Csak lazán.
Sosem voltam kedves... na jó néha nap megesik, ha úgy tartja a kedvem! Alapvetően nyersnek és bunkónak jellemezném magam, aminek hiába keresed az okát, nem fogod megtalálni. Így vágott le a jó isten, csak simán fogadd el.
Többnyire szeretek kötözködni, beszólogatni, megesik, hogy kedvtelésből még az idegen járókelőknek is elejtek néhány "szépséget".
Mindemellett - ha olyan a társaság - egészen vidám, őrült srác volnék, aki mindenben benne van. Főleg a rossz dolgokban.
Elég szókimondó vagyok, ami a szívemen a számon. "Szar a ruhád; Hogy nézel ki?; Mi van bele borultál egy festék bödönbe?" ...és társai.
A stílusom durva, sokszor megesik, hogy előbb ütök, mint gondolkodnék, hiszen mindig is úgy tartottam, hogy a pofázás sokkal több energiát őröl fel, mint a puszta erőszak. Ja, hogy nem tetszik? Pont leszarom...

Barna haj, szőke haj... édes mindegy. De mindenképp: rövid, mert úgy szeretem. Nincs vele gond... nincs mit elaludni. Persze, a hiúságom azért megköveteli, hogy mindig ízlésesen legyen lenyírva. Talán ez az egyetlen olyan dolog, amire adok is. Tekintve, hogy az öltözködésem változatossága már-már röhejes. Akármit felveszek, akármiben elindulok... az se zavar, ha nyolc helyen ketchup foltok díszítenek.
A szemeim acélszürkék... néha kékesek. Ez is kedv függő, általában. Az arcom - azt mondják - karakán, éles ívekkel rajzolódik ki az állam, a homlokcsontom. Ja és... nem csípem a borostát, de néha az is rajtam marad...

Tompa léptek, zajos-zajtalan utcák, sikátorok, és egy ormótlan, végtelennek tűnő épület, mely vaskos fakapukkal tárult ki az eső áztatta éjszakán. Fejfáján díszelgett a név, szinte inni lehetett a fájdalmat róla, ahogy az alágördült.
"Connecticut Állami Árvaház"
Akkor még nem tudtam mi vár rám, hogy az istenbe tudtam volna?! Ez is csak emlék... épp olyan borongós, mint az esti égzörej, az aláomló eső zápora. Nyirkos, és sötét...

A kép pedig ugrott... éveket rohanva előre pörögtek le előttem az események, a múltbéli árnyak nevetése szikrázott fel a fülembe...

Alácsorgó könnycseppek tarkították az ablakokat, furcsa fények villództak odakinn. Én pedig? Ott álltam az étkező közepén, alig voltam hat éves... tán annyi sem. A kezeim görbülve ostromolták meg a csípőmet, a talpaim trappoltak a málló padlólapon.
- Ki akarok menni! - üvöltöttem, mint valami veszett kutya. - Nem érti, Ms. Cornell?! Ki akarok menni! - és újra dobbantak a talpaim, erőszakosan, durván verték fel a port a talajról. Persze, a nevelőnőm fülön ragadott, és a szobámig elrángatott, olyan erővel lökve be annak ajtaján, ahogy nem szégyellte.
- Örülj neki, hogy nem a padlásra zárlak! Mars aludni! - fú de mérges voltam. Arra szavak sincsenek. Hálából persze, már aznap este összefirkáltam az arcát, összekötöztem a lábán a lepedőt. Reggel meg... nos, szépen elvert, ahogy azt érdemeltem.

Ekkor született meg a döntés, az elhatározás... Rohadtul el fogok szökni. Nem lehettem sem rossz, sem eleven... Örültem ,hogy azért nem kaptam fejmosást mert egyáltalán levegőt merek venni... De aztán...

Forrongott a nap sárgálló korongja az égen. Legalább negyven fok volt. Az emlékkép erősen zúdult alá, a matrix olyan élethűen vetítette elém a múlt eseményeit.
Tíz voltam... koszos vászonnadrág ölelte körbe lábaimat, húzentróger kapaszkodott fel a nyakamig, ahogy a nadrágom széléből kibújt a szakadt ing alja.
Rosszban sántikáltam... hajjaj...
Az udvar gyerek zsivajtól volt éhes, sőőőt... jól lakott! Mindenhol kergetőztek, homokoztak, mászókáztak. Nekem nem jött be a dolog... Így esett, hogy az egyik nagyra nőtt fát szúrtam ki búvóhelyül, hogy tovább szövögessem a tervemet: miként is lépek meg innen. De marha gyorsan!
Lépteim alatt sercegett a száraz fű, az arcomat jótékonyan égette a nap, ahogy egyre közelebb értem. Azzal azonban nem számoltam, hogy társaságom is akad mindehhez. A fa tövénél ugyanis az egyik velem egykorú lány molyolt valamit - nem érdekelt, hogy mit -, én pedig készségesen szakítottam őt félbe. Eleinte csak hanyag mód arrébb löktem őt, mely során sikerült teljesen felnyalnia a poros földet. Kiröhögtem, és már dőltem is neki a fa törzsének, lábaimat átkeresztezve. Jó volt így, nagyon is... A kis csajnak már kevésbé... Kiabált, meg próbált eltaszítani, elküldeni, még ütlegelt is. Az a csöppnyi adrenalin pedig, amivel akkoriban rendelkeztem... nos felszaladt az agyamig kétségtelen.
Megrántottam hát, a hajánál fogva küldtem le őt a talajra, de hááát... én is mentem vele együtt. Megmarkolta a lábszáramat is már húzott is magával. Utána nem volt mese... verekedni kezdtünk, végighömpölyögtünk a fél udvaron, amikor a nevelő nő újra feltűnt a távolból. Robogott felénk, kiabált, a kezét lóbálta, majd a grabancuknál fogva emelt fel, a levegőbe... Aztán meg sem álltunk a konyháig...
Komolyan, szinte fel se tudtam fogni, olyan gyorsan, olyan durván ráncigált el odáig, majd vágott be mindkettőnket, az ajtót meg... ránk.
- Krumplit pucoltok! Addig pucoljátok, míg rá nem jöttök, hogy mit műveltetek! - háborgott, mint a tenger, háborgott, mint a cikázó villámok a dübörgő égen.
Meg se mertem szólalni... röhej...
Kicsit szipogtam. Eleinte azt hittem, hogy komolyan bánt a dolog, aztán rájöttem, hogy a szipogásom oka nem más, mint az orromból alácsorgó vér, mely már az ingem nyakát áztatta át. Oda se neki. Laza mozdulattal töröltem le felsőm ujjával, majd markoltam fel egy krumplit, és estem neki a történetnek.

Mia... Akkor még nem is sejtettem, hogy ő lesz majd a "hős", aki némi értelmet is ad ebben a rohadt kóterben az életemnek. Úgy látszik, a krumplipucolás olykor jó dolog is tud lenni...

- El fogok szökni. - szakadt ki torkomból jó pár órás beszélgetést követően, amire Mia heves bólogatásba kezdett. Ő is! Még a szemeim is felcsillantak, és egy egész másodpercig úgy néztem rá, mint valami megváltóra. Hát nem vagyok egyedül!
Ujjaim közül a krumpli lebuckázva landolt a vízzel teli vödörbe, ezzel is megpecsételve a sorsunk fonalát.
Ezután már nem is volt kérdés...

Az álom pedig megint váltott, megint éveket pörgött fel, megmutatva számos-számtalan emlékét a múltnak.

Sötétség... reccsenő ágak zaja verte fel fülemben a csendet. Két alak, fiatalok, suhancok... kamaszok... És egy méretes kerítés, amit a szél tépett, rángatott.
A fejemen fekete sapka díszelgett, homlokom aljáig behúzva, ahogy jobbomon Mia sétált, meg sem állva a hónapok óta ásott gödörig, amin át várt a szabadság édes íze.
Láttam, ahogy a földre borulunk, és erőnek erejével esünk neki az alkotásunknak. Még mélyebbre, még szélesebbre vájtuk az árkot, félig már a kerítés alatt lógtunk. Szép idők voltak, talán boldog is voltam...
De minden esendő és változó... Alig voltunk tizenöt évesek...
A terv félbe maradt, a nap pedig leomlott az égről. Csak sivárság, és méla napok maradtak rám...
Mia-t elvitték.
Sosem gondoltam, hogy ez ennyire tud fájni. Sosem gondoltam, hogy ennyire fontos tud valaki lenni. Ő az volt. A társam volt, a barátom... És elvették tőlem!
Tajtékoztam, hisztiztem, szétvertem a fél árvaházat, ablakokat, ajtókat rongáltam meg, törtem szét. Utána meg kaptam egy hetes elzárást! Köszönöm...

Utána minden csak rosszabb lett... Már nem érdekelt semmi, már nem ástam tovább a gödröt sem. Egyszerűen feladtam. Nem volt már mit folytatni...
De az álom nem múló, nem ér véget... És újabb pár évet átpörgetve már az utcákon találtam magam...

Arcomat kapucni fedte el, kezeim pulcsim zsebébe mélyedve ringtak együtt testemmel, ahogy egy rozoga épület ajtaján sétáltam át. Mocskos környék, koszos árnyékok vergődtek mindenütt. Az arcom fáradtnak tűnt, komornak...
Néhány srác várt rám benn, várva az utasításomat, a szajrét, és a tervet, amivel újra lecsapunk...

Igen, igen... akkoriban kezdődött minden. Jobban mondva, még az árvaház utolsó évében. Rossz dolgokat tettem, rossz társaságba kerültem...
Belecsöppentem a drog, a szajhák, és a vér mocskába, amiből nem is szabadultam el... Nem is bánom.

- Ricc, te JC-vel mész. Kirámoljátok a széfet, addig én Ty-al elbeszélgetek a tulajjal... - reszelős hangon adtam ki az utasítást, majd vágtam le eléjük a beszerzett kellékeket, és az előző buliból szerzett szajré tíz-tíz százalékát. Nem volt akadékoskodás, nem volt hajtépés. Mindenki tette a dolgát...

Minden jól ment, túl jól... Ezernyi maffia tagot rámoltunk ki, egyesítettünk a földdel, küldtük őket halálba. Nem volt velük gond, csak nekünk is járt volna abból a jóságból, amiben ők dőzsöltek. Túl sokáig dolgoztunk be nekik, túl sokáig szállítgattuk a rohadt kokaint, az ellopott verdákat, és miért? Szarért, meg húgyért... hát köszönjük!
Aztán újabb képek sokasodtak elém, olyan elevenen égettek át, mint a kályha tüzes köve...

Borongós éjszaka zuhant ránk, fekete ruhát, kesztyűt, és sapkát viselve hatoltunk be az egyik villába. Az idő sürgetett, a nevem már a fejfámon díszelgett a zsaruknál, miután pár hónappal ezelőtt majdnem lekapcsoltak egy drogszállításnál. Akkor megúsztam, most viszont nem hibázhatok többet!
JC az oldalamon osont felfelé a lépcsőn, fel az ékszerekhez, a pénzhez, míg Ty lenn őrködött. Én balra fordultam, hátamat a fagyos fal jegesítette át, ahogy a hálószoba felé siettem. A kezemben vergődött a Glock, de a vérem... a szívem... olyan higgadtan lüktetett a testemben, hogy öröm volt hallgatni a nyugodt dallamát.
Trappoló hangokra lettem idővel figyelmes, ahogy a stukkerem csöve már finoman megcirógatta a szunnyadó "áldozat" tarkóját. A srácok rohanni kezdtek, odakinn villództak a zsaru járgányok.
Mi a faszom...!
Összerándultam, és mielőtt még lelőhettem volna azt a rohadékot futásnak eredtem... Ziháltam, az izzadság végigsöpört a homlokomon. Ajtók... folyosók, és az az érdesen maró tenyér, ami majdnem átroppantotta a vállaimat.
Elkaptak...

Riadtan kaptam fel a fejemet, a szemeim még homályosan szűrték át csupán a betüremkedő hajnali fényt. Meleg volt... orromban pedig a vörös homok keveredett. Aztán tudatosult benne minden... Még mindig itt vagyok... még mindig itt ülök ebben a rohadt sátorban együtt azzal a hektárnyi zsoldossal, akik kinn őrködtek.
Nem tudom melyik lett volna jobb... ez... vagy a zsaruk hűvös cellája.
Épp kezdtem volna az önostorozásba is, hogy hogyan cseszhettem el ennyire a tervet, hol csúsztam félre, mikor a sátor szája feltárult, és belöktem mellém még valakit. Az arca a homokba fúlt, míg én reflexszerűen ugrottam arrébb.
- Rohadj meg! - csattantam fel, de ez a barom állat csak arabul tudott. Kiröhögött, mind a három szál foga elővillant, majd újra elsötétítette a szemeimet, rám/ránk húzta a sátor ajtaját...
Pillantásom fáradt sóhajt követően futott fel a mellettem fetrengő alakra...
Annyira ismerős volt...