Fel vagyok készülve a mai napra. Nem lehet semmi baj. Minden helyzetet képes vagyok egyedül is kezelni. Ráadásul mi történheten az a pár óra alatt semmi. Menni fog minden. Legalábbis azt hiszem. Mikor csukódik Roxy mögött az ajtó, már nem vagyok magamban olyan biztos. Egy percig tehetetlenül állok a csukott ajtót bámulva, majd a kíváncsian rám pillantó Hunterre nézek.
- Érdekes napnak nézünk elébe, kishaver - mondom neki, mire felnevet. Oké, azt hiszem, ez az egyetértés jele nála. Éljen. Ennek ellenére fogalmam sincs, mit kezdjen vele kettesben. De addig nincs gond, amíg nem kell rájönnöm, hogy miért bömböl. Elszórakozunk mi. Hogy mi az első dolgom? Jó apához méltóan beülök vele a hálószobába és beteszem a lejátszóba az eredeti Star Wars első részét és bőszen magyarázok neki, miközben úgy ültetem az ölembe, mintha valami kényelmes bőrfotel lenne a karom. Nem tudom, mennyire érdekel ez a film egy két hónapos gyereket, de csendben nézi. Végül pár perc elteltével kikötünk a Tatuinon, mire Hunter nyöszörögni kezd. Nem tudom, mi nem tetszik neki benne, de jó apához mérten egyből magam felé fordítom és teszek a filmre.
- Mi a baj? - kérdezem, persze válaszolni nem fog. Rám néz, majd teli torokból kezd sírni. Szuper. Ettől féltem. Kimászok vele együtt az ágyból és járkálni kezdek a szobában. Nem úgy tűnik, hogy tervezi abbahagyni én pedig kezdem azt gondolni, hogy most nem csak nyűgös.
Alig hallom a kopogást a sírástól. Mikor az ajtó elé lépek, akkor sem vagyok benne biztos, hogy tényleg lesz-e ott valaki, vagy csak képzeltem. Mikor ajtót nyitok, Hunter még sír én pedig próbálok valami boldog mosolyt varázsolni az arcomra.
- Mondd, hogy értesz a gyerekekhez! - fogadom ezzel a mondattal köszönés helyett, miközben az apróság hátát simogatom.
- Milyen bemutatkozás ez, hm? - beszélek tovább, Hunterhöz intézve a kérdést, miután intettem Lucasnak, hogy ne zavartassa magát, jöjjön be.
Amint csukódik mögötte az ajtó, beáll a csend. Csak a film hangjai szűrődnek ki idáig. Hunter viszont hallgat és kíváncsi pillantásokat vet Lucas felé. Nem is rossz!

Kisebb-nagyobb megingásokkal, de addig a pillanatig, amíg Hunter nem kezd teli torokból üvölteni, azt hiszem, hogy minden simán fog menni. De persze kénytelen vagyok rájönni, hogy ez nem így van. Nem fog minden simán menni. Mégis beletanultam már annyira ebbe az apa-szerepbe annyira, hogy ne essek kétségbe és próbálkozzak. Tényleg mindent beleadok, hogy megnyugtassam az apróságot, de úgy tűnik, hogy most nem elég egy-egy szó, vagy egy kis séta a lakásban. Hiába dörzsölöm a hátát és beszélek hozzá, eszében sincs abbahagyni. El nem tudom, hogy bír egyáltalán ennyit üvölteni! Minden gyerek ezt csinálja vajon, vagy csak az én fiam ilyen hisztis? Erre valószínűleg nem kapok választ, úgyhogy el is vetem a kérdést. Nem is baj, mert egy perc múlva meghallom a kopogást. Még akkor sem vagyok benne biztos, hogy lesz odakint valaki, amikor lenyomom a kilincset.
- Zseni vagy! Tényleg egyedül vagyok vele. Először - magyarázom és megpróbálom megtalálni azt a hangerőt, ami még nem kiabálás, de azért hallatszik Hunter sírásától.
Meg sem lepődök, amikor a reménykedésem egy pillanat alatt semmivé foszlik a válasza hallatán. Persze, hogy nem ért a gyerekekhez. Ennek ellenére kimondatlanul is abban bízok, hogy nem fordul egy perc múlva sarkon és tűnik el. Szerencsére Hunter meglepő módon abbahagyja a sírást, mintha értené, hogy most az apjának vendége van és nem biztos, hogy az illető jól viselné, ha perceken át ordítana.
- Kiraboltál egy bababoltot, vagy mi? - kérdezem elkerekedett szemekkel, ahogy megkapom a két nagy csomagot. Tudom én, hogy ennyi dolgot venni és kiperkálni az árát neki semmiség, de... Azt hiszem, mindegy. Nem próbálok vele vitatkozni, inkább csak szóra nyitom a szám.
- Köszönjük - mondom mosolyogva és talán most először van az, hogy nem utasítom vissza, amit ad. Jó, a cigi az más volt mindig is. De amúgy soha, semmit nem fogadtam el tőle, ezt a két nagy zacskót most igen.
- Így nem is adom oda a fiam. Fogadok, hogy tiszta motorolaj a kezed - jegyzem meg, de nem azért, mert cukkolni akarom. Szimpla megszokás. Ha jól gondolom, amúgy is ez lehet a helyzet. De lehet, hogy tévedek. Nem mintha különösképpen számítana.
Amíg ő megtalálja a fürdőszobát és megmossa a kezét én a konyhába lepakolok és csak futólag pillantok bele a zacskókba. Van itt minden, amire csak szükségünk lehet. Meg fogom én mindezt valaha tudni hálálni neki? A sok éves segítség, meg most ez is...
- Tessék jól viselkedni Lukebácsi társaságában - beszélek Hunterhöz, miközben végigsimítok az arcán, ezzel letörölve még egy ott maradt könnycseppet. Aztán felkapom a fejem, amikor meghallom Lucas hangját.
- Hé! Nem csak én néztem. Hunter is igazán élvezte... egy ideig. Tovább lekötötte, mint bármi más - magyarázom. Azt hiszem, ez a Star Wars amolyan igazi apa-fia elfoglaltság lesz az elkövetkező időkben. Persze nem fogom én ráerőltetni. Ha nem fogja szeretni, eszemben sincs ezt nézetni vele. De tudnék örülni neki, ha mondjuk óvodai farsangon fénykarddal rohangálna.
- Csak óvatosan - adom át Huntert neki, a szavak pedig akaratlanul társulnak mellé. Senki nem fogta még a fiam rajtunk kívül. Még a nagyszülők se látták. Senki, aki fontos lenne. Ő az első. Parázok is attól, hogy az apróság azonnal üvölteni kezd idegen kézben. Nagyon remélem, hogy nem teszi.

Egy pillanat alatt elárulom neki, hogy először vagyok totál egyedül Hunterrel. Miért is hazudnék? Nem volt még ilyen, és most itt állok karomban a síró fiammal, és egy vendéggel, miközben a hálószobában tovább megy a film.
- Valami olyasmi. Pedig mennyivel egyszerűbb odaadni Roxynak, amikor nem akarja abbahagyni a sírást - mondom egy sóhajtás kíséretében. Egy perc múlva már bent állunk és Hunter mintha értené, hogy most már ideje csendben maradni, felhagy az ordítással.
- Ezek szerint te jobban ki lettél oktatva ilyen téren, mint én - mondom nagy mosollyal az arcomon. Eddig még az sem fordult meg a fejemben, hogy babaruháknál is létezik olyan, hogy divat. Bár gondolom egy átlagos boltban, ahol mi vásároltunk be, tesznek a divatra.
- Tudom, tudom... - kezdek bele, majd inkább mindenféle magyarázkodás után csak egy kis köszönet csúszik ki a számon, majd nagyon haragos tekintettel nézek rá.
- Ha ilyesmi komolyan fordul meg a fejedben, készülj fel rá, hogy nem kíméllek és behúzok egyet - mondom fenyegető hangon, de a mondat végére már vigyorgok. Ennek ellenére rohadtul remélem, hogy nem komolyan mondta ez az egész felnőtt méretű pelenkát és hasonlókat. Apaság ide vagy oda, verekedés lesz abból, ha ezt meglépi.
- De jól megy egyeseknek! Hunter már ötkor bömbölt és gondoskodott arról, hogy itt senki ne tudjon pár óránál többet aludni - rázom a fejem, miközben az apróságra pillantok, aki most nagyon is elragadóan mosolyog. Hát lehet rá haragudni? Még szép, hogy nem!
- Meg is kapja majd! - jelentem ki határozottan, bár fogalmam sincs, honnan szerzek majd neki Ezeréves Sólymot. A fénykard még megoldható. Azt mindenképp kap. Minden második boltban árulnak valami utánzatot, én pedig megfogom találni a legjobbat.
De minderre van még pár évem. Most az sokkal fontosabb, hogy Lucas minden mozdulatát figyeljem, ahogy átveszi Huntert. Jó, nem féltem én tőle, de akkor is bennem van a félsz, hogy ő az első rajtunk kívül, aki kézbe veszi. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt az apróság értékelni fogja. Tekintve, hogy az első hetekben még nálam is torkaszakadtából üvöltött.
- Úgy látszik, Lukebácsit máris megkedvelte - mosolygok az apróságra, mikor kicsit nyöszörög, de nem sír, majd nagy vigyorral nézek Lucasra. Kíváncsi vagyok, mennyire nyeri el a tetszését ez az egész "bácsizós" dolog.
- Hát persze... Azért ilyen, mert az anyja is gyönyörű - javítom ki a szavait nagy mosollyal és eszemben sincs most őrült vitákba belemenni még viccből sem. Ráadásul késztetést sem érzek arra, hogy visszavegyem Huntert. Jól elvan ő ott.
- Nagyon remélem, hogy azért olyan sok mindent nem örökölt tőlem - jegyzem meg most már sokkal komolyabban, ahogy egy aggódó pillantást vetek az apróság felé. Aztán egy alig látható fejrázás és a két nagy zacskóval kezdek foglalkozni. Még csak a felét pakoltam ki, de már tele a pult.
- Ennyi minden... haver... tényleg nem kellett volna - mondom, de igazából baromi hálás vagyok neki. Most, hogy melózok, nem mondhatnám, hogy nincs pénzünk még pelenkára sem, de attól még a segítség jól jön
- Majd te is kapsz valami hasonló csomagot, ha apa leszel - vigyorgok rá. Nem hiszem, hogy tervez egy gyereket a közeljövőben, de nem mindig ezen múlik.

- Hé, tudom, nem kell leszedni a fejem! - mondom, de a hangomban nyoma sincs haragnak. Tudom, hogy nem lecseszésként mondta. De nem tudja, hogy milyen attól félni, hogy a fiad már attól beteg lesz, hogyha megfogod, mert átmásznak rá a fejedben tomboló démonok. Ő ezt nem érti, nekem pedig eszemben sincs elmagyarázni neki.
- Nem olyan könnyű ebbe beletanulni. Roxynak profin megy, nekem viszont idő. Eleinte örültem, ha Hunter nem ordított, amikor meglátott. Egy idő után kezdtem azt hinni, hogy utál - magyarázom mégis, majd megrázom a fejem, jelezve, hogy hagyjuk a témát. Nem fogok elkezdeni panaszkodni neki arról, hogy nem olyan könnyű ez az egész. Lehet, hogy pár percig, egy óráig jó dolognak és gyerekjátéknak tűnik egy ilyen aprósággal bánni, amikor épp nem nyűgös, de hosszútávon más.
- Mennyi ideig voltál te abban a boltban, hogy ilyen rohadt profi lettél? Úgy beszélsz, mint valami divatszakértő - mondom ki őszintén, miután ledarálta az aktuális trendet babaruhák terén. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyi mindentől függ, hogy mit ad az ember a gyerekére. Ennek fényébe viszont nem fogom lecserélni Hunter komplett ruhatárát.
- Inkább nem gondolnék bele! - beszélek mérgesen és próbálom elrejteni a vigyorgást. Most tényleg akaratlanul is elképzeltem a helyzetet?! A fenébe is!
- Ha megmered ezt szervezni, tényleg megbánod - fenyegetőzök tovább nagy fejrázás közepette. - Majd ha te olyan göncöt veszel fel, akkor talán én is. Addig viszont felejtsd el! - beszélek, de már mosolyogva. Vele együtt talán még bevállalnám. Kevésbé érezném magam hülyének, ha ő is pont olyan cuccba lenne, mint én.
- Igen, mi vállaltuk és bármilyen furcsa - tartok egy kis szünetet, miközben felé fordulok - nem bántam meg. Érte tényleg megérte feladni a balhékat és mindent - állítom magabiztosan egy apró mosollyal az arcomon, ahogy Hunterre nézek, mielőtt aggódva átadnám Lucasnak. Nem is rossz, amit elér nála pár pillanat alatt. Bezzeg nekem hetekbe telt, mire ilyen nyugodt volt az apróság a karjaim között!
- Addig jó... ha Roxyra ütött, abból baj nem lehet - mondom, de még mindig képtelen vagyok mosolyogni. Tényleg nem szeretném, ha túl sokat örökölt volna tőlem. Jó, a szeme az látszik már, hogy az enyém, de ezen kívül... csak ne legyen semmi baja és kész.
- Fogalmam sincs - vallom be őszintén. - De mindjárt előkerítem én a cumiját és akkor kiszabadul az ujjad - mondom, de nem kell sokat keresni, hogy megtaláljam a padlón. Gyorsan megmosom és utána már adom is oda az én fiamnak, hogy inkább ezzel foglalkozzon, ne Lucas ujjával.
- Azt ne mondd, hogy belőlem kinézted volna ezt az egész apaság dolgot! Nem igazán ezen múlik... - mondom, de persze én is vigyázhattam volna. Csak ugye fenének se járt ilyesmin az esze olyan forró estéken.
- Vigyázni kell velük, nagyon könnyen megváltoztatják az embert - beszélek és élvezem, hogy kivételesen, ebben a témában már jártasabb vagyok, mint ő. Éveken keresztül ő volt az, aki tanácsokat osztogatott, de ezt az egyet most jobban tudom. Egy ilyen apróság és minden a feje tetejére áll. Az egész világ megváltozik és nincs visszaút.
- Versenyzőt? Na az nem fog megtörténni! - jelentem ki határozottan, ahogy mindent kipakoltam a zacskókból. - Nem fog ő ilyen versenyeken száguldozni. Legalábbis remélem, hogy lesz annyi esze. Nem akarok én éjszakákon át miatta aggódni és arra várni, hogy mikor zúzza magát halálra. Akkor már inkább bunyózzon, ahogy én tettem éveken át - mondom, de jól tudom, hogy igazából nincs beleszólásom, hogy mit csinál majd, hogyha nagyobb lesz. Lesz persze valamennyi súlya a szavaimnak, de ha jól sejtem, úgyis megy majd a saját feje után.

Tartottam ettől a naptól, de most, hogy Lucas beállított és Hunter is abbahagyta a sírást, úgy látom, hogy nem is olyan vészes a dolog. Most már bőven van időnk viccelődni és kimondottan kezdem élvezni a társaságot. Arra viszont már összevonom a szemöldököm, amikor igaz, hogy csak egy rövid mondat erejéig, de több gyereket említ. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy kell nekünk egy másik apróság. Örülünk, hogy ezzel az eggyel elbírunk. Bőven elég feladat neki megadni mindent, amit csak akar. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy újabb gyerek esetén megint csak idegeskedhetnék amiatt, hogy örökli ezt az egész "családi vonást" az én oldalamról. Még Hunterrel kapcsolatban sem tudtam meggyőzni magam, hogy minden rendben van vele. Nem kell még egy gyerek.
- Majd ha te bevállalod az elsőt... utána beszélj itt több gyerekről - mondom, de egyértelmű, hogy továbbra sem ment az eszem és nem akarok többszörös apa lenni. Okokat inkább nem sorolok, hogy miért nem lehet szó többről. Azzal nem mennénk semmire.
- Most mondanám, hogy remélem a nagy képzésedben a telefonszámát is belefűzte a sok infó közé, de... - nézek rá félig kérdőn. Tudom én, hogy soha nem volt az a fajta, aki megcsalná azt, akit szeret, de változhatnak a dolgok. Na meg végül is, mi másról beszélgethetne két férfi mélyen szánón, mint a nőkről? Amíg csak beszélünk róluk, senkinek nem lehet egy rossz szava sem.
- Szuper. Vegasban nincs elég bolond, nekünk is csatlakoznunk kell hozzájuk - nevetek, miközben a fejemet rázom. Esküszöm megnézném az arcát, hogyha ezt tényleg megvalósítanánk. Persze tudom, hogy soha nem fog rá sor kerülni, de attól még jó poénnak hangzik.
Az ez utáni szavai viszont rohadtul nem poénosak. Csendben hallgatom végig, miközben nagy igyekezettel pakolom ki a tőle kapott gyerekholmikat. Ilyenre mit kell mondani? Mit lehet mondani?
- Ha valamikor mégis úgy döntesz, hogy... biztonságos, szólj és segítek a kicsivel. Addigra már mindent gyerekneveléssel kapcsolat rejtéllyel igyekszem tisztában lenni - mondom, ahogy egy apró mosollyal felé fordulok. Nem akarok ilyesmiről beszélni. Nem azért, mert nem hallgatom meg szívesen, egyszerűen csak azért, mert nincs semmi értelme elrontani a hangulatot. Sokan azt mondják, hogy segít, ha az ember az ilyesmit kibeszéli magából, én mégsem hiszem. Vagy ha mégis, biztos nem én vagyok az, aki ehhez okosakat tud hozzászólni.
Még szerencse, hogy inkább Hunterre terelődik a szó. Pontosabban arra a problémára, hogy hogyan szabadítsuk ki Lucas ujját a nyálas börtönből. Azonnal a cumit kezdem keresni, ami valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig a földön köt ki. Most is ott találok rá. Gyorsan megmosom és máris kiszabadulhat az az ujj.
- A lényeg, hogy ilyenkor elfelejtenek sírni. Hidd el, a cumi maga a varázslat! - mondom nagy mosollyal, ahogy egy pillanatra belefeledkezek a fiam látványába.
- Három gyerek? Megvesztél? Örülök, ha tíz év múlva ezzel az egyel elbírok! - magyarázom nagy hangon, fejrázás közepette. Most már nem említem, hogy akkor vállalunk be mi még egy gyereket, ha ők is. Jobb nem visszatérni az előző témához. Ennél sokkal jobb arról beszélni, hogy az én fiam NEM lesz semmilyen versenyző. Arról szó sem lehet, hogy állandó jelleggel miatta kelljen aggódnom.
- Eszemben sincs megengedni neki. Lehet, hogy baj van a fejemmel, de ennyire nem vagyok őrült - rázom újfent a fejem, majd bármilyen komoly téma is, mosolygok a további magyarázaton. Fogalmam sincs, Lucas mióta ilyen nagy szónok, de most úgy tűnik, mintha egész életében emberek előtt beszélt volna valami hatalmas színpad közepén.
- Lovat. Hát, ha azt szeretne, akkor azt kap majd - szélesedik ki a mosolyom és most már nem bírom tovább, odalépek én is és egy pillanatra megsimogatom Hunter arcát. Eskü, morcosan néz rám és kis híja, hogy nem sírja el magát!
- Na, szép! - jegyzem meg és inkább csak leülök a legközelebbi ülőhelyre. A tekintetem viszont ott tartom. Úgy tűnik, hogy nem azzal volt baja az apróságnak, hogy megzavartam. Valami más lehet az ok, tekintve, hogy pillanatok múlva nyöszörögni, majd sírni kezd.

Nem fogom én győzködni arról, hogy legyen ő is apa és vállaljanak be egy gyereket. Veszett boldog tud lenni az ember, amikor megszületik a kicsi - még én is tisztán emlékszem arra az érzésre -, de ha úgy érzi, hogy még nem akar, akkor én nem fogom ezzel nyúzni. De ez azt is jelenti, hogy én sem akarok többet és bárhogy is próbálkozik, be kell látnia, hogy nekem is elég ez az egy. Majd ha vele minden rendben lesz és... nem, akkor sem. Nincs több kockáztatás és idegeskedés és éjszakázás és... szóval nem.
- Akkor jobb, ha én nézem át az összes ruhát. Roxy elég féltékeny tud lenni. Még csak az hiányzik, hogy találjon egy telefonszámot... akárhol - beszélek, de közben ott a nagy mosoly az arcomon. Lehet, hogy őt nem érdekli igazán, van-e telefonszám, de attól még biztos, hogy tudna róla, ha bármit találnék a ruhák között.
- De ha igazán szexi nő volt, akkor lehet, hogy mégis megtartom azt a cetlit - teszem hozzá egy igazán széles vigyorral és már most a nagy adag ruha felé téved a tekintetem, mintha arra készülnék, hogy versenyt kell futnom vele, hogy áttúrhassam az egészet a telefonszám után.
Nem mintha bármelyikünknek igazán szüksége lenne egy idegen nő számára.
- Reméltem is. Reméltem... - ismétlem most egy apró mosollyal, miközben őt vizsgálom. Látom rajta, hogy neki sem igazán tetszik ez a "vidám" téma. Úgyhogy tényleg jobb minél hamarabb elhagyni. Ezután már egy szóval sem említem, hogy vállaljanak be ők is egy gyereket.
Sokkal inkább arra fordítom minden figyelmem, hogy megtaláljam Hunter cumiját. Egy sima, kék cumi, de úgy el tud veszni a házban, hogy az csak na! Teljesen mindegy, hogy mennyit vesz belőle az ember, amikor kellene, akkor egy sincs épp kéznél. De végül csak megtalálom az aktuálisat és már adom is oda, hogy Lucas kiszabadíthassa az ujját. Biztos vagyok benne, hogy ezek a cumik valamiféle varázslattal működnek. Semmi nem létezik, ami annyira lefoglal egy kisgyereket, mintha a cumiját megkapja. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor, amikor eljön annak az ideje, hogy meg kell válnia tőlük.
- Hat gyerek? - kerekedik el a szemem, majd úgy rázom meg a fejem, mint aki rémálomból ébredt és próbálja az álom utolsó morzsáit is kiverni a fejéből. Akkor is azt mondom, hogy nekünk elég ez az egy. Kettőről sem lehet szó még jó sok ideig - vagy soha -, nemhogy hat. Majd vigyázunk, hogy mi ne essünk ilyen "hibába".
- Ezt még soha nem említetted - jegyzem meg egy pillanatnyi szünet után. Nem lenne rossz továbbra is ilyesmiről beszélni. Bármilyen jóban is vagyunk, a gyerekkorunkról egyikünk sem igazán beszélt. Persze a lényeget tudjuk a másikról, de semmi több.
De aztán a pillanatot megtöri Hunter nyöszörgése, majd sírása. Kis híja, hogy nem nevetem el magam Lucas kétségbeesett arcán. Nem hiszem, hogy jó néven venné. Úgyhogy összeszorítom a szám és már nyújtom is a kezem, hogy adja csak ide. Nem mintha sokat érnénk vele. Csak annyi változik, hogy most az én karjaim között sír. Éhes nem lehet, hiszen Roxy még csak nem régen adott neki enni. Úgyhogy vagy pelenkacsere vagy alvás itt a baj. Hamar kiderül, hogy az előbbi. Elhúzom a szám. Szerettem volna ezt elkerülni. Soha nem csináltam még!
- Lesz még rosszabb, ha nem jutok el vele a pelenkázóig - mondom egy sóhaj kíséretébe és egy pillanatra az én szemeimben is fellelhető a kétségbeesés.
- Gondolom ezt nem magyarázta el a szőke bombázó és nem akarsz segíteni - nézek még vissza, miközben elindulok a gyerekszoba felé a síró fiammal együtt. Hogy követ-e vagy inkább megvár itt, csak rajta áll.

Tudom én - legalábbis elég valószínű -, hogy nincs a gyerekruhák között egyetlen apró cetli sem, ami a szöszi telefonszámát tartalmazná, de attól még érdekes eljátszadozni a gondolattal.
- Azt bezzeg élveznéd! - beszélek, ahogy megrázom a fejem és csak a miheztartás végett, felmutatom neki a középső ujjam. Egy fél percre rá pedig már nevetek. Milyen jó is, amikor ott cseszteted a legjobb haverod, ahol csak tudod!
- Eszemben sincs félrelépni - magyarázom teljesen komolyan. Tényleg ez az igazság. Annak ellenére, hogy az utóbbi napokban mennyire érzem a sok kihagyott hetet, hónapot, ahol csak egy szimpla "most ne" volt a válasz minden közeledésemre, nem tervezem, hogy mást keresek. Nem akarom egy jó éjszakáért kockáztatni mindazt, amim most van.
- Kezdem úgy érezni, hogy érdemes valami apasági kiskönyvet beszerezni, amiben ilyen okos tippek vannak. Vagy téged zaklatlak, akárhányszor előjön valami kérdés. Biztos veszettül fogsz nekem örülni, ha hajnal négy vagy öt körül felhívlak, hogy hány éves korig szokás cumit adni a gyereknek - vigyorgok, de magamban elraktározom, hogy azért ilyen dolgoknak tényleg nem ártana utánanézni. Nem akarok én nagyokosok által írt könyvekbe temetkezni a következő hetek folyamán, de... lehet, hogy valamilyen szinten muszáj lesz. Jó apa akarok lenni és ha ehhez erre van szükség, megteszem. Abba inkább nem gondolok bele, hogy ha a cumizásról lesz szó és Hunter sírni meg hisztizni fog, hogy kell neki az a nyavalyás cumi, én hogy fogok ellenállni neki. Tekintve, hogy megfogadtam, mindent megkap, amit szeretne. Érdekes lesz, az biztos.
- Ennyi erővel nyithatok egy óvodát. Azok a kölykök is követnének. Én lennék a csúnya óvóbácsi, aki ha nem bír a gyerekekkel, mérgesen néz. És ezért fizetnének is! - lelkesed fel, de az egész csak színészkedés. Eszemben sincs ilyesmivel foglalkozni. Nem lenne nekem ahhoz sem türelmem, sem elég kitartásom. Hunter rendben van, őt imádom, de más kölyök. Nem, nem.
Hunter viszont most nem éppen az aranyos kisgyereket játssza. Sokkal inkább a sírósat. Egész jól szórakozok, ahogy látom Lucas kétségbeesett arcát. Akkor persze már nem vigyorgok, amikor az apróság hozzám kerül és rájövök, hogy itt bizony pelenkacsere lesz. Vagy legalábbis arra lenne szükség.
- Legalább lélekben támogathatnál! - nézek vissza, mikor már Hunterrel megyek a gyerekszoba felé. Még én sem vagyok benne biztos, hogy hogy fogom én ezt a tisztába tevést megoldani.
- Menekülj csak! - mondom még egy utolsó vigyorral és csak utána válaszolok a kérdésre. - Sört nem biztos, hogy találsz, de nézd meg a hűtő ajtajában. Kávé viszont van. Több literre elég. Mi már víz helyett is azt isszuk - beszélek, de ekkor már eltűnök a gyerekszobában.
- Nos, lássunk neki - motyogom, ahogy Huntert leteszem. Egyelőre azt sem tudom, pontosan hogy fogjak hozzá. Oké, talán kétszer ha láttam, amikor Roxy csinálta. Én viszont még soha meg sem próbálkoztam vele. Majd' negyed órát szenvedek bent. Hunter hol sír, hol éppen nevet, amikor megcsiklandozom. Aztán persze, hogy furcsa foltok vannak a felsőmön, amikor elkészülök mindennel.
- Te aztán nem sajnálod apádat - mondom az apróságnak, ahogy végignézek magamon. Persze, hogy nevet. Most már nevet. Én sem bírom megállni, hogy a kellemetlenség ellenére ne mosolyogjak.
Úgyhogy Huntert leteszem a kiságyba - nem bánnám, ha esetleg aludna egy kicsit. Egy percig állok felette, de ő nem kezd sírni. Hol rám néz, hol a plafonra én pedig indulok kifelé, miközben kapom is le magamról a pisifoltos pólót.
- Egy perc és megyek. Ha találtál sört, nekem is készítsd! - szólok még ki Lucasnak. Egy mozdulattal dobom be a felsőm a fürdőszobába - landol, ahol landol -, és kapok a szobából magamra egy másikat. Aztán irány a konyha.

Csak rosszallóan rázom a fejem, de azért ott csücsül a szám szélén a mosoly. Utána persze hamar eltűnik és összevont szemekkel nézek rá.
- Nem teng benned kicsit túl a feszültség mostanság, haver? - kérdezem azért már valamivel óvatosabban. Tényleg kíváncsi vagyok a válaszára. Jó, azt már megszoktam, hogy ha valami oltári baromságot teszek, leszedi a fejem és azzal focizik, de így nem sűrűn hallom beszélni. Főleg, ha csak poénkodunk. Mert most nagyon is azt csináljuk. Eszemben sincs sem megcsalni Roxyt, sem elhagyni. Semmi ilyesmi még csak meg sem fordul a fejemben. Nincs az az isten, hogy én elhagyjam és önszántamból tönkretegyek mindent.
- Nem vagyok én olyan kegyetlen, hogy elrohanjanak - húzódik mosolyra a szám. - Ennek ellenére, talán mégsem bírnám annyi gyerek mellett - gondolkozok el egy pillanatra. Mintha tényleg megfordult volna a fejemben, hogy óvóbácsi legyek! Nem járna jól azzal senki. Na meg amúgy is, jobb az, ha minden figyelmem a fiamé, nem pedig ismeretlen kölyköket óvok.
Most is örülök, ha az aprósággal, pontosabban a pelenkázással megbirkózok. Nem megy éppen könnyen és fogadok, Hunter veszettül élvezi, hogy még jobban megnehezítheti a dolgom. Én persze csak motyogok neki, de igazából nem haragszok rá. Elégedetten nézek a rajta lévő száraz pelenkára, majd a pisis pólómra. Oké. Neki alvás, nekem pedig sürgősen át kell öltöznöm. Ami rajta van felsőt, csak ledobom a fürdőszobában és már másikba sietek vissza a konyhába. Egy pillantást persze vetek Hunterre, de csendben alszik, úgyhogy már mehetek is a jól megérdemelt sörömért.
- Igyekszünk megoldani, hidd el. Még egy év és menni is fog - mondom kissé megkésve az előbbi szavaira, de a tekintetem már a hideg sörös pihen. Nem tudom, hogy mikor engedhettem meg magamnak. Mindig vagy elfoglalt voltam, vagy Roxy volt mellettem, vagy Hunter az ölemben. De most itt a pihenő ideje és azt csinálok, amit akarok.
- Csak a telefonszámod dobtam ki teljesen véletlen - vigyorgok rá, persze ez nem igaz, de olyan jó válasznak tűnt így hirtelen. Utána pedig már nincs időm javítgatni, hiszen szinte a sörösüveg felét kiürítem.
- Hátsó udvar - intek a fejemmel az üvegezett ajtó felé. Nem tudom, magától merre indult volna meg, de tökéletes lesz nekünk most ott is. Legalább le tudunk ülni a félkész homokozó szélére. Még jó, hogy időben levertem oda pár rönköt. Fogalmam sincs, hogy tényleg homokozó lesz-e belőle, de mondjuk úgy, hogy addig is megteszi ülőhelynek.
- Nem tudom, mit mesélhetnék. Minden Hunter körül forog, még meló közben is ő jár a fejemben - magyarázom és csak később jövök rá, hogy nem lenne szerencsés, ha megkérdezné, hogy milyen munkáról beszélek. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék szemrebbenés nélkül hazudni neki, de bevallani, hogy végül is piti bűnözőként dolgozok... nem hiszem, hogy túl jó ötlet.