do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Aaron Nowell-Ross  30.07.13 23:06 | |
| Név: Születési neve: Devon Gale WestonÁlnév: Aaron Nowell-RossBecenév: Akad néhány, felesleges sorolni, kinek mi Kor: 32Születése hely, idő: 1981. Szeptember. 10 / USA – Los Angeles Tartózkodási hely: LV, Los AngelesCsoport: RendőrAnyagi háttér: Felső osztály Szexualitás: Heteroszexuális Jellem: Vannak emberek, kikhez jobb, ha hozzá se szólsz, meg se közelíted, de még csak rá se nézel, mert abban a pillanatban halott vagy.
No, hát Aaron még csak nem is hasonlít ezen emberekhez, de ha azt vesszük, jobbára csak magát és egy ember személyiségét adja. Nem okoskodik, nem műmájerkedik, nem játssza a fejét a kamerák és ember társai előtt. Nem is látja értelmét.
Tudja, hogy miben jó, mi az erőssége, és nem kifejezetten tartozik ezek közé a jó pofizás.
Lévén, hogy régen kiszemeltje volt a Los Angelesi újságnak azóta is többször találja meg a média, de őket könnyű szerrel le tudja pattintani egy-egy csípősebb beszólással, megjegyzéssel. Igaz hülye kérdésre csak hülye válasz érkezhet. Mosolyogni rengeteget lehet látni, még azzal is igyekszik megtalálni a közös hangot, akivel amúgy semmi tárgyalni valója nem lenne és úgy taszítják egymást mint a mágnes azonos oldalai. Nem feltétlenül kell neki ahhoz közös téma, hogy jól elcsevegjen valakivel. Viszont nem szívesen tálalja ki senkinek a magánéletét, így nem is keveri a hivatásával. Mint ahogy az is igaz, hogy ha valaki nála panaszkodik az élete nagy fájdalmairól, akkor azokat nem is adja tovább senkinek. Bár itt leginkább arról van szó, hogy másnapra nem csak azt felejti el, hogy mi volt a téma, de azt is, hogy kivel beszélte azt. Tény, nem túl jó a név de még csak az arc memóriája se. Vagy csak ezt akarja mutatni?
Mivel nem érdekli, hogy ki hogyan vélekedik róla, egy-egy megjegyzés, szitokszó hallatán nem ugrik neki az ember torkának, inkább képen röhögi, vagy hagyja elsuhanni a füle mellett. Még a furcsa hivatása mellett is ember centrikus, elfogadják és közvetlennek, emberinek tartják. Már aki.
Meglepő módon szereti és jól is bírja az alkoholt. Igaz túlzásokba nem szokott esni. És amilyen jó rendőr, beépített ember, ügynök, legalább olyan jó szakács és ezermester is. Persze csak, ha van ideje ezek közül bármire is.Külső:189 centiméter magasságával olykor kitűnik a tömegből, de még így se kell attól tartania, hogy leviszi valami a fejét. Szemei barnák, tekintete mindig vidám - ha épp nem komoly-, ez köszönhető szeme formájának, és vigyorának minek hála a barna páros mellett is megjelennek az aprócska ráncok. Haja általában rövidre nyírott barna és ezen nincs is mit ragozni.
Munkájára hivatkozva rengeteget edz, jó kondiban tartja magát, és ezt a kockák is jól elárulják. Minden esetre nem kell nagykabátban közlekednie a strandon.
Ruházata igen csak változatos. Nem az a fajta férfi, ki leragad egy adott stílusnál, és azokat hordja rongyosra. Ruhatárában ugyan csak megtalálható a farmer és a póló, mint például az ing, zakó és az élére vasalt fekete alkalmi nadrág is. Persze soha nem esik túlzásokba, mindig alkalomhoz illően öltözik. Előtörténet:2009. Októberi címlap sztori
Aaron Nowell-Ross és kedvese Audrey May Parker összeházasodott!
- Nem sűrűn számolunk be ilyen hírről, elvégre a rendőrség megkért rá, hogy rendőreikről magán jellegű adatokat, történeteket és cikkeket ne adjunk ki semmiképp! Viszont azok után, hogy Mr. Ross múlthéten megmentette a főnökünk, a The News újság fejének lányát, megérdemli ezt a cikket.
- A huszonnyolc éves rendőr, a saját életét kockáztatva ugrott Mr. Hannigan lánya, Sophia Hannigan elé, és lőtte le a támadót, ki minden bizonnyal nem csak a fiatal lány, de az Igazgató úr életére ugyan úgy hajazott. Ha Mr. Ross nem lett volna ott, akkor most nyilván az egész újság gyászba borulva sírdogálna, és/vagy meg is szüntette volna a lapot ha örökre nem is, de egy bizonyos időre biztosan.
- És akkor a cikk, amiről ennek szólnia kellene.
Mr. Nowell-Ross immáron kedves hölgyeim, gyűrűt visel! Szemeket levenni róla, a rendőrúr nem eladó!
2009. November első hete
Hihetetlenül elszaporodtak az események a Ross ház táján. Nem elég, hogy két hete házasodott össze a páros, a mi nap kerekedő hassal láttuk megjelenni Audrey-t az egyik belvárosi hotelban. De vajon miért egy Hotelban szállt meg az újdonsült feleség, és kismama?
2011. Június, Interjú a "célszeméllyel"
És akkor élesben, innen a The News magazin főszerkesztőjével Shannon Grahammel és a mai vendégünkkel, Aaron Nowell-Ross rendőr főhadnaggyal.
S.G.: Reméltem, hogy ismét találkozni fogunk. Nagyjából két év telt el azóta, hogy megmentette Mr. Hannigan lányát, de akkor sajnos nem volt ideje arra, hogy egy hosszabb interjút adjon nekünk. El se tudja képzelni, hogy milyen nagy megtiszteltetés ez nekünk, mindannyiunknak.
A.N-R.: Jó reggelt, és igen, valóban nem volt akkor érkezésünk erre, de hát… itt vagyok ahogy ígértem. Lehet, hogy bőven eltelt másfél-két év, de lényeg a lényeg, itt vagyok. Vágjunk is a közepébe.
S.G.: Jól van, ezt már szeretem. Nos akkor… nem tudom, hogy mennyire tartja tolakodásnak Főhadnagy úr, de remélem nincs ellenére, hogy kérdezek egy-két dolgot a gyerekkoráról.
A.N-R.: Csak nyugodtan. Már úgysincs mit rejtegetnem, mellesleg… szerintem már mindent tudnak.
S.G.: Miből gondolja uram?
A.N-R.: Olvasom a lapjukat…
S.G.: Milyen volt az anyagi helyzetük akkor, harminc évvel ez előtt? Hogy éltek?
A.N-R.: Sajnos – vagy nem sajnos – nem mindenki élhet fényűzésben, mint ahogy azt a ranglétra tetőfokán álló barmok teszik. Nincs mindig pulyka vagy hét fogásos vacsora az asztalon, nincs napi szinten új játék, egy kis zsebpénz, azért mert jó jegyet hoztál haza az iskolából, vagy éppen a semmiért, csak úgy „miért ne?” Alapon. Akkor pedig főleg nincs mézes-mázas csodaélet, ha az ember akkora barmokkal van körülvéve, amitől még a drága ég szerszáma is felfelé kunkorodna. Na nem az izgalomtól, sokkal inkább a sokktól, valamint a büdös banyákkal teli világtól.
Nem voltunk gazdagok, de nem is éltünk úgy, mint ahogy a könyvekben meg van írva, miszerint „ nem voltak túl gazdagok, nem ehettek minden nap friss ételt, viszont szerették és tisztelték egymást”. Nem tudom, mit ért az ember ilyenkor a tisztelet szó alatt?
S.G.: Ön mit ért a tisztelet szó alatt, és mi volt az, ami az ön családjában jellemző volt ezen szó alatt?
A.N-R.: Azt, hogy a felek, legyen az az apa vagy a gyerek szemszögéből, de valamilyen szinten tisztelik, óvják és védelmezik egymást. Egy családban élnek, szeretniük kellene egymást, nem pedig azzal foglalkozni, hogy kinek mik a hibái, mit nem úgy csinál ahogy kellene, hanem adott esetben segíteni. Az én családomban nem épp ez volt a jellemző.
Sokkal inkább az, hogy a gyerek apja megállás nélkül veri az asszonyt, ki aztán seprűvel kergeti el a kölykét, mert látta mi történt. Vagy azt, hogy egy-egy ilyen verést követő másnap én voltam az, akit megvernek. Mert miért is ne? Rosszkor voltam rossz helyen, kikotyoghattam bárkinek, puff egy pofon. Visszaszóltam, megemlítettem valamit? Még egy pofon a másik oldalról. A bátyám elköltözött, nagy ívben sz*rt arra, hogy engem is otthagy a gennyel? Ugyan, mit nekem egy kis szenvedés, egy kis orrvérzés, miután az apám megvert? Szívós gyerek voltam, nem vitatom, de az emberi hülyeség, tényleg végtelen és rájöttem, hogy én voltam a legnagyobb ökör. A legnagyobb, mert nem fogtam a cókmókomat és húztam onnan a p*csába, csak vártam és reménykedtem, hátha minden jobbra fordul. De bocsánat, szalagszakadás…
S.G.: Az apja verte az édesanyját? Hogy élte meg ezt az időszakot?
A.N-R.: Igen, verte, ezen nincs mit tovább ragozni. Eleinte nem is volt sejtésem arról, hogy az apám egy idegbeteg állat, aki veri az anyámat. Őszinte leszek… kiskoromban, nagyjából tíz éven át imádtam az apámat. Egy magas, de erőteljes, izmos férfi volt széles vállakkal, akihez élvezet volt odabújni. Megvédett és mindig óva intett a bajtól.
Akkor se értettem, hogy mi történhetett, mikor a szemem láttára fenyegette és pofozta meg az anyámat. Azt hittem ő csinált valami hülyeséget, többet költött a kelleténél vagy a kakast vágta le a tyúk helyett. Csak egy kisgyerek voltam, aki nem értett semmit. Ezer meg ezer kérdés merült fel bennem, de csak annyival zárták le, hogy „nincs semmi baj, volt egy kis nézeteltérésünk… és különben is szeretjük egymást”. Aha, láttam én ezt a szeretet. Tizenhat voltam mikor rájöttem, hogy a szeretet tulajdonképpen miérteken és hogyanokon alapszik. Senki nem szeretett ott senkit, erőszak és kegyetlenség volt a javából és az a férfi, akit én apámként szerettem és tiszteltem, úgy rántotta le saját magáról a leplet, a biztos álcát, mintha legalábbis színpadra akarta volna vinni az életet, vagy az lett volna az egész, akkor pedig megmutatta volna, milyen is valójában. Akkor vált valószínűvé számomra, hogy csúnya játékot űzött velem. Anyám testét dögivel telítették be a vészjósló, színes foltok és zúzódások… nem tudtam elképzelni, hogy egy ember ilyet tud tenni azzal, akit elviekben mindennél és mindenkinél jobban szeret? De úgy tűnt akkor, hogy kénytelen vagyok beletörődni, mert ezen nem tudott senki változtatni.
S.G.: Nem gondolt arra, hogy jobb lenne elmenni onnan? Elvégre egy kisgyerek ilyen körülmények között még nagyobb veszélynek van kitéve. Veszélyes, agresszív apa, kétségbeesett anya.
A.N-R.: Még szép, hogy gondoltam rá és el akartam menni. De nem tehettem, mert tudták volna, hogy hova megyek. Aztán addig maradtam, míg én nem lettem az újabb kiszemeltje, mivel úgy vélte elég nagyfiú vagyok már hozzá, hogy kibírjak egy-egy ütést. Én voltam az, akin gyakorolhatta azon új fogásokat, amit Peterrel és Jacksonnal gyakoroltak be. Ugye, hogy milyen szerencsés kis csávó voltam? Egy apa aki a boxban jeleskedett, egész életét annak szentelte, mint az később kiderült. Talán épp ezért volt anyám mindig olyan szép díszes?
Elvonultam és nem foglalkoztam tovább azzal se, hogy esetleg megöli a tulajdon anyámat, a feleségét.
S.G.: És mihez kezdett azután? Volt kihez mennie? Említette a bátyját, vele mi történt?
A.N-R.: A bátyám él és virul mind a mai napig, róla inkább most nem beszélnék. Miután ott hagytam őket, megkerestem a keresztapámat, anyám egy kedves barátját. Ő volt az egyetlen, akiben akkor megbíztam, elvégre nem szólt bele a család ügyeibe, teljesen független volt. Értékelte, hogy hozzá fordultam, elvégre tisztában volt vele, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva a helyzetnek.
S.G.: Szóval akkor a keresztapja volt az, aki onnantól kezdve nevelte, iskolába járatta?
A.N-R.: Igen, ő volt. Apám helyett is apám a mai napig. Rengeteg dolgot tanított az életről, és ő maga is rendőrként tevékenykedett akkoriban. Az ő unszolására és bíztatására döntöttem én is végül a rendőr akadémia mellett, mikor arra került a sor, hogy választanom kell és tudni, hogy mi az a hivatás ami nekem tökéletesen megfelelne.
S.G.: A családjában történtek voltak azok, amik inspirálták? Túl akart lépni ezen a krízishelyzeten?
A.N-R.: Akár így is fogalmazhatunk. Nem akartam, hogy a fiatalok így éljenek. Mindig azt lehet hallani a TV-ben, hogy a diák megfenyegette a tanárát, megölte a szülőjét, vagy megverte azt. Azon viszont soha nem gondolkodnak el, hogy vannak szülők, akik megállás nélkül veri a gyerekeiket, vagy a szüleiket. Testi, fizikai bántalmazás, és elég sok testi sértés ellen indítunk eljárást mi magunk is. Nem azt mondom, hogy nem árt meg egy gyereknek a fenyítés. De miért kell ahhoz verni őt? És a kegyetlenségeket, amit otthon láttam valamilyen formában el akarom tüntetni a környezetemből.
S.G.: Maga egy céltudatos rendőr Mr.
Vannak esetleg tervei a jövőre nézve? Itt marad Los Angelesben, vagy tovább áll? Esetleg valami nagyobb falatot keres?
A.N-R.: Erről még nem nagyon tudok nyilatkozni. Terveim mindig vannak, voltak és lesznek is, az pedig más kérdés, hogy meglehet őket valósítani vagy sem. Annyi biztos, hogy én mindig teperek a jobb lehetőségekért, és amint találok valami jobbat máshol, és vevők is lennének rám, akkor persze megyek.
S.G.: Két éve került be az újság rovatába, hogy a kedves feleségét egyre gömbölyödő pocakkal látták egy Hotelben, azóta viszont nem is volt szó róla, nem láttuk sehol se pedig a picit. Erről tudna nekünk mondani valamit?
A.N-R.: Ez sajnálom, de nem publikus. A jelenlegi magánéletemmel nem szolgálhatok.
S.G.: Annyit tudna mondani nekünk, hogy a kicsi lány vagy fiú lett?
A.N-R.: Sajnálom…
És ezzel útjára is indult. Elköszönt tőlünk és elhagyta az iroda épületet. Mintha valami olyan dologra tértünk volna ki, ami még számára is kellemetlen téma lenne. Talán mi láttuk rosszul? Vagy meg se született a pici? Esetleg életét veszítette? Erről majd a következő számunkban többet megosztunk önökkel… addig is, jó szórakozást a további olvasgatáshoz.
Shannon voltam
A továbbiakban… kimaradt jelenetek.:Amit az olvasóknak nem kifejezetten kellett tudniuk.
- Első sorban a gyerek kérdés. Igen, teherbe ejtettem a feleségemet, de közvetlen azután, hogy ez kiderült, elváltunk. Kiderült, hogy az asszonykámnak viszonya volt a legjobb barátommal, így… így ennek a sztorinak vége is. Már csak az volt a kérdés, hogy kié a gyerek?
Szerintetek?.:
- Mikor azt mondtam az újságnak, hogy a továbbiakról nem tudok nyilatkozni, mert semmi nem biztos, akkor valamilyen szinten hazudtam. Hazudtam, de csak azért, mert nem fogom soha senkinek az orrára kötni, hogy tulajdonképpen nem rendőrként dolgozok még akkor se, ha valamilyen szinten a szakmám része. Félreértés ne essék, akkor mikor ez az interjú készült, két éve, akkor még teljes jogú rendőrtiszt voltam, méghozzá főhadnagy akkoron Los Angelesben. De most már Las Vegas FBI kirendeltségéhez vagyok beépülve, mint keresztapám titkos társaságának egy alakja. Ahhoz, hogy eljussak az FBI-ig, szükségem volt arra, hogy minimum rendőri papírral rendelkezzek, majd az FBI továbbképzési kurzusán kellet részt vennem. És lám, sikerült. Nem vagyok jó gyerek, adatokat gyűjtök, embereket vezetek el a keresztapámhoz. Az, hogy még mi fog ebből kisülni, az a jövőben kiderül… remélem.
Addig is egy kis felvétel a két nappal ez előtti melóról.:
-Aaron gyere! – hallom Chris hangját mögülem, s már fordulok is, hogy fedezzem a hátát. Nem sűrűn dolgozunk együtt, de annyi biztos, hogy akkor hatásosan. Igyekszek a lehető legjobb tudásommal dolgozni, elvégre nem azért vagyok itt, hogy bárkit megöljek vagy a halálba taszítsak. Szimplán bizonyos adatokra van szükségünk, valamint arra, hogy egy-két embert közelebb hozzak a keresztapámhoz lévén, hogy valamire – a mai napig nem tudom mire, ne is kérdezzétek – szüksége van, amit csak azok a személyek tudnak megadni neki. Az a helyzet, hogy talán jobb szeretném nem megtudni mi lehet az.
- A hátsó szektorban lehet, onnan jöttek a lövések – mondja és mutogatja is egyszerre, én pedig már biccentek is, hogy csak semmi para, indulhatunk.
- Fedezz jó? – kérésem sokkal inkább hat parancsnak. Amint bólint, már indulok is, hogy megközelítsem az adott helyiséget, mi a térképek alapján egy hosszan elnyúló folyosószerű szoba, aminek több elágazása is van annak ellenére, hogy régen iroda részleg volt. Számba kell venni így azt is, hogy a férfinek elég helye és lehetősége van arra, hogy elrejtőzzön anélkül, hogy akárcsak észre venném.
Amint elérem a hatalmas, rozsdás kiszögellésekkel tarkított ajtót, már intek is Chrisnek, hogy tolja ide magát, mielőtt kifutnánk az időből. Míg ő csattog felém, addig én le nem veszem a tekintetemet a környezetéről, és igyekszek a legjobb tudásom szerint fedezni úgy minden kis neszre figyelek, szemmel tartok mindent.
- Menj – nyitom ki neki az ajtót. A gond csak az, hogy míg kint nem volt semmi és senki, addig bent ugyan ez a helyzet. És általában ez a legnagyobb baj. Néma csend és… hullaszag. Tényleg hullaszag! Úgy kapok az orromhoz, mintha valaki egész nap hagymát zabált volna és most úgy lihegne a képembe.
- Az Isten f*szát… - szokásomhoz híven lelkesen káromkodok a szememet csípő bűz miatt. Ha itt nincs minimum két hulla, akkor egy se. És akkor még kegyes is voltam a számokat illetően.
- Ma a picsa van itt? Valaki dögtelepet létesített? – morgok megállás nélkül és már lökök is egyet a srácon, hogy menjen tovább, mert ha tovább maradunk, akkor tényleg kidobom a nem létező ebédemet is. Téve a dolgát úgy oson tovább, hogy ha jobban hegyezem a fülem lépteit akkor se szúrom ki egészen addig, míg meg nem torpan és a vele szemben megálló, felé pisztolyt tartó férfire nem emeli a tekintetét. Az elmorog gyorsan egy imát? Fogalmam sincs, nem értek ilyen nyelven. Chris mintha lefagyott volna, nem értené, hogy mi a fene történik most, nem reagál. Egészen addig, míg a füle mellé nem emelem a pisztolyt és ki nem eresztem belőle a golyót, hogy az pont a férfi homloka közepébe fúródjon bele, ezzel kiloccsantva az agyvelejét, mi a szemközti falon köt ki. A társam úgy támolyog mellettem a fejét szorongatva, mintha legalábbis az imént az övébe eresztettem volna golyót, nem azéba, aki támadást kezdeményezett.
- Egy hullával több. Na nézzük mi van itt. A végén még mi is itt fogunk rohadni – tessékelem félre a nagyokat pislogó, sötét szemű férfit, hogy előre törhessek persze a megadott szabályok szerint, ravaszra csúsztatott ujjal, felemelt kézzel. Rajtunk és öt halotton kívül nincs senki. A másik fém ajtót belökve két férfi és két nő hullájára bukkanunk, melyek úgy ontják magukból a bűzt, ahogy azt kötelező.
- Hát öcsém, hogy mi mindig ilyen körülmények között fogjuk ki egymást… - ingatom a fejem csípőre tett kézzel, ahogy a vérző, bűzölgő egyedeket lesem.
- Hívjátok a helyszínelőket és zárjátok le az egész környéket! – adja ki a feladatot Chris a csapatnak telefonon keresztül, mi pedig már mehetünk is tovább a dolgunkra, ezzel vissza a központba… ha minden igaz.
Mellénybe rejtett kamerafelvétel az irodámban:
- Köszönöm Ross ügynök, holnap folytatjuk – vigyorodik el a szőke maca, hogy elriszálhassa azt a szemre való hátsóját.
Bekapcsolva a kamerát, igyekszek úgy hajolni hozzá, hogy ne érezzem totál hülyének és seggnek magam miatta.
- Nem vagyok ügynök. Az a Ross ügynök, akit önök és mindenki más ismer, nem létezik. Egy álca, egy szemét hazugság, egy végzetes hiba, amit elkövettem az életemben más unszolására. De ha akarnám, se fordítanám a visszájára lévén, hogy eleget tegyek annak a mondásnak, hogy „a megkínzottakból lesznek a kínzók.”
Tény, nem arra szakosodtam, hogy gyilkoljak. Talán nem is lenne hozzá elég merszem. Az a Devon Gale Weston, aki régen voltam tényleg nem bántana senkit, csak ücsörögne békésen egy kávézóban, írogatna, olvasgatna. Esetleg befutott újságíró lennék New York egyik lapjánál. De mivel hajtott a hatalomvágy, az, hogy bebizonyítsam, én is bent lehetek a legjobbak között, lépnem kellett. És ahhoz, hogy ezt elérjem nem feltétlen a legjobb és legtisztább megoldást kényszerültem választani. Tíz éve, hogy kiderült, keresztapám egy Los Angelesi kartell fejese… eleinte ódzkodtam, nem tetszett az a fajta „meló” amit felajánlott, de végül az jött le belőle, hogy megtesz értem mindent, amit csak tud, ha elég zseni leszek ahhoz, hogy valamilyen úton módon beolvadok a Vegasi rendőrök közé. Az, hogy pontosabban mi volt ezzel a céljuk, azt nem tudom. Csak teszem, amit mondanak, és nem állok le kekeckedni mivel tudom, hogy nem sok esélyem lenne velük szemben. Lehet, hogy többször kikiáltottak az akadémia legjobbjának, s miután elvégeztem, elsőként léptem be a helyi csapathoz. Ahhoz, hogy a Vegasiaknál elérhessek valamit, erre volt szükségem. Időhúzásra és arra, hogy papírom legyen arról, jó erő, munka és ember centrikus rendőr vagyok.
Tényleg nem vagyok ügynök… viszont elég jól végeztem rendőri tevékenységemet ahhoz, hogy most itt legyek a Vegasi FBI-osok között és igyekezzem tenni a munkámat, amit kiszabtak rám. Egy gond van… én zavarodtam bele a legjobban ebbe a történetbe… vajon mi a fene lesz most? |
|
Kezdőlap 
