do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Lucas Montero  31.01.13 0:07 | |
|  Név:
Lucas Montero
Becenév:
Luke, Luka, Lucas, L
Kor:
24
Születése hely, idő:
1988. Április 22 - Spanyolország, Barcelona
Tartózkodási hely:
Las Vegas
Csoport:
Vandál
Anyagi háttér:
Középosztály
Szexualitás:
Heteroszexuális
Sokszor kerül kisebb-nagyobb balhéba, amiből vagy kék-zöld foltokkal kerül ki, vagy egyenes háttal, „győztesen”, büszkén. Vannak alkalmak, mikor egy felbőszült bika erejével képes nekimenni bárkinek, aki rászolgált, és az a baj, hogy egyáltalán nem hajlandó türtőztetni ezen állatias énjét. Amolyan „falkavezér”, „csapatfőnök” típus, legalábbis sokan így tudják elképzelni őt. Nem vitás, hogy szeret irányítani, szereti, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt ő elgondolta. Néha nem is árt őt követni mások ellenében, hisz elképesztően jó logikával rendelkezik, amit sokan nem néznek ki belőle. Annak ellenére, hogy egy felbőszült rossz fiúnak tűnik, nagyon értelmes. Hihetetlen, de orvostanhallgató volt.
Mára már nem kifejezetten a szülei neveltetése szerint él, elvégre vajmi keveset foglalkoztak vele az elmúlt huszonnégy évben.Külső: Spanyol létére magas. Míg a legtöbb spanyol férfi százhatvanöt-százhetvenöt centiméter között mozog, ő meghaladja a száznyolcvanötöt is. Bőrszíne határozottan árulkodik déli származásáról, néhány árnyalattal sötétebb egy átlagos fehérnél. Barna, majdnem feketébe forduló haját általában felzselézi, még akkor is mikor a szokottnál hosszabbra nő. Nem szereti ezen pontját elhanyagolni.
Szeme sötétbarna, pillantása ravaszságról, határozottságról és kirobbanó agresszióról árulkodik. Mosolya és tekintete először tipikus rossz fiúra emlékezteti az embert, ám nem kell attól rettegni, hogy pisztolyt ránt, és egy egész vonatszerelvényre való embert lemészárol. Teste izmos, hála a folytonos feladatoknak, edzésmeneteknek, boxolásnak, mit kiskora óta folyamatosan művel. Ruházatára nem fordítanék több szót, elég annyi, hogy semmilyen anyagot, stílust nem vet meg, mindent felvesz, persze a lazaság jegyében. Viszont előszeretettel hord farmert, bőrdzsekiket, sálat és sapkát. Előtörténet:- Az Istent beléd! – verek egy jókorát a falba a füle mellett, mire a srác összerezzenve, egy kétségbeesett béka szemeivel mered rám. Először azt se tudom eldönteni, hogy a csuklómat fájlaljam, mi nem túl kellemes csattanással találkozott a téglafallal, vagy beleröhögjek a kölyök képébe a puszta kinézete miatt.
- Velem nem fogod játszani a nagy legényt, te szerencsétlen! Ha azt mondtam, hogy ma, este kilenc óra húsz perckor oda adod nekem azt a kicseszett pénzt, akkor pontban kilenc óra húsz perckor oda adod nekem! És most – ezzel feltűrve a csuklómról a bőrkabátot, szemügyre veszem az órám mutatóinak állását – negyvennégy van. Vagyis bőven túllépted a kiszabott időlimitet! – förmedek rá, ám odafigyelve arra, hogy ne durranjanak ki a nyakamon, valamint a halántékomon az erek, próbálom türtőztetni magam, így lazítva agresszív grimaszba torzult arcizmaimon, teszek egy lépést hátra, hogy ne másszak bele annyira a képébe.
- Na mi lesz már?
- Nincs nálam a pénz! – válaszol meglepően határozott éllel a hangjába, minek hallatán akaratlanul is hátra hőkölök.
- Mit beszélsz? Feltudod fogni, hogy az életemet teszem kockára azzal, hogy megszerezzem neked azt a rohadt füvet? Pedig nem lenne kötelességem, sőt! Nem is kell megtennem, mivel senki nem tart pisztolyt a fejemhez. Beleröhöghetnék a képedbe, hogy „bocs, de nincs időm a magadfajta balf*okkal foglalkozni, old meg magad!”
- Tudom ki vagy Montero! Nem kell félnem attól, hogy ne tudnád megszerezni és, hogy annyira az életed tennéd kockára azért, hogy egy kis anyagot szedj nekem… - prüszköli arcátlanul, vonásai meg-megvonaglanak, ahogy támadva próbál kikászálódni a rezgő egyre mozgó lénye alól.
-Tudok az egész életedről. Onnantól kezdve, hogy kibújtál az anyádból, te szemét! – lép el a téglafaltól, én pedig értetlenül meredve az arcára próbálok bármit leolvasni róla, mintha legalábbis képes lennék rá.
- Ne vedd őt a szádra! – ökölbeszorított kezekkel próbálom magam nyugalomra bírni, de ki-kitekintgetek az ajtó előtt álló srácokra, kik megfeszült állkapoccsal várják a fejleményeket. Mindig készek arra, hogy ugorjanak, ha épp megpróbálok valakit cementes zsákká verni. Talán nekik köszönhetem azt is, hogy nem a sitten rohadok.
- Azt is tudom, hogy az apád adócsalással börtönbe került, és elveszítette bankári állását, és bár ez nem okozott nektek túl nagy anyagi kárt, mégis te, valamint az ikred Rafael volt az, aki megsínylette. Miért is? Talán mert míg apátok bent rohadt a rácsok mögött, addig bőszen rátok szállt a maffia? Aha, ez volt az… És tudod mit? Azt is tudom, hogy Rafael belehalt a lőtt sebeibe, mikor elég ugrott. A helyszínen vérzett el. Milyen érzés abban a tudatban élni, hogy miattad halt meg?
- Tisztában volt a cselekedete súlyosságával! Nem volt már gyerek… - hozom a tudtára a kegyetlen tényeket, de tisztán érzem, ahogy egyre kiperdülök a rám erőltetett türelmes srác szerepéből. Türelmes srác? Hol van az a türelmes srác, aki az orvosira indult, mivel céljai voltak, remek anyagi háttere, valamint esze a lehető legnehezebb szakmákhoz is? Sehol… már rég a feledés homályába merült, és tartok attól, hogy nem is fogok találkozni vele többet. Sokan úgy tartják, látják még bennem a fényt, amit a teljes sötétség és ridegség bekebelezett, de én sajnos nem érzem. És ha már maga az alany nem érzi, akkor ott rég gondok vannak. Vagy tévedek? Ez csak egy pillanatnyi kétségbeesés lenne? Nem! Ez nem kétségbeesés, ez a véres valóság, amiben benne élek. Robosztus motorok, nők, utcai verekedések, köpködés és bulizás… ez az, amit választottam a sikeres karriert befutó jövő helyett. Mi lesz így velem…?
- Na mi van, elvitte a gázálarcos a nyelvedet? – hangja hallatán megrázva a fejemet, próbálok visszatérni a jelenbe anélkül, hogy akárcsak egy őrült, állatias üvöltéssel a torkának esnék.
- Honnan tudsz te ennyit rólam? Tudtommal senkinek nem adtam ki a személyazonosságomat… - méregetem sötét szempilláim sűrűjén keresztül, mire csak gúnyos fintorba torzult szájszegleteket vélek felfedezni. Mégis mi a francon mulathat ilyen jól?
- Az istenért Lucas, gyere már! Hagyd a francba! Jönnek a rohadt zsaruk – rántja meg a karomat egy társam, kik mind addig kint ácsorogtak, míg valaki nem jelentette a zsernyákok érkezését.
Még vetve egy utolsó pillantást a palira, fejemet rázva, orrom alatt folytonos káromkodások sorozatával vágtatok ki a romos épületből, s felvágódva a motorra adok teljes gázt.
- Ma szokatlanul csendes vagy… - állapítja meg Adeline mellettem fekve, egy szál semmiben. Vörös tincsei szépen keretezik fehér, szelőkkel tarkított arcát, mik akaratlanul is gyöngéd mosolyt csalnak az arcomra.
- Jót tesz néha, ha az ember nem beszél… nem volt túl kellemes napom, ne haragudj – cirógatom meg a vállát, ujjaim hegyével, ő pedig vidám mosollyal hajol közelebb, hogy egy csókot nyomhasson a homlokomra, mibe teljesen belefeledkezve, adom át magam a pillanatnak, mígnem…
- Hogy érzed magad azzal a tudattal, hogy Rafael miattad halt meg? – érkezik a válasz, én pedig eltolva magamtól az apró termetű lánykát, értetlen arckifejezéssel meredve rá, próbálom megérteni, mi a fene folyik itt?
- Miért kíváncsi erre mindenki? Mintha legalábbis nem három éve történt volna a dolog, hanem tegnap vagy tegnap előtt… így, bakker! Nézz rám! Így tudok élni… nem fejeztem be az egyetemet, pedig igen jónak ígérkezett a vége. Nincs állandó állásom, hol motorokat és kocsikat javítok, hol a kicseszett bárokban szolgálok fel. Elb*tam az egész életemet Line, és akár hiszed akár nem, mégis tudok élni. Nehezen, de itt vagyok, én nem fogok ahhoz az őrültséghez folyamodni, mint a te testvéred, akár hiszed akár nem – ezzel felpattanva az ágyról, kapok a farmerom után, mibe belebújtatva a lábamat, már el is hagyom a hálószobát, így kibattyogva az erkélyre, visszafojtott ingerültséggel meredek a végtelen Las Vegasi látképbe.
Némán elmorgok az orrom alatt egy két igen cifrára sikeredett, már-már össze nem illő szitokszót, amit csak akkor hagyok abba, mikor a lány selyem köntösben megjelenik mögöttem.
Hogy került ide egyáltalán a selyem köntös?...
- Kicsim, nem akartalak megbántani, igazán sajnálom! – bújik hozzám dorombolva, én pedig a szemeimet forgatva, próbálok elég tartást gyakorolni magamra ahhoz, hogy ne forduljak meg, és mondjam, hogy nincs semmi baj. Az nem én lennék. Ennek ellenére mégis sóhajtok egyet.
- Nem gond, de ugye tudod, hogy nem szeretem ezt a témát…
Milyen témát? Nem is igen beszélek erről senkinek… főleg nem egy olyan nőnek, aki nem mellesleg egyszer, kétszer fordul meg maximum az ágyamban.
- Tudom, csak gondoltam szeretnél tiszta vizet önteni a pohá…..
Várjunk csak, én nem is ismerek egy vörös hajú, szeplős, Adeline nevű lányt se, akit beengednék az ágyamba!!!
Verejtékben úszva ülök fel az ágyban, mintha legalábbis az katapultált volna, s szembe találva magam a húgommal, próbálom betájolni a helyzetemet. Nagyot nyelve pillantok kétségbeesett szemeibe.
- Úgy ordibáltál, mintha legalábbis légibombázás lenne… - hozza a tudtomra a szomorú tényt, én pedig egyre vörösödő fejjel kapom el róla a szememet.
- De nincs, szóval húzzál aludni, és ne lobogtasd itt felettem azokat a rohadt nagy csöcseidet! – az igazság az, hogy nincsenek nagy mellei. Monica nagyon csinos, és csak a testvéri odafigyelés és féltés az, ami ezt mondatja velem. Szegény lánynak roppant nehéz most, hogy apánk a sitten ül, anyánk meg éjjel nappal robotol… ahelyett, hogy én tenném azt.
Elkészítve hát egy nagy bögre kávét, dobom magam a kanapéra, és fellapozva az első kezembe akadó családi fotóalbumot, merülök bele a késő éjszakai homályba.
A hozzászólást Lucas Montero összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 25.03.13 19:11-kor. |
|
Kezdőlap 
