Tudom, hogy nagyon nem tetszik neki. Látom a tekintetén. De nem hiszem, hogy sokkal jobb lenne, ha azt mondtam volna, hogy ma nem akarok itt lenni. Hogy mással kell kikapcsolnom, nem vele. Fogadok, hogy akkor még rosszabb lenne most a helyzet és egy örökkévalóságon keresztül győzködhetném arról, hogy nem egy másik nő lenne épp terítéken.
- De nem megy... - suttogom magam elé teljesen őszintén. Nem tudok kikapcsolni. Szexszel... nem.
Bocsánatkérően nézek rá és próbálom meggyőzni arról, hogy nem benne van a hiba. Tényleg nem miatta nem fog most menni, de nem úgy tűnik, hogy őt érdekli. Már eldöntötte, hogy nem hisz nekem. Tehetetlenül nézem, ahogy magára kapja a pulóvert és eltűnik a szemem elől.
- Bébi...? - szólok utána, de talán túl halkan beszélek ahhoz, hogy meghallja. - Ez a napra egy jobb és jobb! - hanyatlok vissza a párnára és pár percig ott is maradok.
Hiába hallom kintről a beszűrődő hangokat. Hiába tudom, hogy fel kellene állnom és kezdeni magammal valamit. Mondjuk segíteni neki. Kell vagy tíz perc, mire összekapom magam, felveszem a felsőm és utána megyek. Még az ajtót is nyitva hagyom magam mögött. Nem igazán érdekelnek ilyen részletek. Csak az számít, hogy egyetlen szó nélkül odalépjek hozzá, hátulról átöleljem.
- Sajnálom... - suttogom a fülébe, egy apró harapás kíséretében. Nem akarom úgy felhozni a témát, miszerint ma este biztos, magára hagyom, hogy már amúgy is haragszik rám. Nem akarok veszekedni megint.
Aztán hirtelen engedem el, mégis ügyelek arra, hogy végigsimítsak a testén, mielőtt magam felé fordítanám. Most sikerül végre elmosolyodnom. Rendesen, nem a bátorító verziót villantva felé.
- Hol találok celluxot? - kérdezem és mielőtt válaszolhatna, megtippelem a hozzám közelebb eső fiókot.
Hogy mire kell a ragasztó? Arra, hogy azt a rohadt papírt, ami az egész napomból katasztrófát csinált, újra olvashatóvá tegyem. Nem igazán tudom, hogy miért akarom egyben látni. Talán azért, hogy ne felejtsem el és ne keljek másnak úgy, hogy az egész csak egy nyavalyás rémálom volt. Tudnom kell, hogy igaz... és azt is, hogy két hetünk van dönteni.
- Ma este... - kezdek bele nagy nehezen, miközben a papír-kirakóssal szenvedek - ... nem leszek itt. Már megbeszéltem az egyik sráccal - hazudom, csak azért, hogy könnyítsek kicsit a saját helyzetemen. - De holnaptól kitalálok valamit, hogy itt tudjak lenni veled. Azt nem akarom, hogy te gyere oda - mondom egy grimasz kíséretében. Még nem döntöttünk, hogy mi legyen, de ettől függetlenül nem szeretném, ha túl sokat lenne abban a lyukban.

Egyre könnyebb és könnyebb kimondanom neki, hogy sajnálom és bocsásson meg. Pedig először nagyon megszenvedtem vele, most pedig már kisujjból kirázom. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene-e, vagy sem. De nem is agyalok rajta sokáig. Hamar elveszi mindentől a kedvem, amikor látom rajta, hogy ugyanúgy duzzog, mint eddig. Minden egyes alkalommal ezzel fog járni, ha azt mondom neki, hogy nem? Egyáltalán lesz még olyan, hogy ezt kell mondanom? Nem tudom. Most viszont csak nagyot sóhajtok és próbálok nem tudomás venni arról, ahogy megremeg a karjaim között. Nem akarom tudni, hogy ez miért volt. Inkább témát váltok és a fiókban kutatok egyre elmélyültebben, amikor biztosít róla, hogy ott találom meg, amit keresek. Diadalittasan emelem a magasba a kis gurigát és indulok a papírok felé.
Nem gondoltam volna, hogy végül ott köt ki mellettem és segít helyrehozni a hirtelen felindulásból széttépett papírt. Azt hittem, végig ott fog állni a pult másik oldalán és végignézi, ahogy a darabokkal szenvedek. De nem. Ott kuporog mellettem a földön és én nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.
- Nem kellene egy párna... vagy valami? - csúszik ki a számon, ahogy egy pillanatra rá emelem a tekintetem, de utána inkább újra a szuper nehéz kirakóssal foglalkozok. Eddig csak pár darabot sikerült csak összeilleszteni. Ez így hosszú lesz.
Végül a nagy csöndben összegyűjtöm a bátorságom és rászánom magam, hogy közöljem vele; ma este nem számíthat rám. Nem mintha ha nagyon akarnám, nem tudnék itt lenni vele, de... erre szükségem van és ezt nagyon jól tudom. Muszáj beszélnem valakivel és kiszabadulnom ebből a házból, amit egy-egy percben minden ellenére kész börtönnek érzem. Ráadásul mintha egy rohadt öv szorulna néha a torkomra, amit nem tudok úgy letépni, mint az elődjét, a nyakkendőt.
- Tudom, hogy nem örülsz neki - mondom ki az észrevételem gondolkodás nélkül és egy pillanatra hagyom az egész ragasztgatást a fenébe. Bármilyen nagy is most a kényszer, hogy mégis maradjak, nem mondok le a programról. - Még maradok - válaszolok nem túl magabiztosan. - Ezt összerakom és... nem tudom. Megvárom, amíg besötétedik - vonok vállat, de továbbra sem folytatom a kirakót, csak nézek rá tanácstalanul.
- Ne csináld, kérlek... - csúsztatom a kezem a combjára, miközben le nem veszem róla a szemem. Csak egy rohadt mosolyt várok tőle. Biztosítékot, hogy elhiggye, csak ma estére lépek le, nem örökre! - Bébi... - döntöm oldalra a fejem. Én tényleg próbálkozok. Rohadtul próbálkozok!

Egy apró mosollyal nyugtázom, hogy azért csak hallgat rám és nem a földön ül a megjegyzésem után. Nem mintha ez az egész a komplett hangulaton túl sokat javítana. A továbbiakban is mindenben én érzem magam hibásnak és neki eszében sincs megkönnyíteni a dolgomat.
- Nem mondtad, de attól még tudom - válaszolom egy grimasz kíséretében, de talán jobban tettem volna, ha hallgatok. Még csak... mennyit is mondott? Három? Négy hét? Talán. De már most nem bírok eligazodni rajta! Ráadásul ötletem sincs, hogy mit tehetnék, hogy jobb legyen és ne érezzem magam egy rohadt börtönben mellette, ahol én vagyok a rossz fiú.
Egy perc múlva szinte repesnék a boldogságtól, hogyha hagyna a saját fejemben elveszni és nem rángatna ki azzal, hogy összeszedi a papírfecniket. Nagy levegőt kell vegyek, hogy ne kezdjek egy kiabálni. Nagyon nem lesz ez így jó a közeljövőben!
- Mondjuk azért, hogy ne csak egy kib*szott rémálom legyen az egész... Bár az talán jobb lenne. Azzal még megbirkóznék - motyogom az orrom alatt, ahogy megdörzsölöm az arcom. Remélhetőleg úgy beszéltem a tenyerembe, hogy ő egy rohadt szót sem hallott belőle. Eszemben sincs még tovább rontani a helyzeten.
Az egész hülyeség ellenére mégis egy perc múlva már a combjára siklik a kezem és kérlelem, hogy ne duzzogjon és ne akarja elérni, hogy maradjak. Fogalma sincs, mennyire mehetnékem van és mennyire szükségem van egy kis szabadságra. Hiába az elmúlt egy hét, amikor minden este kiütöttem magam... akkor unalomból volt, most viszont szükség.
De hiába minden, ő feláll mellőlem, a kezem lecsúszik a combjáról és tehetetlenül nézem, ahogy kidobja a papírdarabokat. Nagyot sóhajtok. Majd újra. Már meg sem próbálok tenni ellene. Csináljon, amit akar. Nekem ez nem megy. Feladtam. És ez csak rosszabb lesz?!
- Mit? - nézek fel rá, majd a lehulló képre, ahogy visszajön hozzám. Nagyokat pislogok, de nem nyúlok az elém került ultrahangképért. - Értem...
Fogalmam sincs miért nem vagyok hajlandó megfogni. Csak ott hever előttem én pedig bámulok rá. Jobb ötlet híján inkább felnézek és én is produkálok valami mosolyféleséget.
- Egyéb meglepetés mára? - kérdezem tőle és felállok a földről. A kép viszont ott marad.
- Tényleg indulok lassan - jelentem be végül és akaratlanul az ajtóra nézek, hogy ott van-e még a helyén a kijárat. - ... és talán ezt vinném magammal - hajolok le mégis és veszem a kezembe a "bizonyítékot". Azt viszont eszemben sincs említeni, hogy mikor jövök vissza. Fogok, ez tény, de... nem akarok neki ígérgetni. Nem valószínű, hogy be tudnám tartani.

Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg magammal kellene vinni a képet. Az ilyesmit a büszke apukák szokták magukkal cipelni, vagy tévednék? Nem hiszem. Mégis amint rábólint a dologra már el is tüntetem a zsebemben és... na igen. Most kellene elbúcsúzni és rövid időn belül eltűnni. Addig, amíg nem tör ki újabb balhé. Végül ő az, aki megszólal és én állok szótlanul előtte. Szinte minden szava után bólintok egy aprót és mikor elhallgat, nekem kellene beszélni. Megígérni, hogy itt leszek holnap... írok neki egy levelet... egy rohadt cetlit... De csak nagy nehézségek árán nyögök ki pár szót. Úgy látszik a nagy színészi tehetséges most hanyatlik.
- Visszajövök. Ahogy ma is megtettem - mondom végül, mégis apró ígéretet téve neki. Azt persze nem teszem hozzá, hogy minden attól függ, este mennyire ütöm ki magam. Nem tervezem nagyon, de attól még megtörténhet.
Részemről ez az ígéret volt a búcsú. Nem hiszem, hogy vagyunk most éppen olyan jóban, hogy bármi más legyen. Ezért is lep meg, amikor meghallom azt a két szó, szinte suttogva. Halvány mosoly jelenik meg a szám szélén.
- Mindig... - felelem, ahogy a keze a mellkasomra siklik. A vadsága egy pillanatra letaglóz, de ettől eltekintve, szinte azonnal képes vagyok viszonozni.
Ahogy a hajamba túl, már épp kezdeném azt érezni, hogy talán mégsem kell megelégednie pár csókkal, amikor is elhúzódik és én csak a levegőt markolom. Nagyot nyelek és beharapott szájjal nézek rá. Miért nem bírok kinyögni egyetlen szót sem, ami beillene egy tényleges búcsúnak? Talán mert azzal azt igazolnám, hogy nem jövök vissza.
- Holnap, bébi - mosolyodok el fájdalmasan és a következő percben már az ajtó túloldalán vagyok. Egy másodpercre visszanézek és a tekintetem megakad a repedésen, de nem törődök vele. A kép kivételével, ami a zsebemben lapul, minden mást, ami ezzel a őrülettel kapcsolatos, most magam mögött hagytam. Irány előre!