldördül egy lövés. Ha most berontok lehet rám is lő. Már az idegeimmel szórakozok, és érzem, hogy az adrenalinszintem az egekig szökik. De megtanultam hidegvérrel gondolkozni. Egy éles helyzetben nem szabad elhamarkodottan dönteni, ugyanakkor sietnem is kell, mert mi van, ha Ryan súlyosan megsérült? Az megnyugtat azonban, hogy még hallom ahogy nyöszörög. Nem halt meg. De minden egyes pillanat számít.
Betolom halkan az ajtót, hogy beljebb menjek. Szerencsére háttal vagyok nekik, és az nem fog gondot okozni, ha Ryan meglát.. Csak könyörgöm terelje el a figyelmét, vagy valami. Én közben lassan közelítek. Azt tervezem leütöm, és akkor lefoghatom. De ahogy meglátom a fegyvert, ez az ötlet elvetve. Túl közel van hozzá, felkapja és lelő. Ha le is ütöm, de nem biztos, hogy attól kidől. Szívós fickó azt hallottam. Ahogy mögé érek, hirtelen cselekednem kell. A fegyvert rúgom arrébb, azonban annyira már nincs időm, hogy le is üssem. Ő is egyből kapcsol, és a késsel ami a kezében van, már suhint is. Erre nem számítottam, nem láttam a hátától, hogy kést is szorongat a kezében. Érzem, hogy a penge mélyen az alkaromba vág, ízlelgeti a húst, majd amilyen hirtelen fúródott bele, olyan hamar távozik is a hideg penge. Felszisszenek, és a fájdalomtól majdnem eldobom a palackot. Érzem, hogy a vérem lüktet, szinte centikkel arrébb lehetnek az ereim. Túl mélyen vágott be, túl nagy erővel lendült a kés. De talán szerencsémre is, hogy a lendület tovaszállt, elakadva a palackban, és egy rést vágva a műanyagon. A tartalma pedig a képébe lövell. Kellemes lehet ahogy az a sűrített por marni kezdi a szemét, de nem kezdek most el totojázni. Érzem, hogy cselekednem kell míg magához nem tér. A pofájába vágom előbb a palackot, majd gyomorszájba ütöm vele. Ettől összegörnyed, és megtántorodik. Elvágódik a padlón, nekem pedig egész egyszerűen csak ki kellene ütnöm. De ekkor az oszló ködben meglátom az arcát és ledermedek. Eddig nem kellett vele szembesülnöm, most így közelről látva azonban... ijesztően hasonlít rám... Ránk.
A pillanatnyi ledöbbenésemet kihasználva azonban utolsó mentsvárként a pisztoly felé nyúl, mire én is kapcsolok. A kezén végigtaposva rohanok a fegyverért, de ő a fájdalommal nem foglalkozva elkapja a lábam és kirántja alólam. Nagyot nyekkenek a földön, és látom ahogy feltápászkodik, rohan a fegyverért. Úgy viselkedik mint egy űzött vad, tajtékozik, dühöng, és beszámíthatatlanabbá válik mint eddig bármikor. Nem hagyhatom, hogy megszerezze a pisztolyt. Felpattanok, és gyakorlatilag versenyt futunk érte mint valami játékszerért. Végül ő kapja fel. Ha most megtorpanok, akkor lelő. Így azt a megoldást választom, hogy teljes testsúlyommal rá vetem magam, és addig ütlegelem, míg nem ereszti a fegyvert. A kezem már a csuklójára feszül, és megragadva erőteljesen csapkodni kezdem a hűtő ajtajának. Miközben még le is kell fognom, hogy ne szabadulhasson. Egy pillanatra nézek csak a szemébe, és megzavarodok. Mint ha egy másik tekintet nézne vissza rám, mint az előbb, és kezd elernyedni. Mint ha már nem küzdene. Ki is használom a lehetőséget, és elveszem a fegyvert tőle. Nem vagyok rest rá szegezni, és közben még mindig próbálom felfogni mi történik itt.
- Mi a... - nyögöm értetlenül, de próbálom összeszedni a lélekjelenlétem. Ryanre ugyan most nem nézek, mert azzal elveszteném a szemkontaktust az öreggel. Azt hiszem most más személy néz rám, de nem vennék róla mérget. Ha így van, veszélyes játékot játszunk, mert bármikor előtör a másik énje.
- Öcsi, minden oké? Hol lőtt meg? - kérdezem rá sem nézve, de látom a fateron, hogy a szemei elkerekednek erre a szóra. Emlékszik még rám egyáltalán? Tudja, hogy én ki vagyok? Az arcát fürkészve nem igazán. Csak néz egyikünkről a másikunkra. Ugyanakkor tudom, hogy ez a játék nincs lejátszva. Kellene segítséget hívni, de érzem ha csak egy pillanatra veszem le róla a szemem, fordulhat a helyzet.
- Maradj ott.. - bököm felé, próbálok némi határozottságot imitálva. Baromira nem vagyok pedig az, sőt. Kezd kicsúszni az irányítás a kezemből, ahogy bármi szívbaj nélkül tesz felénk egy lépést. Ösztönösen a lábához szegezem a fegyvert és a padlóba lövök.
- Azt mondtam maradj ott, a következőt te kapod...

To: Ryan
Words: 1030
Music: Iggy Pop - Never met a girl Like you Befor
Note:

Un alma mas

- Mit... mit... - hápogok levegő után kapkodva, ahogy szorít a kés tartásán, és úgy nyomja hozzá a nyakamhoz, hogy csak egy egyszerű, könnyed mozdulat kell ahhoz, hogy elmetssze mind azon pontomat a torkomban, amire még nagy szükségem lenne a túléléshez. A hűtő az utamat állja, ám mikor teljesen nekifeszülök, az a márvány padlón pár centit hátrébb csúszik, én pedig némi levegőhöz tudom juttatni a bent ragadt levegőtől tüzelő tüdőmet.
- Végzek veled fiam, aztán magammal is - nyel egyet, én pedig remegő szájjal próbálok szóhoz jutni. Röpke percek alatt az egész életem története végigszáguld a lelki szemeim előtt, majd lopva a faliórára pillantok. Csak fél órája, hogy Emilyék elmentek, remélem Eric nem unja meg túl hamar a játszóházat. Nem akarom, hogy bajuk essen. Ha már egyszer engem el akar tenni láb alól, akkor legalább az ő életüket kímélje meg.
- Apa, engedd le a kést... kérlek. Nem kell, hogy így érjen véget - próbálok hatni rá szép szavakkal, teljesen feleslegesen. Nem akarok itt meghalni, hogy őszinte legyek.
Az események bár eddig is veszett gyorsan pörögtek, most, hogy szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, csak még elvetemültebb gyorsaságban kezd vágtázni, én pedig hirtelenjében azt se tudom, mit csináljak. Kétségbeesetten veszem fel Colinnal a szemkontaktust, ahogy megjelenik apám alakja mögött. Legszívesebben ráordítanék, hogy tűnjön innen, de azzal csak még nagyobb hülyeséget csinálnék mint azzal, hogy most elterelem a fater figyelmét.
- Mi lenne, ha... ha megbeszélnénk? - tüdőm tüzes egészként égeti a mellkasomat, még a beszéd is levegővétel is nehezemre esik, és biztos vagyok benne, hogy sokkal erősebb a sokk, mint a fájdalomérzetem. Már rég itt fetrengenék a földön kínomban, ha másként lenne. Azzal, hogy apánk egy pisztollyal jelent meg a lakásomban közvetlen azután, hogy Monáék elmentek, lelőtt és még tapogatja is a combomat... hát. Mit ne mondjak, jobb híján egy hétig remegni fog minden porcikám.
- Megbeszélni? Majd beszélgetünk a túlvilágon, kisfiam - ezzel már húzná is végig a nyakamon a kést, mikor is Colin akcióba lendülve ellöki a pisztolyt mellőlünk. Apám viszont kifinomult reflexeinek köszönhetően már fordul is felé, ezzel elvéve a nyakamtól a kést, mi ikrem karjában talál megnyugvást. Már nyúlnék is a férfi után, hogy elkapjam a grabancát, de ne tudom magam erre rábírni. Tudom, hogy védeni kellene a fivéremet, elvégre neki gyakorlatilag ehhez semmi közé. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam szerezne be egy súlyosabb sérülést. Ha ezt túléljük, biztos, hogy jól nyakon vágom a hősködése miatt. De mind emellett végtelenül hálás is vagyok neki. Remegve, a pániktól zihálva szedem a levegőt, s csak most jövök rá, milyen végtelen félelmet érzek az apámmal szemben. Szinte elemi erővel csap le rám, ahogy a fájdalom is.
Csattanások, zörgések fültanúja vagyok, míg a hűtő előtt üldögélek, egyre terjedő vértócsával magam körül. Néha hol Colin, hol az apánk alakját látom felülkerekedni, de végül győzedelmeskedik az igazság, így a tanult rendőr lefegyverzi a másik férfit. Bátyám kérdésére hirtelen azt se tudom, hogy mivel feleljek. Igennel? Nemmel? Egyáltalán kérdezett még valamit?
Vadul remegő kezekkel csúsztatom lassított felvételként combomhoz a kezemet, majd érintem azt hozzá. Forró, ragacsos nedű szivárog belőle, amit csak akkor tudok elraktározni valahol az agyamban, mikor szemmagasságomba emelem a kezem, mi szinte feketéllik a vértől.
- Csak...csak... a... - dadogok. Először nem tudok összetenni egy értelmes mondatot se. Ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben, érzem ahogy a vér zúg a fülemben.
Szedd össze magad te bolond!
- Csak a combomat - nyögöm ki végül a nyilvánvalót.
Ahogy a lakásban visszaverődik a falakról egy újabb lövés, egész testemben megdermedek, ám amint felcsendül Colin hangja, megkönnyebbülök. Erőt véve magamon támasztom meg magam a padlón, és próbálom meg állóhelyzetbe tornázni magam, ami egészen jól megy addig, míg sérült lábamra rá nem próbálok nehezedni. Mindkét lábam kicsúszik alólam, így felhagyva a próbálkozással, összeszorított fogakkal nyúlok farmerom zsebéhez, hogy elővehessem belőle a telefont, hogy azt Colinhoz csúsztathassam. Tudom jól, hogy nincs jelvénye, így ő maga nem tartóztathatja le az apánkat. Ehhez viszont szükség lesz a rendőrökre, amit csak telefonnal fog tudni megoldani.
- Ez nem lehet... te... hogy? - hallom meg apám hangját.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young

Nothing else matters

Ahogy itt ácsorgok, azon kezdek gondolkozni, hogy mégis mi lenne a helyes sorrend. Segíteni Ryannek, kissé tisztázni a dolgokat, mert végtére is most itt ácsorog velem szemben az igazi apám, akit életemben először látok és hallok élőben ennyire közel. Hihetetlen, hogy mi minden történt már ma, pedig aztán azt hittem egy tök átlagos nap is lesz. Abi már biztosan azon töpreng, hogy mégis hol a csudában lehetek, hisz csak a boltba ugrottam el. Ahhoz képest már itt ácsorgok Ryan lakását, akit meglőttek és ellátásra szorult, mert az őrült apánk épp ki akarta csinálni. Hogy aztán magával is végezzen. Micsoda egy undorító gerinctelen dolog. Eddig csak hallomásból tudtam miket tett, most azonban a tapintható valóságot élem át, és igen csak visszataszító. Eddig sem volt semmi szeretetre méltó ebben az emberben, pláne hogy számomra egy idegen. De mostantól még nagyobb lesz az undorom iránta. Hisz ki ő nekem? Semmi más, csupán akinek köszönhetem, hogy élek. Most akár azt is megkérdőjelezhetném, hogy nem-e vagyunk esetleg egy félresikerült kufircolásnak az eredményei. Ez az ember meg sem érdemli,. hogy valaha is úgy gondoljak rá mint az apámra.
- Nem rémlik még valami huszonhét évvel ezelőttről? - kérdezem vissza értetlen ábrázatát figyelve fagyosan. Az arcomra kiül az undor, a megvetés.
- Milyen szomorú, hogy az ember elfeledkezik a saját gyerekéről. - még mindig fapofával válaszolok neki, had jöjjön rá maga, hogy én kicsoda vagyok. Biztos emlékszik még, valahol legbelül, a sötétben tapogatózva.
- De tudod mit? Életed legjobb döntése volt, hogy rám esett a választás, akinek mennie kell. Még mindig semmi? - most már frusztráltabb vagyok a kelleténél. Pedig nem kellene, hogy zavarjon. Mégis legbelül sért, hogy ennyire jelentéktelen vagyok a saját apám számára. Hogy még csak arra sem emlékszik, hány gyereke is született. Értetlenség csillan a szemében, és csak a fejét csóválja. Meg azonban ő sem nyikkan. Legalább ne lenne ennyire kiakasztóan nyugodt, és értetlen. Igaza volt a tanáromnak, hogy egy elmebeteg legnagyobb fegyvere az, hogy tudat alatt manipulálja az embert. Hatással van rá, az érzelmeire minden megnyilvánulásával. És ez az, ami még veszélyesebbé teszi őket a kiszámíthatatlanságukon kívül. Látom, hogy Ryanre néz, de nem akárhogy. Látom már megint azt a fényt a szemében, amit a gyilkos tekintetében is láttam. Kénytelen leszek rá hatni, nehogy az az énje felülkerekedjen. Megragadom a ruháját és erősen rángatni kezdem.
- Látod a szemeimet, te állat? Ismerős már? Mond mit látsz benne? Tán csak nem saját magad? - még mindig undorral ordibálok vele, és kezd is a dühöm előjönni. Mint egy sértet gyerek, akit egyszer elhagytak. Most számon kérek rajta mindent. Tudom, hogy jobb sorom volt így, és azt is, hogy nem készakarva tették, de bánt legbelül. Azóta érzem ezt, amióta tudom, hogy honnét származom igazából.
Látom rajta, hogy egy idő után Ryanre néz megint. Kezd elfutni a méreg, hogy még mindig nem tett le a szándékáról, és ha eleresztem, félő, hogy akár neki ronthat.
- Mondok én neked valamit. Ha még egyszer... ismétlem, ha egyetlen egyszer is még egy kárt teszel az öcsémben, akkor istentelenül meg fogsz fizetni minden húzásodért. - eltaszítom most már magamtól, ahogy eleresztem a ruháját. De nem hagyok neki esélyt sem rá, hogy valamit is kiterveljem. Ahogy feltápászkodik, megint megragadom. De most már hátra csavarom a kezét. Hoztam egy döntést, félreteszem most a családi beszélgetést. Ryan mégis fontosabb, de így nem tudok mentőt hívni, ha közben az öregen kell a szemem tartani. Miért is csúsztatta ide a telefont.
- Ryan van valami kötözőeszköz a lakásban? - kérdezem tőle. Rosszabb esetben leütöm a fatert, de nem akarom mindjárt ezzel kezdeni. De aztán ahogy látom, hogy elég véres a lába, inkább nem kockáztatok meg sok időt. Az öreget leteperem a földre, a hátára térdelek és hátra húzom a kezeit.
- Tudod mit? Inkább próbáld meg levenni a konyharuhát a fejedtől jobbra, és szorítsd el a vérzést a sebed fölött. - magyarázom Ryannek, mit is kellene csinálnia. Kaptunk annó képzést, hogy lássunk el egy beteget, ez nem okoz gondot. De most nekem a mobillal kell foglalkoznom, amit épp elérek és már hívom is az őrsöt. Elmondom mi a helyzet, hova kellene kijönni, na meg hogy nem ártana sürgősen kihívni egy mentőt is lőtt sebre. Aztán... remélem nem tart sokáig.

To: Ryan
Words: 1030
Music: Iggy Pop - Never met a girl Like you Befor
Note:

Un alma mas

Zakatottan kapkodom a levegőt, miközben a feszült csendet hallgatom, és próbálok valamit kitalálni. Valamit, ami a lehető legjobb lenne most számunkra. Menet közben megállás nélkül imádkozok a nemlétezőhöz, hogy Colinnak ne essen baja.
Nagyon nyelek, mikor meghallom apánk értetlen kérdését. Fogalma sincs, hogy miért van belőlem kettő, hogy Colin miért olyan mint én? Számtalan kérdés fogalmazódhat meg mind az öt, vagy kitudja hány énjében, kikkel mind a mai napig civódik. De azt se teheti, hogy mindegyiknek utat teremt kifelé, és hagyja, hogy bárkit megöljön, vagy olyat tegyen amit nem szeretne. Tisztán hallom Colin hangjában a gyűlöletet, az undort. Ugyan úgy viselkedik, ahogy én tenném, ha most nem ülnék vérben fagyva, magam alá bicsaklott lábakkal. Ha lenne elég merszem, és fittyet hányhatnék a fájdalomra, akkor nyilván elvonszolnám magam apánkig, és a lehető legnagyobb erőkifejtéssel ami csak tőlem telne, valamivel de eltenném láb alól.
Mikor rákérdez a saját szemére, megfagy bennem a vér és várom apám meggyötört hangját, hogy mondjon valami értelmeset.
- Igen... ezt tőlem...tőlem örököltétek - motyogja az orra alatt kábulattal, mintha legalábbis valamilyen szer hatása alatt lenne. Hihetetlen, hogy egy ön és közveszélyes apánk van, akivel nem lehet mit kezdeni. Őrült, teljesen be van csavarodva, és még arra is képes, hogy egy hivatásos rendőrt zavarba hozzon hallgatásával. Valamit tud ez az ember. Én viszont azt, hogy utálom.
Elhomályosult tekintettel próbálok valami kézzel fogható tárgy után nyúlni, ami a segítségemre lehet. Arról fogalmam sincs, hogy a golyó benne van-e a lábamban vagy nincs, minden esetre kezd visszatérni a fájdalom, ami hol megjelenik, hol eltűnik.
Legközelebb csak az jut el a tudatomig, hogy Colin valami miatt engem emleget, mint az öccsét, és, hogy valamit, de nagyon meg fog bánni, ha. Ha micsoda? Nem tudom felfogni. A szürke köd egyre terjed a fejemben, és a transz amibe akkor estem, mikor megláttam, szinte bekebelez.
- Nem... én nem. Nem akarom én őt bántani, fiam. Csak vigyázni akartam rá - hallom olyan halkan, és érthetetlenül apám hangját, mintha csak egy légy zümmögéséből próbálnék kivenni bármit is. De ami a leghihetetlenebb, hogy fiának nevezte Colint. Mi a p*csa ez? Mi folyik itt? Vagy kezdek megbolondulni?
Fivérem kérdésére nem válaszolok, csak gondolkodóba esek, van-e itthon az, amit kér. Egy pillanatra átfutom fejben az egész ház térképét, hátha így találok valamit.
- Nadrág öv... fásli - motyogom.
- Monának van egy öve, ami...ami egy egyszerű, vékony nyári nadrághoz van, és nem bőr alapja van... hanem egy egyszerű kötél van képezve sok vékonyabb szálból. Elég tartósnak tűnik.
De mivel nem tudom, mire gondol Colin, csak ennyit mondok.
A felszólításra megrázom a fejem, hogy tisztán tudjak gondolkodni, így már tapogatózok is a konyharuha után, amit a fejem fölött kell keresnem. Amint megtalálom, a combom hátulsó felét kezdem el tapogatni, hogy távozott-e a golyó, hogy van-e kimeneti seb. De semmit nem találok. Vagy szimplán a bénultságtól minden érzékelő képességem cserben hagyott. Nagyot sóhajtva nyomom rá a seb fölötti részre a konyharuhát, mire hangos nyögés bukik ki belőlem. Az Istenit, ez így nem fog menni...
Teljesen kiszáradt szájjal szorítom össze a szemeimet és szorítom rá olyan erővel a lábamra a konyharuhát, ahogy csak jelen pillanatban telik tőlem. Eltorzult képpel, némán hápogva markolok bele ép lábam nadrágszárába.
A francba.
- Segíts neki... nem látod, hogy szenved? Ezért akartam megölni! Most mindent elrontottál! - förmed rá Colinra az apám, miből csak halk morgást hallok. Mekkora egy pöcs.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young

Nothing else matters

Még mindig azon jár az eszem, hogy hogyan lehetne a legjobban megoldani az ügyet. De a tekintetem egyszerűen nem tudom levenni a fater arcáról. Annyira furcsa, hogy rá hasonlítok. Sohasem tudtam az életben eldönteni, hogy vajon melyik szülőmre hasonlítok. Igaz elvétve akadt pár tulajdonság, amikre azt mondhattam volna, hogy igen, ez bennem is megtalálható. Mégis a hideg futkos a hátamon, ahogy azt látom, hogy igazából apámra hasonlítok. A szemem, a vonások, minden szinte. Épp csak pár apróság az eltérés, és ez... őszintén szólva megrázó élmény. Nem gondolkoztam el azon sohasem, hogy mi van, ha összefutok az igazi apámmal. Mert úgy gondoltam, ez sohasem fog megtörténni.
Most itt állok, ő velem szemben, próbál valamit kezdeni a helyzettel, feldolgozni a történteket. Ryan is ugyanígy le volt sokkolva a börtönben, én nem különbben. Mégis ő annyira más, látszik rajta, hogy nem egészen emberi a gondolkozásmódja. A felfogása, elvetemült. És ez dühítő. Hogy a saját apámat legszívesebben szégyellném. Ilyen szempontból örülök, hogy "csak" egy kaszinózós nagypapajelöltet kap a fiam.
Attól, hogy kiadom magamból a mérgem kezdek lehiggadni. Megkönnyebbülök, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy mit is lehetne tenni most a leghelyesebben. Az öreget lefegyverzem ahogy a földre szorítom, és végigfut a fejemen Ryan részletezése. Nem valami használható eszközök, de talán az az öv jól jönne. A nyöszörgéséből ítélve nem ártana segítenem neki, így nézem mit csinál ennyire kínlódva.
- Ne a sebre nyomd a rongyot, hanem a lábad szorítsd el a seb fölött, hogy ne vérezgessen tovább. Kösd el a combod. - próbálom ecsetelni. Aggaszt, hogy ennyire vérzik a lába. Nem súlyos a sérülés, de minden kis vérveszteséggel közelebb jut az ájulás határához, és én tehetetlen vagyok. Bosszant, hogy csak így tudom azt garantálni, hogy alólam ne keljenek fel. Mert igen csak mocorogni kezd, alig bírom összeszorítani a csuklóját.
- Maradj veszteg öreg. - cseppet sem hat meg, hogy a fiának nevezett. Kissé későn kezdi nem gondolja? De ő továbbra sem hagyja abba, Ryan felé nézeget és próbál megmozdulni, hogy oda juthasson hozzá. Kezdem a türelmemet elveszíteni, főleg ahogy még meg is szólal, hogy ő csak segíteni akart. Meg a... azt.
- Mondtam maradj veszteg! - ordítok vissza rá, és a kezemben lévő pisztollyal a tarkójára sózok. Úgy ernyed el alattam mint egy kimúlt béka. Leszállok róla ahogy megnézem tényleg elájult-e, aztán odamegyek Ryanhez segíteni abban a megkötésben. Látom, hogy nem boldogul teljesen, de ez normális. Nyilván nem mer durván odanyúlni a sebhez. Meg a lába már erőteljesen remeg a fájdalomtól.
- Úgy látom a golyót ki kell operálni onnét. De már akármikor jöhetnek a mentősök. - nézek rá, aztán eszembe jut, hogy nem ártana az öreget megkötözni.
- Merre találom azt az övet? - le kellene addig kötözni a kezét, hogy ne csináljon semmi baromságot. - biccentek a mozdulatlan test felé. Tudom, hogy nem tart sokáig az az állapot, hiába vágtam kupán teljes erővel. Sietni kell mielőtt bármi baj történhetne.
Ahogy Ryan elmondja merre találom azt az övet, elindulok a hálószoba felé. Nem pepecselek most azzal, hogy levetem a cipőm, betrappolok abban és már túrom is fel azt a fiókot, amiben úgy gondolom abban lesz. Amikor megpillantom az első kezembe akadó bugyidarabot, hirtelen elvörösödök. Emily ki fog nyírni. Ezt követi egy melltartó is, de aztán belejövök abba, hogy ne egyesével szórjam az ágyra. Mint ha nem láttam volna még ilyet. Végül előkerül az öv is, én meg zavart ábrázattal megyek vissza, hogy hátrakötözzem az öreg kezeit, összekötve a lábaival. Szerencsére sikerül ekkora övvel megoldani.
- Bocs, hogy kupit csináltam bent. - mormolom el, de már lentről az utcáról hallom, ahogy felharsan a sziréna. Még igen csak messze, talán két vagy három utcával arrébb. De hamarosan vége ennek az egésznek és Ryan is mehet a sürgősségire.
- Mégis mi a francnak akart megölni?

To: Ryan
Words: 1030
Music: Iggy Pop - Never met a girl Like you Befor
Note:

Un alma mas

Mikor megfogom a rongyot, először nem gondolok bele abba, milyen érzés is lesz az, ha rá kell szorítanom a lábamra, hogy elállítsam a vérzést. Tudtommal azért csinálják más emberek ezt, egy sebesült mellett, mivel annak nincs se elég lélekjelenléte ahhoz, hogy rendesen megfogja a rongyot, és a jó helyen nyomja elég erővel, valamint ő saját magának úgy se fogja olyan erősen szorítani, mivel érezni fogja a fájdalmat. Épp ezért nem merem először teljesen rányomni, csak utána.
- Nem arra nyomom! - förmedek rá inkább a lábamat hasogató fájdalomtól, mint azért, mert rá lennék dühös. Mert miért is lennék az? Maximum azért, hogy a saját életét kockáztatta miattam, de semmi több.
- Szerinted... szerinted egy konyharuhával, hogy tudnám elkötni? - pislogok nagyokat, hogy kivehető legyen előttem Colin arca. Egyre nehezebb rá koncentrálnom, és minden másra, ami körülöttem van. Mintha egyre zajosabb, szemcsésebb lenne minden amire nézek, és ehhez társulnak az aurák is. Minden körül lebeg egy halvány réteg, ami olyan, mintha szellemképessé tenné a képet. Mint a 3D-s filmek, mikor nem teszi fel az ember a szemüveget. Colin ordítását csattanás követi, majd ahogy felemelkedik, rögtön eljut a tudatomig, hogy leütötte. Ezt kellett volna tenni már a legelején... csak én képtelen voltam rá.
Verejtékezve nézek testvérem arcára, mikor az leguggol velem szembe, hogy a lábammal foglalkozzon. Nekem aligha lesz elég erőm hozzá, vagy tűrőképességem, hogy saját magamnak kössem el, szorítsam el. Hamarabb roppannék bele a fájdalomba.
- Hát ennek nagyon örülök - morranok fel, mikor megemlíti, hogy a golyót bizony el kell majd távolítani a lábamból.
- A hálóban... a harmadik szekrény legfelső fiókjában - azt persze nem mondom el neki, hogy mik vannak a fiókban, mondjuk nem hiszem, hogy zavarná a látvány....
Aha, ez a gondolat addig tart, míg füle hegyéig elvörösödött képpel elő nem mászik, kezében az övvel, mivel nyilván az apánk kezeit kötözi össze.
- Nem gond... köszönöm Colin. Tényleg - nézek rá hálásan, majd ahogy feljebb húzom magam, hogy teljesen ülni tudjak, felnyögök. Piszkosul fáj.
- Ez egy jó kérdés. Már nem ez az első alkalom - húzom el a nyakamról a póló nyakát, hogy láthassa a fehér, hosszan elnyúló heget - tizenhat voltam... Ekkor... ekkor döntöttem úgy, hogy elég. És...és kiszúrtam a szemét egy késsel - dadogom zavartan - az előtt is próbálkozott. Nem tudom, miért. Valami nem... nem jó odabent - kocogtatom meg a halántékomat, ezzel is utálva apám elmebajára.
- A te kezet is meg kellene nézetni - biccentek a vérző vágás felé.
- Minden esetre, majdnem lelőtte a golyóimat - nevetek fel kínomban, ezzel együtt elkapva Colin karját. Egy pillanatra, olyan érzés kerít hatalmába, mintha az Eiffel toronyról löktek volna le. Még a gyomrom is heves liftezésbe kezd... no remek, ez is már csak az én szerencsém lehet.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young

Nothing else matters

Megnyugtató, hogy részben már a legnehezén túl vagyunk. Az öreg nagyon már nem lesz így izgága, és hamarosan befuthat az erősítés is. Kár, hogy én nem tudtam azonnal intézkedni, már rég a kórházban lehetnénk, és Ryan sem lenne ennyire rossz bőrben. Mert bizony elég sápatag, főleg a szája. Egyre több vért veszít, aminek nem lesz jó vége. Már most mint ha kicsit lassabban reagálna, azt a pólót is úgy húzza le, mint ha tengernyi sok időnk lenne bármire is.
Jobban szemügyre veszem a heget, és közben magamban szitkozódok egy jó nagyot. Mégis mi mindenre lenne képes ez a fickó? Ép ésszel nem bírom felfogni. De igazából senki nem bírja felfogni, aki csak egy kicsit is normális. Ez kész agyrém, és még akár üthettünk volna rá. Szerencsére jellemileg teljesen mások lettünk, ami kész szerencse.
- Ezt is egy ilyen pillanatában tette? - kérdezem ahogy a heget még egy percre megnézem, aztán a lábára pillantok. Az a ruhaanyag kezd teljesen átnedvesedni, valamit tenni kellene már. Azonban ahogy a téma a karomra terelődik, feljebb húzom a ruhám ujját és jobban szemügyre veszem. Az övéhez képest semmiség, legfeljebb egy karcolás marad napok múlva.
- Ugyan már, ez szúnyogcsípés, semmi más. A te állapotod sokkal kritikusabb, félő, hogy kellene vérátömlesztés valahonnét. - vakarom meg gondterhelten a fejem. Közben pedig örülök, hogy a szirénák egyre hangosabbak, mert ahogy a karom is elkapja a nevetés után, látszik, hogy mindjárt bedobja a törölközőt.
- Hé öcsi, ne a végén add fel, mindjárt itt lesz a mentő. - guggolok le hozzá, és a hűtőnek tolom finoman, had pihenjen kicsit. Úgy sokkal kényelmesebb.
- Ne erőltesd meg magad, azzal csak kizsigereled a maradék energiádat is. - magyarázom tovább, közben vetek egy pillantást a sebre. Még jó, hogy nem ért túlságosan kritikus pontot, mint valamelyik artériáját, vagy vénáját. Akkor pillanatok alatt elvérzett volna és akkor nem tudok segíteni sem rajta.
- Még jó, hogy már úton van a gyerek, így csak amiatt kellene aggódnod, hogy miképp boldogulj az ágyban. - eresztek meg egy vigyort, ahogy megcsóválom a fejem közben. Jó, hogy ilyesmivel kezdünk hülyéskedni, legalább a hangulat nem lesz véglegesen pocsék.
Közben befutnak a rendőrök, és én felegyenesedek. Nem sokára rá a mentősök is beérnek egy hordággyal.
- Ryan, ha vinni akarnak szólj, hogy én is megyek. Addig beszélek az illetékesekkel. - bökök a két rendőr felé, akik az ájulttal kezdenek foglalkozni. Eloldják az övet az öregről és a helyére bilincs kerül. Én pedig odamegyek hozzájuk beszélni, később ráérek majd részletesebben is, most csak tudatni akarom velük, hogy mennyire kellene vigyázni az öreggel, és megkérdezem melyik őrsre viszik be.

To: Ryan
Words: 1030
Music: Iggy Pop - Never met a girl Like you Befor
Note:

Un alma mas

Tisztában vagyok vele, hogy nem egy kritikus helyen talált el a golyó, ennek ellenére első sorban az még bennem van. Másodszorra lassan, ha nem több mint fél órája itt kínlódok. Hogy pontosan mennyi az az annyi, azt nem tudom, teljesen elveszítettem az idő érzékemet.
Lassított felvételként húzom el a nyakamtól a pólót, hogy láthatóvá váljon az a heg, ami még mindig ott virít a kulcscsontom felett. Ez volt az egyik nagyobb vágás, amit ejtett rajtam akkor, mikor kinyomtam a szemét a késsel.
Kis híján kiszúrja a szememet a karján lecsorgó, itt-ott már megszáradt vér, s csak ekkor említem meg azt. Ő talpraesett férfi módjára bizonygatja, hogy semmiség, én viszont nem venném ilyen félvárról.
Gondoltam jót fog tenni egy kis hülyülés, hátha eltereli a gondolataimat, ennek ellenére csak zuhanórepülést hajtok véghez fejben. Annál rosszabb érzés ritkán adatik az embernek, mikor azt álmodja, hogy lezuhan, és kis híján kiugrik az ágyból, mikor felébred. Hát, annál még ez is sokkal rosszabb, és mind emellett folytonos. Nem akar leállni... Épp ezért ragadom meg Colin karját, és próbálom teljesen mozdulatlanul tartani magam, míg összeszorított szemekkel tűrök.
Ahogy a hűtőhöz tol felnyögök és halvány mosollyal a képemen nekitámasztom a fejemet. Mona arca villámként villan meg a fejemben, s innen tudom, hogy életben kell maradni. Végre kerek a családom. Itt van Mona, Eric, és a baba, és a fivérem akit mindennél jobban tisztelek Colin, és a barátnője, Abi. Ennél többre nekem nincs is szükségem. Ha valamiért, hát ezért érdemes életben maradni.
- Vagy, hogy... egyáltalán... - veszek egy mély levegőt, hogy újult erővel fussak neki - hogy egyáltalán eljussak odáig. Hadi rokkant lettem - halovány mosoly játszik a szám szegletében, mi csak addig tart, míg egy csapat egyenruhás le nem tesz mellém egy fehér ágy félét. Hogy milyen kényelmesnek tűnik. Egy ismerős kinézetű, fiatal srác guggol le mellém, és nyomja három ujját a nyakamhoz. Talán a pulzusomat ellenőrzi.
- Nyugodjon meg Mr. O'Neal, nem lesz semmi gond, segítünk magán - magyaráz, miközben valamit meghúz a combom felső szakaszán, pont a sérülés felett. A művelet közben elfojtott morgás tör fel belőlem. Hihetetlen, hogy az a srác térdel mellettem, aki megjelent akkor is, mikor Monát vittem be a kórházba. Ez a srác vérbeli életmentő, én mondom! Fogalmam sincs, hogy mikor kerültem a hordágyra, annyi szent, hogy fekvő helyzetben sokkal könnyebb, mint ülve.
- A... bátyám is velünk jön - mutatok Colin felé, ki még mindig a pajtásaival cseveg valahol a nappali vélt helyén. A fejem fölött egy másik mentős a kórházzal próbálja felvenni a kapcsolatot. Gyorsan elhadarja a paramétereket, hogy mire számítsanak, mit készítsenek elő, és ez megy egészen a kocsiig, minek méretes belterébe csúsztatnak be, és kezdenek el matatni körülöttem.

to: Colin
words: ....
note:
music: Fun - We are young