Emily & Derick

Életemben először érzek szégyent és fájdalmat egy nő miatt, talán mert gyerekként nem volt ott a női példa, az anyám, aki korholhatott volna, ha valami rosszul csináltam, miért nem? Mert meghalt. Így ezt a részt kihúzhatjuk. Voltak mások, más nők, megvoltunk egy ideig, hónapokig, volt, hogy évekig is, de egy idő után ráébredtem, hogy kétségbeesetten keresik valamit, amire szükségem van, de egyikükben sem volt ott, túl sokáig próbáltam úgy élni, mint mások, egyszerűen csak tartozni akartam valahova, valakihez, de nekem ez valahogy sosem ment jól és a ma történtek is engem igazolnak. Mérhetetlenül dühös voltam magamra, és semmit sem tehettem, de elhiheti, nekem sokkal jobban fájt az az ütés, és bárcsak ne hajoltam voltam el, reflex mozdulat volt és voltam annyiea idióta, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg Emily-nek nem sikerül az, ami nekem. Úgy éreztem egész nap szétvet a düh, többet voltam kint cigiszüneten, mint egész héten, amit szépen bizonyít az üres doboz a kukában, amint lehetett ki is ugrottam egy újabb dobozért és már az is jócskán hiányos. Hát így telt a mai napom. És ha ez nem lenne elég, akkor holnap este is dolgozom, megfigyelés, tököm ki van már vele és azzal is, hogy csak holnap kapunk pontosabb adatokat, címet, neveket és egyebet a mobilunkra, fergeteges. Tudtam, hogy feleslegesen a mobilomat figyelnem, azért mégis megtettem minden szünetemben. Nem fog menni. Tudom, hogy most valószínűleg nem kíváncsi rám és vagy rám csapja az ajtót vagy egyszerűen ki sem nyitja, de muszáj látnom, látnom kell. Ennyi van meg a haditervemből. Felkeresem, aztán, ha arra kér hátat fordítok és eljövök, de legalább láthattam és komolyan, ha kiabálna velem, még azt is könnyebben viselném. A műszakom végeztével haza sem mentem, egyenesen Emily lakásához hajtottam, leparkoltam, majd percekig ültem bent a kocsiban, ha így folytatom reggel innen megyek dolgozni is, a kocsiból, rávettem magam, hogy kiszálljak és fellépcsőztem hozzá, majd bekopogtattam. Nem fog ajtót nyitni, nem fog, mi a francot keresel, itt húz el... ekkor kinyílt az ajtó és ott állt Emily, az ingemben, kócosan, szétfolyt sminkkel, kisírt szemekkel. Alig tudtam a szemébe nézni, még kevésbé azz arcára, hosszú másodpercekig csak álltam ott és néztem tágra nyílt fájdalmas tekintettel.
- Szia. - Szólaltam meg alig hallhatóan, szinte csak ajkaim mozogtak. - Én nem... nem azért... esküszöm, csak látni akartalak. - Vonakodva bár, de felemeltem a kezem és óvatosan húztam végig az arcán. - Én... úgy sajnálom, Emily.
- Ha akarod elmegyek, csak tudnom kellett jól vagy-e.

Emily & Derick

Emily, ne csináld, látnom kell, had lássam, az én művem, megérdemlem, hogy lássam. Sosem fogom elfelejteni ezt Bennek, bár ne hajoltam volna el, csak engem ütött volna, én kibírom, de most barátom, jobban teszi, ha elkerül egy jó időre, mert még a végén elveszítem a munkám.
Értetlenül pislogok az ingemmel a kezemben, hogy mi van? Kit érdekel? És most döbbentem rá, hogy voltaképp sosem akartam visszakapni, mert így legalább volt valami, valamije, ami tőlem van és nekem úgyszintén, és most nincs.
- Dehogyis. Jobb szeretném, ha továbbra is te vigyáznál rá. - Bár ezt ma elszúrtam, megint, gratulálok cimbora. Ledobtam az inget, kimentem leültem mellé és rágyújtottam, ma már a sokadik alkalommal, túl sok is, de most ezzel tartom kordában magam, idegen szívok bele, nem  érdekel az, hogy kócos a haja vagy, hogy elfojt a sminkje, nekem ugyanolyan gyönyörű, mint bármikor, de most alig tudok felé fordulni, így csak csendben ülünk egymás mellett, ő sem szól és én sem, a füsttel játszom, ahogy kifújom, majd mélyről felsóhajtok, elnyomat a sikket és gyújtok rá a következőre, ez már csak így megy ma, és hát eddig terveztem, szétvet a méreg, hogy miattam bántották, viselném inkább én helyette, mindent elviselnék, de ezt nem. Őt ne bántsa senki. Szinte észre sem veszem, mikor már a harmadikat gyújtom meg rutinosan, egyszerűen csak kell valami, ami lenyugtat. Anélkül ülünk egymás mellett, hogy hozzáérnék, félek, hogy én is csak fájdalmat okoznék, ha eddig még nem tettem volna meg. Mereven támaszkodom a térdemen és fújok ki a füstöt a város fényeibe meredve. Akárhogy is, ezt a napot nem felejtem el, nem felejtem el neki. Úgy érzem elveszítettem valamit, úgy, hogy még az enyém sem volt, de kellett nekem, pokolian és még mindig kell, őrülten, megmondtam, nem tudom elengedni, neki kell ellöknie, ma megtette egyszer, de ez nem elég, tegye meg újra.

Emily & Derick

Mi a baj? Minden, én, ez az egész, le kellett volna állnom, amíg még tudtam, feszülten dörzsölgetem a homlokomat, érzem, ahogy közelebb csusszan, az illatát, közelségét, mindent, attól, hogy nem nézek a szemébe, a combomra simuló kezére pillantok, de még így sem megy, most nem, így nem, kezei közé fogja az arcomat, nekem pedig bármennyire is nehezemre esik, de elakarom fordítani a fejem, de nem engedi. Puha ajkai az enyémre tapadnak, egy hosszú másodpercig viszonzom csókját, majd hátrébb hajolok.
- Az én hibám, érted már? Nem tudok rád nézni, mert az én hibám. - Fordítom el a fejem ismét, úgy érzem, mintha én okoztam volna neki, pedig sosem tudnám bántani. Nem tudok elviselni egy karcolást sem a bőrén. Őt, őt nem bánthatja senki, még én sem és most azt érzem, hogy pontosan ezt tettem. Megbántottam, ez egy dolog, ezt még elviselem, de hogy valaki kezet emeljen rá, azt nem, azt sosem.
- A karodon lévő nyomokat, olyat én is okoztam már? - Nem egyszer megragadtam már erősebben hevességem következtében, de a mai napig nem gondoltam rá, hogy esetleg valaha is fájdalmat okozhattam volna, de most, hogy látom azokat a foltokat a kezén, tisztán kivehető minden egyes ujjnyoma, kizárt, hogy még egyszer megtegyem.
- Mi volt ma Clarck-al? - Szívok bele egy utolsó a cigimbe, mielőtt elnyomnám, kifújom a füstöt, érzem, ahogy már marja a torkom, nem igazán van hozzászokva a napi másfél dobozhoz, én sem igazán. De tudni akarom mit mondott neki, titkon remélem valami olyasmit, hogy egy nem normális állat vagyok és jobb, ha minél távolabb tartja tőlem magát, de valamiért az az érzésem, hogy ha még így is lenne, Emily-t azt sem igazán tartaná vissza tőlem, ahhoz túlságosan makacs, hogy valaki megmondja neki mit tegyen, én pedig már nem akarom... Röhej is lenne, még azt sem tudom én mit akarok, hogyan mondjam meg neki.

Emily & Derick

Sosem tudnám bántani, de hisz már megtettem, nem tettlegesen, de az nem számít, a mai is csak az én bűnöm, mi a franc üthetett Ben-be, az istenért, egy legyet nem csapott még le soha, most meg egy nőt ráncigál végig az őrsön, mint aki teljesen kifordult magából, ami inkább rám jellemző, ezért sem értem, oké, tudom, egy görény vagyok, amiért még segítettem is randira hívni, aztán meg elveszem, de akkor is, erről még nem Emily tehet, engem próbált volna megrángatni, azok a foltok meg az Ő karján lennének, aőt azok semmik ahhoz képest, amit kapott volna, de talán jobb így, így legalább még van állásom.
Fájdalmasan sóhajtok fel, jó ember, azt nem hinném, én valahogy nem arra születtem, fogalmam sincs hogyan kell jó embernek lenni, egyszerűen csak próbálom élhetővé tenni a minden napokat és már nem harcolok, nálam sosem voltak határok, inkább csak szabályok és most mindet felrúgtam. Nem tudok ránézni, nem tudok neki mit mondani, de felkelni sem tudok és elsétálni, nem tudom itt hagyni. Tudtam, hogy nem leszek rá képes, mégis idejöttem anélkül, hogy bármi fogalmam lenne arról, hogy mit is várok magamtól.
Figyeltem, ahogy meggyújt egy újabb szálat, de nekem már nem megy, így csak forgatom a dobozt a kezemben magam elé meredve. Kínoz a fájdalma és nem a férfi önérzetemet, hanem a lelkemet, már ha nekem van olyanom, akkor most szenved. Lassan felé fordulok, apró csókot nyomok bőrébe, majd arcommal simogatva döntöm neki fejem. Egyszerre érzem magam egy buta kölyöknek meg egy hatalmas idiótának, de egyik sem nyer, egyik sem tud valami okosat mondani most nekem, aminek valami értelme is van, pedig hasznos lenne, ha valaki elárulná, hogy mégis mi az, amit fogok és ennyire szorítok, ragaszkodom hozzá és ha most eleresztem, félek, félek, hogy akkor megint elveszek. Nem vagyok jó ember, de jobb vagyok, ha Ő velem van.

Emily & Derick

Próbálom visszatekerni a filmet, hogy mikor és hol kezdődött ez el és, hogy mikor és hol kellett volna észnél lennem, az életem, az életem azt pontosan tudom hol romlott el, már a legelején, én már menthetetlen vagyok, de Ő még nem az, az övé sosem lesz az, de mi hogy a fenébe jutottunk ide, már amikor megismertem ösztönösen taszítottam el magamtól, mintha éreztem volna, hogy nekem ezt nem szabad, mert megtör és így lett, valami megtört bennem, pokolian fáj és nem találom hol, kiszállni már azt sem tudom hol kéne, hiába is erőlködnék, másznék felfelé minden oldalon, nem tudok megkapaszkodni.
- De, persze, rendelhetek... - Előkotortam a mobilom és gyorsan le is adtam a rendelésünket, igaz meg sem kérdeztem mit szeretne, de gondolom a pizza az mindig jó és inkább az a fontos, hogy Emily egyen valamit, lassan feltápászkodtam és bementem utána, a konyhában volt, épp egy üveg piának nézett az aljára, hát ez most nem is hangzik rosszul.
- Én is kérek. - Nyúltam az üveg után és kettő jókorát kortyoltam bele, összerándult arcom, majd még egyszer meghúztam az üveget, letettem majd a háta mögé sétáltam és gyengéden átöleltem.
- Menj és zuhanyozz le, amíg meghozzák a kaját, aztán megnézhetnénk valamit. - Suttogtam szőke fürtjeibe bújva. Jó ideje nem néztem már semmit, szóval nekem teljesen mindegy, jó lesz, bármi amit választ, csak most nem tudom itt hagyni, nem tudok kisétálni azon az ajtón. Magamhoz szeretném szorítani, szorosabban ölelni, de a ma történtek után azt hiszem egy darabig nem fogok hevesebben érzi hozzá, azt hiszem ma ébredtem rá, hogy mennyire törékeny is valójában. Gyötör, hogy fizikai fájdalom nyomait látom rajta, nem én okoztam, mégis úgy érzem, miattam van, és ha még be is fognak gyógyulni, én akkor is emlékezni fogok rájuk és mérget vehet rá, hogy nem fogom neki elfelejteni.

Emily & Derick

Még soha semmi sem tűnt ennyire nehéznek, nem tudom magamtól távol tartani, harcol velem és én nem ellenkezem tovább, óvatosan és vigyázva zárom a karjaimba, jobban, mint reggel, többé nem követem el ugyanazt a hibát, jobban fogom őt óvni, mint bármi mást az életemben, ami nem lesz nehéz, hisz semmi sincs az életemben, ami fontosabb vagy értékesebb lehetne nála, magamat már réges-rég nem tudom a listán, újra és újra leperegnek előttem a mai reggel képkockái és próbálok nem dühös lenni, csak rá figyelni, ahogy édesen hozzám bújuk.
- Menj csak, én itt megvárlak. - Emily elment, én pedig ismét az üveg után kaptam, gyorsan lecsavartam a tetejét és kortyolni kezdtem, ma már biztos nem vezetek haza, az ablaknak támaszkodva vártam és csak bámultam kifelé, hallgattam a zuhany alól kiszűrődő záporozó vízcseppeket, ahogy a csempének csapódnak, feszülten sóhajtok fel, abbamaradt a vízcsobogás, megfordulok és Emily-t pillantom meg, az ingemben, gyönyörű volt, könnyed és szertelenül gyönyörű.
- Miért van az, hogy rajtad sokkal jobb áll? - Szerintem az összes ingem sokkal jobban állna rajta, ez valószínű, de nekem bármiben ugyanolyan szépséges és vonzó. Közelebb sétálok hozzá, majd finoman simítok végig arcán.
- Megyek, lezuhanyzom én is, rendben? Mindjárt jövök. - Tudom, hogy akár együtt zuhanyozhattunk volna, de szándékosan nem mentem utána, ma nem, vacakul érzem magam és most csak arra van szükségem, hogy óvhassam és vigyázhassak rá, ezért a film is, talán még sosem vágytam ennyire kevésre ilyen nagyon, de csak az kell, hogy fejét a mellkasomra hajtsa, ahogyan szokta is, én pedig hallgathassam halk szuszogását és érezhessem megnyugtató illatát, mindig is túlértékeltnek hittem az emberek meghitt és idilli pillanatait, sőt meg is vetettem őket érte, de az is lehet, hogy csak dühös voltam, amiért én erre képtelennek érzem magam és a mai napig szentül elhittem, hogy az is vagyok, mint egy hibásan legyártott sorozat egy darabja, amit véletlenül piacra dobtak.  

Emily & Derick

Ledobom a ruháimat, megnyitom a vizet és beállok a zuhany aló, kellemesen lazít el a meleg víz, lassan kezdek lecsillapodni, hé minden rendben lesz, hiszel nekem? Szavait hallom fejemben újra és újra, ma megbízott bennem, a kezem nyújtottam felé és bármikor újra megteszem, és mégis mi lett belőle?
Kilépek a zuhany alól megtörölközőm és visszaveszem az alsómat,
- Jó illata van. - Egy másodpercig még sikerült is mosolyognom és a vacsinknak tényleg finom illata is van, de hogy közelebb léptem tekintetem a vibráló kijelzőre tévedt, nyelt egyet, nem szóltam egy szót sem, csak fölé hajoltam és egyszerűen kinyomtam a hívást, hívd csak újra. Emily-re pillantok, a tekintetem még mindig komor volt, tudom hiába is kérném arra, hogy maradjon tőle távol, de most inkább nem akarom ezzel újra feldühíteni magam, hogy nem lehetek ott mindenhol és mindig.
- Beszélj vele, aztán, ha nem fogja fel, szólj nekem, rendben? - Érdes volt a hangom, mégis kérlelő.
- Emily, kérlek... - Van nekem elég bajom és elég kátrány a tüdőmön, és valahogy dolgoznom is kéne és úgy nem megy, ha folyton arra gondolok, hogy esetleg elveszíti a gyeplőt Bennel szemben és szüksége lehet rám,
Leülök mellé az ágyra és közelebb csúszok hozzá, félresimítok egy kósza arcába hulló hajtincset és csak figyelem, olyan, annyira tiszta és sebezhető, de egy valamitől sosem leszek képes megvédeni őt és az én magam vagyok. Az én elméletin is van egy olyan vörös ajtó, ami senkit sem enged be és mögötte maga van a rémálom, az vagyok én, csa kn már hozzászoktam és mostanára már egész elviselhető vagyok, de most, hogy megmutatta, kell az az ember, aki mellette vagyok, ez több annál, mint amire én valaha is képes leszek egyedül.
- Gyere, együnk... - Annak legalább van némi értelme, felnyitottam a pizzás dobozt és kivettem egy szeletet, bármi is legyen az, ami megy a tévében, az most tökéletesen jó és megfelelő.  

Emily & Derick

Én, nekem gőzöm sincs mit mondhatnék, sosem voltak a szavak embere, keresem a szavakat, mégsem vagyok képes szóra nyitni a számat, egyre nagyobbnak érzem magamban az ürességet, amit cipelek amióta csak az eszemet tudom, szerintem már így, velem együtt született és csak növekedett bennem és idővel csak még nagyobb lett a teher, nehezebb, és néha úgy érzem valami kiakar törni onnan, hogy torka szakadtából kiabál a mélyből, de senki sem hallja meg és megint kezdi, dörömböl és lüktet a bensőm valami után, amit nem ismerek, felé nyúlok és szinte már majdnem elérem a kezemmel. Súlyos a csend. kerülöm a tekintetét, és tudom, hogy ezzel is csak bántom.
Irdatlan nagyot kordult a hasa, ekkor szigorúan néztem rá, remek, ma még nem is evett, tudom, hogy így van, de kibírom szó nélkül, csendben nézem a filmet, miközben eszem, egész jó, könnyű és megnyugtató és végre a vibrálás is abbamaradt, ekkora barom nem lehetsz ember, van pofád felhívni, amikor itt vagyok, haragos szemekkel nyújtogatom a nyakam jobb, balra, hosszú évek alatt kifejlesztettem a nem kapod fel gyorsan a vizet stratégiát, csak sokszor van az, hogy szarok még a saját szabályaimra is, szóval most örülj baszki, hogy itt van Emily, rohadtul örülj.
Miután befejeztem az evést, fogtam a dobozt és félretettem, egy hosszú másodpercig csak néztem Emily és ajkaim önkéntelenül is mosolyra húzódtak, bebújtam mellé az ágyba.
- Bújj ide. - Tártam ki felé a karom, és miután hozzám bújt még jobban magamhoz öleltem, majd engedtem a gyengéd szorításon és inkább csak lágyan cirógattam ujjaimmal, miközben néztük tovább a filmet, néha csak halványan elmosolyodtam és volt, amikor halkan nevettem is, a számát sem sejtem hányszor játszottam el ugyanezt, a különbség az, hogy most nem kell semmi, így jó, békés, pont így, pont most, semmi sem érdekel és minden, ami számít itt van velem, itt fekszik a mellkasomon.   

Emily & Derick

Kérdésére habozva ugyan, de halkan feleltem.
- Persze. - A mellkasomon lévő tetoválásomat rajzolta körbe ujjaival újra és újra, nyeltem egyet, nem szeretek erről beszélni, sose szerettem, pontosan azért, amiért a születésnapomat sem ünneplem hosszú évek óta. Felesleges, nincs akinek megköszönhetném, hogy a világra hozott, csak egy sírfelirat, amit évek óta meg sem látogatok, egyszerűen nincs mit mondanom, egy anyára lett volna szükségem, persze rendes családban nevelkedhettem, amiért hálás is vagyok és ők lettek az én családom, de azért olykor tudni szeretném milyen embernek is szeretett volna az anyám, vajon mire gondolt abban a pillanatban, amikor a világra hozott engem és először hallott felsírni, és mielőtt lehunyta volna a szemét?
- Az ott? Az volt John kedvenc könyve, az a címe "Örökké élj", a sast pedig én választottam hozzá, amolyan jelkép. - Én így tisztelgek a férfi előtt, aki felnevelt, próbált rendes embert faragni belőlem, neki és Liliannek köszönve tartoztam valahova, nevet adott nekem, egy nevet, amit tisztelek... halkan felsóhajtottam, már nem emlékszem, nem emlékszem az arcára, őrzök róla néhány fényképet valahol a fiókom aljában, de én magam, már nem emlékszem milyen volt, kedves volt az arca, megértő a mosolya, vajon az ő szemeit örököltem? Eltorzul az arcom, de nem mozdulok, nem kell, hogy lássa, gyengéden húzgálom ujjbegyeimet puha bőrén oda és vissza, John mindent elintézett, így megszületett Derick Stackhouse, ez szerepel mindenhol, kivéve a régi rendőrségi aktákban, amiről kevesen tudnak, leginkább csak az akkori nyomozók és ha valaki mélyre nyúl, de eddig még soha senkinek sem beszéltem erről, nem kimondottan egy pofa sör mellé való könnyű téma.
- A karomon, az pedig az akadémiai évekből van. - Szólaltam meg ismét alig hallhatóan, elnehezült légzésem próbáltam leplezni, nem hiányzik ez még a mai napra. Nem tudom valaha is elégedett lesze-e azzal a férfival, aki lett belőlem, vannak napok, amikor szégyellem magam és vannak percek, amilyen ez is, amikor azt érzem jobb is lehetnék.  

Emily & Derick

Ujjai már nem játszanak, hallom egyenletes mély szuszogását, elaludt, egy ideig még néztem a filmet, de lassan engem is elnyomott az álom, valamikor hajnalban felébredtem arra, hogy kezdek zsibogni, óvatosan kezdek helyezkedni remélve, hogy nem ébresztem fel, de Emily csak motyogott valamit, utána visszabújt. Mellkasomat kezdem simogatni, érem, hogy már nem melegít a bőre, lassan kinyitom a szemem és figyelem, ahogyan kisétál a hálóból, esküszöm nincs rajta bugyi, álmosan morogva fordulok meg a reggeli merevedésem és én, nem, mondom nem, de már nem tudtam visszaaludni, egyre erősebben és hangosabban hallottam a reggeli forgalomból felszűrődő zajokat, kimászok az ágyból, ásítok egyet, a hajamba túrok és elindulok megkeresni Emily-t. Hirtelen megtorpanok, ahogy megpillantom, nem fordult felém, akkor nem vett észre, körbefont karral mosolyogva nézem, ahogy reggelit süt és az ingemben táncikál, riszál és megpördül, tényleg nincs rajta bugyi, nyelek egy nagyot, hát ez nem segít összehantálnom magamban a dolgokat, az biztos, még túlságosan reggel van ahhoz, hogy bármit is irányítani tudjak. Mondd, hogy főztél kávét. Csak közelebb érve veszem észre, hogy be van dugva a füle, így jobb, feldobta a reggelemet, kivártam, hogy ne legyen a kezében semmi, nincs kedvem kapni egy maflást abból a serpenyőből, óvatosan léptek a háta mögé és fonom körbe derekát karjaimmal, hirtelen összerándul, majd hátával hozzám simul.
- Jó reggelt. - Suttogom egy finom csókot nyomva nyakába.
- Nem akartalak megijeszteni. - Duruzsolom a nyakába orrommal finom bőrét csiklandozva. Kioson, kávé már van, ahogy látom, reggelit süt és itt van Ő, azt hiszem ehhez hozzátudnék szokni. Krímeimet combja húsába mélyeszteném, felkapnám és a pultra ültetném, de van már elég baja és ezzel együtt nekem is, és akkor nem kapok reggelit, mert odaég, ahhoz pedig túl jó illata van, és a kávénak is. De igaza volt, ez az ing már az övé, meggyőzött. Elállok a tiltakozástól, de többször akarok ilyet.    

Emily & Derick

Egy hosszú pillanatig már el is feledkeztem a tegnap történtekről, egyszerűen csak jó volt így, talán túl sok a jóból, amihez nem vagyok hozzászokva, ezért kellett valami, ami elmémbe hasít megint, ami eloszlatja bennem a boldogság illúzióját, még mielőtt kezem elérhetné és megkaparinthatnám, megfordul és ismét komorrá válik pillantásom, de elkapja ajkaim, én pedig nem ellenkezem, hosszan elnyújtva viszonozom csókját. Kezemmel végigsimítok az ing hosszán, nagyon remélem, hogy nem csak így, ebben terezett lenni egész nap. Elengedtem zuhanyozni, kerestem magamnak egy bögrét, majd kávét töltöttem ki, francba, a nadrágom a fürdőben maradt, abban meg a cigi meg a gyújtó, oké, akkor nézzünk szét, tegnap Emily is rágyújtott a sajátjából, gyorsan körbejártam a lakást a dobozát keresve és amikor megtaláltam kivettem belőle egy szálat, gyengébb, mint amihez szoktam, de most jó lesz, meggyújtottam és bögrémmel a kezemben az ablakhoz sétáltam, kinyitottam és a párkánynak dőlve figyeltem a reggeli forgalmat, szombat van, ami ebben a városban nem igazán észlelhető, de ma nem kell dolgozni mennünk és most csak ez számít, csak nekem, este. Még be kell valamikor ugranom az őrsre is ma. jólesően kortyolok bele a kávémba, tisztán és feketén, ahogy szeretem, ahogy elszívtam, elnyomom és visszamegyek a konyhába, leülök, nem hallani már a zuhanyt, álmosan dörgölöm szemeimet, lassan fel kéne öltözni, majd, ha kijön a fürdőből, minden a farmerembe maradt, halovány mosoly kúszik az arcomra a tegnap este emlékére, ahogy kíváncsian piszkálgatja a tetoválásom a mellkasomon, de nem kérdezgetett tovább, ezzel meglepett, vagy azért nem, mert egy időre sikerült némileg kielégítenem a kíváncsiságát, vagy belátóan most beérte ennyivel is, a túl álmos volt az nem opció, legalábbis még nem volt rá példa, hogy bármit is feladott volna, de túl jól indult a reggel ahhoz, hogy ezen menjen most fel a pumpán, nem, most jön a hogyan húzzuk fel Derick-et külön kiadás.  

Emily & Derick

Gondolataimból Emily hangja rángat vissza az üres kávésbögrém fölé, oké, megyek, lustán vonszolom magam a háló irányába, lassan neki kéne indulni a napnak, megpillantva azt is elfelejtettem hogyan kell nyelni, így félrement, így hangosan köhögni kezdtem, majd a hangomat köszörülni, hát ez nem jött össze.
- Oké, oké, elfelejtettem hogy kell... - Tudom, hogy mit csinál, tegnap egész nap nem értem hozzá, este se, végig távolságtartó voltam és most cukkol, mert az olyan baromira jó a nőknek, én meg a falat kaparom, vagyis most nem annyira, mint általában, de azért végigfutnak az agyamon mihez is tudnék kezdeni vele, a reggeli még ennél is jobban kihűlne, és most nem élvezném annyira, mint képzelem, szóval rövidebbre veszem a pórázt és azt hiszem egy ideig így is fogom tartani, úgy annyira nem csábít az egész, hogy miközben heves ütemben mozgom benne a lilásan feldagadt arcát keljen látnom, aminek az én képemen kellene virítania, jobban viselném, de így nem, most nem nem menne... Így kár a gőzért, persze tudom, hogy élvezné, de azzal csak megint felhevülne bennem a düh és a bűntudat. Szemeimmel végig követem, ahogy könnyedén bújik bele ruháiba, hála az égnek, miközben én is a nadrágomat gombolom már.
- Ühüm, mehetünk. - Motyogom magam elé és gyorsan belebújok az ingembe, begombolgatom, betűröm a nadrágomba, felhajtom a karját, eligazgatom a gallérját, oké reggeli, jól hangzik, előveszem a mobilom a zsebemből, kéken villog, csatolj fájl, jó, később elolvasom, ágyis beakarok még ugrani ma valamikor, de most had élvezzem, hogy egy nő reggelit sütött nekem a én ingemben riszálva a konyhában. Közben kiderült, hogy mindketten dolgozunk ma, így kevésbé zavaró, hogy este dolgoznom kell, de azt hiszem szeretnék még ilyen reggelit, haladunk, nem kevesebb mint egy valamiben már biztos vagyok, a többiben is, csak még azt nem tudom minek hívjak őket, reggeli után összeszedtem minden cuccom, pénztárca, cigaretta, telefon, kulcsok, minden megvan, nyomtam egy finom csókot ajkaira és eljöttem.