do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Clover Aisha Fuller // Az idősebb Fuller lány :) //  08.11.12 21:48 | |
| Név: Clover Aisha FullerBecenév: Love, Isa, Lóhere^^Kor: 26Születése hely, idő: 1986. Június 28 / Anglia - Manchester Tartózkodási hely: Las VegasCsoport: MűvészAnyagi háttér: Felsőosztály Szexualitás: Heteroszexuális Jellem: Hajjaj… hol is kezdjem? Több oldalról is meglehet közelíteni a jellememet. Kezdjük hát az elején.
Gyerekes, szórakozott. Ez annyiban igaz, hogy sokszor a megszokottnál is szórakozottabb vagyok… nem, inkább a normálisnál. Ilyenkor inkább viselkedek úgy, mint egy hebrencs kisgyerek, csak beszélek, beszélek, beszélek és beszélek megállás nélkül. A legtöbb ember a jelenlétemben ekkor már a puszta energiámtól kifekszik, de én még akkor is csak mondom szüntelenül.
Vadmacska… Khm, hát igen. Ez is én vagyok, és ez egy éles ellentétet képez az előzővel. Ha valaki kell nekem, egy férfi, akkor nem félek kimutatni az érzelmeimet. Persze eleinte próbálok óvatosan közeledni felé, de ha tudom jól, hogy célegyenesben vagyok, akkor nosza!
Mind ezek mellett határozott, jólelkű nőnek tartom magam. Nincs mit szégyellnem, egyedül a haragtartásommal nem vagyok kibékülve. Ha valaki a lelkembe gázol, vagy bármit elkövet ellenem, amivel nem vagyok kibékülve, azt Isten óvja a haragomtól. De, nem kell félni, lelki békém csodálatos, ha a napot a jól megérdemelt kávémmal kezdhetem.
Külső: Húgommal ellentétben, én sokkal inkább rá vagyok hangolódva a nőies, csinos holmikhoz. Hopp egy magassarkú, hopp egy csipkés melltartó, egy csinos kis blúz, mely többet enged a dekoltázsból. Szó mi szó, szeretek elegánsan, divatosan és a jelen körülményekhez öltözni. Soha nem vetettem meg ennek ellenére a farmer darabokat, hisz azokból is lehet egy igen elegáns, ellenállhatatlan kollekciót összehozni.
Százhetvenhárom centimet szeretem olykor kiemelni a lehető legmagasabb sarkú cipőcsodákkal, melyekben néha-néha imádkozva közlekedek, nehogy kitörjem benne a bokámat. Olykor egy szorulásos kacsára emlékeztetek, mikor egy tíz centis sarokkal megáldott lábbeliben próbálok egyik háztömbtől a másikig eltopogni. Alkatom nőies. Lapos has, hosszú combok, formás vádli, fenék, kerekded keblek. Legalábbis jellemzésül ezt kaptam az eddigi exeimtől.
Szemeim kékek, természetemnél fogva rengeteget mosolygok. Előtörténet:Halkan tipegtem át a kora reggeli fénytől vidám színekben pompázó hálószobából a fürdőszobába, miközben ledobva magamról a méregdrága, selyemből készült blúzomat, próbáltam minden kis illatfoszlányt eltárolni a fejem egy zugában. Devon egy volt az olyan férfiak közül, akikre fel lehetett nézni. Mázlista voltam, nem tagadom. Mindig sikerült megtalálnom a legtöbb közül azokat a pasasokat, akikben bízni lehetett, és gyönyörűek voltak. Magas, közel százkilencven centi. Izmos teste hajnali csoda volt, mikor alsó ajkam szélét rágcsálva, reggel rányitottam, míg ő zuhanyozott. Testén csillogtak a vízcseppek, minden csodás izomszála tisztán látszott, harmonikus táncot lejtettek bőre alatt, ahogy a zuhanyzókabinban tevékenykedett. Erőteljes, széles válla vonala hívogató volt, kemény, feszes fenekébe legszívesebben belemarkoltam volna. Haját általában enyhén hosszabbra hagyva hordta, engedte, hogy magasabb homlokát takarja. Imádtam beletúrni puha, szinte bársonyos, gesztenyebarna fürtjeibe. Szemei őszinték voltak, mindig csillogtak, ahányszor csak rám nézett és mosolyra húzta az ajkát.
Akkor is hasonlóképpen nézett rám, mikor feltűnt neki a közeledésem. A megszokott, kíváncsi, szerelemittas mosolyával, amitől mindig olvadoztam. Maga volt a megtestesült csoda.
Kékjeim az arcát fürkészték, miközben enyhén csücsörítve vizsla tekintettel figyeltem meg minden egyes pontját, azon morfondírozva, melyiket szeretném a legjobban megérinteni.
-Azt hittem, ma dolgoznod kell… azok a ruhák nem készülnek el maguktól, vagy tévedek? – halk kellemesen mély nevetéssel hagyta el a pimasz megjegyzés a száját, mire a fejemet ingatva, az ajtófélfának támaszkodtam.
-Olyan vagy… Azt hittem örülni fogsz annak, ha eljövök hozzád. De látom, nem kellett volna ez a csepp kis meglepetés – hangom halk volt, nem akartam megtörni az idilli pillanatot, ahogy magas, napbarnított alakja előttem zuhanyozott. Kibújva a toppomból és a térd felé szűkülő szoknyámból, végigsimítottam a vállán és léptem be mellé a kellemesen meleg víz alá, szorosan hozzásimulva. Hasamon tisztán éreztem szépen kidolgozott hasának minden egyes kockáját. Ó, hogy mindig megtudtuk találni a legintimebb helyzeteket. Ez csak természetes. Ajkaim úgy martak rá az övére, mintha egy életöltőt kellett volna várnom arra pillanatra. Egy kiéhezett vadmacska, egy elborult agyú szirén… ez voltam én akkor, ott, a zuhanykabinban.
Az erkély kellemes, kora reggeli fénybe borulva egy lírai dalba illett volna bele, melyet egy kellemes, szívet melengető baritonnal rendelkező férfi énekelt volna. A dalban megjelent volna egy táncos lábú lány, kecses és gyönyörű. Szinte élt előttem a kép a gyönyörű táncosról, hála a halványsárga fénynek és a hosszú, fátyolszerű, fehér függönynek, mely a kora tavaszi szélnek köszönhetően kiszökött a lakásból és járta el e nemes táncot.
E csodás kép nem volt elég tökéletes addig, míg a kávé illata nem kölcsönözte neki az otthon illatát. Hihetetlen, de soha nem éreztem igazán otthon magam Devonnál. Idegen volt a hely, egy tipikus sötét agglegény lakás, amiben semmi otthonias nincs egy divattervező számára. De a kávé illata segített.
Míg addig csak egy kép volt, egy vászonra illő festmény, addigra a kávénak köszönhetően megelevenedett előttem a történet, mely szinte vonzotta magával a tekintetemet. Egy üveglapos asztalnál ücsörögve kevergettem az imént említett barna nedűt, és pásztáztam San Francisco hosszan elnyúló, napsugarakban úszó utcáit. Nem volt szükségem rá, hisz számtalanszor álmodok vele, de életem története akaratlanul is lepörgött a szemeim előtt, ahogy egy pillanatra lehunytam azokat.
A helyszín Anglia, Manchester. Egy, a belvárostól távol eső városnegyedben, vidám gyermekkacaj szólalt fel többször is, amit kiskutyacsaholás követett minden egyes alkalommal. Vidám dal volt ez a Fuller család számára, nem kívánhattak többet ennél. Két egészséges kislány, egy ötéves és egy kettő, kik kiskutyájuk, Luna társaságában voltak a legboldogabbak.
Gyermekkorom valódi kislányos dajkamesének bizonyult. Sötét fonott copfom, arany szalaggal volt díszítve, mely engedelmesen lengedezett a szélben, ahogy tetőtől talpig elegánsan öltözött édesapám lökött a hintában. A hinta lánca általam, őszi növényektől díszelgett…már akkor, öt évesen imádtam a díszeket, az apró csecse-becséket, az ékszereket és szoknyákat. Ezek után mondja valaki, hogy nem voltam igazi kislány!
Minden csipkés, díszes, fodros volt. Rózsaszín és halványsárga csodák tömkelege, kardigánok, kendők és csinos szoknyácskák. A nap alacsonyan aranylott a nyugati égbolton, mígnem teljesen a lebukott a fák mögé. Az utcában kisgyerekek játszadoztak, a lágy szellő vidáman fújta a narancssárga leveleket a járdák mentén, és formáltak kisebb kupacokat, melyekbe a rosszcsont velem egykorúak nagy lelkesedéssel ugráltak. Később, a tél megérkezte kor ugyan ezt csináltak, csak a hókupacokkal és az utánuk maradt tócsákkal. Én pedig csak elégedetlenül ráztam a fejem, és osztottam volna nekik az észt, hogy ez csúnya dolog, ne csinálják. Igen, egy temperamentumos gyerek voltam, nagy lelkesedéssel, jó beszélhetnékkel. Soha nem kellett kétszer kérni arra, hogy menjek oda a többi gyerekhez játszani.
Ahogy viszont idősödtem, úgy változott meg a természetem, és idővel már noszogatni kellett ahhoz, hogy egyáltalán idegenek társaságában megmerjek szólalni, bemerjek mutatkozni.
Hosszú ujjak simultak meztelen vállamra, ahogy nagyokat kortyolva a kávéból, le nem vettem a tekintetemet a még mindig előttem táncoló, fehér függönyről. Devon kíváncsi tekintettel lépett oda mellém, derekán egy fehér törülközőben, megállás nélkül koslatva az arcomat. Végül megunva a tétlen várakozást, mellkasa előtt összekulcsolt kezekkel, nekitámaszkodott a korlátra, és hozzám szegezte a kérdést:
-Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál… már öt perce ordítok neked, hogy eláztattam a blúzodat, de fel se tűnt. Pedig tudom, hogy gyenge pontod az a darab… - húzta el a száját, bár láttam a szélén bujkáló elfojtott mosolyt. Tisztában voltam vele, hogy nem ártott a ruhámnak, csupán az ember akaratlanul is mond olyanokat egy idő után, amivel felkeltheti a másik érdeklődését, ha az még csak meg se óhajt jelenni a színe előtt. Hát akkor ő is ugyan ezt tette, és ha nem ismertem volna, talán el is hittem volna neki.
-Min töröd ennyire a fejed?
-Ó, csak a szokásos hóbortom… azon filóztam, hogy mi lett volna akkor, ha időben hazamentem volna évekkel ez előtt… - válaszolom egy mély sóhaj kíséretében, megkeresve most is csillogó barnáit.
-Akkor most nem lennél itt velem.
-Tudod, hogy nem erre értem most…
Diákként Anglia egy művészeti iskolájában tanultam. Divattervező szerettem volna lenni. Minden jól ment, jól rajzoltam, jó tervezőkészséggel rendelkeztem, majd a megálmodott ruhák fizikai lényét is sikerült megteremtenem. Húsz évesem már egy Angol ruhatervezővel dolgoztam, de a pénz, amit fizetett, nem volt elég… persze eleinte igen, de ahhoz nem, hogy a következő éveken átsegítsen. Nem engem, hanem a húgomat.
Volt egy időszak, mikor teljesen kétségbe voltam esve, fogalmam se volt, miben segíthetnék a szüleimnek, Roxanne-nek és a legkisebb testvéremnek, aki a legnagyobb segítségre szorult rá. Az a csepp kislány, a mindig mosolygós, gyönyörű, porcelánbaba arcú kislány leukémiában szenvedett. Mindannyian segíteni akartunk nekik, de gyakorlatilag magatehetetlenek voltunk, és csak annyit tehettünk, hogy megadjuk neki minden szeretetünket az utolsó hónapjai alatt. Ennek ellenére nem tudtam beletörődni abba, ami a szomorú helyzet volt. Nem mertem bevallani magamnak, hogy a hatalmas, barna boci szemek többet nem fognak rám mosolyogni. Tiszteltem a húgomat, Giliant. Olyan talpraesetten, olyan ügyesen küzdött és próbált ellenállni a halálos kórnak, ahogy talán még egy felnőttet is megszégyenített volna kitartásával.
Ekkor határoztam el huszonegy éves fejjel, hogy kiköltözök Amerikába dolgozni, hogy össze tudjak szedni egy bizonyos mennyiségű összeget Gillian kezeléseire. A probléma csak az volt, hogy az Angol hölgyemény beleesett a nagyvilágba, az Amerikai életbe, és még mielőtt bekerülhettem volna a nagykutyák közé a divatvilágba, még bizonyítanom kellett. És már ez elvett egy hónapot nem csak az én, de Gillian maradék életéből. Eleinte egy cukrászdában dolgoztam, ott kerestem a kenyeremet, de végül sikerült olyan mértékben összeszednem magam, hogy felvettek egy modellügynökséghez, mint divattervezőt. Onnantól pedig természetes volt, hogy tepertem, ahogy csak tudtam, szinte gyártottam a pénzt, beteg húgom életben maradásához.
Elkéstem.
Nem voltam elég gyors. Mire egy táska pénzzel visszatértem Angliába, már üres volt Gillian ágya. Először abban reménykedtem, hogy csak más kórtermet kapott. De mikor szembetaláltam magam húgommal és a szüleimmel, tudtam, hogy szó sincs erről. Nem értem oda időben, egy élet, egy számomra kedves személy élete szakadt félbe egyik pillanatról a másikra anélkül, hogy elköszönhettem volna tőle. Kétségbeesésemben azt se tudtam, nő vagyok-e vagy férfi. A legrosszabb mégis az volt, mikor Roxanne nekem esett, hogy nem voltam a húgunkkal, hogy magára hagytam. Nem ezt várta tőlem. Hiába akartam bebizonyítani neki, hogy pénzért mentem ki Amerikába, még akkor is, ha elkéstem, nem hitte el. Pedig nem tudom mit gondolt… azt, hogy bankot raboltam egy táskával, amiben a nagy nehezen összeszedett pénz hevert? Azóta nem bocsátott meg nekem, amit nem is csodálok, hisz tény, nem voltam mellettük, neki kellett végignéznie Gillian halálát. De nem állhattam ott a halálos ágy mellett és vártam volna, míg végleg kihuny a szemében a fény, majd emléke idővel feledésbe merül. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem még akkor is, ha a mai napig bűntudattal élek.
A temetésén persze ott voltam, nem tehettem meg, hogy nem jelenek meg. Azóta minden évben, halálának évfordulóján elutazok Angliába, és a sírjánál elengedek egy pillangót.
-Emiatt nem szabadna, hogy bűntudatod legyen. Csak segíteni szerettél volna, és biztos ő is örülne neki, ha ezt tudná. Neki se tetszene, tetszett volna, ha ott kellett volna állnod mellette magatehetetlenül. Nemes cél érdekében harcoltál, csak sajnos nem jártál sikerrel, és csúnya véget ért. De megpróbáltad – simított végig az arcomon egy bíztató mosoly kíséretében. Én pedig bólogatva ittam meg az utolsó korty kávémat is.
-Gondolj bele abba, hogy egy sikeres divattervező vagy, és, hogy nem a múltad alapozza meg a jelenedet és a jövődet – osztotta meg velem végtelen bölcsességét, majd egy csókot nyomva a fejem búbjára, elhagyta a teraszt, hogy átöltözhessen. Én pedig amint kivégeztem a kávét, már fordultam is a konyha felé, hogy rendbe tegyem a rideg lakást. Ráfért a takarítás, nem tagadom…
A hozzászólást Clover Aisha Fuller összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 11.03.13 18:19-kor. |
|
Kezdőlap 
