Minden egyes reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy talán fel kellene adnom. Arra gondolok, hogy sosem lesz vége, hogy én ebben az ügyben nem győzhetek, mert túlságosan is gyenge vagyok, és csak a düh, a bosszúvágy vezérel, ami – köztudottan – rossz tanácsadó. Aztán valami apró nyomra akadunk, és mintha kicserélnének, a korábbi, pesszimista énem hirtelen eltűnik valahol a nagyvilágban, helyét átveszi a valódi énem: az a mosolygós, örökké optimista, kitartó és makacs ember, aki Brayden mellett lehetek. Ő formált, ő alakított olyanná, amilyen most vagyok, és ezzel egy életre az adósa lettem; mindig itt van mellettem, sosem hagy magamra, hiába tudja, hogy mennyire veszélyes ügybe keveredik miattam minden áldott nap.

Egy aprócska mosoly játszadozik az arcomon, szemeim kislányosan csillognak, ujjaim pedig türelmesen egymásba fonódnak, ahogy Braydenre pillantok – éppen a kabátját veszi, majd hosszú, hűvös ujjaival kócos hajába túr. Tekintetünk csak egy másodperc erejéig találkozik, de szavak nélkül is megértjük egymást; az ajtóhoz lép, kinyitja, majd illedelmesen előre enged. Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült kapcsolatot találnia. Szívem a torkomban dobog, hátamon fel s alá futkározik a hideg – bárcsak túl lennénk ezen a találkozón, bárcsak tudnám, hogy minden rendben fog menni...

Brayden mintha gondolatolvasó lenne, olyan szigorú pillantást vet rám, miközben gyengéden megszorítja a kezemet. Érintése szinte könyörgő: „ne aggódj”! Engedelmesen veszek egy mély levegőt, majd fújom ki, miközben a taxi lassítani kezd; megérkeztünk. Felpillantok a házra, s villámgyorsan pattanok ki a kocsiból, bár nem tudom, hogy sikerült ennyi önbizalmat összeszednem néhány perc alatt. Brayden odalép hozzám, és egy pillanatra lesápadok. Nem hagyhat egyedül! Most nem...

Mire magamhoz térek, már a lakás ajtaja előtt állok. Először halkan, majd bátrabban kopogok be, remélve, hogy nemsokára válasz is érkezik. Hát, itt vagyunk.

- Hehe, mekkora jó fej ez a Ted. - Nevetve figyeltem a televíziót, amiben a Ted mackó című vígjátékot vetítették. Ha a haverjaim látták volna, miféle filmeket nézek, biztosan kiröhögnek. Én azonban élveztem ezeket a vígjátékokat, nagy magányomban legalább feldobott ez a perverz medve. Néha a söröm után nyúltam, ami ott ácsorgott a dohányzóasztalon, egy karnyújtásnyira tőlem. A kanapé ideális pihenőnek tűnt így estefelé, a filmnézéshez tökéletesen alkalmas volt. Néha felültem, hogy vegyek a pattogatott kukoricából, vagy kortyoljak a sörből, néha meg visszadőltem, fejem alá gyűrtem a párnát és tovább néztem a filmet. Jobb dolgom úgy sem volt, hisz még mindig nem volt állásom, ezért nem kellett azon törnöm az agyam, hogy másnap reggel felbírok-e majd kelni.
- K..d be villám, sz.. le a ... om . - Felröhögtem a dalon, de éppen akkor kopogtattak az ajtómon, így kénytelen voltam felkelni a kényelmes kanapéról.
- Jól van, megyek már. - Szóltam ki, miközben megigazítottam az alsónadrágomat. Nem vártam vendéget, ezért nem is tudtam, ki kereshet. Az ajtóhoz lépve, elővigyázatosságból először a kukucskálón pillantottam ki, de mikor megláttam, hogy egy nő áll az ajtóm előtt, már nem tartottam attól, hogy a sittről küldtek utánam valakit, hogy elmetssze a nyakam. Azonnal ki is nyitottam az ajtót és a nőre pillantottam.
- Tessék - Vonásaim zordnak tűnhettek, ezen nem is akartam változtatni. Egyrészt, már késő volt, másrészt meg nem akartam, hogy azt higgye, én vagyok a cukros bácsi.