Emlékek. Nem is tudjuk milyen fontosak, míg nem marad nekünk más. Amikor megszűnik a valóság, a világodat tönkreteszik, nincsen másod csak egy volt élet emlékei. Kapaszkodsz beléjük és nem hagyod, hogy eltávolodjanak tőled. Nem is hagyhatod, hisz akkor elmúlik az a maradék kis energiafoszlány, a remény. A remény egy undorító dolog. Sosem szűnik meg és a legkisebb morzsa is képes újra életet csiholni belé. A remény kegyetlen. Újra és újra megkínoz és rávesz, hogy Te magad gyötörd magad újra és újra. Szenvedsz, megváltásért rimánkodsz, azt akarod, hogy ez a sok fájdalom elmúljon, de akkor fellángol benned a remény, felidézi régi, már elérhetetlen életed és kényszerít, hogy bírd tovább. Senkinek nem kívánom ezt a szenvedést. Lehet, hogy egy nap kijutsz onnan, de egy részed örökre bent marad. Az agyadba ég és nem hagyja, hogy elfelejtsd.
Régen voltam már gyerek és nem tudok mindenre részletesen visszaemlékezni, de most úgy hiszem, hogy jó sorom volt. A nemes Fuller ház egy újabb generációja lettem Én. Nagyapám és Apám nevét örököltem, meg persze tiszta brit vérüket is. Ez azért fontos, mert a családunk vérileg „közel” áll a királyi családhoz. 27-dikek vagyunk az öröklődési ágon. A családom mindig is a belbiztonságot szolgálta, ezért nem meglepő, hogy felnőttként én is tagja lettem egy ilyen intézménynek. Mindegyik Fuller más-más részlegen szolgált. Mindenki odament, amihez a legjobban értett. Jómagam kedveltem a harcot, a fegyver kezelést így az MI6-hez csatlakoztam. Pár évig ott is voltam, de rájöttek, hogy ennél több van bennem. Kiakarták aknázni összes képességemet, ezért átsoroltak a kommandósokhoz. Jól érzetem magam ott. Izgalmas volt és tényleg úgy éreztem, hogy szárnyalhatok. Jó voltam a szakterületemben.
Kb 20 évesen csatlakoztam a titkosszolgálathoz most pedig 25 vagyok. Már lehúztam 5 évet ideje, hogy rövid szabadságot vegyek ki. Az intézet legjobb ügynöke vagyok, így ritkán adatik meg nekem ez a pillanat, de most végre sikerült elérnem, hogy elengedjenek pár hétre. Autóba ültem és meg sem álltam Dublinig. Közel volt, még is egy új várost fedezhettem fel. Kiakartam kapcsolódni, pár hétig normális emberként élni. Ez a kis kirándulás, azonban meglepően rövidre sikeredett. 3 vagy 4 nap telhetett el a szabadságomból, amikor egy kiállításon egy gyönyörű növel találkoztam. Nem tudnám már megmondani, hogy mi keltette fel az érdeklődésemet, de úgy éreztem, hogy muszáj vele beszélgetnem. Majd újra és újra. Egymást követték a randevúk és a szabadságom nagyon gyorsan véget ért. Visszakellett térnem, de továbbra is tartottam a kapcsolatot a nővel. Tökéletes volt számomra én, pedig beleszerettem. Ez volt az első nagy hibám az életben. Természetesen nem a saját részemről. Engem nem érdekelt, hogy Linda nem brit. Szerettem és vele akartam élni, a családom azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni. Vérhigítás. Egy egyszerű házból származó szegény lánnyal akarom hígítani a család tökéletes vérvonalát. Sokat veszekedtem emiatt apámmal, aki egy hajthatatlan, morgós, szigorú vénember volt. Mindennél többre tartotta a vért és a kötelezettséget. Amúgy sem volt jó a viszonyunk, ez a románc azonban végleg megszakította a családommal a kapcsolatot. Soha nem mutattam be kedvesemet otthon. Már arra sem emlékszem milyen hazugsággal írtam ki Őket szerelmünk történetéből. Egyedül az számított, hogy Linda velem van. Randevúink hamar eljegyzésbe, majd házasságba fordultak. Nem zavart a gyors tempó. Tudtam mit akarok és hogyan, a terveket az idő meg nem befolyásolja. Természetesen hozzám költöztünk. Én lettem a nő ura, kötelességem eltartani és biztosítani neki mindent, amire csak vágyik. Jó asszony volt, példaértékű feleség. Szót fogadott nekem vagy is a férjének. Maximálisan kiszolgált és betartotta a szabályaimat, ennek megfelelően, pedig Én mindent megadtam neki. Nem vagyok szőke herceg és ezt feleségem mindig is tudta. Szigorú vagyok és fegyelmezett, ezt pedig a környezetemtől is elvártam. Linda nővére ezt kevésbé viselte el, de az Ő véleménye nem érdekelt. Az Én családom életébe egy hozzá hasonló nő ne szóljon bele. Linda önszántából maradt velem, ez mind az Ő döntése volt.
Nemsokára Linda terhes lett így már nem csak rá, hanem a kicsi Helenre is vigyáznom kellett. A család és a munkám volt számomra minden. Nehéz volt köztük megtalálni az egyensúlyt, de Linda jó asszony volt és nem hagyta, hogy ez kárt tegyen a családban. Nagyszerű feleség volt és remélem nagyszerű anya vált belőle. Szívem legnagyobb fájdalma, hogy nem láthattam Helent felnőni, hogy lemaradtam arról, hogy a családom teljessé válik. Ha akkor nem történt volna baj valószínűleg több gyermekünk is lett volna.
Helen két éves lehetett, amikor egy első osztályú küldetésre lettem kiküldve. Nagy volt a tét, az ország, pedig a legjobb embereit válogatta össze. Nagy volt a kockázati tényező, ezért nem akartam csatlakozni, de ez egy visszautasíthatatlan felkérés volt. Menni kellett, így hát mentem. Csapda volt. Már vártak minket. Az egészet megtervezték előre. Félrevezették a titkosszolgálatot, azok meg úgy cselekedtek, ahogy ezek akarták. Minden terv szerint ment, mi meg úgy sétálunk oda, mint bárányok a vágóhídra. El sem kezdődött a harc már is véget ért. Rengetegen voltak. Számtalan társamat megölték és ők voltak a szerencsések. Sosem féltem igazán, de akkor rettegtem. Volt már mit elveszítenem, ott és akkor, pedig el is veszítettem. Az MI6 legjobb emberei elbuktak. A hullák a porba hulltak és lángok martalékai lettek. A maradékot elhurcolták, mint a kivert kutyákat. Éheztettek és vertek minket. Folyamatos megalázásban volt részünk, majd később kínzásokba is. Kínoztak minket, hogy beszéljünk a belügy titkokról. Egy ideig még ellen tudsz állni, a legkiválóbbak napokig is, de mi hónapokat töltöttünk ott, ezért nem volt más hátra, hát beszéltünk. A fájdalomnak nem lehet örökké ellenállni. Mindent elmondtuk, amit akartak. Arról is beszéltünk volna, amiről semmit nem tudunk csak legyen vége ennek az egésznek. … … Mind azt hittük, hogy soha nem ér véget. Hiába telt el az a sok idő a britek nem keresett meg minket. Számtalan embert a halálba küldtek, ezeket meg nem is érdekelte. A legtöbbünknek családja van, vártak minket haza. Soha nem láttam még ennyi férfit sírni, de megtudom érteni Őket. Nekem is hiányzott feleségem és a lányom arca. Soha nem fogom megtudni mi lett velük, Ők meg most minden bizonnyal gyűlölnek. Eltűntem, ott hagytam őket egyedül, védtelenül. Az ország még egy ideig küldeni fog nekik valamennyi alamizsnát, de az szánalmasan kevés, főleg a fizetésemhez képest. Ez és számtalan más gondolat kavargott még a fejemben. Cserbenhagytam a családomat és utálnak ezért. A legkínzóbb gondolat volt és ez örökre beette magát a szívembe.
Miután már nem tudtak több információt kisajtolni belőlünk elszállítottak minket, pedig mind azt hittük, hogy megfognak minket ölni… bár úgy lett volna…. bár úgy lett volna.
Feltételezésem szerint valahol Szibériában köthettünk ki, mert iszonyú hideg volt, amikor megérkeztünk. Körülöttünk csak hó meg jég, meg persze a nyomor, amit még mindig nem sikerült megszoknom. Meglehet egyáltalán szokni ezt a sok szenvedést? A látvány, ami a szemem elé tárult tragikus volt. Megroggyant a térdem és a hóba estem. Nem akartam elhinni, hogy ez a sors vár rám. Egy koncentrációs táborba lettünk áthozva, ahol nem várt más ránk csak a munka. Csákányokkal vertük a jeget és megállás nélkül lapátoltuk a havat, ami szinte soha nem akartam elállni. Tragikus fejezete az életemnek, ezért nem részletezném tovább. Szavakkal úgy sem lehet leírni az ott átélt eseményeket. Mindez hogyan hatott rám? Elfásultam. Lelkem megkeményedett és tekintetem üveges lett. Meggyűlöltem a világot, főleg a népvédelmet, hogy csak így hátra hagytak minket. Állandó gyűlölet él bennem és elmém is kicsit megbomlott.
14 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy végre változás következzen be. A részletek máig nem tiszták, de nem is érdekelnek. Lehet, hogy szándékosan céloztak oda, de az is lehet, hogy az oroszok gyakorlatoztak, nem érdekel. A lényeg az, hogy felrobbant az az átkozott hely. Több rakéta is becsapódott a táborba. Aki tudott az szaladt. A becsapódás és a lángok vagy száz embert megöltek, azonban nem csak emberek, hanem a láncok is a tűz martalékává lettek. Szabadok lettünk egy pillanatra, de az életünkért kellett rohannunk. Meggyötört testünket most végleg túlhajszoltuk. Rohantunk a bombák és a tűz elől, de elsősorban a fogva tartók elől. Ugyan a láncok már nem voltak rajtunk, de annyira levoltunk gyengülve, hogy nem bírtunk volna harcolni így csak szaladtunk. Messze, kilométerekre a tábortól találtam a hó alatt egy kis csapóajtót. Menekülő bunker vagy mi lehetett nem érdekelt, örültem, hogy végre nem a hidegben kell kint lennem. Egy kis lyuk volt az egész, de itt valamennyire biztonságban érezhettem magam. Pár napig ott voltam, hagytam időt a testemnek regenerálódni, majd nagy nehezen elverekedtem magam a városig. Loptam élelmiszert és ruhákat. Emiatt egy ideig börtönben voltam, de ez a rabság sokkal elviselhetőbb volt, mint amit eddig tapasztaltam. Szereztem munkát és gyűjtöttem némi pénz, majd visszatértem, amihez a legjobban értettem. Kémkedtem, bujkáltam és pénzért öltem. Sikerült kiderítenem, hogy Szerelmem és lányom hol lakik.
Ugyan fejvadászkora itt is szükség volt, de nem volt olyan jövedelmező, mint odahaza, ezért sajnos mindig csak egy kevés pénzt tudtam küldeni családomnak. Így lettem én számukra egy idegen támogató. Kuporgattam és, amikor összejött egy nevesebb összeg azonnal elküldtem nekik. Nem állhattam ismét eléjük, hisz a táborban lévő rabtartók még mindig kerestek. Nem akarták, hogy a mocskos kis titkuk kiszivárogjon, de nem hagytam esélyt, hogy megtaláljanak. Most ők lettek a prédák Én, pedig a vadász. Szépen sorban leöltem őket. Idő kellett hozzá, több is mint gondoltam. 5 év telt el ezzel a sorssal, de képtelen voltam magam mögött hagyni temetetlenül a múltat és szökésemmel csak családomra hoznám a bajt. Páran tőlünk egyből hazarohantak is mindnek az lett a vége, hogy őt és családját is lemészárolták, mint a húspiacra küldött árút.
Ugyan a múlt ezen szakaszának vége, elmém, lelkem és testem még mindig viseli a nyomait, illetve családom is. Linda elköltözött Írországból, a lányunkból, pedig nő lett. Ideje, hogy most már eléjük álljak, hogy az akkori múltammal nézzek szembe. Van e még jövője az akkori Fuller családnak? Tudnak e nem gyűlölettel gondolni rám szeretteim? Nem tudhatom, de talán már sejtik, hogy jövök. Helen sok nyomozót küldött utánam, évekig kutakodott. Vajon azért, hogy megtudja ki vagyok, vagy, hogy eltűntessen a földszínéről? Nem tudhatom, de állok elébe. Ha most is utánam küldött valakit, akkor tudhatja, hogy pár nap és a városba érkezem, ha meg nem akkor én magam keresem fel Őket. A lakáshoz mentem, ahol tudtommal élnek. Öltönyben és egy soványka csokorral a kezemben, ezer és ezer ideges pillangóval a gyomromban kopogtam be. Nem érkezett válasz és zajokat sem halottam. Kinyitottam az ajtót, a zár engedett a lánc nem. Azonnal megcsapott a lakásból kiáramló bűz. A szagot azonnal felismertem, hisz annyiszor az orromba lopta már magát. Kezemből a csokor a földre hullott, jómagam két vállal estem neki az ajtónak. A lánc engedett a nyomásnak az ajtó hangos csattanással a falnak vágódott. Pár lépést beljebb tántorogtam, majd saját lábamban megbotolva, kezemet az arcomba temettem. Zokogtam. Ki tudja mennyi ideig. Fájdalmasan magamba roskadtam. Országom, aminek generációkon át adta családom a vérét nem csak nekem, hanem a családomnak is hátat fordított. Ők itt ártatlanok! Le lettek mészárolva, mint az állatok. Saját vérükbe fulladva, rettegve haltak meg és testük már hetek óta elfeledve itt rohad. Megperzselt vadállatként kezdet el bennem tombolni a harag. A tűzhely összes részét belobbantottam, majd elfújtam a lángokat, hogy csak a gáz szivárogjon. Bevágtam magam mögött az ajtót, majd öklömmel zúztam be a tűzjelzőt, hogy adjak némi időt a szerencsétleneknek. Legalább ennyit had kapjanak. Pár perc, ennyit kaptak, addig én eltávolodtam az épületből, majd gyűlöletemen rágódva vártam, hogy az épület…. BUMM. Méteres lángok, repkedő üvegszilánkok. Sikolyok és sírás. Ismerős, bennem él, nemsokára már nem is a lángoló épületet látom, hanem tömlöcöm falát, ahol hónapokig kínoztak.
Kis ramazurim után az MI6 természetesen megtalált. Azt hittem kiiktatási paranccsal keresnek majd fel, de nem. Helyette elvittek egy megbeszélésre természetesen számtalan kivizsgálással egyetemben. Tudom milyen kérdések vártak, így a teszten könnyen átmentem csak némi PTSD került a listára, ami teljesen normális, sőt tervezett volt. Néhány hét után ajánlatot kaptam. Jöjjek LA be és fogadjam el a börtönigazgatói állást. Természetesen eszem ágában sem volt, de megtudtam, hogy van bent egy-két olyan rab, akiket ismerhetek Szibériából. Családom úgy is, semmi sem tart már Londonban, így elvállaltam az állást. Természetesen hátsó szándékkal. A rendfenntartás ellenem fordult. Ártatlanként, a hazát szolgálva senyvedtem 14 évig, míg a gyilkosok szabadon garázdálkodnak. Ez lenne a nagy népvédelem? A bűnösök némi megrovás után újra szabadok, mi ki megnyomorodtunk meg lépjünk túl mindenen? A nagy büdös lófaszt! A legádázabb semmirekellőkkel fogom megtölteni a cellaajtókat. Megmutatom nekik milyen az igazi fogság, hogy vadabbak legyen, mint bármikor. Aztán egyszer egy szép napon kiengedem őket, hogy szabadon garázdálkodjanak. A trehány munkájuknak hála elvesztettem a családomat. Meglátom majd ő hogyan reagálnak, ha megtudják, hogy én sem végzem rendesen a munkámat. Már a régi időkben is megmondták: Szemet szemért, fogat fogért.
|
Kezdőlap 
Tárgy: Drake B. Fuller 
26.12.16 20:25
