Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
N em volt könnyű kibuliznom, hogy ma hamarabb tudjak végezni, mondjuk az volt a szerencsém, hogy Teresa rosszul aludt, amit mondjuk meg is értek, nehéz úgy kényelmesen és békésen aludni, hogy ha rád vadásznak, így hamarabb végeztünk, mert teljesen kimerült, elkértem Josh kocsiját, és hazavittem őt, majd spuri az én lakásomra, őrjítően lassúnak éreztem ma a liftet ahogy felért a tetőtérbe, azt hittem már sosem érek haza, berobogtam, kettesével szedtem a fokokat fel az emeletre, hogy kirángassak tiszta fehérneműt, és valami elegánsabb rövid ruhát. Végül egy egyszerűbb fekete mellett döntöttem, majd gyors zuhany, smink, belebújtam a kiválasztott darabba, kipakoltam mindent a hűtőből egy hatalmas szállító dobozba, a tortát külön tartóba, meg fogok szakadni még leérek. Az ajándék szépen becsomagolva az anyósülésen, örülök, hogy időben kész lett ez is, nem nagy dolog, és elég nyálas is, de mivel már nem tudok ott lenni minden nap, így legalább emlékeztetem egy kicsit rá, hogy mindig ott leszek neki. Szépen elrendeztem mindent a hátsó ülésen, hogy ne boruljon ki vagy fel amíg oda érek, az sem lesz egy könnyű menet ahogy felviszek mindent hozzá, talán még is csak jobb ötlet lett volna ha hozzám hívom, de nem tudom miért ma itt akartam lenni vele. Óvatosan megyek végig a cseppet sem rövid úton hozzá, már értem miért szeretem ha nálam van, nem kell a fél világot átcuccolnom, csak kinyitom a hűtőt és megvagyok. Tele mindkét kezem, kénytelen vagyok lepakolni, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, majd lábbal belöktem és becibáltam mindent. A konyhában újra melegítettem és kiporcióztam, gyertyákat gyújtottam, lágy zene, és én, kell ennél jobb születésnapi buli? Ki akarom sajátítani még ezen a napon is, tudom, tudom, nem szabad ilyen önző mohó dögnek lennem, de nem tehetek róla, hogy szeretem. A telefonomra pillantok, már itt kellene lennie, ekkor hallom, hogy valaki megáll az ajtó előtt, széles mosollyal és újongással üdvözöltem. - Boldog szülinapot bébi! Öleltem magamhoz szorosan.
Attól a másodperctől, hogy elváltunk mintha mindent elvágtak volna, vissza az átkozottul szürke hétköznapokba, de hogy miért bosszankodom most ezen, hiszen már hozzászoktam, ez is csak egy átkozottul elcseszett nap, elcseszettebb, mint a többi, de azért próbálok úgy tenni, mintha nem így lenne, csak hagyjon engem mindenki békén, tudom, általában nem ezt szokták kérni, mielőtt elfújják a gyertyát, de tegyük fel, hogy az én kívánságom ennyi lenne, a másik és egyetlen jó dolog a mai napomba pedig otthon fog várni, a lakásomon, hmm furcsa ebbe így belegondolni, de azt hiszem menni fog. Megkönnyíti a dolgot és őszintén valahogy még örülni is tudok annak, hogy Emily nem tud a szülinapomról, jól van ez így, igen. Iszonyú késésben voltam, szóval a reggeli műszakkezdés előtti cigi most csúszik az első szünetre, csak intek a portán és már rohanok is fel a lépcsőn a kávémmal. Ezért jó új helyen lenni. A mai első cigarettámat szívva nyúlok a zsebembe a mobilomért és olvasom vissza a reggeli üzeneteket, egyszerre támad bennem keserű és egyfajta bűnös érzés, fenébe, oké jól van. Egyenként válaszolok mindegyikre, Johnnak, Lilynek és végül Sammynek az összes gyagyás smiley-val meg mindennel, amivel telebombázta az üzenet végét. Na tessék, ez is megvan, sejtettem, hogy nem fog elmúlni, ez ma nem az a nap, ugye? De nagyon is, ami azt illeti. Elnyomva a gondolataimat a cigicsikkel együtt megyek vissza az épületbe, komolyan inkább dolgozom, csak néhány régebbi kolléga tudta a szülinapom és egy-kettőt még elhessegettem egy sima aha, köszivel, de miután kifogyott, maradt a szúrós kék szempár és az is bevált. De vége a nyavalyás napnak, gondolkodás nélkül pakoltam össze és ültem be a kocsiba. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor eszembe jutott, hogy Emily vár odahaza. Oké, végre, ezen is túl. Idén először maradt ki, hogy nem mentem le az irattárba, mert inkább siettem haza, ez végre valami új. Teljesen átlagosan nyitok be az ajtón és lépek be a lakásomba és hát mindenre számítottam, csak erre nem, bazd meg! Köpni, nyelni nem tudtam, de még kevésbé megszólalni, honnan, mikor, hogyan és... és a francba! Magamhoz ölelem és homlokomat gyengén az övének döntöm. Többször is megkapartam a torkom, mire képes voltam bármit is kinyögni. - Szia bébi. - Nyomtam puha csókot hajába és éreztem, ahogy elnehezül a mellkasom. Honnan, khm honnan tudtad? És miért csináltad? Lassan elengedtem és eltoltam magamtól annyira, hogy láthassam őt. - Köszönöm Emily, de én... kitől tudod? - Ez biztosan nem az, amire számított, de hát én sem. Szemeim kékje zavaros és én is.
I gen, megint túl messzire mentem, tudom, belepillantottam, vagy mi széttúrtam a tárcáját, mert tudnom kellett valamit, bármit, akkor még a vezetéknevét se tudtam, de már sokadjára feküdtem le vele, ami rám nem jellemző, szinte semmit sem tudok róla biztosan, csak azt, hogy szeretem, meg amit a személyijéből ki tudtam olvasni, ami lássuk be nem sok, mert az ember nem csak számokból és lakcímből áll, és nem ítélhetek meg valakit a külseje és a szexuális teljesítménye alapján, mindkettővel túllőtt az elvárton, mondjuk Clarck után nem is volt nehéz, nem volt olyan magasan az a léc, bár a ma reggeli orgazmus sorozat határozottan túllőtt mindenen, még most is megborzongok és önkéntelenül harapok alsó ajkamba, ahogy belegondolok, túlontúl nagy hatással van rám a teljesítménye, már a látványa is, de egy "kapcsolat" nem csak ennyiből áll, többet akarok tudni róla, a lényét akarom szeretni, nem csak a testét, bármennyire sötét és szakadékokkal teli is, én akkor is akarom, mondtam már, hogy bármivel megbirkózom, csak bízz bennem. Izgatottan vártam, hogy hazaérjen, az első közös szülinap, az első közös szempont és momentum az életünkben, ami már már eléggé közösnek nevezhető, miután már ő is a pasimnak nevezte magát, fura volt ezt az ő szájából hallani, mégis olyan mélyen érintett meg, mint még semmi más, szeret engem, és velem akar lenni, ez nekem most kell. Boldogan ugrottam a nyakába, hisz napok óta terveztem és szerveztem ezt a pillanatot, mégis látom a zavarát, és nem a boldogságét, hanem valami másét, amit nem tudok megmagyarázni. Eltoltam magam és szemét fürkésztem de most először nem tudtam kiolvasni belőle semmit. - Ta-talán valami rosszat tettem? Pislogtam értetlenül, és úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki súlyos bűnt követett el, valami megbocsájthatatlant, szégyellni kezdtem magam, merőben idegen tőlem ez az érzés. - Úgy érzem jobb ha most hazamegyek. Nyúltam a kocsikulcsomért, Emy túl messzire mentél, ezt jól elbaltáztad...
Neem, nem, még Ben se lehetett ekkora seggfej, hogy jó poénnak gondolta volna figyelmeztetni Emily-t a szülinapomra, de ha mégis, akkor pofán vágom, úgyis tartozom még neki eggyel a múltkoriért, de valahogy mégsem hiszem, hogy erről lenne szó, inkább valami másról, amire még nem jöttem rá, és most fogalmam sincs mi a francot csináljak vagy mondjak neki, amivel javíthatnék a helyzeten, ezt most nem jött össze, de nagyon nem, és ha tudtam volna mire készül valamiképp lebeszélem. - Mi? Nem, nem, bébi, bébi... - Kaptam utána, igen, most azt kellene mondanom, hogy nincsen semmi baj és megnyugtatni, de láthatóan erre nincs esély, engem viszont tényleg nem érdekel az egész, nem érdekel. Francba, nem kezdhetnénk elölről... - Ne hagyj magamra, oké? - Húztam vissza és szorosan átölelve húztam vissza a karjaimba. - Kérlek, csak maradj velem... - Féltve szorítom magamhoz egy másodpercig, miközben hátát simogatom, nem akarok arra gondolni, hogy elmegy. - Nincsen semmi baj, csak én... én nem ünneplem a szülinapom. - Az őrsön is mindenkit leszoktattam róla az első meglepetés buli után, ha vedelni akarok, mint a disznó, azt bármikor megtehetem, de ezt a napot hagyjuk annyiban. Ez, ez csak az enyém. Ennyim maradt, legalábbis eddig ennyim volt, ilyeneken még nem nagyon gondolkodtam mi az, amim most van. - Nem azért nem tudtál róla, mert nem akartam, hogy tudj, csak azt hittem még van időm... - Mindezt úgy mondom el neki, hogy még mindig a karjaimban tartom és még nem nézek rá, így könnyebb, puha csókot nyomok homlokára és megpróbálom folytatni, azt hittem van még időm kitalálni... - Amikor, khm... - Kapartam meg a torkom és vettem egy mély levegőt. - Amikor négy éves voltam meghalt az, az édesanyám, meggyilkolták - Hagyták elvérezni és a saját vérében, mint egy disznót, érzem, ahogy elszorul a torkom és nehezebben jutok levegőhöz, dühös vagyok, nem rá, csakk magára az emlékre vagy magam sem tudom pontosan mire, de nem bírom, egyszerűen nem bírom elviselni. - és amióta felnőttem nem ünneplem ezt a napot. - Nem éreztem azt, hogy lenne mit ünnepelnem vagy, hogy kellene, egyáltalán semmit sem.
Pont ő az egyetlen akinek nem akarok rosszat, na jó nem, az egyetlen de a legfontosabb akinek csak jót akarok, szeretem őt, mindennel jobban, a munkáknál, az életemnél, mindennél ami csak az átlag embereknek fontos lehet, tudom, valami nagyon elment bennem évekkel ezelőtt, így sosem voltam teljesen stabil, érts jól, melyik barátnő turná át a tárcád azért, hogy morzsákat csípjen fel a férfiról akivel épp k**él, hát nem túl sok normális nőszemély, sőt, inkább egyetlen nőszemély sem, bár mondjuk az átlag jó kislányok sem arról híresek, hogy elkapják a szőke herceget, hogy gyere ide, tartozol, most add ide és persze ha már ott vagyunk magad is, és én még is megcsináltam, belebolondultam, teljesen és menthetetlenül. Értetlen nagy zöld szemekkel nézek ahogy elkapja a karom és magához húz, ismerős illat fogad, édes, és mámorító, Derick illat, az Ő ellenállhatatlan illata, az én Derickem, nagyon fura ezt még magamban is kimondani, hangosan nem is menne, maradjunk a bébinél, szeretem ahogy simogat és megnyugtat, pontosítok, általában megnyugtat, most viszont inkább csak elszomorít. Szinte alig vesz levegőt, szívverése is szabálytalan, mellkasanak tapasztom a fülem és csak hallgatom ahogy nagy nehezen kezd bele a mondandójába. Lassan és bizonytalanul. - Idő? Lepődök meg, mire és miért? Teljesen összezavarodtam. Majd megértem végül ahogy odajut, nehezen ejti ki a szavakat, és az én szívem is kihagy egy ütemét, Emy ezt megint jól megcsináltad. Egy pillanatig szóhoz sem jutok, hogy tehettem ilyet, hogy árthattam magam olyanba amihez semmi közöm, ami ennyi sebet tép fel, ami ennyi fájdalmat okoz neki, szorosan ölelem át, arcom fúrom teljesen bele az ingébe elrejte előle az arcom, apró könnyek szöknek szemembe. - Nagyon sajnálom bébi, nem tudtam. Motyogom halkan, nem tudom, hogy tehettem ilyet, és, hogy valaha is rendbe tudom-e ezt hozni, nem veszítehetem el, még nem, most nem, soha sem... Istenem, most mit tegyek?
- Tudom, tudom... - Gyengéden ringatom a karjaimban, egyik kezem felsiklik és finoman simogatja haját. Igen, pontosan ezt a részt akartam elkerülni, nem éreztem szükségesnek vagy egész egyszerűen csak szerettem volna még némi időt, ez már nem fog kiderülni és nem is érdekel, már ez se számít. - Rágyújtasz? Nekem most muszáj. - Szólaltam meg még mindig ugyanazon a halk és elfojtott hangon, miközben lassan elengedem, nekem most muszáj, kell valami, hogy ne érezzem magam annyira dühítően tehetetlennek, de hát ezzel már elkéstünk, éveket. Elengedem, majd a cigarettámmal és az gyújtómmal kilépek a tűzlépcsőre és neki is segítek. Tudom, hogy általában nem rágyújtani viszik a nőt ilyen ruhában, de most ez van. Utólag majd értékelem, most kicsit felrúgta a port és nem számítottam rá. Rágyújtok és tűzet adok Emilynek is. Nem mondom, hogy ettől bármi is jobb lett, mert akkor már nem látszana a tüdőm a kátránytól, mondjuk, hogy még mindezek ellenére is igyekeztem rendes ember lenni, azt nem tudom, hogy ezt akartam-e, de ez jutott. - Az zavar a legjobban, hogy nem emlékszem az arcára, nem emlékszem... - Ráztam meg a fejem keserűséggel teli hangon. Ezután hosszú percekig csak hallgattam, képtelen voltam egyetlen szót is szólni. Már a másodikat gyújtottam meg, amikor ismét megszólaltam. - Rendőr lettem, de ha valaha, egyszer is megtalálom, nem hozom vissza... - Fújtam ki hosszan a füstöt, majd rá néztem, fogalmam sincs miért mondtam ezt most el. De... Ő nem börtönbe fog menni, ezt jobb, ha Emily is tudja és szerintem tudja. Nagyot nyeltem, és csak próbáltam lélegezni és higgadt maradni, ahogy tanultam. - Bármit tehetsz velem... - Emeltem feljebb a hangom immár határozottabban megnyomva szavaimat. - Csak ne vedd el tőlem a döntés jogát és ne köss meg engem. - Fordultam ismét felé, de egy pillanat múlva el is kapom és lesütöm a tekintetem. Talán szégyellem magam, azért, ahogyan akkor bántam vele, vagy talán azért, amiért egyszerűen ilyen ember lettem, gyenge és értéktelen.
Bűntudatom van, hatalmas, és mérhetetlen bűntudatom, szégyenlem magam, legszívesebben haza mennék és egy pár napig nem keresném, amíg elül a por, amit persze mi vagy hát ki más kevert volna, mint az Emily hurrikán, veszélyes vagyok és telhetetlen, csak felkapom a dolgokat és úgy dobom le, mint egy bomba, mert persze azt hiszem, hogy mindenkinek jó az úgy, ahogy én azt elképzelem, és bele sem gondolok abba, hogy valakinek lehet bármilyen más elképzelése is ami felül írhatná az én gondolatmenetem, hisz Ő annyira más, mint mások, vajon miből is gondoltam, hogy szeretné a születésnapját, de most úgy komolyan, miből is? Leengedem a karom és csak próbálok a mai napra már nem több önzetlen Emily cselekedetet véghez vinni, csendben követem és csak annyira érek hozzá amennyire muszáj, mert a kezemért nyúlt, hogy segítsen kilépni az ablakon, nekidőlök a párkánynak, és csak csendben húzom elő a dekoltázsomból a vékonyka dobozt, a színes kis virágmintáival együtt, ritkán veszek női cigarettát, de nem volt a megszokott, és több időm nem volt keresgélni, mert meg akartam lepni Őt, de minek? Csak rontottam a helyzeten, és ez már nem az első eset amióta ismerjük egymást. Csendben hallgatom szavait, lesütöm a tekintetem, és erőteljesen próbálok úgy tenni, mint aki nincs itt. Felpillantok és látom a keserűséget gyönyörű kék szemében, és tudom, hogy én tettem, legszívesebben nem is tudom mit tennék, a sírás nem segít, ha üvöltök sem érek el semmit, ahhoz, hogy megöleljem pedig túlságosan is rosszul érzem magam, amiért beleártottam magam a saját dolgaiba. - Megjegyzem. Nem fogom. Sajnálom. Ez a négy szó amit ki tudtam préselni magamból, csak bámbulom az ujjaim között füstölgő szálat, ahogy lassan hamuvá válik, fájdalmasan nagy a csend így inkább elnyomom a csonkot ami melegíti ujjaim. - Bemegyek és elrakom a vacsorát, nem szeretném ha tönkre menne. Igazítottam zavartan egy tincsem a fülem mögé, nem tudom mit kellene tennem, mondanom, így inkább csak nem emelfe fel tekintetem hallgatok.
Francba, a szentségét, ennek rohadtul nem így kellett volna lennie és egyáltalán honnan tudta meg, hát persze, gondolom a tárcámból, a fenébe Emily... Tudhattam volna, hogy ez nem fog így működni sokáig, de azért mégsem érezhetek megbánást vagy bűntudatot, amiért szerettem volna még egy kis időt magamnak, magunknak, azelőtt, hogy minden beárnyékolnának a válaszok, amikre oly annyira kíváncsi volt végig. Nem titkokat akartam, csak valami normálisat, valamit, ami most az enyém volt, egyedül az enyém és megakartam óvni, még magamtól is és nem gondolkodtam előre, nem gondolkodtam, ez hiba volt. - Ne menj sehova, na héé... gyere ide... - Nyújtottam felé a kezem, hogy lehúzzam magam mellé. Fogadni mernék, hogy még ki sem hűlt az a vacsora, alig tíz perce jöttem meg, szóval még el sem lehet pakoln. - Gyere, gyere bújj ide. - Karoltam át és húztam szorosan a mellkasomhoz hosszú másodpercekig tartva, erre van most szükségem, apró csókot nyomok homlokára, majd elengedem és lejjebb csúsztatom a karom rajta. - Én, én nem tudom hogyan mondjam el, hogy megérts engem. - Hosszúnak tűnő csend után szólaltam meg ismét halkan és rekedtes hangon. Nem azért nem értené meg, mert nem képes rá, hanem mert nem én nem vagyok képes dolgokra, sosem voltam. - Egy tehetetlen kölyök voltam, négy éves, mit is tehettem volna, azt sem fogtam fel mi történik... - Kezdtem bele nehezen és vontatottan, de azért folytattam, nem azért mert már teljesen mindegy, hanem mert akarom, csak keresem a módját. - és megölték, elvérzett, mindent beborított a vér, engem is, és én nem tehettem semmit, hogy megvédjem, hogy ne tegyék ezt, elvettek tőlem valamit örökre és amikor a múltkor... - Kaparom meg a torkom, de nem ez nehezít meg, hogy kimondjam a szavakat, sokkal inkább a teherként elnehezülő mellkasom és úgy érzem nem kapok levegőt. - lekötöttél, megint azt éreztem, hogy ott vagyok, tehetetlen, féltem, hogy megint elveszítek valamit, csak most rosszabb volt, mert láttalak, végig téged néztelek. - Elöntöttek a keserűség és szinte megbénítottak az emlékek, mozdulni is képtelen voltam és valósággal úgy éreztem fuldoklom, mélyen és hosszan szívtam magamba a levegőt és próbáltam megtelni vele.
A mindent tönkre tettem nem elég erős kifejezés, erre semmi sem lenne elég, vagy megfelelően, akár csak a lécet megütő erősségű szó, ezt most alaposan elbaltáztam, beleártottam magam valamibe, amihez Derick szerint még semmi közöm, és talán igaza is van, végül is mi közöm is lehetne nekem az ő életéhez, a titkaihoz, rosszul érzem magam, kavarog a gyomrom, és csak haza akarok menni, nem tudok mit mondani, vagy tenni, vagy bármi úgy őszintén, egy tehetetlen, nagy hús darabnak érzem magam, egy bábnak, akit kívülről látok, és érzem, hogy semmi keresnivalója ott ahol épp van, akármennyire is igyekszem valahogy mindig sikerül bántanom őt, pedig esküszöm nem akarom, talán tényleg még időben kellene kilépnem ebből az egészből, könnyebb lenne neki is ha már csak egy múló emlékkép lehetnék, talán tényleg akkor volt igazam amikor elküldtem, amikor visszaadtam mindent ami az övé, hosszú hetek és hónapok lennének, de nyitnék egy magán praxist, és akkor többet nem kellene találkoznunk, vagy csak elfogadnám Mr. Black ajánlatát, csábító, de én mellette akarok, vagyis akartam maradni, de most alaposan belegondolva minek is? Szerintem azóta lett egyre elviselhetetlenebb az élete, hogy beléptem, nem szólok továbbra sem semmit, csak engedelmesen ülök le, és mozdulok amerre kéri, hallgatom szabálytalan szívverését, érzem, hogy nehezen kap levegőt, és tudom, hogy ez mind az én hibám, megpiszkáltam a darázsfészket és mosolyogva vártam, hogy mi lesz, őrült vagy Emy, talán Clarcknak igaza volt, ön és köz veszélyes vagy, mindent lerombolsz magad körül ami szép tud lenni. Nem tudtam tovább úgy és ott maradni, elemeltem rólam a karját, és arrébb csúsztam a lépcsőn, nekidőltem a hideg fémnek, és csak távol akartam magam tartani tőle, fájtam már neki épp eleget. - Sajnálom, nem fog többet előfordulni. Szinte sóhajtottam a szavakat, és ezzel egy újabb strigula az elbasztad Emily listán, gratulálok, esküszöm ennyi hibáért már valami díjat kellene kapnom, nem?
Ezt nem hiszem el, komolyan, a szentségét. Nem akartam elengedni, de meg sem gátoltam benne, leengedtem a karom, hogy hagytam, hogy távolabb csusszanjon tőlem, abban sem akadályozhatom meg, ha inkább elmenni, ugyan mégis ki hibáztathatná érte? Én aztán nem. És nem is fogom. Annyit ígértem, hogy megpróbálom és megtettem, de nem bírom, nem akarom ezt látni folyton, valami valahol mindig megfeneklik és nem ez a Ő, nem az Ő hiába, én tehetek róla, mert hogyan is várhatnám el, hogy megértse azt, amit még én se értek. Meg nem értett érzelmek egyike a dühöm jelen pillanatban, érzem, tisztán, de még csak azt sem tudom miért vagy kire vagyok dühös. Egy kicsit rá is, de az elmúlik, magamra jobban. Dühít, hogy hagytam, hogy kicsússzon az irányítás a kezeim közül. Sajnálom, nem fog többet előfordulni. Hát én is. De most nem tudom ennyivel beérni, ezzel most mégis mihez kellene kezdenem? - Légy szíves, tudnál ennél többet mondani? Valamit, akármit... - Néztem rá, majd visszafordulva rágyújtottam a franc tudja hányadik szálra, kaparni kezdett a torkom, kiszáradt, azért a maga keserű módján vicces ez, eddig azt akartam, hogy ne kérdezzen, ne mondjon semmit, most pedig pontosan ezt teszi és hát... azt hiszem nem egészen így gondoltam a dolgot. Sosem voltam egy szószátyár, ha a személyes dolgaimról volt szó, ez tény, együttérzést sem vártam vagy sajnálatot és tőle sem ez kell. Ha másom lenne, csak ennyi, akkor inkább nem kérnék belőle. - Legalább mond, hogy basszam meg... - Baszd meg, Derick! Hm, még jól is csengene, na ez egy jó válasz lenne. Nevettem fel halkan és keserűen, szarul érzem magam, szarul vagyok, ez van. Most mégis mit vár, mit tegyek? Feszülten túrok bele a hajamba, hogy abba a jó rohadt életbe! Na jó, ennyi, nyomom el a csikket, majd felkelek, hogy visszalépjek a lakásba, a konyhába megyek, hogy kivegyek a sört, bár most inkább földhöz csapnám, hogy a konyhapadlón apró szilánkokra törjön, egyedül csak Emily miatt nem. Leülök a kanapéra, könyökömmel térdemen támaszkodva, homlokom pedig a tenyerembe hajtva, barom, barom, barom!
A laposan elszúrtam fejezet kettő, kedves naplóm, ma épp megint sikerült egy pillanat alatt összetörnöm Dericket, olyan ostoba voltam és meg akartam lepni őt egy ártatlan születésnapi vacsorával, és talán némi szexel, na jó sok szexel, de bele sem gondoltam, hogy talán direkt nem említette, hogy közeleg a napja, amikor újra eltelt egy év a földön töltött napjaiból, és én pofátlan dög pedig szerettem volna ezt megünnepelni, hisz szeretem azt a napot amikor az égiek nekem adták őt, bár akkor még kósza gondolat sem voltam, sőt, sok sok évig benne sem voltam kósza gondolat sem, de végül valamiért egymás mellett kötöttünk ki, bár ha ilyen jól csinálom továbbra is akkor azt hiszem ez nem lesz hosszú távon így, legszívesebben lekevernék saját magamnak egy ordas nagy pofont, kotnyeles hülye tyúk, igen, mindig is az voltam, mert nekem mindenbe bele kell ártanom maga, értem én, hogy munkahelyi ártalom, de ez itt és most k***a nem az... - Nem kérem, hogy mondj el magadról mindent, de amíg megfosztasz a titkaidtól lesz még pár ilyen kellemetlen pillanat. Húztam elő egy aprócska szál cigarettát és gyújtottam rá, komolyan gondoltam, hisz eddig is túl erőszakosan ártottam magam bele a dolgiba, és nem ígérem, hogy ez máshogy lesz a jövőben. Egy pillanatra megrezzentem ahogy felpattant mellőlem és beviharzott, ez ma nem a mi napunk úgy érzem, hallom ahogy bevágja a hűtő ajtaját és a benne lévő üvegek csilingelve koccannak össze, azt hiszem itt az ideje kipofoznom saját magam az önsajnálatból, Dericknek most nagyobb szüksége van rám, mint eddig valaha, hisz ilyen napunk még nem volt. Elnyomom a csikket, és utána megyek, gondosan ügyelve, hogy ne boruljak be az ablakon, ezt a terepet nem erre a cipőre és ruhára tervezték. Kilépek a tűsarkak fogságából, és kényelmesen térdelek le elé, hogy magam alá tudjam hajtani a lábaim, két tenyerem közé fogom az arcát és finoman döntöm homlokom és orrom az övének. - Hé, minden rendben lesz, köszönöm, hogy megosztottad velem. Nyomtam egy puszit a homlokára. - Gyere, együnk valamit, ha már olyan sokat fáradtam vele. Csúsztattam a kezem a csuklójára és próbáltam meg egy kicsit meghúzni jelezvén, hogy jöjjön velem.
Rendben. Rendben... Hümmögök magamban, majd fájdalmas mosolyra húzom ajkaim, már hogy a fenébe lenne itt rendben bármi, egyáltalán semmi sincs rendben, soha nem is volt, és nem tudom, szeretnék hinni a szavaiban, az egész lényében, hogy pusztán attól, hogy van nekem majd minden megváltozik, pokolian kellene, de az, hogy valamire szükséged van, még ugye nem azt jelenti, hogy együtt is tudsz élni vele. A mi kapcsolatunkban nem egyszerű hullámvölgyek vannak, ez egy komplett szafari park. Azt gondoltam elbírok ezzel, hülye voltam. Azt gondoltam, majd mindenre lesz időm megoldást találni, majd kitalálom hogyan legyen, mielőtt rám robban az életem, itt is hülye voltam, azt gondoltam simán csak megfeledkezhetek mindenről, új lap, új fejezet, vagy mi, itt még egy pont hülye voltam, ordas nagy idióta. - Nem hinném, hogy valaha is rendben leszek Emily... - Emeltem fel a fejem és tekintetem rá, miközben két kezem simítottam az övéire. Az is kizárólag két embernek köszönhető, hogy itt tartok, de körülöttem sosem volt semmi rendben. Inkább csak hagytam magam, engedtem, hogy felhúzzon a kanapéról és követtem a konyhába az asztalhoz. Kényszeresen szeretnék érezni valamit, bármit a mélységes űrön kívül, de azt hiszem a magam módján mindig ráébredek valójában mennyire üres is az életem, csak eddig nem törődtem vele és most van, aki megtegye ezt helyettem és valahogy hozzá kell még ehhez szoknom. Próbáltam figyelni rá a vacsoránál, de folyton azon kaptam magam, hogy üveges szemekkel meredek magam elé, az étel az valami mennyei, tényleg és általában nem lehet oka panaszra, mindent el is tüntetek a tányérról, de most valahogy nem megy, ég a gyomrom, és minden rgyes falat, mintha súlyos követeket igyekeznék letuszkolni a nyelőcsövemen egészen a gyomromig. Egy idióta vagyok. - Sajnálom bébi. - Adtam fel a harcot a kajával. Ezt is nem bírom már irányítani, ahogy sok minden mást sem. Nem értem mi történik és miért van ez, eddig mindenről tudtam mit érzek és most csak egyet akarok, még sincs fogalmam róla hogy csináljam.
Ú gy érzem ezt most nem lesz könnyű helyre pofozni, nagyon is elevenébe tapintottam, tapintottam a francokat, tapostam bele erőszakosan tízcentis tűsarkammal, és ahogy most mondanák megérzéseim nem csalnak, bazd meg Emily, ismét és még mindig elég határozottan bazd meg, miért kell neked mindig egy kotnyeles csitrinek lenned, nem rontottál még el elégszer elég sok mindent, csak nézd az elmúlt pár hónapot, esküszöm valami nagyon nincs rendben Derick fejében sem, a legtöbb férfi az első ilyen belekotyogásomnál küldött volna el anyámba, bár szegény Deb csuklik eleget, emlegetik miattam sokszor és sok helyen, de most nem az a lényeg, komolyan mit keresek én még mindig itt, folyamatosan csak fájdalmat okozok és szabadkozok, hogy bocsi, nem akartam, nem a f***t, akartam, tudom, hogy akartam, szado és mazoista is vagyok egyben, nincs elég ista ami hűen tudna jellemezni engem. Lassan álltam fel és húztam magammal őt a konyha felé, esélytelen kísérletet téve arra, hogy kicsit is eltereljem a figyelmét, nem volt jobb ötletem, komolyan nem, nekem, aki komplett vádakat és védelmeket hoz össze a legesélytelenebb helyzetből is kivágva magát, most még sincs tervem, nem tudom mit tegyek, mit mondjak, töltöttem egy kis bort és próbáltam bármiről fecsegni, de igazából semmi sem jutott eszembe. - Na jó, ebből elég. Dörzsölgettem meg a halántékom, már fáj a fejem a folyamatos gondolatok özönétől, én szúrtam el, nekem is kell helyre hoznom, nem lesz könnyű, és piszokul fog fájni, mindkettőnknek. - Gyere velem. Nyújtom felé a kezem, felkapom a lakás és a kocsi kulcsot, nem törődve kérdéseivel húzom magam után ki az ajtón, majd kulcsra zárom mögöttünk. Tudom, hogy önmagától soha sem menne ebbe bele, még úgy sem, hogy ott vagyok és mindig mindenben támogatom, vagy talán pontosan, és főleg azért nem. Szorosan fűzöm ujjaim közé az övét, már már erős fizikai fájdalmat okozva magamnak, mert így nem kapálózik, hisz azzal nekem is ártana. - A temetőbe. Indultam meg a lépcső felé, ujjaim közt az övéivel.
Kifejezéstelen arccal meredtem magam elé, majd meglepetten pislogtam fel rá, ahogy felém nyújtotta kezét, nem tudom ekkor mit éreztem vagy mit szerettem volna elhinni, egészen addig nem kérdezősködtem mire készül, csak követtem, amíg ki nem léptünk a lakásból, az Ő kocsi kulcsával és az én lakáskulcsommal. - Emily, mit művelsz? - Éreztem, ahogy ujjai szorosan tartják az enyémeket és nem eresztik. Semmi kedvem most a találgatásokhoz, gyanakvóan húzom össze szemöldököm és megállok a lépcsőfordulóban. - Emily, bébi, hová akarsz menni, mi ez az egész? - Húztam vissza kezénél fogva. Elég volt mára a meglepetésekből, mindkettőnknek. Mi? Hát persze, tudhattam volna. - Nézd, bébi, értékelem, amit teszel, de én... - Évek óta nem jártam odakint, rémes ember vagyok, tudom jól és a kérlelő zöld szemek sem segítenek. - Emily, ne csináld, ne nézz így! - Fúrtam kéken izzó tekintetem az övébe, most muszáj így nézned? Semmi esélyem, ugye? És azért szorít ennyire, mert ha megpróbálnám kiszabadítani a kezem azzal fájdalmat okoznék neki és inkább azt kockáztatja meg, mert tudja, hogy nem tenném, hamarabb viselnék el bármit, csak had fájjon nekem. Egy szót sem szóltam, mélyen felsóhajtva léptem előre és indultam meg lefelé a lépcsőn. Egyáltalán tudja mit akar vagy azt, hogy mit is vár most tőlem? Nem hinném. Egész úton a kocsi ablakának támaszkodva hallgattam és egyre vészterhesebbnek éreztem minden gondolatom, próbáltam felidézni milyen régen is járhattam itt utoljára, túlságosan régen. Egy ideig csináltam, kijöttem minden évben, figyeltem a többi embert, ahogyan gyászolnak, könnyeikkel küszködve igyekeznek mindazt kiadni magukból, amit még akkor kellett volna, amíg még éltek, na ez az, ami nekem nem volt meg és mi még, az emlékeim. Én nem láttam egyebet magam előtt, mindössze egy sírkövet egy névvel. - Itt vagyunk. - Fordultam felé, amikor begördültünk a parkolóba és megálltunk. - És most mit akarsz, mit tegyek? - Hirtelen újra érezni kezdtem magamban minden meghasadt apró részletet, emléket, mindent, ami valaha megrepedt bennem.
V ettem egy mély levegőt és úgy éreztem ez megint egy olyan dolog amihez nincs közöm, amiből megint kizár, a titkaink fognak egyszer minket szétszakítani, azok amiket magunkkal cipelünk, amiket nem akarunk elengedni, amit nem akarunk megosztani másokkal, és amíg bármi ilyen jellegű dolog, amit közénk teszünk nagyobb teret foglal el, mint kellene addig ez minden lesz csak kapcsolat nem, hiába beszéltük meg a státuszokat, az csak szimbolika, nincs értelme, nincs alapja, csak egy ingatag téglafal, ami így is úgy is jó, ha állva marad fal, ha elterül járda, de én ezzel nem érem be, ha látszat kapcsolatot akarok akkor megbocsájtok Clarcknak, azzal is pont ennyit érnék el, csak ott már nem lennének buktatók, de én a nehezebb utat választottam és szerelembe estem, egy olyan emberbe aki szeretné ha mégsem lennék teljesen az élete része, aki mindenből ki akar hagyni azzal a mondattal, hogy ő így véd meg engem, csak abba nem gondol bele, hogy belül a szívembe vés minden ilyen alkalommal egy strigulát, ami számolja hányszor rúg ezzel belém, mennyire nem akar elfogadni a társaként, aki segíthet és támogatja, aki az életét is feladná érte. - Rendben, menjünk haza. Mondtam halkan, aprócska félmosoly jelent meg az arcomon és szemem forgattam. - Van süti, nagyon csokis csokitorta. A hűtőben vár. Én mindenre gondoltam, csak a nyilvánvalóra nem, ez annyira rám vall, nem látom a fától az erdőt. Halkan telt a hazaút, nem volt miről beszélnünk, eldöntötte, hogy nincs közöm hozzá, én pedig, hogy van, egy dologban vagyunk biztosak, hogy nem értünk egyet, ez sem új már számomra, de ezzel nem ma fogok veszekedni. Ledobtam a kulcsom, lerúgtam a cipőm, kezd már fájni a lábam, összepakoltam az asztalról, mindent be a hűtőbe, majd előhúztam a tortát, szeltem neki egy nagy szeletet. - Jó étvágyat. Nyaltam meg az ujjaimra ragadt krémet. - Én most rágyújtok, pár perc és jövök, addig ess neki. Kotortam elő a táskám mélyéről a kis dobozkám.
Hát ez nem jó, nem a jó csend, kezd kifogni rajtam és dühíteni is, persze, hogy nem tudnánk csak hagyni a francba az egészet, mert Emily képtelen elviselni, ha valamiről nem tud és nem ért meg teljes egészében, de ennyi most mért nem elég? Kértem, és Ő elfogadta. Vagy valami fölött már megint elsiklottam? - Khm, jól van. - Nyomta a kezembe a tányért és valahogy úgy éreztem, hogy ezt a kört inkább neki adom, és én most nem gyújtok rá, az lesz a legjobb. Inkább csak leültem a kanapéra és megpróbáltam nem csak szemezni és bökdösni a csokitortát, hanem enni is belőle, de miért is bosszant ennyire, hogy valamit már megint elszúrtam, nincs ebben semmi új, talán csak az érintett személy változott és a fontossága, kezdek kifogyni az ötletekből és a türelemből is hogy értessem meg vele. - Gyere ide. - Ütögettem meg a mellettem lévő helyet a kanapén, úgy érzem ez egy nagyon hosszú este lesz minden tekintetben, ahogy ennek a sütinek is. - Elmondod, mi a baj? Nem vagyok jó ebben, de látom, hogy valami van, már megint... - Eddig az volt a szándékom, hogy megpróbálom felvidítani, ezért a süti is, de most már nem tudom mi az, mi kellene most nekünk, pontosabban azt tudom, hogy nekem mi kellene, de Emilynek mi... - Nincs kedvem azt játszani, hogy kerülgessük egymást, azt sem akarom, hogy elmenj, szóval? - Vettem egy mély levegőt és egy újabb falatot a villámra majd felé nyújtottam, legalább ebben ne dacolj velem. Valahogy így érezhetik magukat a kihallgatóban, legközelebb be kellene vinnem, ha engem szóra bír, akkor bárkit, bár nekem rosszabb, mert ismeri a gyenge pontjaimat és egyből azokat veszi célba, én meg nem tudok hogyan védekezni. Kicsit nem tartom fairnek a játékot, bármely más esetben még élvezném is, ahol szabad kezem van, de megint úgy érzem, hogy ez most nem az, de csak óvatosan Emily.
T udom, hogy nincs jogom semmihez, se dühösnek lenni, se szomorúnak, így inkább csak hagyom, hogy az ismerős üres érzés telepedjen rám, pont, mint régen, hisz nekem nem volt kit hibáztatnom, még is kit? Hibáztassam anyám, mert bűntudat nélkül hagyott el minket, igen, ő az oka, de senki sem kényszerítette apát, hibáztassam magam, amiért nem voltam ott, és nem tudtam megvédeni, vagy Ashley- t amiért gondolkodás nélkül választotta anyát és az új családot, vagy az azóta született még két féltestvérem? Mi értelme lenne, nekem nincs könnyű lezárásom, csak az emlékeim, az el nem múló szorongás amikor csak ránézek, talán ezért sem voltam már rég kint nála, hisz ő az egyetlen akit hibáztatni tudnék, üvölteni tudnék, sírni, ha tehetném megkérdezném miért, miért volt ilyen gyenge, hogy feladja, miért hagyott engem egyedül a nagyvilággal, egyedül harcolni meg a saját és mások árnyaival. Ugyan ezt a tehetetlen ürességet érzem most, mintha csak egy matrioska bábú lennék, üres, és ha meglököd darabokra törik, csak egy váz, mindenem neki adnám, mégis úgy érzem ez nem ér semmit, az ő titkai az ő titkai, és nekem továbbra sincs semmi közöm hozzá, mint egy vadidegennek, de miért is lenne ez másként, hisz semmit sem tudunk egymásról, mindketten ugyan úgy nem mondunk semmit a másiknak, összesítsünk, mit is tudok? A nevét, a foglalkozását, hol lakik, mikor van a születésnapja, és hogy ezen a napon halt meg az anyukája, ezért utálja és soha nem tartsa, csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit kevés a bizalomhoz? Bár... Ő még ennyit sem tud rólam, és valahogy úgy érzem neki ennyi bőven elég, amit lát, az üres baba, az üres csinos baba, aki mindig mosolyog és elég erőszakos, hát annak kell lenned ha egyedül nősz fel, két évvel hamarabb kezdtem a főiskolát, én voltam a legfiatalabb, és mindenki előtt szereztem meg a doktorátusom, van mit letennem az asztalra, kezdjük ott, hogy én vettem azt a kibaszott asztalt, mégis úgy érzem függök tőle, egyetlen vékony hajszálon, ami nem tudom mikor szakad el. Gondolataimba mélyedve másztam be vissza az ablakon, Derick hangja szakított ki a saját csendemből, leültem mellé. - Semmi, miért nem eszel? Nem lett jó? Egy falat sem menne le a torkomon, így fintorral fogadom a tortát, és alig tudom legyűrni, inkább remeg és émelyeg a gyomrom. Felhúzom a lábaim, átölelem és a térdemre támasztom az állam, úgy bámulom a szobára telepedő szürkületet. - Tudod... Kezdem halkan. - Úgy érzem ki akarsz zárni mindenből, az életedből, a múltadból, a titkaidból. Kellek amikor minden jó, de ne akarjak tudni semmit, ne csináljak semmit, csak lebegjek a semmiben, ez nekem nem megy, ez így minden csak kapcsolat nem. Sóhajtottam fel, majd lecsúsztatva állam temettem arcom combom puha bőrébe.
Türelmesen hallgattam végig és figyeltem, nem szakítottam félbe egyszer sem, sosem fogja megkönnyíteni, igaz? Egyáltalán miért akar mindent tudni, miért akarjuk egy életen át hajszolni az igazságot, a megnyugvást, ezt pont én kérdezem, igaz? Igen, érzékelem már a párhuzamot. - Túl gyorsan akarsz mindent tudni, harminc évem van ebben és két ember kemény munkája és én nem azért küzdöttem, amiért mások, karrierért, az idétlen amerikai álomért... - Lila orgonafákért fehér léckerítéssel, ahol a kertben futkároznak a kölykök, a férj mindig hazaér vacsorára, minden évben elutaznak valahova és minden rendben, ezz marhaság. - Én azért dolgoztam, hogy ne arra ébredjek, hogy véresek a kezeim, hogy egy kis srác sír a sötétben órákig, de inkább napoknak tűnik és senki sem jön, ne haragudj Emily, de még magamnak is nehezemre esik emlékezni, csak normális próbáltam lenni és mindent eltemetni, és nem, nem kérek segítséget, legkevésbé érdekel, hogy valaki vájkáljon bennem, sajnálom, ha úgy érzed nem erre szerződtél, megértem, hogy nő vagy és neked ettől többre van szükséged, de képtelen vagyok mindent megadni neked, még nem megy... - Mondhatni mindig valahol itt hasaltam el. - Ha maradsz és mindent tudni akarsz, az is rendben van, de legyél óvatosabb, Emily. - Én nem nagyon értek a kapcsolatokhoz, de azt hallottam, hogy fokozatosan építik fel őket, nem hónapok alatt húzzák fel a falakat, dobnak fel valamit tetőszerkezet gyanánt, aztán lesz, ami lesz, ha kibírja, akkor jó, ha nem, akkor miben volt a hiba. - Kezdem én valamivel, oké? Tudom, hogy nekem van szülinapom, de ezt neked akartam adni. - Keltem fel annyira, hogy elnyúljak a kis ajándékszatyorért, amiben a kedvenc kék ingem van, helyesbítek, most már az Ő kedvenc inge nyakrészén a monogramunkkal. - Tessék bébi. - Nyújtottam át neki, akár marad, akár nem, most már az övé és mellé én is, ha kellek még egyáltalán.
M egérzéseim ismét nem csaltak, még mindig nagyon jó vagy Emily, a lényegre tudsz tapintani, folyamatosan alakult ki ez a nem mindig jó készségem, pontosítok, nem mindig fájdalom mentes képességem, mondok rá példákat, hogy világosabb legyen, ha mindezt egy vádlott szeméből olvasom ki akkor nyert ügyem van, és ismét enyém az érdem, boldogság, eufória, minden amit úgy szeretek, DE ha mindezt a szeretett férfi tekintetében látod akkor az inkább mar beléd és hasít ki belőled egy darabot, mint mikor tőrt döfnek beléd, majd erőszakkal rántják ki, vigyorogva, mert ezt megérdemled, nem szeretem ezt az érzést, nem szeretem amikor semmibe vesznek és háttérbe szorítanak, majd még bele is rúgnak a nyüszítő kutyába, amikor próbálkozik, pedig csak jót akar és szeretni, de elutasítás a válasza, megvetés és közöny. Értem én, fogjam vissza magam, hallgattam, esküszöm tényleg egy szó vagy megjegyzés nélkül hallgattam végig minden szavát gondosan legépelve és elraktározva az agyamban. - Te kérdezted meg mi a baj, ha hagyod ennyiben most még mindig csend lenne. De ám, legyen, rajtam ne múljon, ha nem akarja, hogy bármit is tudjak legyen így, nem kötelező mindent beszámolni a másiknak, hogy mikor kivel és hol, hisz ez mind a múlt része, a SAJÁT múltunké. Felemeltem a kezem és jelképesen húztam végig ajkaim előtt azt a bizonyos cipzárt, semmi sem kötelező édes... Értetlen szemekkel pislogtam rá, és ráncoltam a homlokom, amikor elvettem tőle a dobozt és kinyitottam, esküszöm tátva maradt a szám. - Én még ilyen szépet soha sem kaptam. Húztam ki a dobozból és öleltem magamhoz, még mindig érzem rajta az illatát. Felálltam és a pulton hagyott táskámhoz léptem, kihúztam belőle egy szépen becsomagolt kis lapocskát. - Ezt neked csináltattam, nem nagy valami, igazából csak egy kis hülyeség, hogy ne legyél magányos ha nem vagyok ott. Vontam vállat és nyújtottam át bizonytalanul, őt még mindig piszok nehéz bármivel is űberelni.
Hát ez nem alakul túl jól, a csend az sosem jó, ami főleg azért szokott lenni, mert valamit sikerült megint elbaltáznom, nem szeretem, amikor hallgat, Emily semmit, de szó szerint semmit sem tud csendben csinálni és ezt szeretem is benne, nélküle viszont üres vagyok és szükségem erre a valamire, amivel kitölti ezt az űrt bennem, kell és mindig kell. - Egy újabb pont, amit megbeszélhetsz Clarck-kal. - Hogy ha már nekünk, velem nem megy, és nem volnék meglepve, ha utána kevésbé ragaszkodna hozzám, ehhez az egészhez, de nem tagadhatom meg tőle, cserébe is csak ennyit várnék el. Tudom, nem épp megszokott kompromisszum ez egy kapcsolatban és talán igaza van Emily-nek, hogy ez így nem is az, ami igazán engem nem is zavarna, sosem voltam az a kényszeresen nevezzük nevén a dolgokat ember, de neki szüksége van erre, hogy tudja hányadán is áll, csakhogy ehhez most előbb nekem kéne tudnom. Ajándékok, nincsenek igazán értékeim, vagy azért, mert eddig nem hittem bennük, inkább csak mert nem törődtem velük. Kibontottam, majd halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy olvasni kezdtem a rajta lévő feliratot... - Emily... figyelj csak... - Tettem le a tányért és a táblácskát a kis asztalra, majd felálltam a kanapéról és megfogva a kezét húztam közelebb magamhoz, de ez most nem az a reakció volt, amihez már hozzászoktam, vonakodva tettem meg lépteit felém. - Köszönöm. - Szorítottam meg a kezét. Többet adott bárkinél, és tudom, hogy ez nem így megy, ha valaki ad valamit, azt el is veheti, igaz? Ilyen alapon többet tart a kezében, mint amit most kész volna elhinni nekem. Hosszasan öleltem magamhoz, azt nem tudom melyikünknek volt erre nagyobb szüksége, neki vagy nekem. - Azt mondtad úgy érzed csak akkor kellesz, amikor minden jó, hát most nem jó, nem vagyok jól. - Fúrtam magam a nyakába. Nem érhetne véget a mai nap, csak úgy egyszerűen? - Mi lenne, ha elpakolnál, lezuhanyoznánk és csak lefeküdnénk, hm? - A lezárásokban sem vagyok jó, de a reggel mellette talán már jobb lesz.
K icsit bizonytalan vagyok már a reakcióiban, egyszer kioktat, egyszer meg szeret, kezdek belezavarodni az egészbe, egy pillanatig habozva lépek felé, de ő szorosan ölel magához, mint aki soha nem akar elengedni, kezemmel simogatom hátát és haját, igen, tudom, látom, hogy nincs jól, és majd meg szakadok, hogy tudjak bármit is tenni ellene, de nehéz, nehéz ha nem is hajlandó nyitni felém, idő, pont az amivel mindig is hadilábon álltam, de érte megtanulom kezelni a saját kíváncsiságom, akarom, hogy működjön ez a valami. - Itt vagyok, és itt is maradok. Nyomtam egy puszit az arcára, majd nyakába fúrtam az orrom, mélyen szívtam magamba az illatát, mámorító, mint egy cukrászda ahonnan a legfinomabb sütemények illatai szállnak ki, bárhol meg tudnám ismerni, hogy ő járt ott, teljesen beleivódott már az agyamba aromájának minden molekulája. Aludni, ez egészen jól hangzik, nagyon ránk fér, nem volt mostanában sok időm ilyenre, lefoglalt a munka és a szervezés, a felesleges szervezés, némán bólintottam. - Zuhanyozz le, addig elpakolok. Kétlem, hogy most rám lenne kíváncsi, így a konyhába megyek, mindent gondosan visszapakolok, berakom a hűtőbe, és elmosogatok. Vállamra terítem a törlő ruhát és miután szárara töröltem mindent, egy kis töprengés és keresgélés után el is pakoltam, nem az én konyhám, még mindig nehezen találom fel magam benne. - Bébi, kaphatnék egy pólót? Azt elfelejtettem. Dörzsöltem meg álmos szemeim mielőtt én is elmehettem volna tusolni. Jól esik a forró víz, ellazít és megtisztít, mindent az elmémet is, imádok minden ruha darabot ami az övé, belebújok a rám kicsit nagy pólóba, hajam nem engedem le, jó az felkötözve kontyba, jelenleg már csak aludni akarok és felejteni. - Nézünk valamit? Bújtam be mellé, most bármilyen gagyi cucc jöhet, hozzábújtam és mellkasán pihentetve arcom figyeltem ahogy a csatornák között vándorol, majd megállapodik egyen, de már nem sokat sikerült belőle látnom, pár perc múlva győzött a kimerültség és lecsukódva szemeim mélyedtem el az álmok birodalmában.
Hát, legalább abban egyetértünk, hogy az alvás most mindkettőnknek jobb lenne, ez is valami, ha ez egyáltalán felfogható pozitívumként, még mindig itt van, vagyis akkor gondolom igen és nekem ennyi valahogy most elég, most nem megy több, ne kérjen többet, most ne és nem, nem tudom mikor lesz a nap, de semmiképp nem ma. Megkönnyebbülten álltam a zuhany alatt, fejemet a zuhanyrózsának fordítva, úgy zúdult rám a meleg víz, ahogyan az egész mai nap, és én pontosan ilyen tehetetlenül álltam minden előtt és fogalmam nem volt mit tegyek, nem tudtam irányítani, se megtörni, se engedni, mintha csak tehetetlen szemlélője lennék az életemnek, mintha mindig is csak ennyi lettem volna. - Persze bébi. - Húztam elő egyet gyorsan a fiókból. Ingerel minden, és valószínűleg őrjöngenék, ha most nem lenne itt, bár fogalmam sincs, hogy ez most jót tett-e nekünk, nem hiszem, ahogy nem lenne abban semmi meglepő, ha egy nem is annyira távoli napon közölném, hogy nem bírja tovább mellettem, az lenne a váratlan, ha nem így lenne. De kellett nekem az az Emily a bárból. - Ühüm. - Motyogom, ahogy bebújik mellém, én pedig átölelve simogatom, miközben keresek valamit, amin elaludhatunk, ami neki könnyebben ment, mint nekem, Emily alig néhány perc múlva bár békésen szuszogott a mellkasomon pihenve. - Jó éjt, bébi. - Nyomtam puha csókot a hajába, az én szemeimre viszont nem jött álom jó ideig, mozdulatlanul feküdtem, hogy Emy ne ébredjen fel és finoman simogattam ujjbegyeimmel, amíg el nem zsibbadt a karom az állandó tartástól. Fogalmam sincs milyen film ment vagy, hogy melyik csatornán, erőnek erejével próbáltam lehunyni a szemem és mélyeket szuszogni és semmi, az egyetlen megnyugtató az Ő illata volt, legalább ezt az egy dolgot nem szúrtam el ma végérvényesen, óvatosan húztam ki a karom alóla és fordultam felé az oldalamra, karomat kinyújtva feje fölött szabad kezemmel öleltem át és csúsztam feljebb, hogy ajkaim homlokához voltak közel. Kegyetlenül lassan jött álom a szemeimre.
Kezdőlap 
Tárgy: Happy! ooo.... Emily & Derick 
30.06.20 22:18
