A friss kávéillatban úszó konyha illata az, ami a jelenben, mind emellett a világon tart. A nap gyöngéd sugarai valóságos fényáradattá varázsolják a nappalit, és az abban fekvő két német juhászom alakját, kiket úgy kaptam meg az FBI-tól, hogy engedelmességre, tiszteletre kell tanítanom a számtalan kiképző programok mellett. Annak idején a katonaságon ezzel is kellett foglalkoznunk, hol elsősorban Rottweilerekkel foglalkoztunk az agressziójuk mellett, de voltak ilyen fajtáink is, róluk pedig rengeteget tudok. Úgy ahogy azt is, hogy a nagyobb termetű, hosszú szőrű Argos inkább az erejével tud majd érvényesülni, míg a kisebb Niké egy kifejezetten gyors, fürge kislány.
Kék tekintetem próbálja azt sugallni az állatok felé, hogy teljes mértékben megbízok bennük, imádom őket. És ezt ők is érzik. Tudják, hogy épp ezért kell normálisan viselkedniük velem.
Kikortyolva az utolsó kortyokat is a bögre aljából, teszem bele azt a mosogatóba, majd mosom tisztára. Őszintén szólva, még mindig úgy érzem magam mint egy darab fa. Körülbelül annyi élet is szorult belém azután, hogy kivéreztettek mint egy levágásra szánt disznót, négy napig kergettek és még sorolhatnám. Az volt a legmeglepőbb, mikor egyik reggel megjelent a csapat a házamban, én pedig édesdeden szuszogtam már második napja. Mondanom se kell, hogy először azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, mikor megláttam a csapat ügynököt az ágyam körül. Azóta persze sikerült összeszednem magam annyira, hogy legalább fizikailag tudjak ténykedni. Lehet, hogy még azóta is kék-zöld foltos vagyok, vállamon ott van a mély lőtt seb, karomon a kutya harapás, ezenkívül minden oké.
Gyors mosdás, fogmosást követően, egy szál farmerben és bakancsban lépem át a bejárati ajtó küszöbét, majd magamba szívva a hűvös reggeli levegőt, egy nagy nyújtózkodást követően szökkenek le arról az egy csóri lépcsőről. Célba véve a postaládát dugom bele kis híján a fejemet a dobozba, hogy egyáltalán észrevegyem a sötét borítékot, amit az aljába dugtak.
- Ó, hogy egyem azt a flúgos, titkolózós fajtátokat - morgom az orrom alatt, ahogy kiveszem a fekete papírdarabot. A címzett persze hiányzik róla, de ez nem meglepő.
- Jó reggelt szomszéd! - köszönök oda az igen csinos szőke hölgyeménynek, majd széles vigyorral a képemen veszem alaposabban szemügyre. Kár, hogy nincs elég időnk arra, hogy igazi szomszédi kapcsolatot alakítsunk ki.

Kígyó mód sziszegve hagyom magam mögött a lakást, és a bent, egymást szórakoztató ebeket, ezzel megcélozva a postaládát. Vállam még mindig sajog és annak ellenére hogy napokkal ez előtt kaptam bele egy igen csinos kis golyót, fittyet hányva a helyzet komolyságára, lusta voltam elmenni vele dokihoz. Lehet, hogy ezzel hibát követtem el, de fertőtleníteni én is tudtam, majd bekötözni is. Ami a varrást illeti, azt nem tudtam volna megcsinálni, de nincs is rá szükség, nem egy egy félméteres lyukról van szó.
Nyújtózkodással örvendeztetve meg a közeli szomszédságot, baktatok oda a fém tákolmányhoz, mihez cseppet lehajolva, már kapom is ki belőle a sötét borítékot.
Csak ekkor sikerül szembetalálnom magam a szomszéd hölgyeménnyel, kivel sajnálatos módon nem ápolunk túl jó kapcsolatot... mármint félreértés ne essék, semmi bajon vele. Csupán eddig nem volt időm arra, hogy átcsöngessek egy tál pitével, amolyan "üdv én vagyok a szomszédod!" felkiáltással. Mellesleg jobban jár, ha nem eszik az én pitémből. Végigmérve őt - mert ugyebár férfiből vagyok - szólítom meg végül. Az, hogy hogy is nézek ki, hogy nincs rajtam több ruha egy farmernél és egy bakancsnál, így megmutatva foltos, kutyaharapásos és lőtt felsőtestemet, nem zavar. Ezek olyan hegek, amiket bár nem büszkén, mégis hősiesen viselek, mivel tudom, egy jobb cél érdekében szedtem össze őket. Bár attól függ, hogy mit nevezünk jobb célnak. Azt, hogy katonából hirtelen FBI ügynöknek csaptam fel? Nem is tudom...
Szemügyre véve csinos arcát, mosolyodok el, mikor végül megszólal. Kérdésre csak lepillantok a borítékra, amit még mindig a kezemben szorongatok, majd felhajtva a leragasztatlan oldalát, belekukkantok.
- Hát... - húzom el a számat- semmi érdekes. A szokásos. Jöjjön ide, fizesse be ezt, írja alá azt... mi más lenne? Pénzt ugyebár soha nem küldenek postán... - rázom meg a fejem kelletlenül, rejtegetve egy vidám mosolyt. Már épp megfordulnék, hogy ezzel letudjam a csevegést, mikor a fejembe ötlik a gondolat, mi lenne, ha eddig nem, hát most megfűszereznénk a szomszédi viszonyt?
- Mmm ha már úgy is szomszédok vagyunk, és eddig nem sikerült beszélgetnünk. Nem jönne be egy kávéra vagy teára? - érdeklődök kíváncsian - nyugi, nem vagyok bérgyilkos - ezzel célozva igen csak tarka felsőtestemre, biztatásképpen elővéve az FBI jelvényemet, hogy biztosítsam, nem fogom bántani.

Talán eddig két szót, ha tudtam váltani a kedves szomszéd hölgyeménnyel, itt tartózkodásom alatt, ami azért valljunk be, nem túl sok. Ennek persze több oka is van, nem kell se az egyik, se a másik félt hibáztatni. Vagy neki nem volt rá ideje, vagy nekem. Az utóbbi persze nem a rengeteg munka miatt, ami ugyebár nem volt mostanság, sokkal inkább a menekülés és a túlélés volt az, ami hajtott előre. Hogy miért? Mert nem akartam feldobni a talpamat!
Tekintettel arra, hogy nem vagyok épp a legjobb kedvemben egy ideje, köszönhető a péppé vert lényemnek - ennek ellenére a határozottságomon és a tartásomon nem esett csorba - mégis próbálom magam a lehető legjobb színben és kedvben feltüntetni. Mintha meg se kottyanna egy-két folt, lövés, vagy a karikák a szemem alatt.
- Igen, ez igaz... - húzom el a számat elégedetlenül, és csak örülni tudok neki, hogy a bátyámnak van annyi esze, hogy ha épp pénzzel jön nekem, akkor nem dobja a postaládába, és húz el a francba. Ha jobban belegondolok az, aki postaládába pakolja a pénzt, ennyi erővel már egy nyitott borítékba is belepakolhatná a bankkártyát, mellé írva az azonosítóval. Talán ez lenne a legmegfelelőbb lehetőség a biztos anyagi csődhöz.
Már mind a ketten megfordulunk, és ott tartunk, hogy nyissuk a bejárati ajtónkat, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve fordulok meg, és invitálom egy kis beszélgetésre, teára, esetleg kávéra, amihez épp kedve támad. A mosolya meglehetősen tetszetős. Tipikusan az a mosoly, ami megdobogtatja a romantikus férfiak szívét, és mivel én egy kimondottan romantikus fiú vagyok, így az enyémet is. Ennek ellenére csak egy széles vigyorral nyugtázom a válaszát, majd biccentek.
- Még ez is szóba jöhet - tárom ki magam előtt az ajtót, ezzel is félre húzódva, hogy előbb ő léphessen be a lakásba. Ha átlépi a küszöböt, beteszem az ajtót a helyére, majd halk lihegésre és kattogásra kapom fel a fejem. A rejtélyes hangot a kutyáim körme, padlóval való érintkezése adja. Kíváncsi tekintetük nem árulkodik agresszióról, ez köszönhető annak, hogy egy olyan emberrel tért be a kedves idegen, aki eteti őket, szeretgeti őket, és ő maguk is teljesen megbíznak benne. És, mivel Argos egy rettentő csalafinta, lelkes behemót, jobb megelőzni a testi konfliktusokat.
- Argos! Menj hátra! - intek ezzel a nappali felé, ő pedig szófogadóan húzza ki magát, és parancsomat teljesítve elhúzza a csíkot. Ami viszont Nikét illeti, ő szépen lassan közelíti meg a lányt. A szabályokat én írom, és mivel Niké a "falkavezér", így ő találkozhat szemtől szemben először az idegenekkel, ő kap előbb kaját, és szeretetet is. Ez az, ami biztosítja Argost, hogy nem ő lesz mindig az első, mivel kölyökkorában még úgy volt. Tudnia kell, hol a helye. Niké a levegőbe szimatolva lépked egyre közelebb a váratlan vendéghez, majd hideg, nedves orrát a kezéhez érintve jelzi, simogatásra vágyik.
- Amúgy, ha már itt tartunk...Aidan - nyújtok kezet a szőkeségnek. Valamiért nem rémlik, hogy bemutatkoztunk volna egymásnak. Mert nyilván nem is kerítettünk még rá sort.