Név: Emily Mayer
Becenév: Em, Mily
Kor: 22
Születése hely, idő: 1990. 10 27., USA - Seattle
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: ápoló
Anyagi háttér: középosztály
Szexualitás: heteroszexuális
Jellem: Zárkózott, csendes lány, akit sokan rideg nőszemélynek gondolnak, míg nem ismerik meg egy kicsit, de épp ezért elbűvölő személy. Ritkán mosolyog, de ha igen, akkor mindenki mosolyog mellette. Nem szeret a középpontban lenni. Végtelenül akaratos, makacs, és önfejű tud lenni.
Külső: Gyönyörű világos szemei vannak. Vékony testalkatú, átlagos magassággal. Hosszú, szőkésbarna haja van.
Előtörténet: Gyermekkorom normális, és átlagos volt. Nem volt nagy palotánk, meg egyéb ''csilivili'' dolgunk. Nevelőszülőkkel éltem, mivel szüleim nagyon fiatalok voltak, amikor megszülettem, s az örökbeadás mellett döntöttek. Szerettem mindig rajzolgatni, szerkesztgetni dolgokat, összerakni és szétszedni. Örökmozgó voltam.
Sosem vágytam nagy dolgokra, a pici dolgoknak is örülni kell. Aki ezeknek sem örül, az sosem lesz igazán ember, csak nagyravágyó.
Volt egy nagyon kedves barátnőm, akivel mindig együtt jártunk suliba, játszani, ilyenek. Ám, egy nap jött a rossz hír, leukémiás a legjobb barátnőm. Szörnyű volt végignézni, ahogy egyre gyengébbé válik, ahogy teljesen leépül, de egy valamit sosem felejtek el, a mosolyát. Ő olyan volt, aki a legnagyobb fájdalmában is mosolygott. Neki köszönhetem azt, hogy ezt a hivatást a választottam, mert láttam, ahogy mindenki (orvosok, ápolók) küzdenek a betegekért, nap mint nap. Folyton küzdenek a jóval, és rosszal. Sosem egyszerű, semmi sem egyszerű...
Egy valamit mégis csak nehéz ebben a hivatásban számomra, nehezen bírom a vér látványát, de ezt jól tudom titkolni, és próbálom leküzdeni, mint ahogy mindenkinek vannak dolgai, titkai, amiket nehéz kimondania, de a leküzdésében is kell segítséget kérni...
Van egy gyönyörű németjuhász kiskutyám, akit imádok, ő az én másik életem, amikor otthon vagyok.
Amikor épp otthon vagyok, olyankor beleásom magam a szüleim felkutatásában, de nem sok mindenre jutottam még eddig... Viszont az az érzésem van, hogy ezt onnan fentről valaki megakadályozza, hogy egyáltalán bármit is megtudjak róluk. Nem tudom, egyáltalán tényleg jó ötlet lenne -e ez az egész, de mivel mindig szeretek mindennek a végére járni, így hát erről sem teszek le. Nem mondom ki azt a szót, hogy soha, mert az nem lenne valós, nem rám vallana az az egész. Lehet, egyedül nem is fog menni ez az egész, mert nincsenek túl nagy ismeretségeim, és emiatt is akadok el a dolgokban. Viszont utálok segítséget kérni, nem is tudnám kitől lehetne effajta segítséget kérni, bár az is lehetséges, hogy épp azért kaptam ezt az új életet, hogy továbblépjek, ne gondoljak a múltra, az elmúlt, vége. De ismerve magamat, még mélyebbre ások, de annak semmi pozitív iránya nem lesz. Belekeveredhetek olyan ügyekbe, amikből nem tudok kijönni jól, s nem lesz mellettem senki sem, aki ott állna, és kihúzna a bajból, és megvédene... Nevelőszüleim idősebb korosztály már, akiknek nem lehetett közös gyermekük, ezért is szerettek belém, amikor megláttak pár napos koromban. Imádom őket, ők azok, akikért bármit megtennék. Ők voltak azok, akik mondták, hogy ők sem ismerik a valódi szüleimet, csak azt tudják, hogy anyám 16 volt, és az apám 17 éves volt, mikor én megszülettem...
'' Lehet, abba kellene hagynom ezt a keresést?! Lehet, hogy ha még ennél is jobban belemászom, olyan helyzetben leszek, ami meglepő fordulat lesz számomra?! Lehet, hogy olyan közel vannak azok az emberek hozzám, és mégis valahogy figyelik az életemet csendben?!'' - naponta eme kérdések fordulnak meg fejemben,és nem tudom őket kitörölni sehogysem, pedig lehetséges, hogy ez lenne a legjobb megoldás.
Felejteni. De mégis mit, vagy kit? Sosem gondoltam volna, hogy ez fog végigkísérni az életemen. Ez a csöppnyi bolondság, hogy olyan gondolataim vannak, hogy nem véletlenül jöttem Vegasba, ebbe a bűnös, és kaszinók városába, amely talán életem legfontosabb pontja. De miért is az? Fogalmam sincs. A sors útjai kifürkészhetetlenek. Egy dolgot, amit nagyon régen megtanultam, hogy mindig legyünk azok, akik vagyunk legbelül, mégiscsak az határoz meg bennünket, az életünket, és mindent, ami velünk és másokkal kapcsolatos. S ahogy egy bölcs idézet Mahatma Gandhitól: ''Te magad legyél a változás, amit a világban látni akarsz.''
A múltamban van egy dolog, amit nem szeretek kitárni, mert mai napig keresem a választ arra is, és ilyenkor sokszor egyedül, magamban őrlöm fel eme szörnyű pillanatokat, s tudom, ez nem így a helyes út, mert a lélekdokik mind azt mondják, ne fojtsd el az érzéseid, bánatod, mert az nem tesz jót, és egy idő után beleőrülsz mindezekbe... Mindenkinek kell valaki, akiben megbízhat, illetve mindenkinek van, akiben megbízik, legyen az bármilyen kapcsolatban veled...
Élünk, és meghalunk, nincs válasz sok kérdésre, de nem is igazán az a lényeg, mert nem tudunk rajta változtatni. Olyan ember vagyok, aki nem bírja végignézni egy ember utolsó perceit, miközben ott kell állnod, és küzdened érte, ilyen után mindig elbújok valahova, ne lássák rajtam, azt, hogy túlérzékeny vagyok, mert akkor újabb indok lenne arra, hogy ne csinálhassam azt, amit igazán szeretnék, embereken segíteni...
Kezdőlap 
Tárgy: Emily Mayer 
03.04.13 13:46
