Tényleg kezdem úgy érzeni, hogy beleszoktam ebben az egész, családapa szerepbe. Hiába az alváshiány és az ébren töltött éjszakák, amiket Hunter végigordít. Jó tudni, hogy bármilyen rohadt fáradt is vagyok, amin csak ront a munka, ha hazaérek, vár valaki és nem egy lyukba megyek, ahol a matracon heverve tölthetem az estéimet. Nem akarom többé azt az életet, amim régen volt. Akkor sem, ha az több szabadidővel és balhékkal járna, amiknek minden percét élvezem. Nincs már rá szükségem. Nem mondom, hogy néha nem esik jól kikapcsolódni, de más módon teszem, mint régebben. Minden úgy jó, ahogy van és nagyon remélem, hogy mostantól a legnagyobb bajunk az lesz, hogy Hunter sokat sír. Majd kinövi. Lehet, hogy a mi hibánk, hogy ennyire hisztis. Hiszen minden apró nyöszörgésre már félbe is hagytuk, amit csináltunk és mentünk hozzá. Persze most már hiába is változtatnánk, nem sok értelme lenne. A fáradtság miatt már nem ugrunk elsőre, de attól még ott vagyunk.
Szóval minden egész szépen alakul és így egy hónap munka után megengedhetem magamnak, hogy új szokásokkal gyarapítsam a hétköznapokat. Egy nagy köteg pénzzel a hátsó zsebemben megyek végig az utcákon, de nem egyenesen haza. Egy sörrel ünnepelem meg az első fizetésem, majd egy kisebb csokor rózsát veszek a közeli virágboltban. Azt hiszem, mostantól fogva így fogom csinálni. Minden fizetéskor, a hónap elején ezzel fogok hazaállítani. Egyszer talán majd egy gyűrűt is csatolok az egész mellé. Tény, hogy egyre többet jár ezen a lehetőségen az agyam. Tudatni akarom, hogy ő az enyém. Most és mindörökké, mint valami elcsépelt, nyálas filmben. Fene se hitte volna, hogy én képes vagyok így gondolkozni.
Most viszont még csak a csokor marad. Tényleg nem túl nagy, csak pár szál, de úgy hiszem, hogy elég lesz. Nem akarok több száz szálat, csak ezt a tízet. Nagy, elégedett vigyorral fordulok be az utcánkba. Még csak most sötétedig, úgyhogy igazán időben végeztem ma így mindennel összekötve. Ettől függetlenül, a csokrot a hátam mögé rejtem, gondosan ügyelve arra, hogy ne látszódjon belőle semmi és irány a házunk. Egy szót sem szólok, tekintettel arra, hogy Hunter talán alszik. Gyors pillantás a konyhába. Senki. Hunter szobája. Senki. A fürdőszoba is üres, hiszen nem hallatszik csobogó víz hangja. A hálószobánkban viszont megtalálom őket. Nagyokat pislogok és nem vagyok hajlandó észrevenni az egyértelműt.
- Elutazol, vagy ez mind adomány valami...? - kezdek bele, de aztán képtelen vagyok befejezni. Eddig bírtam figyelmen kívül hagyni a könnyeit. Ott állok az ajtóban és nem lépek beljebb. Nem bírok. Értetlenül bámulok rá, a kezem még mindig a hátam mögött a csokorral és azon agyalok, hogy vajon mi a fenét csináltam már megint?

Esküszöm, hogy nem szándékosan csinálom! Nem tervezem úgy a napjaimat, hogy na akkor ma veszekedni fogunk, holnap pedig teremtek egy új okot, ami majd a következő pokoli vitát indítja el. Tényleg nem csinálok semmi ilyesmit. Szinte csak miattuk élek. Persze hibázok. Szinte állandóan kiderül, hogy mégsem megy nekem ez az egész és itt meg itt is rontottam. Amikor pedig ő is rájön erre, kész a baj. Mint most is. Fogalmam sincs, most éppenséggel miért akadt ki és mi rosszat tettem. El nem tudom képzelni. Próbálok én rájönni, de az agyam állandóan csak azt szajkózza, hogy nem hagyhatom elmenni. Nem hagyhatom, hogy elhagyjon. Képtelen vagyok már a gondolatot is elfogadni, hogy kisétáljon az életemben a fiammal együtt. Nem történhet meg.
Ezért is szalad ki az egyik leghülyébb kérdés a számon, amit csak most feltehettem neki. Csomagol, ezt a hülye is látja, mégis próbálok valami elfogadható magyarázatot keresni, mert az, hogy költözik, az nem az. Számomra nem. Mikor a választ megkapom, még jobban szorítom a hátam mögött tartott csokrot, miközben az agyam csúcssebességgel pörög.
- Nem - vágom rá könnyedén, pedig a gyomrom görcsben áll és továbbra sem mozdulok az ajtóból. Pedig be kellene mennem. Odalépnem hozzá és magamhoz húzni. Sőt, így kellett volna indulnia az itthon töltött perceknek. Egy nagy csókkal, amit a rózsákért kapok.
Valahol még mindig reménykedek abban, hogy az egész egy rossz álom. Ha viszont ébren vagyok, akkor ez csak félreértés. Poénkodik. Csak... csak valami másért pakol és a sírástól vörös szemeket csak én képzeltem bele. De nagyon úgy tűnik, hogy itt nincs semmiféle tévedés. Valamit elrontottam. De piszkosul. Viszont nem adom fel ilyen könnyen. Nem várhatom csendben, hogy befejezze a pakolást aztán kisétáljon. Úgyhogy végre mozgásra bírom a lábaimat. A kezem ott marad a hátam mögött, de legalább már odalépek hozzá. Nem túl közel. Inkább Hunter felé húzok. Szeretném megpuszilgatni és elmondani, hogy hazajöttem. De inkább nem teszem meg. Nem bírom levenni a szemem Roxyról.
- Mit csináltam? Mit rontottam el? - teszem fel az egymillió dolláros kérdést, ezzel megadva az esélyt, hogy az időzített bomba felrobbanjon benne. Tudom, hogy emlékeznem kellene. Tudni a választ a saját kérdésemre, de bárhogy is erőltetem az agyam, nem találom az okot.
- Esküszöm, hogy jóvá teszem. Kiengesztellek. Bármit megkapsz, amit kérsz! - Akkor sem mehet el! Bármit is tettem, nem... nem... és nem!

Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy mi lenne most a legokosabb lépés a részemről. Az, ha addig ütném, ameddig él és mozog, vagy ha egyszerűen csak hagynám az egész pakolást a büdös francba, felöltöztetném Huntert, és úgy itt hagynám a gyerekkel együtt, hogy garantáltan nem látna többet minket?! Képtelen vagyok akárcsak egy percnél is tovább egy légtérben maradni vele. Annyi a kétely, a bosszú és fájdalom, hogy az már szinte valósággal fáj. Egyre csak úgy érzem, hogy meg fogok fulladni, ha tovább itt kell maradnom, és ha mindezek fejében még a harmatgyenge, hihetetlen, röptében kitalált magyarázkodását is végig kell hallgatnom.
Többet már nem vagyok rá kíváncsi. A mai naptól kezdve azt csinál, amit akar, ott baltázza el a szerencsétlen, patkány kis életét, ahol csak akarja, de engem nem fog megint hátba szúrni, azt meg főleg nem fogom hagyni neki, hogy elrontsa a fiam életét, ami szinte még el sem kezdődött. Nem akarom, hogy Hunternek ilyen semmirekellő bűnöző apja legyen! Nem akarom, hogy rossz példa legyen előtte, és hogy ő is olyanná váljon, mint David. Egyszerűen csak egy normális életet akarok neki, és ha ehhez az kell, hogy soha többet ne találkozhasson az apjával, akkor habozás nélkül képes vagyok mindennemű kapcsolatot megszakítani vele Hunter érdekében. Fájdalmas meghozni egy ilyen döntést, és tudom, hogy még nagyon sokáig fájni is fog, és talán ezek a sebek soha nem fognak már begyógyulni, de vigasztal a tudat, hogy ezzel csak jót teszek a fiamnak, és ennél most nincs fontosabb. Az én boldogságom bőven ráér!
-Tágíts a gyerektől és tőlem is! Még egy lépés, és eltöröm a lábad! - Úgy ugrok fel ültő helyemből a váratlan közeledésére és kezdek el védelmezően Hunter felé hátrálni, mintha éppen élet-halál harcot vívnánk.
-Nem. Kizárt! Ezt már semmivel sem fogod tudni jóvá tenni soha! Ezúttal túl messzire mentél... - Nézek a szemeibe most először mióta belépett az ajtón. A testtartásom továbbra is védelmező, ahogy Hunter mellett szobrozok. Az arcomról egyetlen egyfajta, és mindenki számára egyértelmű érzelem olvasható le, miközben megfeszült állkapoccsal, és összepréselt ajkakkal próbálok gátat szabni a könnyeimnek.
-Még igazán elnéztem neked az éjjeli kimaradásokat, azt hogy nem voltál hajlandó megmondani, hogy milyen melót találtál, ráadásul mindezek fejében még abba is belementem végül, hogy Jack maradjon, de az a fegyver... nos, az volt az utolsó csepp a pohárban! Nem bírom tovább a hazugságaidat! Miben hazudtál még nekem?! - Kérdezem követelőzően, ahogy kezeim ökölbe szorulnak mellettem, ajkaim pedig remegni kezdenek.

Elég hamar kiderül, hogy nincs itt semmiféle félreértés. Már csak abban bízhatom, hogy ez álom, de hamar az is kiderül, hogy nem így van. Ahhoz túl nagy a fájdalom, amit érzek, amikor rám kiabál, hogy menjek távolabb. Mi a jó büdös francot rontottam el, amiért ennyire félti Huntert? Miért akarnám én bántai a fiamat, vagy őt? Nem értem, tényleg nem értem, akkor sem, ha a falba verem a fejem. Elrontottam valamit. Ez az egy tiszta. Na de, hogy ennyire?!
Nem akarom, hogy elhagyjon. Bármit, tényleg bármit hajlandó vagyok nekik megadni, csakhogy maradásra bírjam. Ennek ellenére, a kirohanása után teret adok neki és egy lépést hátrálok, miközben újra és újra a fiamra téved a tekintetem. Milyen békésen tud aludni, miközben a való világ körülötte összeomlik. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg itt az apokalipszis és én ebbe bele fogok halni. Persze eszemben sincs ezen agyalni most. Sokkal inkább kimondom, hogy bármit megadok neki, amit csak kér, de mielőtt már kiejtené az első szót, már tudom, hogy ide ez kevés. Komolyan nincs visszaút és eljátszottam az életem? De mivel?
Nem maradtam ki olyan sokat, mint ő most azt látja. Egy, vagy talán két alkalommal, csak a meló miatt tettem! Nem inni mentem, nem a haverokkal találkoztam és nem kerestem a bajt. Azért csináltam, mert megtaláltam azt az állás, ami fizet is rendesen és hajlandó volt felvenni. Nem árultam el neki, hogy pontosan mi is a munkám, de... nem hiszem, hogy elfogadta volna. Tényleg ez A baja? Aztán persze kiderül, hogy közel sem ilyen egyszerű a helyzet. A kib*szott fegyver, amit megvetettek velem. Hát persze. Kivételesen hazahoztam. Mondhatnám azt, hogy nem az enyém, de nem sokat javítana a helyzetemen.
- Nem öltem meg senkit, ha erre gondolsz. Még csak el sem sütöttem soha. Nincs is megtöltve... - mondom végül a klisé szöveget és nagyon remélem, hogy ez nem őrjíti meg még jobban. Ez a pár szó után mégsem folytatom. Nem fogom tudni meggyőzni ennyivel, bármennyire is szeretném.
- Higgy nekem, én... - majdnem kimondom, hogy nem hazudtam, de aztán mégsem teszem. Próbálhatnám azt állítani, hogy nem hazudtam, csak nem mondtam el, de ezzel végképp semmire sem mennék most nála.
- Kérlek, bébi! - tárom szét a karom, benne még mindig a csokor. De már nem akarom odaadni neki. Nem azért, mert meggondoltam magam, egyszerűen csak tudom, hogy úgyis hozzám vágni szinte azonnal. Nincs kedvem aztán még esetleg a véletlen ott maradt tüskéket az arcomból szedegetni. Úgyhogy a rózsák landolnak a földön én pedig félig kitárt karokkal állok előtte.
- Ne menj... - suttogom, majd nagyot nyelek. Szinte látom magam előtt, ahogy a világom bomlani kezd. Tekintetem hol rá, hol az apróságra siklik és azt hiszem, most van az, hogy képes lennék térdre borulni előtte és úgy könyörögni.
- Visszaviszem a fegyvert, csak... Maradj. Maradjatok - teszem még hozzá, de a folytatásra képtelen vagyok vagy egy percig. Azalatt fogva tartom a tekintetét, és rájövök, hogy tehetek bármit, nem fogja meggondolni magát.

Egy-egy percig azt hiszem, hogy nekem esik. Nem kételkedek benne, hogy képes lenne tényleg ütni, hogyha nem hátrálnék el. Még pár szavam után is azt hiszem, hogy ez lesz a reakciója, de nem. Mégsem tudom ennek örülni. Inkább venné elő a nagy tudományát, ha ezzel kiválthatnám, hogy elhagyjon. Azt nem tudnám elviselni. Mégis úgy tűnik, hogy minden hiába. Magyarázhatok neki, könyöröghetek, teljesen felesleges. Egy szavam se hazugság, amit kimondok, de megértem, hogy nem hisz nekem.
- Ismersz - állítom az ellenkezőjét, szinte azonnal. - Tudod, hogy mindenre megvan az okom, bármit is teszek. Tudod, hogy nem szereztem volna fegyvert, ha nem lenne muszáj. Tudod, hogy ha valamit nem mondok el, csak azért van, mert jobb úgy neked. Tudod, hogy szeretlek titeket - állítom, de a hangom egyre halkabb, ahogy a végére érek. Nem azért, mert kevésbé vagyok magabiztos, mint eddig. Minden, amit kimondok igaz és teljesen komolyan gondolom.
- Ne várd, hogy feladjam és még csak ne is próbálkozzak - mondom szinte suttogva, de remélem, azért meghallja. Mégsem mozdulok, amikor elindul a gyerekszoba felé. Hagyom, hogy menjen, de a szemem rajtuk tartom. Próbálok gondolkozni, de Hunter sírása nem igazán könnyíti meg a dolgom. Nem mintha teljes csendben képes lenne valami zseniálisat kitalálni.
Egy perc telik el majdnem, miközben én ott állok mozdulatlanul és nézek arra, amerre ők eltűntek a szemem elől. Hogy ezután ilyen legyen a ház? Hogy órákon át bámuljam a bejárati ajtót, ahol kisétáltak? Nem. Azt már nem. Ha megállítani nem tudom őket, akkor sem... akkor sem mennek innen sehova!
Magabiztos léptekkel indulok meg a gyerekszoba felé, de az ajtóban szintén megtorpanok. Onnan beszélek, elfoglalva az egészet, hogy kénytelen legyen végighallgatni. Nagyon remélem, hogy legalább erre rábólint. Elég egyértelmű, hogy gyűlöl és minél messzebb akar lenni tőlem, úgyhogy remélhetőleg az ajtót sem közelíti meg, amíg én az útját állom.
- Maradtok. Mind a ketten - jelentem ki határozott hangon. Nem tudom, honnan szedem az erőt, miközben úgy érzem, hogy darabokra hullok. Sok élet vagy érzelem nincs a szavaimban. Mintha csak egy cikket olvasnék fel éppen.
- Itt maradtok. Miattatok vettem ezt a kócerájt. Nem azért, mert én vágytam rá. Mindent fizetek... - kezdem, majd egy pillanatra elakadok, amikor előtör a bizonytalanság. - Ha nem akarod, hogy a közelben legyek eltűnök, de nem engedem, hogy innen elmenjetek - fejezem be, a tekintetét keresve. Nem mintha ragaszkodnék ahhoz, hogy sírni lássam. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy tudja, teljesen komolyan gondolom. Még mindig nem akarom elveszíteni. Nem akarom feladni. De ha egy percre abbahagyná a pakolást és beleegyezne, hogy maradjanak... így legalább tudnám, hogy jó helyen lesznek.
Fogalmam sincs arról, hogy milyen rohadt nehéz lesz kisétálni innen, de megteszem, ha ezt akarja. Abba inkább nem gondolok bele, hogy mi lesz utána. Mi lesz azután, hogy csukódik mögöttem a bejárati ajtó? Fogom még látni a fiam? Tarthatom még a karomban? És Roxy? Csókolhatom még valaha? Már most gyűlölöm az időt, amit nélkülük kell majd töltsek, de...

Hihetetlen szavai hallatán érzem, hogy újra előtörni kívánkozik belőlem egy kárörvendő, kínos kacaj, amit végezetül egy hitetlen fejrázással, és szemforgatással űzök el. Talán még az időközben elmorgott szitokszavakat is meghallotta, ahogy félhangosan felhorkantam az orrom alatt. Már tényleg nincs mit mondanom neki. Eljátszotta a bizalmamat nem egyszer, nem kétszer, és ezzel a maival végleg betelt a pohár. Biztos én is ugyanannyira hibás vagyok abban, hogy végül idáig jutottunk, de a bűneimnek a száma koránt sem közelíti meg az övéit. Egyszer sem léptem félre, egyszer sem hazudtam neki fontos dolgokról, és soha nem vettem a bátorságot arra, hogy kimaradjak egy-egy húzós éjszakára, miközben a gyerekünk magatehetetlenül bömböl éjt nappallá téve a kiságyában, mert éppen a hasfájós korszakában van, vagy azért, mert éppen ahhoz van kedve... Már bánom, hogy hagytam magam ennyire elcsábulni. David mindig is egy vandál, adrenalinfüggő kölyök volt, és a mai nappal bebizonyosodott, hogy örökre az is marad, függetlenül attól, hogy huszonegy, ötven vagy éppen nyolcvan éves, igaz, ha így folytatja, még a harmincat sem fogja megérni... De lapozzunk. Azért nem fogom a halálát kívánni. Így is eléggé fáj, hogy le kell zárnom egy olyan fejezetet az életemben, amiben ő is főszereplő, és ami igen sok sorsfordító eseményt, történést hordoz magával. Én tényleg sokáig bíztam még abban, hogy idővel majd egy kicsit megváltozik, de úgy néz ki, hogy túl naiv voltam, és túlságosan is szeretem még mindig. Életem eddigi talán legnehezebb feladata lesz elengednem őt, de muszájezt tennem!
-Nem nem nem, és nem! Nem ismerlek, és ne gyere itt nekem a már ezerszer átnyálazott klisé dumáiddal! Annyiszor hittem már neked, mindig, minden hibád után új lappal indíthattál, de mára már belefáradtam. Egyszerűen megőrjít, hogy hazudsz nekem, és hogy azt gondolod, hogy attól mert még rá vagyok kényszerülve arra, hogy be legyek zárkózva a négy fal közé Hunterrel, nem fogok semmit megtudni a koszos kis dolgaidból. - Vágom a fejéhez a tőlem telhető legőszintébben, és már abból is sejtheti, hogy tényleg feladtam, hogy már nem kiabálok vele, és nem állok le hosszú, nyakatekert vitázásokba, hanem egyszerűen csak menni akarok. Menekülni innen!
Egész könnyen átviszem a másik szobába a kezemben sírdogáló fiamat, de ami utána jön, az túltesz mindenen. Reszketeg, ideges sóhajjal hagyom abba Hunter öltöztetését -aki nem mellesleg még mindig keservesen sír-, és lehajtott fejjel, összeszorított szemekkel megtámaszkodom a pelenkázó két oldalán.
-David, én nem akarok egy olyan házban élni, amihez csak az emlékek kötnek, és amit nem mellesleg te vettél. Ergo, ez a ház a tiéd! Én majd visszamegyek Hunterrel anyáékhoz... - Suttogom gyászosan, majd elkeseredetten odahajolok a látszólag megnyugtathatatlan fiamhoz, hogy adhassak egy gondoskodó, hosszú puszit a kivörösödött kis arcocskájára.
-Jól van bébi, semmi baj, mindjárt kész vagyunk... - Suttogom a füle mellett, ahogy újra megérzem a fojtogató érzést a torkomban és a visszanyelt könnyeimet.

Tényleg ennyire elb*sztam volna? Egyszerűen nem tudom elhinni. Nem várhatja el tőlem, hogy csak úgy feladjam és álljak félre az útból Nem hagyhatom őket kisétálni az életemből! Azzal egyelőre próbálok nem foglalkozni, hogy talán fél tőlem. Legalábbis Huntert félti, pedig jól tudja, hogy soha nem tudnék ártani neki. A fegyver sem azért volt. Még egyszer sem töltöttem meg, mióta megvan és nem is tervezem. De hiába állnék le és magyaráznám neki, nem értené meg.
- Nem ezt akartam... nem akartalak bántani... nem... - képtelen vagyok bármi értelmeset is megfogalmazni. A fejemben káosz uralkodik. Egy mondat sem áll össze egésszé, így jobbnak látom befogni. Persze nem adom fel és még mindig nem tervezem hagyni, hogy kisétáljon.
Ennek ellenére hagyom, hogy elinduljon a gyerekszobába. Annyira szeretnék utánanyúlni és visszatartani, de nem teszem. Összekapom magam és megkeresem az egyetlen dolgot, ami még elfogadható számomra. Ezzel a tervvel megyek végül utána és állok meg a gyerekszoba ajtajában. Teljesen nyugodt hangon beszélek, mintha nem is arról lenne éppen szó, hogy hajlandó vagyok kisétálni az életükből, ha azt kéri. Már valahogy abban sem tudok reménykedni, hogy csak úgy meggondolja magát.
- Mintha én akarnék... - suttogom magam elé. El nem tudom képzelni, hogy milyen lesz egy nap itt nélkülük. Nem is akarom. biztos, hogy nem fogok maradni, ha ők mennek. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, de itt nem fogom kibírni.
De egyelőre talán még jobb nem ezzel törődni. Még talán van egy kis esélyem. Egy nagyon kicsi. Úgyhogy összekapom magam, de nem sikerült olyan rideg hangon beszélni, ahogy eddig.
- Nem kell nekem a ház. Miattatok vettem a fenébe is! - beszélek, de kezdem belátni, hogy nem tudom meggyőzni. Erről sem. Talán odaléphetnék hozzá, de azt hiszem, itt már az sem segítene. Úgyhogy jobb híján az ajtófélfába ütök. Nem érzem a fájdalmat, de fogadni merek, hogy sikerült szilánkosra törni a kézfejemben a csontot. Nem érdekel. Most nem. Más sokkal jobban fáj.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom. Szeretlek titeket - beszélek, de már elindulok vissza a hálószoba felé. A táskába csomagolt dolgai még ott vannak én pedig gondosan elrejtem a halomban a kis köteg pénzt. Minden egyes zöldhasút, amit ma kaptam fizetség gyanánt. Ezzel le is zárom az egészet. Képtelen vagyok tovább küzdeni. Később veszettül bánni fogom és magamat fogom hibáztatni az egész miatt, de most csak azt érzem, hogy nem megy tovább. Ott állok az ágy mellett a falnál, csukott szemmel és még egy kicsit próbálom tartani magam.

Azt ő sem gondolhatja komolyan, hogy nem próbálom meg marasztalni. A magyarázataim lehet, hogy nem sokat - vagyis lósz*rt sem - érnek, de attól még próbálkozhatok. Lehet, hogy erővel nem tarthatom itt, mert ez nem igazán lenne jó módszer, de tényleg mindent beleadok abba, hogy meggyőzzem. Nem mehet el! Nem viheti el Huntert! Ha mégis megtörténik, nekem eszemben sem lesz itt maradni, ebben a házban. Persze lehet, hogy egy-egy estét itt fogok szenvedni ahelyett, hogy nekivágnék az utcáknak, de hosszú távon...? Fogalmam sincs, mi lesz. Inkább alszok majd valahol a parkban vagy tudom is én. Nem azért vettem a házat, hogy egyedül bolyongjak benne, de nem is kényszerből. Így akartam. Tényleg... így. Miattuk. Mert azt akartam, hogy minden jó legyen és ha lehet, akkor tökéletes.
Erre most tessék.
Minden széthullik.
Én pedig hagyom.
Mi mást is tehetnék már? Nézem őket, hallgatom a fiam keserves sírását, majd miután kifogyok a szavakból és végképp nem bírom tovább beleütök a hozzám legközelebb eső falba. Arra már inkább nem reagálok, amit erre mond. Nem azért tettem, hogy megsajnáljon. Inkább azért, mert... szégyellem bevallani, de attól féltem, hogy őt ütöm meg vagy hasonló. Az pedig nem történhet meg. Persze ezt nem közlöm vele. Nem mondom el neki, hogy miért öklöztem inkább a falat. Helyette átvonulok a - volt? - hálószobánkba és elrejtem a két köteg pénzt, amit ma fizetségként kaptam és próbálom emelt fővel várni és lehetőleg majd elviselni, ahogy bejön is és végleg kisétál a házból. Csoda lenne, ha minden olyan könnyen menne. Csoda lenne, ha nem venné észre a pénzt. Csoda lenne, ha én nem úgy vágnék vissza, ahogy.
- Vagy magaddal viszed, vészhelyzetre, vagy esküszöm, hogy nem engedlek el innen! - mondom, de a hangom nem emelem meg. Mégis kétsége sem lehet afelől, hogy komolyan beszélek. A fájdalmat, amit érzek, elnyomja a hangomból kicsendülő fenyegetés. Hiába nem így terveztem. Semmit nem így terveztem. De most már akkor így csináljuk. Ő csak fogja a pénzt és vigye. Sétáljon ki innen a fiammal együtt. Hagyni fogom. Esküszöm, hogy visszafogom magam és hagyom menni. Ha elteszi a pénzt. Ha mégsem? Nos, fogalmam sincs, hogy tényleg képes lennék-e bántani. Nagyon remélem, hogy nem.
- Csak tedd el és... - húzz innen. Jönne a folytatás, de persze, hogy nem bírom kimondani. Az úgy hangzana, mintha én akarnám elüldözni. Az pedig a világ legnagyobb baromsága lenne! Soha, de soha nem akarnék nélkülük élni. Fogalmam sincs, hogy fogok most megbirkózni majd az új helyzettel. Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarok-e egyáltalán. Szükségem van rájuk, de ezt hiába is közölném, nem mennék vele semmire.

Minden tőlem telhetőt megteszek, de úgy tűnik, semmi nem jó. Bármivel próbálkozok, minden marad ugyanolyan, vagy csak még rosszabb lesz. Kedves akarok lenni, mentegetőzök, magyarázkodok... meg akarom győzni, hogy szeretem őket... megígérnék akármit... nem válik be. Semmi nem válik be! Én pedig lassan kifogyok az ötletekből. Egy részem már tudja, hogy feleslegesen teperek továbbra is, de az nem lehet, hogy csak úgy feladjam. Mégis eljön az a pont, amikor kénytelen vagyok. Nem húzhatom tovább az időt. Nem állhatom el az útját és tarthatom itt akarata ellenére.
Mégsem vagyok képes csak úgy elengedni. A gyerekszoba küszöbéről mégis átsétálok a hálószobánkba, ahol a táskája van már majdnem tele ruhákkal. Nem érdekel, hogy az minden pénzem, amit a kezemben szorongatok. Becsúsztatom a köteget a táskába. Az annyira lényegtelennek tűnik, hogy ezután én miből fogok költeni, ha ennivaló kell vagy a házat kell fizetni vagy... Semmi nem számít már. Minden értelmét vesztette és ő még hiába mászkál itt, hiába hallom a fiam sírását, már most úgy érzem, elveszítettem. Mert ez az igazság.
Már most azon jár az eszem, hogy megtettem-e mindent. Egy részem azt mondja, hogy igen. A másik viszont kiabál velem és ordítja, hogy mekkora idióta vagyok, amiért feladom és csak állok a fal mellett. Nem tervezem utóbbira hallgatni, mégis ez a gondolat vezérel valamilyen szinten, amikor Roxy kapásból kiszedi a pénzt. Megfenyegetem. Nem tudom, hogy képes lennék-e beváltani a szavaimat, de muszáj volt rávegyem, hogy mégis magával vigye. Többet viszont nem szólok. Egy rohadt szót sem ejtek ki a számon. Látni akarom majd Huntert, így megadom magam és hallgatok. Akkor is, amikor a legvégén a fejemhez vágja, hogy kezeltessem magam. Ha tudná, hogy már próbálkoztam vele és semmit sem ért. Velük viszont jól voltam. Képesek voltak elhitetni velem, hogy minden rendben van velem és... boldog voltam.
Most pedig csak elrogyok a földre és bármekkora szégyen is, miután elmennek, sírok. Aztán férfihoz méltón leiszom magam

And I will love you, baby - Always