Név: Dr. Hannibal Lecter
Becenév: Dr. Lecter
Kor: 47
Születése hely, idő: 1966. December 2. / Litvánia
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport:  orvos
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
Süketek vagytok...
Mert nem halljátok a kín sikolyait, az igaz szavakat..
Tanult ember, sajátos modorral és vérmérséklettel megáldott lélek, mindennapi álarca mögött. Kimért, néha túl őszinte, de tiszteli, betartja a saját, íratlan szabályait. Egy zseni, lángelme, aki csendesen, reflektorfény nélkül szedi áldozatait, miközben kezét nyújtja a segítségre szorulók felé. Az orvos, akinek mindene a gyógyítás, az, hogy a palló utolsó centijéről rángasson vissza embereket? Vagy netán épp maga küldi oda? Mérlegelhető, de teljességgel felesleges, sosem értheti meg rajta kívül senki, hogy cselekedetei, szavai mit rejtenek. Magányos alaknak tűnik, elérhetetlennek, megérinthetetlennek. Félelmet nem ismerő, már-már mondhatni művész. Nem dühöng, nem üvölt a képedbe, nem esik a torkodnak, csendben vadászik rád, lesből támad. Sosem tudhatod mint töri a fejét, ha épp rád pillant, mosollyal arcán. Rideg tekintetével talán pont, hogy lelkedig lát, látja rajtad a mocskot, a terhet, amelyet válladon cipelsz, besegít abban, hogy ledobd. De hisz ez a munkája, a kötelessége. De vajon cselekedetei hogy hatnak lelkiismeretére? Felszólal vajon még, mikor élettelen testre téved tekintete, mikor fogait húsba vájva élvezi a kulináris élvezetek? Talán halott, talán nem is volt. Egy férfi, aki különös "hobbi", és még különösebb szenvedély rabja. Egy alak a sötétben, egy fényfolt a te sötétségben. A Halál.
Jelleme összességében semmiben nem tér el egy átlagosnak számító emberétől. Kiegyensúlyozott, udvarias, kimér alak, aki a munkájának, és egyetlen fős családjának él. No, meg persze a szenvedélyének.. Ügyesen manipulál embereket, veri át a hatóságot, mossa tisztára a kezeit, mintha a világ egyik legártatlanabb lelkével rendelkezne. Mulat a világon, mulat a balga, tudatlan embereken, miközben sokak számára Megváltót játszik. Nem retteg attól a naptól, hogy elkapják, amíg tudja, kijátszva ütőkártyáit, taktikázik, nevét pedig igyekszik történelemmé tenni, oda, ahol az igazán nagy, és örökké fennmaradó nevek, személyek pihennek.
Lehet, számodra beképzelt, magáról sokat gondoló embernek tűnik, holott ő csak a puszta tényeket tudja, és fogadja el magáról. Tökéletesen tisztában van azzal, mire képes, ki ő, és mit tehet meg akár munkájában, akár áldozataival. Körülményes, óvatos és nem hagy nyomot. Még egy vérfoltos gallért sem..

Külső:
Vakok vagytok..
Hisz nem látjátok a valóságot, a báránybőrbe bújt farkast..
A negyvenes évek közepén járó, mondhatni igen jóvágású férfi. Munkája miatt és sajátos ízlése révén mind a hivatásban, mind a hétköznapokban sokat ad magára, megjelenésére. Magas, edzett alkatú, hiszen hiába a kor, mintha megrekedt volna, és sosem indulna meg az öregedés lépcsőfokain. Arca karakteres, kemény vonásokkal teli, íriszei pedig mélybarnák. Haja rövidre vágott, barna színben virít feje tetején, néhol ugyan már egy-egy ősz hajszállal csúfulva, de összességében eltűnik a rengetegben. Teljesen hétköznapi, ugyebár? Jelleméhez hasonlóan külleme is tartogat rideg, elérhetetlen vonásokat, de mindemellett marad meg a doktornak, akiben oly sokan bíznak meg nap, mint nap. Nem hagyja el magát, nem olyan alkat, kemény belsőhöz az ehhez passzoló kemény külső illik.
Általános öltözete öltönyök hadából, nyakkendőkből áll. Nemigen láthatod farmerben, egy kockás ingben, vagy pólóban, mintha ruhatára nem is tartana hasonló darabogat. Anyagi helyzetéhe megengedi és megköveteli ezt a fajta eleganciát, munkájához pedig maga a kellék. Megfontolt mozdulatai is ezt sugallják, határozott fellépése pedig senkiben nem kelt sem gyanút, sem kételkedést. Megfontolt tettei nem sarazzák be küllemét, viselkedését, megbízható, akár úgymond kellemes társaságnak is nevezhető, aki első pillantásra kissé ugyan ijesztő lehet, de egyhamar megmutatja azon felét, akiben vakon bízhatsz, akár egy életen át..

Előtörténet: Tudatlan, balga népség, kik csukott szemmel járnak, nyújtják ki kezüket bárki felé, akitől azt remélik, hogy saját, nyomorék világokat megváltva hozzák el a jót az életükben. Egy Istent akarnak, gyengeségük helyére, tehermentesíteni magukat, kész válaszokat, megoldásokat kapni ahelyett, hogy maguk tennék meg azt, amit kellene.
Nem vagytok többek, mint apró, haszontalan legyek, akik a szélvédőre kenődve végzik.
Nem vagytok senkik..”
Azt mondják, Istenek nem léteznek, mások szerint viszont igen. Ezt nem ítélhetem meg. De a saját életem, a saját történetem igen. Oly’ sok szennyest, kiteregetett titkot hallottam, láttam, melyet talán más el sem bírna. De hát orvos vagyok, bírnom kell.
Egy kedves betegem kért eddig csak arra, hogy meséljek magamról, de nem éltem vele. A Ő története volt a fontos, a napirend. Most mégis, papírra vetem a dolgot, mintha csak egy csésze tea mellett ücsörögve, egy esős délutánon mesélném el Önnek. Ámbár, mire a történet véget ér, mire a tinta a papírra szárad, az iromány elpusztul, elpusztítom, tűzbe vetem, noha nem félelemből, puszta óvatosság minden. De ettől függetlenül, fogadjon el tőlem egy csésze teát.
A múltam, annak is első fejezete már-már a homályba hull. A szüleim egyszerű polgárok voltak, semmi több, nevük nem ér többet egy kósza jegyzetnél. A testvér fogalmát, érzését sosem tapasztalhattam meg, talán hiányzott, talán észre sem vettem. Túl rég történt.
Mindig is érdekeltek a tudományok, a világ, a történelem. Mindig is a könyveim rabja voltam, a tudásé. Sosem érdekelt, ki tart strébernek, ki utál ez miatt. Sosem kértem senkitől, hogy szeressen. Így tehát, a tudomány volt az én első, igaz szerelmem. Belekóstoltam mindenbe, fiatal, tudásra éhes fejjel amit elértem, megszereztem. Nem voltunk gazdag család, kérdés volt mindig is, lesz-e vajon elég pénzünk arra, hogy komolyabban tanulhassak. Ennek fényében vállaltam gyerekfejjel munkát, ahol csak tudtam, gyűjtöttem, hogy olyan egyetemre járhassak, mint senki más. Ki akartam törni az egyszerűségből, a világ távoli szegletébe vágytam, oda, ahol biztosan kielégíthető lett volna tudásvágyam. Már ekkor is magabiztos, céltudatosnak éreztem magam, nem tudtam elfogadni vereséget.
Ahogy törtettem előre, számtalanszor vágták hozzám a „zseni” jelzőt, olyanok, akiknek már az is zseninek számított, ha egy többszörösen összetett szót helyesen lebírtak írni. Balgák, mulattató emberek voltak ők. Talán barátok.
Sikereim végül, a gyermekkori vágyálmok közül az orvoslásban teljesedtek ki. Latinul tanultam, majd beszéltem, és olvastam szakkönyveket. Anatómiát, a test és lélek fájdalmait tanulmányoztam, melynek értékét csak a későbbi években tudtam igazán értékelni. A családom nem örült ennek, nem örült annak sem, hogy távoli országba, vidékekre vágytam, magukhoz akartak láncolni, lekötözni, egyszerű, szürke, hétköznapi embert faragni belőlem. Egy senkit. Nem akartam olyan senki lenni, mint akit az apámnak neveztem.
Talán az egész ott kezdődött, mikor az államokba kerültem. Először a hazai főiskolai pályán próbálkoztam, anyagiak híján, de ösztöndíjam, a tudásom szülte gyümölcs más tájakra engedett. Falánk, mohó fejjel, naivan és kíváncsisággal telve érkeztem a gyarmatosítók által benépesített, a legek közé emelt országba. Minden új volt, minden gyönyörű, lélegzetelállító volt, mintha csak egy álomvilágba csöppentem volna. De ez hamar elmúlt, hiszen nem voltam már gyerek, nem élhettem mesék országában, felnőttként kellett bizonyítanom az élet terén.
A főiskolai évekre nem térnék ki, hiszen nem az a célom, hogy elaltassam Önt. Nem voltam botránykeverő, átlagos valaki. Engem nem a bulik, a megszámlálhatatlan, de mégis mindenre kapható nők, vagy a mámoros pillanatok érdekeltek. Tovább fejlesztettem magam, acéloztam meg jellemem, hogy úgy tűnjön, legyőzhetetlen vagyok. Sportoltam, elmerültem a lélek tanaiban, hiszen immár célom volt, mily’ módon fogom segíteni az emberiséget. Ha most összefutnék azokkal, akik akkor kinevettek, lenéztek, most én nevetnék, könnyeimet törölve.
Diploma, a nagybetűs élet. Mindenki álma ez az ország, ahol mindenki nagyokat akar alakítani. Az első rendelőm egy lepukkant, félreeső irodaépületben volt. A bérlési díj potom összeg volt, ámbár ismeretlenül nemigen tért be hozzám senki. Nem mindegy úgy megy, mint ahogyan azt a nagy célközönség reméli. De mindennek ára van, mindenért küzdeni kell, nem adtam fel. Látja most, ki vagyok, mit értem el? Azt ugyan nem látta, hogy honnan indultam, de én mai napig emlékszem az első betegre. Pánikrohamai voltak, hallucinált. Rettegett a sötéttől, és retteget már lassan a világtól is. Ő volt az első, aki azt akarta, hogy fogjam a kezét, hogy segítsem át a Poklon, ami őt körülveszi.
Az Első mindig emlékezetes, ugyebár?
A beteg sora innentől nőtt,  a nevem lassan már nem csak egy mezei valakit jelentett, a létra megnyílt előttem felfelé. Hosszú volt az út idáig, göröngyös, kacskaringós, de elértem, sikeresen megértem. Ezt a száraz részt talán át is lapozhatjuk.
Beszélhetek-e vajon Önnek arról, ki is valójában Dr. Hannibal Lecter? Kíváncsi egyáltalán rá, vagy csak elfogadja, amit lát?
Az igazság a legtöbb esetben fájdalmas, kínokkal teli, és sokszor azt kívánja az ember, hogy maradt volna a tudatlanságban. Hogy ki is vagyok akkor én? A megnyerő, sikeres orvos, aki a lelkedbe látva vezet el az ösvényen a fény felé? Igen, de ez csak a munka, a hivatás, hitvallás. De a hétköznapok embere számomra milyen? Mit láthat más, mit képzelhet? Gondolat egyszerű, otthon ülő típusnak, olyannak, aki sokat túrázik, vagy netán olyan, aki hétköznaponként baseball meccseket látogat és fogadásokat köt. Egyik sem. Az igazság véresen komoly, és halálos. A szó teljes mértékében. Mindenkinek vannak furcsa, már-már meg nem tűrt hobbijai, szerelmei, hóbortjai. Az én másik igazi szakterületem a konyha, a főzés. Engem nem lehet lenyűgözni egy egyszerű, hétköznapi steak-el, vagy egy hamburgerrel. Az olyanok, mint én, különlegesre vágynak, olyanra, amelyet nem kaphatnak meg sehol sem, csak az övék. Az én szerelmem, az én bűnöm. Senki nem tudja, senki nem sejt semmit, mit rejtegetek a hátam mögött. Mitől, hogyan került valaha is vér a kezemre, mit tettem azokkal. Senki semmit nem bizonyíthat, hiszen a szálak az én kezemben futnak össze. A titok titok marad, ahogy a hűtöm tartalma is rejtély. Rájöttél már, mi a szenvedélyem? Nem árulom el, nem mondom ki nyíltan, sem suttogva. A konyhaművészet, az, hogy mit alkotok az én titkom marad, ahogy az is, miből mit állítok eléd. Az ember ragadozó, húsevő, a legtökéletesebb vadász. Én pedig ezt bizonyítom nap mint nap.
De engedje meg, hogy még egy titkom, szerelmem mutassam meg Önnek, utána elengedem. Szerelem, mely nem a média mocskának terméke, hanem valódi, mély gyökereket eresztett értelem, tiszta, őszinte és alázatos. Nincs feleségem, sosem házasodtam meg. Ebből adódóan mégis megkaptam azt, amelyet minden férfi, minden magára adó ember kérhet a világtól. A bűneim, a mocskaim ellenére megkaptam azt az érzést, átélhettem azt, amit csak egy Apa kaphat a gyermekétől. Egy név, egyetlen egy, mely mindennél többet jelent, mindenkinél, eme fertőzött, mocskos világban: Annabelle. A lány, akit magamhoz öleltem, akit az enyémként, az én véremként nevelek. A csodálatos szépség, az fény az én sötét, fertővel teli világomban. Büszkeség, mely elönt, ha csak megpillant, kifogyhatatlan erő, ha meg kell védenem, és a jobb kezem minden téren. A lelkem ápolója, aki 21 éve már, hogy hozzám került. Akkoriban már szenvedélyemtől eltelve, neves orvosként kezeltem Annabelle igazi szüleit, akik végső elkeseredésükben kerestek meg engem. Végső, utolsó leheletükkel is  küzdöttek, hogy megtarthassák a kincset, amelyet végül, az első pillanattól fogva magamnak akartam. Semmi bűnös pillantás, semmi mocskos, kétes gondolat. Csak magamnak akartam, megóvni mindentől, örökké magam mellett tudni. Ismeri Ön a tiszta, alázatos szeretet, azt, amit nem mocskolhat be senki, és semmi? Ismeri azt az érzést, amikor ezt tetőzve élheti át minden egyes apró mozdulatát, amelyet meglép Ön mellett? Vagy nem ismer semmi olyat, mint ami ilyen tiszta és egyszerű, elpusztíthatatlan. Csak tekintsen rá, és megért mindent, mit érzek, és elfogadja azt, hogy a bűn, amit tettem, amit azokkal tettem, akik birtokolták őt, akik a szüleinek hívták magukat, és most a másvilágon sínylődnek kezeim által, eltörpül, elpusztul eme szeretet, és odaadás mellet. Ugye, hogy megérti ezt.
Nincs mit már mondanom, nincs már olyan titok, amit megoszthatnék Önnel. Egyik felem egyszerű, mintapolgár, és apa, szülő, míg másik felem talán egy szörnyeteg, maga a Földön járó Ördög. De pontosan ez az, ami elkülönít a tömegtől, Öntől, a tudattalan, vak, és bolond népségtől. Az, ami miatt felemelkedem, és tisztára mosott kezeimmel továbbra is csak egy orvos leszek, az Ön orvosa, mindenki segítője. Sötétség a Fényben.