Nincs is annál jobb érzés, amikor a reggeli friss, finom illatára ébred az ember. Szemeim még ki sem nyíltak jó formán, ajkaim máris széles mosolyra húzódnak, amint elképzelem papát a reggeliző asztalnál állva, mellette pedig a még meleg kávé és reggeli pihen az asztalon. Mindig legyen változatos és egészséges, ahogy mondani szokta. Nagyot szippantok az illatok áradatából és végtagjaimat kinyújtóztatva nyitom ki két álmos szempáromat. A sötétítőfüggöny résein már beszűrődik a reggeli nap sugara, kintről hallatszik a város szűnni nem akaró moraja. Emberek jönnek, mennek, kocsik dudálnak szakadatlanul, buszok kipufogó gáza szennyezi az amúgy sem tiszta levegőt. Semmi és mégis nagyon sok minden változott odakint egy éjszaka alatt a városban és mindennap végbe megy rajta egy-egy apró változás, ahogy az embereken. Semmi nem ugyanolyan és mégis úgy tűnik. Lassan, lustán felülve az ágyban túrok bele kócos szőke fürtjeimbe és hajtom fejemet a térdeimre. Egy újabb nap kezdődött el számomra is, nem csak mások számára, amit hiába nem akarok elkezdeni, valamiért mégis el kell. Szemeimet újra lehunyom, majd újra kinyitom őket és mint akibe villám csapott, egy szempillantás alatt kiugrom az ágyból. Rögtön a tükörképemmel nézek farkasszemet, mely a szekrény ajtajára szerelve figyel engem minden egyes nap. Olyan néha mint egy perverz kukkoló. Hajam kócos, hálóingem gyűrötten lóg rajtam. Egyszer sem tudok úgy fölkelni, ahogy a filmekben a nők szoktak. Arcuk teljesen kisimult, kialudt, hajuk kócmentes, háló ruhájuk olyan, mintha percekkel előtte vették volna fel őket, mosolyuk széles és energiától duzzad mindenük. Bezzeg én. Sosem voltam egy jó alvó, minden ki tudott rángatni a mélynek hitt álmok világából, amiből hol jó fölébredni, hol pedig visszafeküdnél és folytatnád. Összegezve tükörképemet látva; vacakul nézek ki. Újabbat nyújtózok, karjaimat a plafon felé nyújtom, mintha el akarnám érni őket, kevéske sikerrel. Testem összes porcikája egyetlen kellemetlen roppanó hangot kiadva tér magához, én pedig hangos szusszanással fejezem be a reggeli torna gyakorlatot. Hajamat hátra tűrve indulok el elcsigázottan a fürdőszoba felé, miközben a hívogató reggelire gondolok a konyhában. Azt hiszem jobb lesz sietni és papát sem szeretem megváratni. Udvariatlanság és valószínűleg hamarosan üresen tátongva marad a ház, hiszen mind a kettőnket vár a munka. A szabadság kivétel gondolata csak egy szép álomnak tűnik egy lelkiismeretes pszichiáter számára. Hiába kerülnek hozzám végső soron a keménynek mondható esetek, akikkel már nem bír el a pszichológusuk, vagy a börtönben jobbnak látják egy pszichiáter segítségét kérni, ami az esetek legtöbbjében előfordul. Börtönbe járok a leggyakrabban, ott találni igazán érdekes embereket, akiknek nem az a legfőbb bajuk, hogy a házastársuk miatt paranoiásak lettek, igaz az sem számít egy utolsó dolognak. Ott akkor már valami nem stimmel, abban a házasságban, ha üldözési mániája lesz a páciensnek.
A mosdó előtt megállva nyitom ki pipere szekrényemet és egy hajgumit kivéve belőle, könyékkel belököm a kis ajtóját. Hajamat összegumizom és máris kezdődhet a reggeli rutin. Arcmosás, fogmosás, smink, öltözés. Sosem vacakolok sokat egy tükör előtt, pedig mint nőnek, mondhatni jár ez a luxus, de még csak meg sem erőltetem magam, hogy fél vagy esetleg egy óránál többet töltsek el a tükör előtt. Ha nincs sok dolgom reggel, akkor fölöslegesnek érzem ezt az idő mennyiséget. Kiveszem fogkefémet a poharából és nyomok rá egy kis krémet, majd a tubus kupakját visszatekerve dobom vissza azt megszokott helyére és indulok vissza a szobámba. Rend rakás. Serdülő koromban sosem rajongtam érte. Fölöslegesnek találtam az ágyat rendbe tenni, hisz minden este szét szedi az ember, hogy bele feküdjön. A ruháimat sem szerettem elpakolni, a földön  hevert minden szanaszét, mert onnan könnyebb volt reggel gyorsan fölkapni egy pólót és egy nadrágot, mint a szekrényben keresgélni, ahol egyébként is mindig nagy volt  a kupleráj. Nehezemre esett rendet tartani magam körül. Élénkülő léptekkel a függönyhöz sétálok és fél kézzel elhúzom egyiket az egyik irányba, másikat a másikba. Napfény árasztja el a szobát, temérdek mennyiségben. Hunyorogva tárom szélesre az ablakot, amin beáramlik a még frissnek mondható szmogos levegő. Gyerekek szaladgálnak a járdán, fiatalok sétálnak hátukon táskával és cigarettázva ráérősen, korombeliek és idősebbek sietős léptekkel haladnak el mellettük. Ki telefonálva, pattanásig feszült idegekkel, ki pedig a kávéját kortyolva, amit valamelyik büfében, vagy nagyobb kávéházban vett. Vegas, te örökké rohansz. Ráérősen fordulok vissza szobámhoz és lépek az ágyhoz, hogy rendbe szedjem, amit régen olyannyira utáltam. Halkan dúdolva egy régi dalt hajtom össze a takarót és dobom a földre, húzom le a két párnámat mellé, hogy utánuk következhessen a lepedő. Nem tudom, hogy hol hallhattam a dalt, valószínűleg a rádióban gyerekként és agyam most előszedte rejtekeiből, hogy meglepjen vele kicsit. Fogkefémet rágcsálva nyitom fel az ágyat és sietve kihúzom belőle a dísztakarót és a hozzá tartozó párnát, hogy ágyneműimmel cserélhessenek helyet egy fél nap erejére. Kiegyenesedve csukom le az ágy tetejét és a takarót felvéve terítem az ágyra, majd igazgatom el lustán, nem ügyelve a gyűrődésekre. Ettől kevésbé lesz szép látvány, ahogy az ember ránéz és rontja maximalista felfogásomat, de nem akad ember, aki rajtam kívül ebbe a szobába betévedne, papán kívül. Párnáját az ágy támlájához dobva kerülöm meg az ágyat és sietek a szekrényhez, hogy kiválogassam az öltözékemet aznapra. Egyre hangosabban dúdolva nyitom ki az ajtót és tologatom egymás után odébb a fogasokat. Kivel találkozom én ma? Egy ügyvéddel, utána egy kényelmes kiruccanás a börtön és a maffia világába, hogy utána pár órával később papával ebédeljek, aztán pedig irány az iroda, hogy elfoglalhassam azt egy délután erejéig. Valami kényelmes kell, de mégsem olyasmi amiben boltba megyek. Szemeimet megforgatva akasztok le egy ujj és pánt nélküli ruhát a helyéről, jobb lábammal pedig a legalsó sor elejéről kilökök, vagy inkább kihúzok egy pár piros magassarkút. A ruhát az ágyra dobva dübögök vissza a fürdőszobába és dobom a  mosdóba a fogkefémet. Öblögetek, gargalizálok miközben le lögybölöm fogkefémről a fogkrémet és a helyére teszem. Rövid ideig bámulom a plafont. Elmélázom az apró repedéseken, amik a festéken keletkeztek évekkel ezelőtt, hagyom, hogy a lámpa észrevehetetlen villódzása rontsa szemeim világát. Televíziós bemondók, reklámok, rádiók harsogják, hogy cserélje le mindenki környezet kímélő, energiatakarékosra lámpája izzóit. Ha így vesszük minden ártalmas az emberi szemre nézve. Az öreg monitorok,  melyeket minden háztartásban lapos képernyőjűre kellene lecserélni, a régi televíziók szintén rontják a szemet. Minden tönkre teszi az emberi szervezetet, ha így vesszük. Fejemet rázva és rosszalló pillantást vetve a plafonra hajolok előre és köpöm ki számból a vizezett fogkrémet és mosom meg az arcomat. Félig készen vagyok! Ezzel buzdítom magam minden reggel, még akkor is, amikor az energikusság nem ismer határokat és mindent meg akarok még aznap csinálni. A vizet elzárva szabadulok meg a hajamban lévő gumitól és fésülöm ki a kóctengert, meglepő gyorsasággal. Végig a tükörképemet figyelem, napról napra figyelem ahogy változik a testem az évek, hónapok, hetek, napok folyamán. Merjem magamnak bevallani, hogy öregszem kissé, vagy maradjak a hiúságom rabja? Ugyan, minek? Évek múlva nem tagadhatom le a ráncaimat, őszülő hajamat, fakó fényben csillogó szemeimet. Ez így van rendjén. A világ cseréli le az alapanyagokat, az öregek helyét a fiatalok veszik át, akik szintén megöregszenek és elhagyják a világot. Nehéz beletörődni, hogy kicsivel később csak egy név leszel egy márvány táblán, amit egykoron sokan ismernek, akkor pedig már azon gondolkozhatnak, hogy ki is voltál, hogyan éltél. Fényes egy jövő, meg kell hagyni, de nem lehet ellene tenni. Visszateszem fésűmet a helyére, majd ismételten kinyitom a pipere szekrényemet, kiveszem belőle a szempillaspirálom és rúzsomat, majd újra visszazárom. Mindig azt vártam serdülőként, hogy egyre csak nyúlni és nyúlni fog a fürdőszobában töltött idő, akár  egy rágógumi, de ez nem történt meg. Semmivel sem töltök benn többet, mint amennyit szoktam. A jövendőbeli élettársam megmenekült a várakozás unalmaitól azt hiszem. Halványan elmosolyodva készítem el sminkemet, kissé sietve de mégis ügyelve arra, hogy ne mázoljam szét. Mosolyom szélesedbe, ha hagynám, amikor csücsörítve nézek a tükörbe és rúzsozom ajkaim sötét vörösre. Pár utolsó rúzs vonással lezárom a műveletet és visszateszem rá a kupakot, és minden visszakerül a helyére. Elégedetten szemlélem egy rövidke ideig új arcomat, hogy aztán kisiessek a fürdőszobából. Rácsapok egyet a villanykapcsolóra és a komódhoz sietve húzom ki a fehérneműs fiókot. Sietve veszek ki onnan egy alsóneműt és egy melltartót, majd hálóingemet ledobva a földre öltözöm fel. Meg kell mondjam, minden egoizmus nélkül, hogy jól áll nekem a pöttyös ruha. Hófehér ruha, melyet piros pöttyök tarkítanak elszórva. Nem kelt olyan hatást, mintha egy asztalterítő, vagy egy lepedő lenne hál istennek. Az ablak felé lépdelve becsatolom a derekán lévő piros dísz övet és eligazgatom magamon. Az ablakot bezárva tudatosul bennem, hogy a szomszéd házból tökéletes rálátás nyílik a hálószobámra és hogyha jól tudom, akkor egy tizenéves kiskamasz lakik abban a szobában. Szemeimet lehunyva csapom magam homlokon a felelőtlenségemért. Nem azzal van a gondom, hogy ez milyen hatással lehet esetlegesen a fiú fejlődésére, hanem hogy olyan, mintha magamat mutogatnám. A végén egy perverz vénasszonynak fognak hinni. Kissé megrázkódva szaladok vissza az ágyhoz és veszem magamhoz cipőimet, hogy aztán sietve távozhassak a szobából. Erősödik a reggeli finom illata, a kávé erőteljes aromájától szervezetem mintha új életre kelne, pedig még bele sem kortyoltam. Végezetül pedig a reggelit megkoronázza, hogy azzal reggelizem együtt, akivel minden egyes áldott napon öröm találkozni és szót váltani, akihez odabújhatok bármikor és karjaiba zár szeretet teljesen.
-Jó reggelt, papa! - sietek le a lépcsőn nevelő apám szerető karjaiba.