Név: Roxanne Oriana Fuller
Becenév: Roxy, O, Fuller
Kor: 23
Születése hely, idő: 1989-Augusztus-02 / Anglia - Manchester
Tartózkodási hely: New York
Csoport: börtönőr
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Karakán, temperamentumos nőnek neveznek. Olyannak, aki mindig tudja, hogy mit csinál, és aki soha nem rohan neki a falnak hideg fejjel, még akkor sem, amikor már minden kötél szakad. Szeretem a kihívással teli feladatokat, azt pedig még inkább, ha nekem kell megtalálnom valamire a megoldást. Talán ezért is lettem az, ami most is vagyok. A szófogadatlan rabokkal kíméletlen vagyok, és olykor csak a jóindulatomnak köszönhetik, hogy nem kellett megválniuk eddig még a második "agyuktól" egyes férfiú egyedeknek. Nem vagyok az a lelkizős fajta. Leginkább amolyan "lelki szemetes ládának" mondanám magam, akiben mindenki megbízik, és akinek mindenki el mer mondani mindent. Szerintem érzik és tudják, hogy az esetek többségében nem figyelek, csak átszellemülten bólogatok. Szeretem magamban tartani a "démonjaimat" és az eddig ért bántalmakat. Nem vagyok valami bőbeszédű. Egyesek szerint ritkán szólok, de akkor viszont nagyot mondok. A humoromról csak annyit, hogy inkább nevezném fanyarnak, cinikusnak, mint viccesnek.

Külső: Mindennek mondanám magam, csak nőiesnek nem! A nőies ruhadarabokból teljes a hiány a ruhatáramban. Ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez, akkor sem lennék hajlandó felvenni magassarkú cipőt, szoknyát vagy bármi olyat, ami akárcsak egy kicsit is a nőies kategóriába sorolható. Előtérbe helyezem a koptatott farmerokat, sima, egyszínű pólókat, vagy éppen az izompólókat. Testfelépítésemről csak annyit, hogy a folyamatos edzések és a boksz miatt enyhén izmosnak mondanám magam (na, persze nem olyan nagy testépítő izomkolosszusoknak), egy-két kidolgozott, "nőies" kocka pedig még a hasamon is megtalálható. A hajam sötét barna, soha nem festettem, és nem is áll szándékomban ezen változtatni. Szemeim sötét barnák, arcom szögletes, Nincs mit magyarázni és ragozni rajta.

Előtörténet:

Még mindig emlékszem arra, ahogy a plüss mackót szorítottam. Azt hittem, hogy beletörnek az ujjaim a puha, meleg, illatos anyagba. Szívem a szokottnál is gyorsabban verdesett a mellkasomban. Minden egyes heves dobbanása visszhangként verődött vissza a dobhártyámról. Anya és apa hangját távolinak hallottam, és azt is csak utólag tudtam meg, hogy apa mindvégig a vállamat szorította, hogy egy kis erőt adjon és ezzel is biztasson. És Clover természetesen akkor sem volt sehol. Rá vall...
-Menj be Gillianhoz, beszélgess vele kicsit. - Noszogatott anyám, amikor elértül a sterilizált kórtermet, ahova mi is csak a megfelelő kórházi öltözetben léphettünk be. Szorosabban öleltem a plüss mackót, ami egykor még az enyém volt, és amit átadni készültem Gillnek.

Még mindig emlékszem rá, ahogy ott ült az ágy szélén, kezében infúzióval, erőtlen, csontos testtel, és kifelé bámult az ablakon. Csak ült ott és szüntelenül mosolygott, ábrándozva nézve a tájat, a kinti, éledező természetet. Akkorra már megbékélt vele, hogy az a szép, hosszú, aranyfürtű haja, amire mindig is annyira büszke volt, már nem lesz többé.
-Egy maci? - Kérdezte erőtlenül, mikor meghallotta, hogy bejöttem. Beesett, fehér, sápadt arcát páratlan mosolya egy szempillantás alatt meseszéppé változtatta.

-Igen... az enyém volt. - Nyújtottam át neki, mindeközben igyekeztem nem letörtnek tűnni, és nem gyászos hangot megütni. Tudtam, hogy azzal nem segíthetek a helyzetén. Barna íriszei boldogan felcsillantak a plüss játék láttán, és remegő, erőtlen kis kezével hitetlenkedve vette át tőlem, hogy ezentúl már ő szoríthassa magához. Arcát az ütött-kopott, de annál értékesebb maci fejébe temette.

-Mondd majd meg anyáéknak, hogy holnap már nem kell játékot hozniuk, mert nem leszek itt. - Nézett a szemembe, mindezt olyan komoly ábrázattal mondva, ahogy talán még egy felnőtt se tudja.
-Miért? Miért nem leszel... itt? Másik kórtermet kapsz, vagy... átvisznek másik kórházba? - Persze, értelmetlen habogásomra legbelül már tudtam a választ, mégse tudtam, vagyis, inkább nem akartam elhinni.
-Megmondod nekik? Nem akartam én... akkor szomorúak lennének.
-P... persze... meg... megmondom Törpi. - Ekkor, mintha csak megkönnyebbült volna, erőtlenül, de annál szeretetteljesebben, szorosabban átölelt. Tudta, hogy meg fog halni, teljesen tisztában volt vele, és ami azt illeti, egészen éretten kezelte a helyzetet fiatal kora ellenére. Akkorra már megbékélt a sorsával, és tudta, hogy azok után, amiket át kellett élnie az életben, a halál, és az örök megnyugvás sokkal könnyebb lesz...

Ahogy az évek elszaladtak a családunk fölött- és Las Vegasba költöztünk-, Gillian emléke is úgy kezdett el egyre inkább csak homályosulni az arcával együtt. Úgy éreztem, hogy sikerült végre elengednem. Jobban is tudtam ezáltal koncentrálni a tanulásra és az érettségire is, ami meghatározó pont volt az életemben. Mindig is a jó célokért küzdöttem, és tiszteltem a rendőrök munkáját, vonzott az igazságszolgáltatás és megvetettem a törvény ellen vétkezőket. Nem volt kérdéses, hogy a rendészeti főiskolára akarok majd a gimi elvégzése után jelentkezni. Miután a szükséges papírokat leadtuk, már csak várnunk kellett egy igen vagy egy nemleges válaszra. Ez alatt az idő alatt konditerembe jártam és mindent megtettem azért, hogy fizikailag a toppon legyek, ha az álmom esetleg teljesülne és felvennének. Kétnaponta edzeni jártam. Keményen küzdöttem, annak érdekében, hogy ne okozzak csalódást, ha a "nagykutyák" elé kerülnék, az akaratom és összeszedettségem azonban nem volt elég arra, hogy fel is vegyenek. Visszautasítottak, mondván, hogy túl jelentkezés van, én pedig... nos, mintha szíven döftek volna. Életem eddigi legnagyobb pofára esése volt, amikor elolvastam a nemleges választ tartalmazó levelet. A szüleim ez alatt a kudarcos időszakom alatt is maximálisan támogattak, én viszont nem értem be ennyivel. Tudtam, hogy hagyom, hogy tovább sajnáljanak, soha nem állok talpra.

-Egy kicsit... jobban feszítsd meg az öklöd. - Hallottam valahonnan magam mögül egy ismeretlen férfi hangot, miközben megállás nélkül, gyakorlott mozdulatokkal püföltem a bokszzsákot a kondiban. Megpördültem a sarkamon, hogy szembe találhassam magam a férfival, aki akkor már "harci készültségben" állt, kezein bokszkesztyűkkel.
-Gyere, üss meg, úgy ahogy csak bírsz! - Noszogatott, közben kezeit szabályosan tartotta, és úgy is ugrált, ahogy az egy profi bokszolótól is elvárt.
-Na, gyerünk, rajta! - Vigyorgott, mire én is hozzá hasonlóan elvigyorodtam, és egy jókorát bemostam neki, pont a szeme alá.

Három hónap múlva már a női bokszolók közt voltam számon tartva és fogadásokat tettek rám. Persze, nem űztem versenyszerűen, inkább csak hobbiból. Arra tökéletesen megfelelt, hogy kieresszem a fáradt gőzt. Nem mellesleg, az időközben szerzett munkám mellett nem engedhettem meg magamnak, hogy versenyekre járjak. A pénz és a megélhetés fontos volt, és fontos még máig is. Anyáék büszkék voltak rám, és már én sem sajnálkoztam az miatt, hogy nem sikerült egykori nagy álmomat beteljesítenem. Ki tudja? Talán mindvégig az volt a célom, hogy sajtszagú börtöntöltelékeket hagyjak helyben, ha arra lenne szükség. Persze, sokkal jobban örülnék annak, ha Gilliannel és a munkája miatt túlságosan is elfoglalt nővéremmel osztozkodhatnék a sikereimen és örömömön, de ki tudja? Még nincs minden veszve...

Roxanne Oriana Fuller!
Nem szokványos történetet olvashattam, annak ellenére, hogy voltak benne eléggé szomorú részek, azért még tetszett, sőt talán ez miatt állt össze a kép.
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Vigyázz Vegas nem kispályásoknak való.