Fura figura vagyok. Imádok szórakozni, nevetni, mindenből viccet csinálni, és csak élni, ahogy jól esik... De a dolgok nem így mennek, így meg kellett tanulnom keménynek, és elszántnak lennem. Az élet nem habos torta, főleg nem Vegas-ban.
Ha meló van, azt komolyan veszem, és nem is állok meg, míg nem viszem célba a terveimet, a kötelességeimet. Sokszor - meglehet - kicsit magamnak valónak tűnök, konoknak, és kiállhatatlannak. De mindez csupán felszín, önvédelem...
Kár volna tagadnom, hogy trehány vagyok. Mert az vagyok. Többnyire mindent leszarok, ami nem érint, és félvállról veszem a közhelyes szituációkat. Talán erre mondják, hogy: Capre diem! Hát, ámen.
A stílusom önmagába véve laza, egyszerű... Napról napra élek, úgy, ahogy nekem tetszik. Persze... Minden mögött rejlik valami ok... indok, ami meghatározza a jellemünket. A miérteket...

Most miért mondjam azt, hogy jóképű, izmos kemény gyerek vagyok? Hisz nem igaz. Az arcomon ezernyi fájdalom hege virít, ha valaki közelebbről megismer, kár is ezen rágódni. A hajam sötétbarna, néha már feketének tűnik, miként szemeim is épp ilyen formát öltenek. Nem nőttem túl magasra, de nézzük a jó oldalát. 179 centivel legalább nem fejelem be az ajtó gerendát!
A viseletem hétköznapi, néha már egészen suttyós. De semmi értelmét nem látom a flancolásnak, főleg nem úgy, hogy a munkám nagy részében totál mocskosra maszatolom magam. Szeretem a lenge, lezser cuccokat, a bőrdzsekit, és a farmert. Ez utóbbinak a zsebében pedig mindig találsz valami mókás dolgot...
Néha, megeshet, hogy még a lányom nyalókája is onnan kerül elő...

- Takarodjon Morrow a helyére! Ne kelljen még egyszer mondanom! - harsogott fel a mély baritonú őrmesterem hangja, ahogy majdhogynem átkiabálta a fél arcomat.
Rohadj meg, büdös tetű...
Persze visszaaraszoltam, mielőtt három fülbevalónyi helyet lyuggat a fülembe. Jó esetben...
Mr. Holloway... Sosem kedvelt, már az első napomon lerángatta rólam a táskámat, és lökött be a lakhelyre, hogy a többi sráccal együtt vigyázzállásba hallgassuk végig a fenyegető, parancsoló szavakat. Kis suhanc voltam még... Alig tizennyolc...
A katonaság - mondják - halálos... kimerítő, és felőröl. Nos, igazat kell, hogy adjak, azzal az aprócska különbséggel, hogy egy pillanatig sem jobb, mint a sitten. Ott legalább normális kaját adnak... de itt? Szart se...
Szóval, ez volt az a nap, amikor először ragadtam tollat. Még a fogása is ismeretlen volt... utálok írni. Mégis, valami olyan erővel késztetett rá, hogy nem bírtam leállni...

Drága, Lynn!

Hajnali négy van... két óra múlva ébresztenek, és löknek ki a mocsokba, kúszni, mászni... Annyira elegem van ebből... Most is csak lopva írom neked a sorokat, a paplan alól... elemlámpa fényénél. A betűk lassan elmosódnak, de nem számít.
Talán haza megyek... Leszerelek, és itt hagyom ezt az egész kócerájt! Tudom, te azt mondtad legyek kitartó... sosem fogadom meg a jó tanácsaidat. Az én hibám. Viszont, szeretném, ha tudnád, attól, hogy nem lehetek melletted, nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád...
Remélem mosolyogsz... muszáj lesz, mert egy nap beállítok azon a rohadt ajtón, és újra együtt leszünk.
Várj meg...
Mennem kell...

xoxo, Z.

A füzetlapot sietősen téptem ki, majd göngyöltem be az öklömbe, hiszen két másodpercet követően máris felrántódott fölöttem a paplan.
- Aludjon, Morrow! Vagy jobb szeretné máris kezdeni a napot?! Megoldható... - harsogott fel az állandó, reszelős hang, ami már az álmaimban is kísért.
Holloway... Mindig Holloway...
Persze, kirángatott, nem volt mese... Sőt, a dolog mindennapossá vált. Sokkal hamarabb kezdtem a napokat, és sokkal később térhettem nyugovóra. Már az is megváltás volt, ha néhanapján kaptam tőle néhány óra kimenőt. Olyankor pedig? A kocsmába vertem el az időt, egy koszos kis asztalnál, mocskos korsóból öblögetve a torkomat, a langyos sörrel...
És újra írtam...

Drága Lynn!

Már régen nem írtam, ne érezd úgy, hogy ez az emléked hiánya volna. Kemények a napok, még az éjszakák is. Elviselhetetlen ez az egész hely, akárcsak a hiányod... Már egy éve nem láttalak. Komolyan mondom, lassan kezdek beleőrülni.
Remélem jól vagy, remélem nem sírsz sokat. Az utolsó leveledben azt írtad, feladtad. Az nem lehet!
Te sosem adnád fel... Sosem...
Aggaszt a gondolat, hogy azóta viszont, egy sort sem írtál nekem... Pedig megannyi levélben megírtam, hogy veled vagyok. Ha csak lélekben is, de melletted állok... Mégis, üres nyomokat versz a szívembe...
Várj meg kérlek, mert megyek! Nem sokára veled leszek!

xoxo, Z.

Tudtam, hogy hazudok, ahogy azt is, hogy a nem sokára még legalább egy év lesz. Egy életnek tűnt, szenvedéssel, és fájdalommal telve. Hollowaynak esze ágában sem volt elengedni, arra pedig gondolnom sem lehetett, hogy majd én vígan leszerelek...
Pedig lesérültem, nem egyszer... De ahelyett, hogy nyeszlett kis szarnak értékelt volna ,egyszerűen csak berugdosott a konyhára, legalább száz zsáknyi krumpli társaságába.
Pucoljak... pucoljak...
Te meg száradj el!
De megtettem... talán mert tartottam az öregtől, talán azért, mert igyekeztem Lynn-nek eleget tenni. Kitartó akartam lenni, aki nem fordít hátat némi akadály láttán. De már nem ment... annyira elsorvadt ez idő alatt a lelkem, hogy csupán homályos, sötét kráterek maradtak a helyén.


Nem volt már maradásom...
Az egyik éjjeli hirtelen bevetést követően szétestem. Órákon át áztunk a társaimmal a mínusz húsz fokos vízbe, a fülünkbe üvöltések, parancsok vertek zajt, ahogy minduntalan tapostuk a vizet.
- Ne hagyják abba! Ha az óceánon kell átkelnünk, ennél szarabb helyzetbe is kerülhetnek! - érzéketlen kőtábla volt ez az ember, aki a maga módján még azt mondom: jól is végezte a dolgát... De van egy pont, ahol mindez már túlzásnak bizonyult.
Ez volt az a pont...
Dühödten, indulatosan löktem ki magam a medencéből, lila, vacogó ajkakkal fordulva az őrmesterem felé.
- Leléptem, Uram! - álltam vigyázzba, noha minden porcikám remegett, elfagyott, ő pedig szimplán megragadta a tarkómat, és visszakényszerített a vízbe.
Mondom, hogy egy rohadék...
Viszont, mindez kellett... Sokat tanultam tőle, és bár sem lehetőségem, sem erőm nem volt megszökni, így mihelyst lejárt a két évem, szinte már öröm könnyekben úszva hagytam el ezt a koszfészket.
A vonaton ezernyi gondolat cikázott a fejemben, ahogy a táskámat úgy öleltem magamhoz, mintha attól tartanék: ha elengedem, sosem érek haza...

Jó pár óra zötykölődést követően végre leszálltam Arizonában. Az arcomon végtelen mosoly cikázott, ahogy a földutat sietős, trappoló léptekkel hagytam magam mögött.
Lynn házánál fékeztem csak le, felfutva a lépcsőkön, izgatott állapotban kopogtattam be az ajtaján.
Két évet voltam távol, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, így nem is volt talán csoda, hogy olyan ziháló, zakatoló szívveréssel vártam az ajtó nyílását, mint egy öt éves kölyök a karácsonyt.
Ám, amikor a bejárat feltárult előttem, még nem sejtettem... Lynn édesanyjával néztem farkas szemet, a kezében egy csöppnyi gyerekkel fordult felém. Szemeiben könny cikázott, arcáról szinte olvasni lehetett a fájdalmat.
- Itt van? - kérdeztem aggódó izgalommal a hangomban. Csak a fejét rázta meg, és máris kitört belőle a zokogás. Nem értettem... istenem, nem tudtam mi zaklatta fel ennyire. A kislányt a kezembe nyomta, kezével intve: tartsam, öleljem.
A táska szíja lepergett a vállamról.
Már tudtam. A gyötrő kín könnyeit nézve lesütöttem a szememet, fejemet pedig elfordítottam, mielőtt még én is összetörnék a pillanattal. A szemhéjaim összeszűkültek, fájón zárultak össze, ahogy arcomon több izom is megrándult.

Lynn meghalt...
Idővel tudtam csak meg, hogy a szülés következtében vesztette el az életét. Ezért nem írt... ezért adta fel. Átkoztam a percet is, amikor itt hagytam, átkoztam önmagam, az életet, és mindent, amit csak lehetett!
elment, nem hagyva rám mást, mint egy gyereket. Képtelen voltam mindezzel azonosulni, képtelen voltam hosszú hónapokon át mindezt elviselni.
De a lányomért muszáj volt felállnom, és végre olyan életet élnem, amit Lynn is akart. Amit mindig akart... Amit mindig megtagadtam.
Persze, az évek gyorsan teltek, munka pedig annyi volt, hogy semennyi... Kötelességem volt ellátni Maya-t. Kötelességem volt őt normálisan felnevelni.
Így esett meg, hogy néhány év elteltével, kiléptem önmagamból. Beálltam a rosszak sorába, akik nem ismernek könyörületet. Ezt a részét ugyan nem vállaltam, viszont a piti kis tolvajlásokat, éjszakai csempészéseket annál inkább. A kezem meg volt kötve, eleinte. Viszont a dolog jól ment, túl jól... és idővel, mikor Maya már öt éves volt, rájöttem: én már nem változom meg.
Vandálkodom, lopok, csalok, hazudok... A minap is kirámoltunk egy széfet. Valami fényűző villából. Oda se neki.
Megrongáltunk mindent, amit csak lehetett, felforgattuk az egész kibaszott épületet! Megérte?
Meg...
Maya ma pizzát vacsorázott. Nekem pedig mindent megér, ha mosolyogni látom!