Dave & Sabrina - Utánunk... izé előttünk a tűzözön

Tárgy: Dave & Sabrina - Utánunk... izé előttünk a tűzözön 22.11.13 21:15

Én nem tudom ennyire könnyen kezelni azért ezt az egészet, főleg ahogy nekem esett, nem lehet csak úgy elfelejteni egyik pillanatról a másikra. Sokat enyhít persze rajta, hogy egyébként rendes volt velem, és utána kimentett, meg segített is nekem, de azért nem törlődik teljesen a memóriám így hirtelen. És egyáltalán nem esik jól, amit utána mondd, mégha nem is gondolta igazán komolyan. Ez azért nálam elég kényes pont, mégha nem is tudja, és nem tudom csak így könnyedén kezelni.
- Nem a Marson, Londonban és tudom, hogy ez milyen város, de... de hidd el, nem önszántamból vagyok itt, távol minden barátomtól. - húzom el kicsit a számat. Olyan rohadtul egyedül vagyok és ez igenis pocsék érzés, és akkor még azon is agyaljak, hogy egyébként az egész hely veszélyes és jobb lenne ki se tennem a lábam az utcára, ha nem akarok bajba kerülni, vagy nem "szép" emberekkel találkozni? Nem, ezt inkább próbálom figyelmen kívül hagyni. Persze Londonnak is vannak húzósabb részei, de ahol én laktam az nem volt ilyen, és most itt azért minden új és szokatlan. Igenis baromi nehéz belerázódni. Az a mázlim, hogy a szüleim nem korlátoztak szobafogságra, mert bíznak bennem, hogy nem csinálok hülyeséget. Nem nagyon szoktam, sosem kerültem még bajba, és most sem volt direkt. Már tudom, hogy eleve nem szabadott volna egy ilyen kihalt környékre eljönni, de hát itt volt a lemezbolt, ahova meg el akartam jönni. Tényleg nem értem, hogy miért gond neki, hogy taxit akarok fogni, miért ütközik meg ezen ennyire, de hát biztos jó oka van rá, bár úgy fest, nem árulja el. Viszont a kórház ötlete se tetszik neki, és megint kissé erőssé változik a modora.
- Hát jól van, a te lábad, nem szólok bele. - rántom meg kicsit a vállam. Nekem ez durva, nem nagyon voltak még sérüléseim, legalábbis abból az időszakból, amire emlékszem, előtte meg passz. Én tuti, hogy orvoshoz mennék egy ilyennel, biztos adnak rá valami krémet, és rendesen sínbe teszik, vagy valami, hogy hátha komoly a baj. Egy röntgen sem árt, de hát ő tudja. Nem fogok erősködni, mert láthatóan a háta közepére sem kíván egy orvost. Leheletnyit elpirulok, amikor visszakérdez, és még nevet is. Sikerül azért felfogni, hogy mit is mondtam, és ez így azért tényleg furán hangzik.
- Én... én nem úgy értettem. - zavart mosollyal szorítom magamhoz a lemezeket. Lassan tényleg leengedhetném rendesen a szatyrot, de valahogy jó azokba kapaszkodni, mintha én nem is tudom védelmet adnának. Bár nem tudom, hogy mi elől, mert tőle nem félek, vagyis nem nagyon... őszintébben mondva, fogalmam sincs, hogy mit gondoljak, mert olyan nagyon végletes a viselkedése, mint a fene. Egyszer durván dühös, máskor kicsit mosolyog, aztán paprikás a hangulata, majd nevet. Azért ezen egyáltalán nem könnyű kiigazodni.
Az megint csak kissé megijeszt, amikor simán kilép a taxi elé és az csikorogva fékez le. Én tuti nem csinálnék ilyet, mi lett volna, ha még el is ütteti magát? Az már azért talán neki is sok lenne már. Mindenesetre beszállok és gyorsan oda is adom a hitelkártyát, mert hát nehogy azt higgye a pasi, főleg a kinézetünk alapján, hogy valami utcakölykök vagyunk.
- Én nem félek tőled... - jó ez nem hangzott olyan magabiztosan, mint ahogy mondani akartam. Bele se gondolok abba, hogy az, hogy én fizetek helyette bárkinek gond lehet, vagy furcsa mondjuk a sofőrnek és határozottan értetlenül nézek a srácra, amikor még vigyorog is. Nem tudom hova tenni a dolgot, de most nem is próbálom felfogni. Inkább csak pár pillanatig nézek ki az ablakon, aztán megint rá pillantok és a kezemet nyújtom felé.
- Sabrina. - mutatkozom be végül, mert hát ez eddig eléggé elmaradt, és ha már legalább a nevét tudom, akkor nem azt kell gondolnom, hogy elmegyek egy vadidegen sráchoz. Az azért egy kicsit ijesztő helyzet, akármit is csinálok. - És köszönöm... bár mondtam már, de akkor még kissé... ki voltál bukva. - teszem aztán hozzá óvatosan, mert nem tudom, hogy első alkalommal egyáltalán hallotta-e a dolgot. Mindenesetre a kocsi szépen zötyög és nem is kell annyira sokat menni. Kissé esetlenül kászálódom ki a kocsiból, de azért bátorságot erőltetek magamra, hogy kövessem majd, persze miután a hitelkártyámat elsüllyesztettem a táskámban.

Próbálok rendesen viselkedni. Nem csak vele, hanem úgy átlagosan. Mostanság elég nehéz és a mostani kiborulásommal még nehezebb. Csoda, ha nem gondolja már most azt, hogy egy őrülttel hozta össze a sors. Nem mintha valamilyen szinten nem lennék az ugye, de... attól még el akarom rejteni ezt az énem.
Csak néha egy-egy pillanatra felszínre tör.
- Bocs - nyögök ki ennyit, ahogy felé fordítom a fejem. Nem hittem volna, hogy tényleg nem lakott itt eddig. Azt hittem, hogy csak egy elkényeztetett újgazdag lány, aki kiszökött a palotájából vagy tudom is én. De már látom, hogy nem ez a helyzet. Most ismerkedik a várossal. Egyedül fedezi fel. Végül is, nem rossz dolog ez, de azért remélem egy kés vagy ilyesmi van nála. Látva, hogy mennyire aggódik már értem is, csak felkészült mindenre. Arra viszont bármennyire is rá akar venni, hogy menjek kórházba, nem fog
menni. Eszemben sincs ennyivel önként bevonulni. Megvagyok én így. Egy hét és már semmi baja nem lesz a lábamnak. Túléltem én már veszettebb helyzetet is.
Szerencsére végül annyiban hagyja az egész kórház dolgot és sikerül olyat mondania, ami miatt az egész kellemetlen részt elfelejtem. Komolyan? Ennyire nem gondolja át, hogy mit mond, vagy csak simán gyerek? Nem tehetek róla, nem bírom megállni nevetés nélkül. Ezt egyszerűen képtelenség fapofával tudomásul venni.
- Tudom - szelídül először vigyorrá, majd egyszerű mosollyá a nevetésem. Ha jobban ismerném, talán most magamhoz húznám, és megborzolnám a haját. Mintha én lennék a bátyja, aki megmutatja neki Vegas érdekes oldalát.
Ez az! Most már tudom! Ez az oka annak, hogy ennyire védeni akarom! Mert a húgomra emlékeztet. Pont olyan ártatlan... ezért nem bírtam magára hagyni és ezért nem mószeroltam be, ezért vagyok még most is vele. Milyen egyszerű a megfejtés, mégsem jöttem rá eddig. Most pedig már nincs idő arra, hogy jobban átgondoljam, mert kiérünk a főútra, ahol is gondolkodás nélkül lépek ki a taxi elé, ami azonnal lefékez. Így kell fuvart fogni gyorsan és könnyedén.
- Nincs is okod rá - mosolyodok el újra, bár hallom a hangján, hogy azért nem olyan magabiztosak a szavai. Tény, hogy adtam rá okot, hogy kételkedjen bennem. Amit veszettül bánok is, de most már mit tehetnék? Elborult az agyam és ez lett belőle. Késő bánat.
Azt viszont egyáltalán nem bánom, hogy nagy vigyorral felelek a sofőr értetlen és egyben kíváncsi pillantására. Nem tudom, pontosan mire gondol - bár van egy tippem. De ugye ki vagyok én, hogy elrontsam a kis mesét, amit felépített? Higgyen csak, amit akar.
- David - fordulok felé én is egy perc múlva, miután jól megvizsgáltam a környéket és meggyőződtem arról, hogy jó irányba tartunk. Én azért nem bízok annyira ebben a sofőrben, mint a lány.
- Máskor azért jobban vigyázz - mondom, de nincs semmi bántó a hangomban. - És bocs a kiborulásom miatt. Hajlamos vagyok elveszíteni a fejem - vonok vállat, mintha semmiség lenne, majd újra a környéket figyelem. Akkor komorodik el a tekintetem, amikor a fickó a volán mögött nagy vigyorral kanyarodik egy olyan utcába, ahol csak motelek vannak. Tudom, hogy a kimondatlan üzenet nekem szól, de nem törődök vele.
- Ne fussunk felesleges köröket a városban, ha lehet - jegyzem meg egész nyugodt hangon. A fickó veszi az adást. Egy perc múlva már parkolunk le a ház előtt. Megvárom, amíg Sabrina kiszáll, és csak utána teszem ezt meg én is. Egyetlen szó nélkül indulok a bejárat felé. Az ajtó nincs kulcsra zárva, de ebben nincs semmi meglepő. Néha kimegy a fejemből, hogy most már van bent olyasmi, ami számít.
- Gyere csak nyugodtan. Tényleg nem tervezek semmit - mondom, ahogy félrelépek az ajtóból, de hagyom, hogy ő csukja be azt. Nem akarom, hogy azt érezze, elzárom a menekülés útját vagy valami.
Bent elég nagy a kupi - igen, a takarítás még mindig nem az erősségem. Az egyetlen hely, ami teljesen rendben van az a gyerekszoba, de annak az ajtaját azonnal be is csukom, amint van rá lehetőségem. Oda nem kell bemenni.
- Fürdőszoba, arra - mutatok a folyosó végében egy résnyire nyitott ajtóra. - Mondanám, hogy megkínállak valamivel, de maximum sör és félig romlott szendvics a választék. Utóbbit nem ajánlom, sört pedig nem hiszem, hogy ihatsz... - ráncolom a homlokom nagy komoran.

Az fel sem merült bennem, hogy ne lenne százas, mert végülis teljesen reális, ha az ember kiakad, mert majdnem bent égett egy gyárban, a tetejében szétment a bokája és ez valaki miatt történt, aki pont ott áll vele szemben. Csak ugye ezt mindenki másképp kezeli és attól még megijedtem, amikor nekem esett, de mégse gondolom, hogy ettől őrült lenne. Végülis ha azt nézzük én őrültebb vagyok, hiszen én gyújtottam a tüzet, és én voltam az, aki úgy néztem, mintha valami csoda lenne és nem mozdultam meg, no meg én járok dokihoz, hogy megpróbálja kipucolni a fejem... kettőnk közül tehát fene tudja, hogy ki az őrültebb.
- Mindegy, nem tudhattad, hogy új nekem ez az... egész. - eresztek meg végül egy halvány kis mosolyt. Végülis látom az arcán a gesztusokat, nem direkt akart piszkálni és reálisan végiggondolva nem is valami okos dolog, hogy egy kihalt gyártelepre jövök el, de hát a franc se gondol néha bele a következményekbe. Ha egyszer még nem kerültél soha életedben durva helyzetbe, akkor nem is számolsz vele, mint amikor az ember bátran átmegy a piroson addig a pontig, amíg el nem üti egy autó, mert hát miért pont őt ütné el, ha eddig ilyesmi nem történt meg? Ember butaság, ennyi. A kórházat tényleg annyiban hagyom, hiszen nem az én lábamról van szó, és amit sikerül kinyögni. Oké, jöhet a pirulás, amikor tényleg leesik, hogy mit mondtam. Nem gondoltam ám én ezt úgy, még véletlenül sem. Végül csak egy szimpla mosollyal pillantok rá, amikor abbahagyja a nevetést. Persze azért egy egész kicsit tartok is tőle, hiszen nem ismerem, és épp arra készülök, hogy talán elmenjek hozzá, hogy ne ilyen kormosan menjek haza, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet, de... végülis megmentett, akkor csak nem túl veszélyes. Azért a taxi fogási technikájától egy dobbanásnyi ütemet kihagy a szívem, de szerencsére nem ütteti el magát még a többi mellé. Az már sok lenne. Próbálok kicsit határozottabbnak tűnni, hogy nem félek tőle, de ez sem megy valami jól, azért mégsem kezdődött a legjobban az ismeretségünk. A bemutatkozás viszont nem maradhat el, ennyi mégis csak kell, talán én is kevésbé tartok tőle, ha tudom a nevét.
- Tudom, csak ez az egész... nem nagyon tudom irányítani, vagy hogy is mondjam. - hát igen, csak úgy megtörténnek a dolgok, akármennyire is tudom, hogy nem kellene ennyire mániámnak lennie a tűznek, de attól még így van. Az elnézését kérésre viszont már elmosolyodom. - Semmi gond, végülis jogos volt, szétment miattam a bokád és majdnem bent égtél, én is ki lettem volna akadva. - azt közben nem is nagyon figyelem, hogy merre járunk. Őszintén fel se merül bennem, hogy a sofőr nem arra megy, mint amerre kéne. Naiv vagyok? Azt hiszem igen, ez a város e téren nagyon nem nekem való, de hát nem volt választásom és csak nem zárkózhatom be életem végéig a házunkba.
- Felesleges köröket? - pillantok oldalra Davidre, amikor meghallom a hangját, majd előre a sofőrre. Eléggé értetlen a tekintetem ez jól látszik, fogalmam sincs, hogy miről beszél. Kész csoda, hogy az elmúlt pár hétben minden gond nélkül sikerült átvészelnem az ittlétet. Kiszállok, amikor megérkezünk, bár még mindig van egy kis bizonytalanság a lépteimben, de végülis azért elindulok a hitelkártya visszaszerzése után.
- Oké, de miért nem volt bezárva az ajtó? - jól van, azért ez egy kicsit meglep, de legalább elvonja a figyelmem arról, hogy épp most megyek be egy vadidegen házába, ami tuti, hogy a szüleim szerint őrült hülyeség, és nem szabadna ilyesmit csinálnom. Azt hamar kiszúrom, hogy nincs valami nagy rend, de ha egyedül lakik itt a srác, akkor valahol érthető is. Bár nem olyan nagyon idős, furcsa, hogy nincsenek itt a szülei, vagy mit tudom én.
- Bocsánatkérésképpen segítsek rendet rakni? - húzódik végül mosolyra a szám, hiszen még az is kérdés, hogy le lehet-e ülni valahova. Na, de nem akarom ám én leszólni így egyből, nem lenne szép tőlem.
- Nem is szeretem a sört. És törölközőt találok bent? - majdnem megkérdezem, hogy kulcs van-e az ajtóban, hogy belülről bezárjam, de az talán pofátlanság lenne. Majd sietek, mert hát tuti biztos, hogy rohadtul zavarban leszek még akkor is, ha egy egész ajtó választ el ettől a sráctól. Mégis csak egy idegen pasi, kinek házában zuhanyozom, miközben én a suli öltözőjén és az otthonin kívül még nem fürödtem sehol. Jó persze volt már, hogy barátnőnél aludtam és olyankor, de az más, az ismerős környezet volt.

Először tényleg azt gondolom, hogy soha nem dugta ki védőőrizet nélkül a fejét otthonról, de hamar be kell látnom, hogy tévedtem. Költöztek és gondolom a szülei rángatták magukkal. Na ilyenkor azért egy kicsit szerencsésnek érzem magam, hogy mellettem nem volt olyan, aki ide-oda rángathatott volna. Jó, persze az intézet egyik nevelőszülőtől a másikig dobált, de az az időszak szerencsére hamar véget ért. Elég volt csak valami zűrt csinálni és máris vittek vissza. Mire igazán számított, már saját lábakon álltam és senki nem parancsolt és hurcolt magával.
- Majd belerázódsz. Ha egyszer megszokod ezt a helyet... vagy utálni fogod, vagy imádni. Nincs köztes - magyarázom, ahogy egy pillanatra visszagondolok az én itt eltöltött első heteimre. nem volt könnyű, de elég hamar rájöttem, hogy ez lesz a nekem való város. Ő is érezni fogja, hogyha nem azt szajkózza magában, hogy utálja, amiért hátra kellett hagynia a piti kis barátait.
Most viszont mi hagyjuk magunk mögött a sikátort és érünk ki a főútra, ahol szinte azonnal kilépek a taxi elé. Így lehet gyorsan és könnyen fogni egyet. Csak így. Mikor beszállunk és túlesünk azon az apró részleten, hogy bemutatkozzunk, csak megjegyzem, hogy vigyázzon magára. Az viszont meglep, amikor azt mondja, nem tudja irányítani. Oké, ez túlzottan úgy hangzik, mint amit én mondtam volna, ha nem gondolom át. Csak hümmögök és bólintok egyet, de nem fűzök a szavaihoz megjegyzést. Azt viszont csak kinyögöm már, hogy én is sajnálom, amiért nekiestem. Szerinte bármennyire is érthető a dolog, attól én még képtelen vagyok elfogadni. Mert tudom, hogy közben mi jár a fejemben, mit éreztem... mit nem.
Még szerencse, hogy most sem ezen kezdek el agyalni. Sokkal inkább érdekel a dolog, hogy nem éppen a legrövidebb úton megyünk. De még ez a legkevesebb. Elég ismert környéket választ a sofőr kitérőnek, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Eddig jó móka volt és megérte kicsit megmozgatni a fantáziáját, de most már nem poén.
- Csak a hosszabb úton akart menni, hogy több pénzt húzhasson le a kártyádról - magyarázom, kissé elferdítve a valóságot. De ennyi belefér. Felesleges tudnia, hogy min jár a sofőr agya. Ha eddig burokban élt, nem én leszek az, aki kirágatja onnan és megmutatja neki a való világot. Vagy mégis?
Végül csak megérkezünk - mondanom sem kell, ezek után a legrövidebb úton pár perc alatt. Megvárom, amíg Sabrina kiszáll, után én is és elég erőteljesen csapom be az ajtót. Aztán irány a ház. Az ajtót persze megint nem zárta be.
- Megszokás - vágok rá gondolkodás nélkül és azt hiszem, tényleg az lehet a dologban. Megszoktam, hogy nincs mit féltenem. Legalábbis a Lyukban nem volt. Most van. Meg kell szoknom az új rendszert. Bár, hogyha nem találok rövid időn belül valami értelmes és legális állást, akkor cseszhetem a házat úgy mindennel együtt.
- Nem muszáj. Úgysem töltök itt sok időt - mondom egy apró mosollyal, majd egy bólintással, kimondatlanul is megköszönöm azért neki a felajánlást. Lehet, hogy el kellett volna fogadni? Eléggé úgy néz ki a hely, mintha tornádó söpört volna végig itt. De most már mindegy. Majd valamelyik nap rászánom én magam, hogy foglalkozzak a házzal és ne csak a gyerekszoba legyen teljesen rendben.
- Még szerencse. A végén még én lennék a rossz fiú, amiért rászoktatlak - jelenik meg egy vigyor az arcomon, de elég erőltetett. Be kell vallanom, hogy bármennyire is próbálkozok, nem szívesen vagyok itt. Nem hiába igyekszem úgy alakítani a napjaimat, hogy csak aludni jöjjek vissza.
- Öö... nem - válaszolok, miután gyorsan végiggondoltam. - Mindjárt keresek egyet - teszem még hozzá és egy pillanat alatt eltűnök a szeme elől. Fogalmam sincs, hogy lesz-e itthon akár egy tiszta törölköző is. Ő biztos nem vitte magával, de nem is én voltam az, aki rendet tartott és mindennek tökéletes helyet talált. Feltúrom a fél hálószobát, mire a kezembe akad egy. Nagyot nyelve nézek a törölközőre. Mondjuk úgy, hogy látszik rajta az apró virágokból - még ha nem is tiszta rózsaszín cicababás -, hogy nem az enyém. De tiszta és ez a fő.

Azért én örülök, hogy vannak szüleim, nem lenne jó egyedül, vagy árván, csak hát... nem értékelem, hogy ide rángattak igazából akaratom ellenére, de ez azt hiszem ezzel jár, ha egyszer valakinek a gyereke vagy. Attól még persze egy ideig ki leszek akadva, meg hát nem egyszerű beilleszkedni, főleg egy ilyen városban, de... majd valahogy csak sikerül igaz? Legalábbis nagyon erősen remélem. Egyelőre nem sikerült, főleg ezzel a tűzmániával, de... na jó, nincs de, úgy kell hozzáállni, hogy sikerülni fog és kész. Bár most sem indítom a legjobban ezt az ismeretséget, mert hát nem az a leghasznosabb, ha majdnem sikerül kinyírnod valakit ugye...
- Hát nagyon remélem. Egyelőre még nem tudom, hogy melyiket válasszam, mondjuk hogy semleges. - rántom meg kicsit a vállam. Kár lenne rávágni egyből, hogy már utálom csak azért, mert új és mert nem érzem igazán jól magam itt. Attól még megpróbálhatom megkedvelni a várost valahogy. Ha állandóan morognék, mert itt kell lennem, az senkinek se lenne jó, még nekem sem, folyton pocsék lenne a kedvem miatta. A bemutatkozáson is túlesünk, és őszintén nem értem, hogy miért megy a taxis másfelé, mert hát úgy fest, hogy ilyesmi történik. Biztos meg van az oka rá, és bennem fel sem merül, hogy olyasmi lehet, amitől tuti, hogy durván leesne az állam. Elhiszem azt, amit Dave mondd. Hümmögve bólintok, szóval csak le akart húzni. Kár lenne azt mondanom, hogy igazán nem szép tőle, mert tuti, hogy megint csak egy nevetést kapnék rá, hiszen arról volt szó, hogy ez nem egy szép város és az emberek sem túl kedvesek benne. Bár azért remélem, hogy akad néhány kivétel. Végülis Dave olyan vészes, igaz, ettől még kissé tartok az egésztől, hogy csak úgy bemenjek hozzá. Azért megindulok bizonytalanul persze, de a nyitott ajtó valahogy elűzi ezt az állapotot. A meglepettség veszi át a helyét.
- De nem félsz, hogy valaki csak úgy bemegy? - ez azért nem válasz, hiszen simán kirabolhatják. Bár lehet, hogy a kupit látva mondjuk simán elmenekülne egy tolvaj, vagy rabló, vagy mi fene, mert inkább nem próbálna meg a káoszból valami használhatót összeszedni. Az viszont felmerül bennem, hogy segíthetnék neki hálából rendet tenni, bár a fene tudja, hogy mikre bukkannék a szétdobált ruhák között... lehet, hogy ez elég hirtelen ötlet volt, amit jobb lett volna átgondolni.
- De valamivel csak meg kéne hálálnom, hogy segítettél és ilyen lábbal neked most nem lesz könnyű rendet tenni. Vagy nem is akartál? - hát mondjuk ez logikus kérdés, mert hát miért akarna rendet rakni, ha eddig is elviselte a meglévő káoszt? Elég hülye egy felvetés a részemről, szó se róla, de nem mindig jövök rá azonnal, hogy amit mondok nem pont a legokosabb mondat volt. Viszont tényleg nem kérek sört és a romlott szendviccsel sem szimpatizálok. Jó lesz majd otthon a vacsi, azzal nem lesz gond, nem vagyok még igazán éhes. Viszont a fürdéshez mindenképpen elengedhetetlen lenne az a bizonyos törölköző, szóval megvárom, amíg keres egyet. Így is elég kellemetlen lesz ez az egész zuhanyzás itt, de jobb, mintha ilyen állapotban akarnék haza menni, azt hiszem legalábbis. Amikor Dave visszatér kissé azért meglep a törölköző mintázata, tényleg nem az a tipikus pasis cucc. Látszik is az arcomon a meglepettség, de az is lehet, hogy csak kapta mondjuk a szüleitől, és ne volt beleszólása.
- Öh... köszi. És te egyedül laksz itt teljesen? - csúszik ki végül a kérdés, mert hát tényleg elég fiatalnak tűnik, bár lehet, hogy idősebb, csak fiatalos az arca. A fene tudja végülis. A választ még megvárom, közben megpróbálok keresni valami üres helyet, ha más nem, hát a földön és oda teszem le a táskámat, na meg a lemezeket. Nem hiszem, hogy bármit is el akarna venni, ha rosszat akarna, akkor már megtehette volna azután, hogy betettem ide a lábam. No és akkor utána irány a zuhany.

Vagy megszereti ezt a várost vagy nem. Ez a két véglet van, nincs középút. De van ideje eldönteni, hogy tetszik-e neki a hely. Ha akarnám, sem tudnám befolyásolni. Neki kell eldöntenie. Abba viszont nekem is van beleszólásom, amikor a sofőr teljesen felesleges kitérőt tesz. Értem én, hogy mocskos fantáziája van és fogadok, hogy azonnal elméleteket kezdett gyártani, amint beültünk ide. Eddig talán jól szórakoztam ezen, most viszont már kezd bosszantani a dolog. Sokkal csúnyábban és érthetőbben is meg tudnám neki mondani a magamét a kis kitérő miatt, de nem teszem. Ért ő a szép szóból, mint kiderül. Sabrinának is beadom az első dolgot, ami eszembe jut magyarázatként. Nem kell neki tudni a részleteket. Attól nem lesz jobb. Úgy tűnik, hogy ennyivel meg is elégszik. Az első dolog, amin igazán fennakad, a nyitott ajtóm.
- Talán - válaszolok ennyit, majd akaratlanul is folytatom egy másodperc múlva. - Hozzászoktam, hogy nem kell zárnom az ajtót, mert régebben nem volt semmim, amit elvihettek volna. Több éves megszokást pedig nehéz elhagyni - magyarázom egész türelmesen és remélem, hogy ennyivel most már megelégszik. Amúgy sem tudnék többet mondani. Puszta véletlenségből nem zártam ma kulcsra az ajtót. De nem tűnt el semmi. Ha be is jött valaki, hamar el is húzhatott. Na meg ha igazán be akar jutni, a zárt ajtó sem állhatja útját. Én már csak tudom.
- Annyira kevés időt töltök itt, hogy nem igazán számít. De ha attól jobban érzed magad, akkor... felőlem - vonok vállat egy apró mosollyal az arcomon. Nem várok én tőle semmiféle kárpótlást vagy hálát. Inkább fel is hozom, hogy akkor ott a fürdőszoba. Az teljesen kiment a fejemből, hogy nincs törölköző. Hamar eltűnök a hálószobába, majd pár perc kutakodás múlva térek vissza egy elég megjátszott mosollyal az arcomon.
- Szóval nem csak az én szememmel nézve förtelmes darab? - kérdezem, amikor felé nyújtom a törölközőt. Tudom én, hogy nem ezen lepődött meg ennyire, de attól még ne hagyhattam megjegyzés nélkül.
- Most... igen - mondom, majd szinte azonnal összeszorítom a szám és inkább hevesen a fürdőszoba felé kezdek el mutogatni. - Mindent megtalálsz bent, ami kellhet. Az ajtón nincs zár, de ha nagyon akarod, el tudod reteszelni. Odateszel valamit, vagy tudom is én. Addig én megvárlak a konyhában. Vagy a hátsó udvaron - hadarok újra kicsit, miközben mind a két irányt megmutatom. De bármennyire is szeretnék, nem indulok még el. Megvárom, amíg eltűnik a szemem elől. Csak a biztonság kedvéért. Nem szeretném, ha valami hülye okból kifolyólag a gyerekszobába nyitna be. Oda senki nem mehet.
Ha sikerül ilyen bakik nélkül eljutnia a fürdőszobába, én már indulok is először a konyhába és csak magamhoz veszek egy üveg sört, majd azzal és egy szál cigivel együtt kibicegek a hátsóudvarra, ahol szinte azonnal letámad Jack. Néha teljesen megfeledkezek róla, hogy itt van. Nem magam miatt hozta haza egy Rottweilert... csakhogy az ok, már nincs itt. És ahányszor meglátom a lihegő kutyámat, eszembe jut.

Majd kiderül, hogy mit hoz még a jövő és megszeretem-e Vegast. Bár mondjuk az a nagy helyzet, hogy nem sok választásom van, mert ha utálni fogom, akkor csak magamnak csinálok rosszat, hiszen akkor is itt kell maradnom és folyton pocsék lenne a kedvem. Szóval azért próbálom elfogadni, hogy itt kell lennem, reményeim szerint sikerül is. A kis kitérőt naivan el is hiszem, hogy a plusz bevétel miatt teszi meg velünk a sofőr, a vigyorgását se nagyon értem. Lehet, hogy tényleg nagy falat nekem egy ilyen város, ha egyszer nem tudok belegondolni abba, hogy ki verhet át?
- Oh, nem volt semmid? De hát miért? - nem tehetek róla, nekem bizonyos dolgok olyanok, amiket csak filmen láttam. Az, hogy valakinek se családja, se senkije, sőt a tetejében még értékei se nagyon vannak olyan elképzelhetetlen. Persze láttam már Londonban is szegényebb sorsú embereket az utcán, de azért csak elvétve, és attól még nem tudok ehhez úgy állni, mintha olyan igazán mindennapos dolog lenne. Szóval nagyon is meglep és persze valahol ezért is ajánlom fel ezt a rendrakás dolgot. Mintha csak úgy érezném, hogy ha már ilyen kemény élete van, akkor nekem, akinek könnyű, az lenne a dolgom, hogy segítsek, ha már kimentett az égő gyárból.
- De hát akkor is jó, ha nagyjából rend van, ha kevés időt töltesz itt. - mondjuk én megszoktam, hogy körülöttem minden rendezett, van bejárónőnk, meg minden, bár azért én is meg tudok csinálni ezt-azt, nem mindenben szolgálnak ki feltétlenül. Azért nem vagyok olyan tipikus úri kislány, csak valamelyest ugye gazdagabb rétegből származom, de attól még félre tudok tenni másnál is pár dolgot és remélhetőleg nem nyúlok bele semmibe, amitől zavarba jönnék. A törölközőn viszont határozottan meglepődök, amikor a kezembe nyomja, hiszen nem igazán passzol hozzá, meg úgy a környezethez sem.
- Nem förtelmes, nem arra gondoltam, csak hát tudod... nem illik egy sráchoz. - mondom végül egy halvány mosollyal. Persze biztos mindenre van valami magyarázat, meg hát amúgy nekem határozottan tetszik ez a kis virágminta. Viszont mégis csak kibukik belőlem az a röpke kérdés, hogy egyedül van-e itt, mert hát nagyon úgy fest és ez nekem nagyon szokatlan. Bár a válasz ezzel a most-tal... biztos jelent valamit, de a gesztusai eléggé azt mutatják, hogy ezt nem kéne feszegetnem igaz?
- Hát őő... értem. - ennyit sikerült rá kinyögni, aztán inkább lepakolom a cuccaimat és magamhoz szorítom a friss törcsit. Az persze egy kissé zavaró, hogy az ajtón nincs zár, de majd csak túlélem valahogy, bár az, hogy valamit az ajtó elé toljak... hát a fene tudja, hogy érne-e valamit. Hiszen amekkora erőm nekem van, jó eséllyel amit oda tudok állítani az ajtó elé azt, ha akarná, akkor simán fél mozdulattal el tudná tolni onnan, szóval e téren nem sokat ér.
- Jól van, köszönöm! Sietek és nem pocsékolok sok vizet. - mosolyodom el még aztán az irányt arra veszem, amerre mutatta. Fel sem merül bennem, hogy esetleg máshova is benyissak, miért is tenném? Nem nézelődni jöttem, hanem rendbe szedni magam. Nem akarok én igazán zavarni. Gyorsan igyekszem készen lenni, és végül az ajtó elé se tolok semmit, mert a fenti okfejtés miatt nem látom igazán értelmét. Gyors fürdés, hajmosás, mert hát a korom az olyan, hogy mindenhova utat talál és az én szőke fürtjeimben aztán jól meg is látszik. A ruháim persze maradnak itt-ott koszosak, de azt talán ki lehet magyarázni mással, vagy nagyjából a kabátomat legalább letörölni majd, olyasmi. Amikor aztán készen vagyok, immár tisztán, vizes hajjal indulok meg kifelé. Persze kint megtorpanok kicsit, hogy merre tovább, aztán csak meghallom az udvarról az ugatást, vagy legalábbis motoszkálást biztosan, úgyhogy irány arra.
- De aranyos! A tiéd? Mi a neve? - jó ez megint a leghülyébb kérdés, amit fel lehetett tenni, jó hogy az övé, ha itt van az udvaron. Persze azért azonnal nem lépek ám ki, megállok az ajtóban, mert mi van, ha valami agresszív házőrző, bár imádom a kutyákat, de simán lehet úgy is nevelni őket, hogy ne legyenek túl barátságosak az idegenekkel, én pedig egyértelműen itt most az vagyok.

Azt hittem, hogy nem tud annál jobban meglepni, mint mikor taxit akart hívni. Tévedtem. Komolyan azt kérdezi, hogy hogy lehetett, hogy nem volt semmim? Vagy az én fülemmel van a baj? Elég érdekesen bámulok rá egy másodperc erejéig, majd alig láthatóan megrázom a fejem.
- Ha börtönből szabadulsz, nem adnak csak úgy házat és jól megszervezett életet - magyarázom, majd mielőtt elszörnyedhetne vagy valami, gyorsan javítom a szavaimat. - Mármint intézetből - nézek rá újabb mosollyal, de azért az egész mögött ott rejtőzik még mindig a kérdő tekintet. Tényleg nem tudja elképzelni, hogy lehet így élni akár egy-egy napig is? Na mindegy. Azt hiszem, ahogy én nem fogom tudni megérteni az ő gondolkodását, ő sem az enyémet. Túl más életet éltünk. Ha jól sejtem, ő még az intézetetek sem úgy képzelni, mint én. Kívülről nem tűnik az egész valami különös börtönnek. Csak belülről.
- Igen, jó - bólintok aprót és ha jobban belegondolok, nincs azért annyira ellenemre a rend. Megvagyok én így is, de igazából soha nem éltem ekkora kupiban. De mindenféle takarítás előtt nem ártana ha beállna a zuhany alá. Ahhoz pedig kell egy törölközőt kutatnom valahonnan. Tényleg nem tudom pontosan, hogy ő hol tartotta őket, de miután feltúrom a hálószobát, az egyik szekrény mélyén találok is egyet. Oké, nem a legjobb az apró virágokkal, de tiszta és ez a fő. Neki jó lesz.
- Nem is az enyém - húzom valami mosolyszerűségre a szám. - Csak... itt maradt - teszek hozzá azért egy általános magyarázatot, de ennél többet nem mondok. Csak akkor szólok meg újra, amikor felteszi a következő kérdést. Először megfordul a fejemben, hogy nem válaszolok, de végül csak megteszem. Még ha nem is mondom ki nyíltan, hogy igen, egyedül vagyok, mert elcsesztem magam körül a dolgokat. Idővel majd meg kell barátkoznom a dolgokkal, de még pár napig tagadhatom, nem? Akkor is, ha gyávaság.
Felajánlom neki, hogy toljon valamit az ajtó elé, ha attól jobban érzi magát. Tény, hogy sok értelme nem lenne, de talán valamivel biztonságosabb lenne neki. Én így sem, úgy sem akarok rányitni. Úgyhogy amikor elvonul, én a konyha felé veszem az irányt. Sör és cigi, aztán már nyitom is a hátsóudvar ajtaját. Jack azonnal letámad. Mindig elfelejtem, hogy itt van. Csoda, hogy nem halt még éhen, vagy szomjan.
- Talán vissza kellene téged vinnem a nagyiékhoz - guggolok le elé, de elég egyértelmű, hogy ő jól érzi magát itt. Ettől viszont nekem nem könnyebb vele foglalkozni. De majd ezzel is megbirkózok. Most viszont azzal kell, hogy Jack ne ugorjon kapásból neki Sabrinának. Nem hiszem hogy azért kezd el kapásból csaholni, mert bántani akarja, de képes lenne letámadni és ledönteni a lányt a lábáról. Úgyhogy a cigit a főbe dobva ragadom meg a nyakörvet és tartom vissza.
- Az enyém. Jacknek hívják és... úgy látom, nem éppen úgy viselkedik, ahogy elvárnám egy házőrzőtől - beszélek, majd még csak most nézek fel a lányra.
- Nem fogsz megfázni? - akad meg a tekintetem a vizes haján. Oké, nincs olyan hideg és amúgy sem tudom, minek aggódok miatta. A pillanatnyi figyelmetlenségem viszont Jack azonnal kihasználja és addig erőlködik, amíg a nyakörve kicsúszik az ujjaim közül.
- Jack! - kiabálok utána, de eszébe sincs rám figyelni és esetleg megállni.

Oké, finoman szólva is meglepődöm, még szó szerint a számat is eltátom kicsit. Na azért nem olyan látványosan, de egy pár milliméterre szétnyílnak az ajkaim, hogy bámulok rá. Börtön? De most komolyan? Aztán csak kijavítja magát, bár ez így se hangzik jobban. Akkor azért van egyedül most is, mert nincsenek szülei? Ez azért... rémes, annyira szomorú, hogy nem is tudom, hogy mit kéne mondanom. Csak zavartan toporgok egyik lábamról a másikra és kell pár pillanatra, mire egy kis torokköszörülés után megszólalok.
- Én... izé... sajnálom. Akkor neked nincsenek szüleid? - vagy nem olyasmire gondol, nem árvaház, hanem valami rosszat tett és azért került oda? Nem tudom, látszik, hogy totál nem vagyok otthon ebben a témában és kicsit se értek semmi ilyesmihez. Igen, nagyon más világból jöttünk, bár attól még az én életem sem egyszerű és zökkenőmentes, csak hát bizonyos dolgokról halvány sejtésem sincs. Amit tudok az alapján biztosan azt hiszi, hogy valami elkényeztetett kis lányka vagyok, valami gazdag csitri, aki folyton butaságokat mondd.
- Most tök hülyének nézel igaz? Hogy ilyeneket kérdezek. - elhúzom kicsit a szám, mert valahogy biztos vagyok ebben. Biztos az jár a fejében, hogy egyáltalán miért mozdultam ki otthonról, ha egyszer ennyire nem ismerem a világot és azt hiszem, hogy minden szép és rózsaszín. Nem tehetek róla, ha egyszer ilyen környezetben nőttem fel, de ez megint csak abban erősít meg, hogy ez a város nem nekem való, mert fel sem tudom fogni, hogy mik vannak a háttérben, hogy milyen lehet azoknak, akiknek az életében durva dolgok történtek és nem minden olyan rózsás, mint az enyémben. Ezek után meg főleg szívesen segítek neki rendet rakni. Legalább nagyjából, hogy ne nézzen valami kis gazdag csajnak, aki fél, hogy letörik a körme. Mindenesetre a törölköző meglep újfent, de már alig merek rákérdezni, nehogy megint valami butaságot mondjak végül.
- Oh... értem. - eresztek meg egy mosolyt, azt hiszem csak azért, hogy lekövessem az övét. Nem tudom, hogy ki lehetett az, aki itt hagyta, minden bizonnyal valami lány. Lehet, hogy volt egy barátnője, akivel együtt lakott, vagy aki időnként ide járt. Talán azért van kupi, mert... na jó, nem érdemes ezt ennyire túlfejtegetni. Igazán semmi közöm hozzá, és tuti, hogy nem is mernék nyíltan rákérdezni semmi ilyesmire... én, akinek még csak pasija se volt. Valahogy nem jutottam el odáig, inkább csak barátkozom és a komolyabb dolgokból egyszerűen kihátráltam és kész, talán pont azért, mert valami nincs rendben velem... a múltamban és nem akarok ebbe belemenni senkivel sem. Ha pedig lenne egy pasim, idővel kénytelen lennék ezt kifejteni.
Inkább elmegyek szépen fürdeni, amin gyorsan túl is vagyok. nem tolok végül semmit az ajtó elé, amúgy is hallom vetkőzés közben, ahogy kimegy minden bizonnyal az említett udvarra. Nem sokára már szárazon, de vizes hajjal indulok el kifelé. Eszem ágában sincs máshova benyitogatni, nem vagyok én olyan, hogy egy ismeretlen helyen ilyesmit csinálok, nem lenne szép dolog. A kutyus viszont tetszik, és persze jönnek a hülye kérdések, hogy az övé-e... ami logikus, ha itt van és nem esett neki igaz?
- Hát, ha nem lett rá kiképezve, akkor ez érhető. Meg tudod a kutyák sok mindent megéreznek. - mosolyodom el, és hát valószínűleg én nem jelentek Jack számára fenyegetést, ahogy mondjuk egy betörő igen. Az állatok sok mindent megéreznek, amit az ember nem, bár persze át is lehet verni őket, ha az ember nagyon próbálkozik. A kérdésre csak megrázom a fejem.
- Ja ez? Nem hiszem, ennyitől legalábbis kétlem. - egy kis vizes haj az udvaron nem halálos, végülis nincsenek mínuszok, és amúgy is a Londoni időjáráshoz vagyok szokva, ahhoz képest pedig Vegas határozottan nagyon meleg hely. Viszont sokáig nem tart, amíg az ajtóban állok, mert hát nem mentem ám sokkal kijjebb a kutyus miatt. Ez az egyetlen mázlim, így legalább nem a földre dönt le. Elég koszos már így is a ruhám a korom miatt. Egyébként nem zavar a dolog, csak egy reflexszerű halk sikkantás, ami kicsúszik, mikor konkrétan sikerül hátra esnem. Azért Jack súlya, főleg így lendülettel együtt nagyobb, mint az enyém és simán ledönt a lábamról. Az első meglepetés után már csak nevetek, ahogy igyekszik konkrétan össze-vissza nyalnom.
- Jól van... jóóól van Jack. Elég! - igyekszem legalább ülő helyzetbe feltornászni magam, bár a nevetés nem szűnik, és kicsit eltolni a dögöt, akkor már inkább a kezemet, és ne az arcomat nyalja. Az első csókomat nem egy kutyától akarom bezsebelni na.

Meglep, hogy ennyire különös neki, hogyha valakinek nincs semmi értéke, de próbálom nem mutatni. Talán a nagy megjátszás miatt is van az, hogy nem gondolkozok, csak válaszolok a kérdésére. Nem tudom, hogy ő próbál-e színészkedni, de ha igen, nem megy neki. Elég egyértelműen meglepik a szavaim, de akkor sem bánom, hogy úgy, ahogy van, kimondtam az igazságot.
- Nem kell sajnálni, annyira nem szörnyű - mosolygok, bár azért van egy kis hazugság. Jobb lett volna szülőkkel. Apával. De ezen már régóta nem rágódok és most sem fogom elkezdeni.
- Vannak, csak nincsenek. Bonyolult, maradjunk annyiban - tudom le végül ennyivel, továbbra is mosolyogva. Nem tudom miért, de biztosítani akarom arról, hogy nem volt így sem rossz. Nehezebb, de nem olyan rossz. Évek alatt annyit ismételgettem ezt magamnak, hogy már teljesen igaznak hangzik.
- Hülyének? Nem. Bár tényleg elég érdekesen állsz a világhoz, de... - inkább félbehagyom a mondatot egy vállvonás kíséretében. Nincs azzal baj, hogy így látja a dolgokat. Valószínűleg soha nem fog olyan helyzetekbe kerülni, amikbe én és ez így van jól. Ha marad a saját... rétegének a szintjén, a családja közelében és miegymás, akkor nem lesz ott baj. Oda tartozik.
Az egész rendrakás annyira lényegtelennek tűnik. Hiszen tényleg annyira kevés időt töltök itt, de végül mivel ő leragad ennél a témánál, beleegyezek. Nem lesz azért rossz, ha rend lesz itt is. Nem mintha tényleg elvárnám tőle, hogy akármiben is segítsen. Nem tartozik semmivel. De minden takarítás és egyéb előtt előkerítek neki egy törölközőt és kis hezitálás után meg is fogalmazom neki, hogy az csak egy itt maradt darab, nem az enyém. Utána irány az udvar, sörrel és cigivel. Igazából csak ott tartom őket a kezemben. Túlzottan lefoglal az első pár percben Jack, utána pedig már Sabrina is megjelenik, akitől igyekszem távol tartani a kutyám.
- Azt hiszem, őt nem is lehetne kiképezni. Nem kölyök már - beszélek, miközben a cigi valahol a fűben landolt és nagyban szorongatom a nyakörvet. Amikor viszont elterelődik a figyelmen - csak tudnám miért is aggódok megint?! -, Jack kitépi magát és teljes sebességgel rohan előre. Szólhatok én, eszében sincs rám figyelni. Mégis újra megpróbálom, sokkal erőteljesebb és dühösebb hangon. Semmi hatás. Viszont amikor már látom, hogy a lányt nem igazán zavarja a dolog, nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Aztán persze hamar odalépek, hogy visszahúzzam, de nincs rám szükség. Még pár percig csak nézek mosolyogva.
- Na jól van! Elég volt! Helyedre! - próbálkozok újra, mire Jack, nagy ártatlan szemeket mereszt rám. Nem számít. Akkor nem gondolom meg magam. Inkább a kezem nyújtom Sabrinának. Meg sem kell erőltetnem magam, hogy felsegítsem a földről. Nem vagyok az a kigyúrt agyatlan nagymenő, de nem hiába a sok utcai verekedés. Csak megedzett a balhé.
- Ne hagyd, hogy legyűrjön. Akaratos egy kutya tud lenni és el van kényeztetve. De nagyon - magyarázom mosolyogva. - Minden oké? - kérdezem azért meg már valamivel komolyabban. Jó, tudom, nem esett nagyot meg miegymás, de attól még nem tudok magamnak és az aggódásomnak parancsolni.

Igazából sosem próbáltam megjátszani magam, vagy színészkedni. Szerintem nem is menne nekem, ha akarnám se, vagy talán idővel bele lehet jönni, de ahhoz meg sok gyakorlás kell. Lehet, hogy jó, ha az ember felvértezi magát ilyesmivel és nem látszik meg minden pontosan az arcán, főleg ha olyan közegben él, ahol jó ha visszafogja magát, de... rám ez ugye eddig nem volt jellemző. Nem kellett sosem mást mutatni, mint ami vagyok.
- De hát azért jó se lehet. - látom ám azt a mosolyt, de nem tudom elhinni, hogy az tényleg nem olyan szörnyű, hogy nincsenek az embernek szülei, vagy legalábbis nélkülük van. Az tuti, hogy baromi pocsék lehet, bár persze ez ugyan mint nekem a költözés, nem lenne neki se jobb, ha ezen szenvedne.
- Vannak, csak nincsenek. - ismétlem el őt halkan. Hát nem hangzik valami jól, de nem kérdezek direkt bele még jobban, főleg hogy látom, hogy megint mosolyog. Kétlem, hogy ez kicsit is kellemes emlék lenne, nem hiszem, hogy szívesen beszél róla, hogy elhagyták a szülei, mert ez minden bizonnyal valami ilyesmit jelent, más fel sem merül bennem, ami ennél durvább lehet. Aztán mégis csak kicsúszik a számon, hogy tuti tök hülyének néz, mert ilyeneket kérdezek, mert nekem sok minden nem evidens, ami neki igen.
- Szerinted ez meg fog változni azzal, hogy ide költöztünk? - azt hiszem egyértelműen igen a válasz. Végülis az ember mindig változik, ha új környezetbe kerül és nekem ez a város homlokegyenest már, mint amit megszoktam Londonban. Sokkal vadabb és... veszélyesebb is, amit idővel kénytelen leszek felfogni, mert rosszul járok, ha nem teszem meg. Arról már nem is beszélve, hogy mi van, ha a dokinak tényleg sikerül felszínre hozni az emlékeimet a gyerekkoromról. Ki tudja, hogy mi kerülhet onnan elő, hiszen az életem több, mint felére egyáltalán nem emlékszem, tíz év semmi, és hét van meg. Több az, amiről nincs fogalmam, mint amiről igen, bár persze tény, hogy a gyerekek eleve nem nagyon emlékeznek a nagyon pici korukra
A fürdést gyorsan letudom, és még az ajtó elé se tolok semmit. Ezt a virágos törölköző dolgot se fejtegetem túl, mert nem lenne sok értelme, sok minden van, amire nem biztos, hogy hasznos, ha csak úgy rákérdezek, főleg mert tuti, hogy nem is válaszolna rá, vagy nem szívesen. Amikor kész vagyok irány az udvar, ahol még egy édes pofa kutyát is sikerül kiszúrni magamnak. Attól tényleg nem félek, hogy megfázok a hajam miatt, hiszen nem ilyen meleg klímához vagyok szokva. Nem egyszer megáztam úgy istenesen odahaza, és úgy sem lett bajom, hogy vizes hajjal mentem haza.
- Az mondjuk igaz. Ha jól sejtem ő inkább házi kedvenc, mint házőrző. - ez beigazolódni látszik, amikor Jacknek sikerül kitépnie magát Dave kezei közül és olyan erővel iramodik nekem, hogy konkrétan tényleg ledönt a lábamról. Amúgy se vagyok valami nagydarab, hogy ez nehéz legyen, de egy ekkora kutyának, ilyen lendülettel meg se kottyanok. Nem nagyon zavar meg a dolog, csak egy ösztönös sikkantás, ami felszakad a torkomból, aztán már nem marad más, mint a védekezni próbálás és persze a nevetés, ahogy szó szerint össze-vissza nyalogat. Azért egy idő után próbálom eltolni magamtól és legalább felülni, ami hellyel-közzel sikerül is, főleg amikor már Dave is beszáll segíteni.
- Azt hiszem a fürdés nem sokat ért. - mosolyodom el, mert konkrétan egy merő nyál az arcom. Lehet, hogy érdemes lesz visszamenni és legalább azt lemosni úgy nagyjából. Most annyi, hogy legalább letörlöm úgy hellyel közzel a kabátom ujjával. Ezen már nem múlik, a ruhámon amúgy is van egy nagy adag korom. Mondjuk az is megmosolyogtat, hogy Jack nem nagyon hallgat Dave-re, de nekem attól még nagyon szimpatikus a kis... nagy dög. Elfogadom persze a srác kezét és végre szépen feltápászkodom.
- Minden oké és nem zavar, nagyon édes kutyus. Szeretem őket, mármint a kutyákat, bár a macskákat is, szinte minden állatot. - azt hiszem ettől a nagy nevetéstől sikerült legalább egy kicsit oldódnom is, úgyhogy ez mindenképpen pozitívan hatott rám. Egy kicsit még megsimogatom a kutyus buksiját, aztán lehet hogy jobb lenne befelé orientálódni.
- Nem akarok ám zavarni, de azt hiszem az arcomat még mindenképpen megmosom. - eresztek meg egy újabb mosolyt és még egy gyors kört azért megejtek a fürdőszoba felé.

Nem jó, de azért nem is olyan rossz ez az egész szülőnélküliség. Persze ő, vagy bárki más, akinek teljes a családja biztos, hogy szörnyűnek tűnik a gondolat is. De a valóság azért nem ilyen. Csak hozzá kell szokni - mást úgysem tehet az ember -, és akkor már lehet találni azt a pár jó dolgot is.
- De legalább nem rángatnak magukkal egy teljesen ismeretlen városba, akaratom ellenére - mondom ki az első jó dolgot, ami csak eszembe jut. Persze a mosoly az arcomon nem olyan igazi, de megteszi. Abban viszont eszembe sincs belemenni, hogy hogy is van nálam az, hogy nincsenek szüleim. Vagyis nincsenek velem. Mindegy. A lényeg, hogy nem tesz fel újabb kérdést ezzel kapcsolatban és beéri annyival, hogy bonyolult.
- Persze, hogy meg fog. Csak idő kell és megismered, hogy milyen is a valódi élet - mondom egy pillanatra elgondolkozva. Majdnem hozzáteszem, hogy majd én megmutatom neki, de azt talán nem tudnám vállalni. Főleg, amíg eléggé romokban hever az életem. Majd talán később... vagy nem tudom. Úgyhogy inkább hallgatok pár apró mondattól eltekintve.
Amikor elvonul zuhanyozni, én már veszem is magamhoz a cigit és a sört, de végül egyikből sem lesz semmi. Jack nem igazán ad lehetőséget rá, hogy egy kicsit lazítsak. Aztán pedig Sabrina is megjelenik, mire ez a "fenevad", mint próbálkozásom ellenére ledönti a lábáról. Az első másodperc múlva már nevetek a jelenten, de aztán mindent beleadok, hogy Jack a helyére menjen. Nem mintha hallgatna rám.
- Házörző lett volna, csak mint látod, eszében sincs parancsokat elfogadni - mondom egy lemondó sóhajjal, de aztán máris ott virít újra a megszokott mosoly az arcomon., miközben felsegítem őt a földről.
- Ha szeretnél, nyugodtan ismételd meg és fürödj újra - beszélek, miközben végignézek rajta, de úgy tűnik, hogy semmi baja. Na meg a nagy mosoly az arcán is arra utal, hogy rendben van. Azért megkérdezem, biztos, ami biztos.
- Úgy tűnik, ők is szeretnek téged. Azt hiszem, még soha nem láttam, hogy Jack szó szerint levett volna valakit a lábáról - szélesedik vigyorrá a mosolyom és míg Jack kint marad, mi lassan bemegyünk. A cigim továbbra is ott hever valahol a fűben, csak a sört szorongatom, de valahogy már nem azon jár a eszem, úgyhogy le is teszem az első adandó alkalommal a pultra.
- Úgy nézek én ki, mint aki teljesen elfoglalt? - reagálok kérdéssel a szavaira. Nem fogom megkérni, hogy maradjon és tudom is én, tényleg legyen itt egy nagytakarítás, de elküldeni sem fogom. Ha marad, marad, ha nem, nem.
- Viszont ha megmostad az arcod, azt hiszem, rám is rám fér a zuhany - nézek most először végig magamon. Azt hiszem, a felsőm dobhatom is ki, tekintve a nagy lyukat az oldalán. A nadrág viszont még így foltokkal is elég menőnek mondható. Végül is, ez a divat, én pedig nem fogok kihajítani egy farmert csak azért, mert lett rajta pár kisebb lyuk az esés miatt.

Akármennyire is más környezetben nevelkedtem, mint ő, mégis csak tudom, hogy mikor nem jó bizonyos dolgokra rákérdezni. Legalábbis most határozottan úgy érzem, hogy ezt kár lenne feszegetni, hogy miért nincsenek szülei, vagy egyáltalán ez mennyire rossz. Ha jó neki így, akkor azért, ha pedig annyira nem, akkor azért nem kell rossz érzéseket felszínre hozni direkt igaz?
- Ez végülis igaz. - eresztek meg egy elég bizonytalan mosolyt. Persze jogos, mert a szüleim ide rángattak, de azért... azért akkor is jó volt hazaszaladni anyához, ha valami bajom volt, ha kiakadtam, és persze apa büszke arcát se rossz látni, ha jó jegyet viszek haza. Azért ezek fontosabbak, mégha most morcos is vagyok azért, mert itt kell lennem miattuk. Majd elfogadom idővel valahogy, és ki tudja az itteni doki lehet, hogy jobb, mint akik otthon voltak és akkor még az is kiderül, hogy mit rejt el az agyam előlem.
- A valódi élet... - ízlelgetem kicsit az általa kimondott szavakat. - Az néha nagyon kemény tud lenni nem? - fene tudja, hogy jó-e az, ha megismered a valódi életet. Nem tudom, hogy fel vagyok-e rá készülve, hiszen lássuk be még az se esett le nekem, hogy a taxis mire gondol, és majdnem bent égettem magunkat egy gyárban. Ez a valódi élet dolog nem biztos, hogy annyira jó... és ezért nem biztos, hogy annyira vágyom rá, hogy megismerjem. Bár persze örökké nem élhetek otthon igaz? Meg hát vannak azért minden bizonnyal jó részei is. Nem is próbálok erre gondolni zuhanyozás közben, nem lenne értelme a jövőn agyalni, hogy mi történhet még velem, rossz, vagy épp jó dolgok. Majd valahogy lesz igaz? Inkább gyorsan elkészülök és már megyek is ki az udvarra, ahol azonnal szembesülök a ténnyel, hogy még egy kutya is simán letaglóz, akkor milyen lesz velem a valódi élet?
- Még meg lehet ám tanítani őt is sok mindenre, attól hogy nem kölyök már, csak nehezebb és sok idő kell hozzá. - simizem meg újra a kutyus fejét, mielőtt még eloldalog Dave sokadik kérésére... vagy parancsára, vagy mijére. Végülis szerintem tényleg lehetne okítani kicsit Jacket, de az tuti, hogy baromi nagy kitartás és sok idő kell hozzá, az pedig nem tudom, hogy Dave-nek van-e.
- Oh nem kell, csak megmosom az arcom, az most elég. - eresztek meg egy mosolyt, majd még újra a kutyusra pillantok mielőtt elindulunk befelé. Tényleg nagyon szeretem az állatokat, bár nekem sajnos csak egy hörcsögöm van, ami meg azért nem az igazi. Többet nem engedtek a szüleim, mert hogy koszt csinál, meg egy kutya nagy felelősség stb. stb. Pedig tudnék én gondoskodni róla és örömmel tenném, de hát nem vagyok elég akaratos ahhoz, hogy ilyesmit kiharcoljak.
- Az is lehet, hogy mások egyszerűen csak stabilabban állnak. - nevetem el magam, hiszen simán van erre esély. Lehet, hogy Jack másokért is oda van, csak őket nem lehet ilyen könnyen felborítani, engem meg azért egyáltalán nem nehéz. Viszont azért mégis csak megemlítem, hogy talán zavarok, mert ki tudja. Az is lehet, hogy mennie kell valahova, vagy nem is tudom.
- Én maradnék szívesen, csak tudod... késő van és lehet, hogy a szüleim kiakadnának e miatt. - na igen. Úgy volt, hogy elmegyek a lemezboltba és kész, ehhez képest már így is kissé megnőtt az itt tartózkodásommal a várható otthonról távol töltött időm hossza. Lehet, hogy érdemes lenne hazamennem, bár maradnék én szívesen. Mindenesetre azért a gyors arcmosás még mindenképpen belefér, az kell, mert enyhén szólva is durván kutyaszagom lett.
- Mit szólnál, ha mondjuk valamikor, ha ráérsz eljönnék és segítenék rendet rakni? - nem akarom, hogy azt gondolja, hogy elhúzok a teendő elől, mert szívesen segítek és hát annak is örülök, hogy megismertem valakit itt, aki egész értelmesnek tűnik. Persze az is lehet, hogy ő nem így van ezzel, hogy örül, ha végre lelépek és békén hagyom, hiszen nem rég égett meg miattam majdnem. Hát majd meglátjuk, egyelőre megvárom a válaszát, aztán számot cserélhetünk, vagy ilyesmi, és majd egyeztetünk. Ahogy így elnézem ez a kupi pár napig még tuti meg vár.

Csak később jövök rá, miután már kimondtam, hogy nem hangzottak olyan jól a szavaim, mint szerettem volna. Ez a valódi élet dolog tényleg lehet ezért félelmetes is. Végigpörgetem a lehetséges válaszokat az agyamban, hátha találok valami olyat, ami mégiscsak megnyugtató lehet.
- Tud, de... pont olyan jó is lehet, ha ügyesen csinálod - mondom ki az elsőt, ami eszembe jut, mielőtt túl hosszúra nyúlna a csend. Ezzel legalább nem hazudtam neki. Tényleg veszett jó tud lenni az élet, attól eltekintve, hogy vannak nehéz és kegyetlen részei.
De most nincs itt az idő arra, hogy ezt hosszabban kifejtsem neki vagy bármi ilyesmibe belemenjünk. Őt várja a fürdés, engem pedig a hátsó udvaron Jack. Nem mintha miatta bicegtem volna oda ki. Sokkal jobban élveztem volna egy szál cigit és egy kis sört, de hamar másra terelődik a figyelmem. Mással nem is igazán foglalkozhatnék, amikor Jack megindul előre és ledönti Sabrinát a lábáról. Először persze nevetek az egészen, de aztán már segítek neki felállni.
- Szerintem bármit is teszek, ő már nem fog rám hallgatni - jegyzem meg kissé lemondóan. Igazából már nincs is értelme nagy házörző vadállatot faragni belőle. Ezt persze inkább nem mondom ki hangosan, mert ha jól sejtem, jönnek utána a "miért", arra pedig nem szeretnék válaszolni. Így jobb is, hogy én csendben maradok és végül beljebb megyünk. Felőlem akkor kaphat az alkalmon és újra beállhat a zuhany alá. Rajtam ne múljon. De nem akarom se marasztalni se elküldeni. Azt csinál, amit szeretne.
- Ja, persze. A szüleid... - bólintok aprót. Na jó, bevallom, furcsa ezt hallani, mert azért az ismerőseim nagyja nincs hozzákötve a szüleikhez és nem kell időre rohanniuk haza. De ismerkedek a gondolattal és végül még egyet bólintok, hogy felőlem mehet.
- Az lehet, nem lenne rossz. Majd addigra igyekszek valamit beszerezni, ami jobb, mint a félig romlott szendvics - húzódik mosolyra a szám, majd körülnézek a kupiban körülöttem. Próbálok valamiféle papírlapot előkeríteni. Bármit, amire mondjuk telefonszámot lehet írni, de nem találok. A saját telefonom valahol az egyik halom alatt - pár napja oda dobtam, miután sikerült elfogadnom, hogy Ő nem fog keresni és nincs értelme hívogatnom. Ha kérdezi, elmondom én a számom, ha nem, akkor a kezébe nyomok el alkoholos filcet és írhatja a karomra az övét. Onnantól pedig már majd feltúrom a kupacokat és keresek egy papírt vagy valamit.

Na igen, ez a valódi élet dolog azért félelmetes is lehet, főleg nekem, akinek elég zavaros álmai vannak, azóta, hogy ide költöztünk csak még inkább. Tényleg nem tudom, mi lesz, ha elmegyünk a dokival oda, ahol az a tűz volt... mi lesz, ha tényleg eszembe jutnak a részletek? Mi van, ha olyasmi jut eszembe, amikor jobb lett volna soha nem tudni? Ez is a valós élethez tartozik, a múltam, az elveszett emlékek és határozottan félek tőlük.
- Ez igaz, majd meglátjuk, hogy nekem milyen lesz. - rántom meg aztán finoman a vállam. Hát a fene tudja, hogy milyen az az igazi élet. Az ő kupiját látva azért nem lehet annyira fényes, de ha ezt így mondja, akkor csak voltak jó részek is az életében igaz? Remélem, hogy nekem is lesznek, első körben pl... az az első nagy szerelem. Persze Kelly mindig azt mondta nekem, hogy ha nagyon akarom, akkor annál nehezebben következik majd be, de azért ez nehéz nem akarni, főleg, hogy már nem vagyok öt éves, mostmár azért igenis jár az eszem a fiúkon és ebben az egészben a költözés megint csak nem könnyítette meg a dolgom.
Nem ezen kell most agyalni igaz? A jövő mindig kiszámíthatatlan, majd csak lesz belőle valami, úgyse akadályozhatom meg, hogy az idő teljen. Inkább irány az udvar a fürdés után, és a kutyus nagyon is könnyen kisöpör minden aggodalmat a fejemből. Egyébként is, akinek ilyen kutyája van, attól még végképp nem kell tartanom igaz?
- Szerintem el lehet azt érni. Vannak ilyen kutyakiképző iskolák is, meg sok anyag van erről a neten. - nem vágom rá azonnal, hogy segíthetek, de szívesen töltenék együtt a kutyussal akár több időt is, ha már nekem nem lehet saját. - Én szívesen tanítok neki dolgokat, ha... ha nem baj. Elviszem akár sétálni is. - eresztek meg egy zavart mosolyt. Jó, itt a kert is, és amúgy is egyáltalán nem biztos, hogy akar még itt látni engem, meg hogy nem vagyok a terhére, de ez egy nagy kutya, kell neki a nagy tér, meg a futás, meg minden és szerintem simán lehetne neki trükköket tanítani, vagy bármit. Az viszont már neccesebb, hogy maradjak. Szeretnék, de zavarni sem akarok, no meg várnak haza és nem arról volt szó, hogy órákra kimaradok, csak a lemezbolt. Így is jó lenne, apu előtt hazaérni, és gyorsan felmenni átöltözni mielőtt vacsizunk, mert balhé lehet a ruhám állapotából.
- Vagy rendelünk egy pizzát, nekem az is jó. Én... fizetem. - mosolyodom el a végén. Oké, abba nem gondolok bele, hogy talán egy srácnak nem a legjobb önbizalom növelő, ha egy tizenhét éves kiscsaj akarja fizetni a pizzáját, miután a taxit is én álltam, de ha egyszer nekem nem jelent gondot, akkor miért ne ajánlhatnám fel? A kezembe nyomott alkoholos filcen azért meglepődöm, de végülis egy mosoly kerül az arcomra, aztán vissza is adom neki, majd szépen feltúrom a táskámat. Annyira nem kell, nincs benne a kupi és persze hogy akad minden, ami kell. Egy szép csini kis toll, meg jegyzetfüzet, amiből kitépek egy lapot és felírom rá a számomat, a nevemmel együtt. Aztán elő a telefont és egyszerűen csak elég ha lediktálja az övét, és be tudom írni.
- Hát akkor... kösz mindent. - újabb mosoly, miután persze megejtettem egy gyors hívást taxi ügyben. Az azért nem árt. Szerencsére annyira nem kihalt a környék, sokat tuti nem kell várni és hát végülis leszámítva a tüzet... jól alakult ez a nap.

Remélem, hogy összehoz magának egy jó életet. Nem tudom miért érdekel ez engem ennyire, de örülnék neki. Én nem biztos, hogy ott tudok mellette lenni - az sem biztos, hogy akarná -, de azért csak akad valaki, aki mellette lesz és kihúzza ha valami nagyobb zűrbe kerül. Felőlem lehet egy személyes testőr vagy egy jó barát is. A lényeg, hogy legyen mellette valaki. Ezeket persze most nem mondom el neki. Mára úgyis elég volt neki a valódi életből, inkább fürdés, pár szó és mehet haza. De előtte még Jack közbeszól és nem mennek könnyedén a dolgok. Pillanatok alatt ledönti a lábáról én pedig miután segített felkelni neki a földről, nem bírom megállni, hogy ne panaszkodjak, amiatt, hogy Jack nem hallgat rám. Úgy körülbelül soha. A kutyakiképző nem igazán jöhet szóba. Örülök, ha a semmiből előkaparok annyi pénzt, hogy ebben a házban maradhassak. Amíg nem találok egy rendes meló, nem árt mindent a minimumra visszaszorítani.
- Nincs már igazán szükség rá, hogy házörzőt neveljek belőle... - kezdem egészen halkan, majd amikor meghallom a mondata folytatását, újra mosolyra húzódik a szám. - És mit kérsz fizetségül? - teszem fel a legfontosabb kérdést, bár sejtem a válaszát. Azért csak így szokás, hogy ezt is megkérdezzem. Elég sok mindenben hajlandó vagyok neki engedni, de az azért már valamilyen szinten sértő, hogy még a pizzát is ő akarja majd fizetni.
- Azt azért ki tudom perkálni - bólintok magabiztosan. Nem hagyhatom, hogy mindent ő fizessen. A taxi még elment, bár valamilyen szinten az is kellemetlen volt. Talán ha a sofőr nem köti le annyira a figyelmem, feleztünk volna, vagy tudom is én. De most már ezen késő rágódni. A pizzát viszont határozottan én állom majd. A telefonszám cserénél viszont bizonytalan vagyok. Oké, kicsit hülye módszert választottam, de tényleg nem tudtam volna honnan papírt előkotorni.
- Már értem miért kell minden nőnél táskának lennie - jegyzem meg mosolyogva, majd miután a kezembe kerül a kis papír, már diktálom is a saját számom.
- Vigyázz a taxikkal hazafelé. Nézd, hogy... jó úton vigyenek. Kitérő nélkül - beszélek kissé úgy, mint valami aggodalmaskodó felnőtt. Pedig nem annak szánom, csak... fene se tudja. Mindegy. A lényeg, hogy vigyázzon magára és kész.

Én is remélem, hogy össze jön valami jó élet. Végülis ezzel az alappal, ami nekem van, gazdag szülők meg minden, meg van rá minden esélyem, csak ne lenne az a kis fekete folt, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel senki sem tud mit kezdeni. A nélkül egyszerűbb lenne őszintén szólva. De van, szóval nem marad más, mint hogy reménykedem. Most viszont a mostra koncentrálok, a fürdésre, aztán meg a kutyázásra, amit határozottan élvezek, a mai napban egyértelműen a legjobban.
- Miért nincs rá szükség? - igen, ezúttal, most az egyszer kibukik ez a kérdés, azt hiszem azért, mert Jack és a nevetés miatt oldódtam annyit, hogy ne tudjak figyelni a logikus gondolkodásra, amire most szükség lenne. Persze attól még megteheti, hogy nem válaszol, egyáltalán nem kötelező. A kérdése viszont kicsit meg lep, nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá, hiszen erre így egyáltalán nem gondoltam.
- Fizetségül? Hát én... én nem tudom. Nekem elég az, ha kutyázhatok, nekem amúgy sem lehet saját. - eresztek meg egy újabb mosolyt. Nem is tudom, hogy amúgy mit adhatna nekem, főleg mivel eléggé egyértelmű, hogy kettőnk közül én vagyok az, akinek anyagilag legalábbis, de mindene meg van. Jelenleg nekem sokkal többet ér egy barát, legyen az ő, vagy akár Jack, vagy mindketten, mint bármi más. Ezen kívül nem hiszem, hogy bármit adhatna nekem. A válaszára már felfogom, hogy a pizza fizetését talán nem kellett volna felajánlani, mert hát jó eséllyel az még sértő is lehet neki, szóval erre már csak gyorsan bólintok egyet. Legyen úgy, ahogy szeretné, ő van itthon, az a fontosabb, ami neki jó. Papír viszont van nálam, szóval ezt én el tudom intézni, fel is írom a számom és a nevem, hogy meglegyen neki.
- Csak aztán el ne hagyd ebben a káoszban. - mosolyodom el. A megjegyzésére már csak megrántom a vállam. Végülis jogos, ezért is van nálam táska, mert benne van minden, amire szükségem van, és az látszik, hogy most is elég nagy haszna volt. Aztán már csak a taxi hívása van hátra. Jogos, amit mondd, bár én nem ismerem annyira a várost, szóval jó eséllyel bármilyen taxis bárhova elvihet, de remélhetőleg nem lesz baj.
- Rendben, majd figyelek. - mondom ki azért, csak hogy ne aggódjon, mert mintha így lenne. Persze az útvonalról fogalmam sincs, szóval ez így most nem volt igaz... figyelni próbálhatok, de nem hiszem, hogy sikeres lesz az akció. A lényeg, hogy irány haza.

Nem bírom ki nevetés nélkül. Bármennyire is haragudtam Jackre, amiért nem hallgatott rám. Bármennyire is idegesít, hogy tesz arra, amit mondok neki, mégis nevetek. Aztán persze már segítek, de előtte még arra a fél percre igazán jól érzem magam. Nem agyalok és eszemben sincs azon rágódni, hogy mit rontottam el és hogy hozhatnám helyre. Akkor viszont újra eszembe jut minden, amikor meghallom az akaratlanul is kimondott szavaimra a választ. Már rájöhettem volna ebből a pár órás ismeretségből is, hogy ő nem az a fajta, aki megtartja magának a kérdéseit. Nekem pedig válaszolnom kell rájuk. Eddig meg is tettem, de ez most olyan téma, amiről nem szívesen beszélek. Valószínűleg ez látszik is rajtam. Sikerült olyanba tenyerelnie, amivel elvette a jókedvem. Az viszont biztos, hogy nem fog segíteni, hogyha most bocsánatot kér. Inkább kinyögök valamiféle választ, ami azért elég közel áll az igazsághoz.
- Már nincsenek itt azok, akiket meg akartam védeni - mondom, de közel sem suttogva. Nem kiabálok, de elég határozott ahhoz a hangom, hogy ő is rájöhessen, ideje, hogy megtanulja visszafogni a kérdéseit. Most nagyon ideje. Eddig tényleg szívesen válaszolgattam neki, de most nem fogom kifejteni a részleteket. Talán majd egyszer? Áh, nem. Inkább nem.
Ettől függetlenül nem lenne hátrány megnevelni Jacket. Ha legalább néha hallgatna a szép szóra, hasznos tudna lenni. De azért nem akarok pénzt kiadni valami elit kutyasulira. Az már jobb ötletnek tűnik, hogy Sabrina tanítana neki ezt-azt. De ha mégsem, azt hiszem Jacknek, akkor sem jönne rosszul a társaság. Tekintve, hogy én elég sokszor feledkezek meg róla mostanság.
- Jacknek pedig elég egy jó társaság. Úgyhogy... akkor megegyeztünk - mosolyodok el. Talán pár alkalom után már azt is hozzáteszem, hogy jöjjön, amikor szeretne. Kulcsot is lehet, hogy adok neki, de az még nem most lesz. Nem azért, mert attól tartok, hogy valamit magával visz - ugyan miért is tenné? -, inkább azért, mert néha szükségem van arra, hogy leigyam magam és bezárkózzak. Majd ha már beáll valamiféle rend az életemben.
Ennek pedig valószínűleg az az első lépése, hogy ne csak a gyerekszobában legyen rend, hanem úgy mindenhol. Jól fog jönni hozzá a segítsége. Egy gyors telefonszámcsere, majd részemről egy ígéret, hogy nem hagyom el a káoszban a papírt. Mielőtt még kilépne az ajtón, csak kicsúszik a számon egy aggódó mondat. Remélem tényleg figyelni fog... és idővel már nem kell majd neki elmondani, hogy vigyázzon, mert ismerni fogja Vegast és messzire kerülni a nem "szép" embereket.

» Dave & Sabrina - Nagytakarítás
» Sabrina Ballard
» Roxy & Dave - I'm trying
» Dave és Jenna - Varratszedés
» Dave & Jo - A hős és az áldozat...

Dave & Sabrina - Utánunk... izé előttünk a tűzözön

Dave & Sabrina - Utánunk... izé előttünk a tűzözön

Similar topics

Similar topics