Név: Annabella Lecter
Becenév: Anna, Ella, Bella (gyűlöletes egy név, meg ne próbáld...)
Kor: 26
Születése hely, idő: 1986 - 08 - 13/Amerika - Colorado
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Orvos
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Minek meséljek magamról? Hogy jobban megismerj? Ismerhetnéd az embereket, hogy saját magukat próbálják kiemelni a tömegből azzal, hogy szinte az összes gonoszságtól, romlottságtól mentes jelzőt magukra aggatják. Felnagyítják őket, hiszen mindenki azt akarja, hogy imádják őket.  Ilyen az Ember. Ez lett az apró lényekből a fejlődés során. Nem lehetünk rá büszkék. A gonoszság csak az emberek szemében van jelen, a lelkükben és néha, kimondva - kimondatlanul is látni lehet. Ilyen ez az emberi faj. Azt kérdted meséljek magamról. Állok elébe. Azt mondják, hogy a tanult nők, vagy az olvasottak veszélyesek, mert nehezebb őket becsapni. Félig igaz is meg nem is.
Lassacskán olyan, mintha kétféle jellemű ember élne bennem. Furcsa nem igaz? Ilyenkor kezdik mondogatni, hogy baj van. Az egyik oldalamon láthatod a nőt, aki még nem hagyta egészen maga mögött gyermek korát és egy picit talán még mindig visszavágyik. Nyílt a világ minden apró kis titkára, mindent meg akar ismerni amit lehet és a legnagyobb vágya, hogy bízhasson. Bízhasson egy mosolyban, egy szempárban, egy emberben; férfiban,nőben, gyermekben, idősben. Bízni akar a világban, hogy talán képes még megjavulni, de ezt mindig megcáfolja valami. Mintha ezt a reményt el akarná törölni végleg. A másik jellem, pont az ellenkezője. Zárkózott, nehezen nyílik meg mások számára, van hogy sokáig kell próbálkoznod, hogy elnyerd a bizalmát. Már nem hisz abban, hogy az emberek képesek megmutatni, hogy mi a jóság. A csalódottság tükröződik az arcán, ha ránéz minden egyes emberre. Kettejükben pedig sok közös van. A makacsság. Na igen, sokszor mondták már, hogy emiatt egyszer akkora szarvas hibát vétek, hogy lehet nem lehet a visszajára fordítani. Állok elébe! Egyetlen embernek hagytam egész életemben, hogy amikor jónak találja, segítő szándékkal beleszóljon a dolgaimba, senki másnak. A humor. Leginkább az angol humorhoz húz a szívem. Sosem értettem azokat, akik képesek ezeket rezzenéstelen arccal végigülni, miközben sokaknak potyognak a könnyei. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy az emberek nagy része nem érti, elmagyarázva pedig értékét veszíti az éppen adott vicc. Legnagyobb vétkem pedig, hogy nagyszájú vagyok. Kimondtam, tessék. Gyakran mondják rám, hogy fel van vágva a nyelvem, vagy hogy csípős. Oda tudok pirítani az embereknek, hogy védjem magam, de nem áll tőlem távol, hogy humorosan oda-oda szólogassak az ismerőseimnek. Ez számomra teljesen természetes viselkedés. Illemre lettem nevelve. Udvarias vagyok, kimért, sokak szerint intelligens, és nem maradok el sokban az apámtól. Ritkán fordul elő, hogy kapkodnék, az aprólékos, tervezett munka híve vagyok. Hogy is mondják ezt a mai férfiak? Otthon ülő, unalmas típus?

Külső: Az érzékeny pont mindenki életében. Kényesek a külsejükre, ha kell kicicomázzák magukat csak azért, hogy a boltig elsétáljanak és vissza. Nem vagyok ez alól kivétel én sem. Adok magamra. Mit látsz ha rám nézel? Nem növöm túl az átlag nőket, nem is igazán kívánom. Nem vagyok egy hízékony alkat, sportolás nélkül is elérem a kívánt alkatomat, mellyel tökéletesen meg vagyok elégedve. Hosszú vörös, hátam közepéig érő hajamhoz, zöldes barna szempár társul, melyek néha csodálkozva néznek a világ új dolgaira, csodáira. Bőröm hófehér, sosem akartam barnábbat, vagy egy árnyalatnyival sötétebbet. A forró nyári napokon, szeplőim előbújnak az arcomon és karjaimon.Ezzel a gyűlöletes hibámmal sajnos mit sem tudok kezdeni, így inkább nem veszek róla tudomást. Arcom kissé kerek, de nem pufók, szeplőkön kívül pedig pattanás nem csúfítja. Tud jóságot tükrözni, de a bennem dúló éktelen haragot sem rejtem véka alá. Mindig látod a pillanatnyi hangulatomat az arcomon, mintegy tájékoztatásképp.
Átlagos magasság, átlagos test súly, nem kell rám ruhákat szabatni külön. Szeretem a nadrágokat, de a szoknyákat sem  hajítom a sarokba. Mindegyikben igyekszem megtalálni a magam kényelmét és utána csak jól érezni magam benne. Cipőkkel is hasonlóan bánok. Magassarkú, vagy torna cipő, lényegtelen, csak legyen meg a kényelem. Nem szeretem a túlzott cicomázást. Füleimben állandóan jelen vannak az apróbb fülbevalók, csuklómon egy ezüst karkötő, amit papától kaptam és több nem is kell. Nem sminkelem ki magam rétegesen, nem takarom el a valódi arcom. Rémes ugye?

Előtörténet: Drágám, ma te fogod fogadni Mr. Alberto Rogezt. Nekem sürgősen el kell mennem egy bűnügyi helyszínre, ahol a tetem mellett megtalálták a gyilkost is, igen rendkívüli állapotban. Egy pszichiáternek is részt kell vennie a kihallgatáson és mit adott isten, engem hívtak. Csak ügyesen! Ha meg akarod ölni, ügyesen tedd! Így búcsúzott el ma reggel tőlem Papa, reggeli után. Alberto Rogez? Egy paranoiás bankár, aki minden éjjel azt hiszi, hogy megálmodja, hogy megtámadja valaki és különféle módokon elveszi az életét. Hónapok óta, sőt már van egy éve is, hogy Papához jár, de olyan, mintha egy süket embernek igyekezne segíteni. Az egyik fülén bemegy, a másikon pedig kisurran és kezdődik minden elölről. Makacs, na de miért? Miért ragaszkodik ezekhez az álmokhoz ennyire? Fáradt tekintettel könyökölök a jegyzetek fölött az iroda asztalánál, de nem jutok egyről a kettőre. Tényleg az lenne a legegyszerűbb, ha hagynám, hogy félelme beigazolódjon és megölném. Nem tehetem ennyire egyszerűvé. Papa csalódna, hogy meg sem próbáltam, nem beszélve saját magamról. A jövőben az összes problémás betegem átvágott torokkal fogja végezni a rendelő padlóján, csak mert nem találom a megoldást? Ugyan, Annabella! Ne röhögtesd ki magad! Fejemet lassan megrázva térek vissza a bambulásból és  téved tekintetem a kávés bögrémre. Egy órával hamarabb jöttem ide, de úgy érzem, mintha a percek roppant lassan telnének, én pedig örökké a papírhalmazt bámulnám. Ébresztő! Szorosra fogott, szőke kontyomat, biztonsági ellenőrzésként megtapogatva dőlök hátra a bőrszékben, amiben szinte el is tudnék aludni rögvest. Mitől az álmosság? Bal kezem lustán nyúl a bögre füle után, miközben tekintetem az asztalon álló egyetlen családi fotóra téved. Hihetetlen, hogy Papa külseje sosem változik. Nem öregszik a teste, nem őszül a haja, nem nő bajusza, nem ráncosodik a bőre. Örökre úgy fog kinézni, mint egy 40 éves férfi? Csak én öregszem, látni minden fotón otthon. 5 éves korom óta készíti a családi képeket és csak gyűlnek. Mintha attól félne, hogy egy napon eltűnök. Halvány mosollyal arcomon nyúlok a képért. Kezem végigsiklik az egyszerű fémezett kereten, majd magamhoz veszem, hogy közelebbről is megvizsgálhassam. 5 évesen... 5 évesen, amikor a szomszéd nőnél voltam, eljött értem egy férfi. A szüleim megígérték, hogy rohannak haza hozzám, de többé nem kerültek elő. A férfi azt mondta a szomszédnak, hogy a szüleim még kettesben szeretnének lenni, elmentek sétálni, de engem már haza kell vinni lefektetni. A nőnek ennyi pont elég  is volt, hiszen ki nem állhatta a gyerekeket, így a legjobb volt neki, hogy megszabadult tőlem. Ismertem ezt a férfit, akkor már régen. Szüleim házassága a válás küszöbén volt, mindennap kopogtatott ez a szertartássá vált, bonyolult cselekedet az ajtónkon, hogy itt az idő. Felfogtam már akkor, hogy köztük valami nem működik. Nem volt meg igazán a kémia, vagy eltűnt a vegyszer egymásra gyakorolt hatása, nincs több reakció. Üvöltéssel feküdtem este és keltem, nem esti mesével, ahogy más gyerekek teszik. Üvöltésük volt, hogy beszűrődött az álmaimba és felriadtam, de nem szóltam egy szót sem. Egy gyermek nem szólhat ezekbe bele.Nem tilos, csak hasztalan. Értelmetlen, hisz nem ér el vele semmit. Megmaradtam így hát magamnak és a képzeletbeli testvéreimmel játszottam, hisz édestestvérem sosem volt. Vigyáztam rájuk, vagy ők vigyáztak rám, megbeszéltünk mindent, amikor a szüleim nem hallották. Egy nap a szomszéd nő nem ért rá, vagy csak nem akart rám vigyázni, így szüleim elvittek magukkal a férfihoz. Mondogatták, hogy kedves bácsi, nem fogok majd tőle félni. Nekem csak annyi dolgom lesz, hogy csöndben ülök, lóbálom a lábam, fogom Reba babát és mesét mondok magamnak fejben. Roppantul kíváncsi voltam, hiszem mindig hallottam egy bonyolult nevet a konyhából, akihez a szüleim jártak és mindig az ő tanácsait mondogatták. Nem féltem tőle, bátor kislány voltam, de sosem kellett tőle félnem. A gyerekek megérzik, hogyha valakiben van valami különleges, velem sem volt másképp. Az arcán volt valami furcsa mindig, amikor rám pillantott. Mintha megbabonázták volna. Mosolya sokszor a szobában csak nekem szólt, senki másnak, én pedig viszonoztam a mosolyt. Hannibal Lecter, így hívták. Hannibal Lecter jött el értem akkor este, fogta meg  a kezem, kísért haza és pakolt velem össze, hogy örökre magam mögött hagyjam az eddigi életemet és mutasson számomra egy sokkal jobbat. Valahogy így mondta: Egy ilyen gyermek számára kötelesség a megfelelő körülményeket nyújtani, megadni neki bármit, hiszen a tehetségek hamar elkallódnak. Vigyázok rád, óvlak nevellek, tanítalak, lányomként szeretlek majd. Persze a rákövetkező évtizedek  mindenkit próbára tettek. Lassan kezdtem felfogni, hogy a szüleim  nem térnek a sétából haza, soha nem jönnek értem és nem keresnek. Faggatóztam hát, lépten nyomon kérdezősködtem, amire a legnagyobb meglepődésemre mind higgadtan válaszolt. Nem titkolózott előttem sosem, de ravasz volt. Hamar megszerettem Hannibal Lectert. Ittam minden szavát, csodáltam mindenért, igyekeztem jó gyermekként viselkedni. Nem tagadott meg tőlem semmit. Az igazságot sem, miszerint a szüleim halottak, mert ő ölte meg őket, hogy vacsorát készíthessen belőlük. Először csak egy morbid viccnek tűnt, jót nevettem, de mikor másodjára a felelet ugyanez volt már elhittem neki. Ritkán viccelődik ilyenekkel. Menekülni akartam rögvest, nem volt maradásom többet, úgy éreztem. Nem jött utánam, hagyta, hogy tegye amit akarok, de végól nem mentem sehova. Magamba roskadva ültem az ágyon és merengtem. Túlságosan szerettem már Hannibalt ahhoz, hogy elmenjek. A legjobb iskolákba járatott, mindent megadott nekem, ami a szellemi, lelki és testi fejelődéshez kellett. Olyan volt nekem, akár egy második apa figura, csak sosem bírtam kimondani. Mindig úgy hívtam, hogy Papa, ahogy a nagyapákat szokás. Számtalanszor kért, hogy hívjam apának, vagy apunak, de nem jött ki a szó a számon. Képtelen voltam rá. Meghagytam neki ezt egy leghőbb vágynak, ami egy napon talán beteljesül.
Sosem lehettem vegetáriánus. 14 évesen kijelentettem, hogy nem szeretném többé élvezni gasztronómiai találmányait, inkább zöldségeket ennék. Persze nem hagyta. Sok ideig viaskodtunk, hál istennek ez volt a legnagyobb problémánk, semmi más. Hogy őszinte legyek, az emberhúsnak sütve nincs különlegesen más íze, mint a többi állatnak. Sokasodtak a vacsora vendégek, bekerültem az úri társaságba. Egyik sem tudta mit eszik, csak csodálták Hannibalt kifinomult főzési tehetségéért, én pedig hallgattam mint a sír, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy egy hajléktalant eszem épp. Igazából csak a rosszindulatú, modortalan embereket vadássza le előszeretettel. Azt mondja, hogy azoknak finomabb az íze.
Színházakba, operákba jártunk, mert imádta ezeket. Egyszer-egyszer sikerült moziba is elhívnom, rengeteg könyörgés után, de egy hétig hallgattam, hogy mennyire visszamaradt most a szellemi fejlődésem. Nem igazán preferálja az ilyen helyeket.
Régen eldöntöttem, hogy a nyomdokaiba lépek. Pszichiáter leszek és vizsgálom, figyelem, tanulmányozom az embereket, ezek szerint igyekszem segíteni rajtuk. Hannibal repesett az örömtől, kacagott és megfogadta, hogy ahogy eddig is, segít amiben kérem. Az anatómiával kezdtem. Különféléket vettem, egyet még latinul is, amikor már úgy éreztem, hogy nyelvtudásom elegendő, egy latin nyelvű könyv olvasásának elkezdéséhez. Minden percét élveztem ennek a tanulásnak. Faltam az információkat,mohó voltam, imádtam az emberi anatómiát, a lélektan csak a hab és a cseresznye volt a torta tetején. Nem is akartam mást, célomat kitűztem és most itt vagyok. Boldog vagyok és mégis megkeseredett az emberektől. Visszateszem a képet az asztalra, végigsimítok a kereten és kiiszom a bögre tartalmát. Órámra pillantok, fölkelek a székből és indulok a rendelő ajtajához, miközben ruhámat igazgatom. Mosolyomat felöltöm, megmarkolom a kilincset és mindenre felkészülve ajtót nyitok. Alberto Rogez ül a váróban egyedül, feszülten. Rémült tekintetét rám emeli, majd felcsillan a remény is. Inkább lenyűgözöm Papát ma egy vacsorával.