Név: Benjamin Maxwell McCraige
Becenév: Ben, Benjamin, Max, McCrige, Tanár Úr, Professzor úr, Tapló, Köcsög, Seggfej
Kor: 37
Születése hely, idő: 1970-09-13 / Skócia - Glasgow  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: szenvedélybeteg
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
Lássuk be, hogy elsőre annak a fajta típusú pasasnak tűnik, akit a leginkább az emberek úgy tudnának jellemezni, hogy "k.rvára átlagos", voltaképpen lehetnék ilyen is vagy olyan, mint amilyennek a diákjaim gondolnak –, valamint jelenlegi kollégáim – egy unalmas, begyepesedett tanár, aki naphosszat kínozza az egyetemen tanuló diákjait, valamint élvezettel passzíroz bele azok üres fejébe némi fölösleges tudást, aztán miután haza megy, ledől az ágyra egy tányér mirelit kajával, valamint sörrel a kezében a legnagyobb élvezetet pedig az nyújtja számára, hogy ha javíthatja a dolgozatokat vagy éppen az egyik sarokba húzódva, egy rongyos takaróba csavarva addig olvas, ameddig le nem ragad a szeme vagy éppen el nem alszik a tévén, nyitott szájjal – teszem hozzá, ez, amúgy nem ritka szokásom. A legtöbben azt gondolják, hogy nekem annyit panaszkodhatnak, amíg cserepesre nem szárad ajkuk, közben pedig minden figyelmemet rájuk irányítom –, amolyan birkatürelemmel, mint ahogyan Buddha vagy éppen Teréz anya tette –, viszont ezt a legtöbben határozottan rosszul gondolják, ugyanis már olyan profi módon megtanultam értelmesen nézni, hogy a tudatlan panaszkodó még csak észre sem veszi, hogy ha elgondolkozom azon, hogy vajon mikor látott mosodát a rajtam lévő alsó nadrág, így nem véletlen, ha a legtöbben azt állítják, hogy – a szó szó szerinti értelmébe véve – remek hallgatóságnak bizonyulok, nem mellesleg – tudásomhoz mérten vaktában képes vagyok, olyan tanácsokat adni, amelyek hasznosak mások számára, ezekből kiindulva az ember azt gondolná, hogy meglehetősen nehéz kizökkenteni zen-kerti nyugalmamból, de egyáltalán nem így van, ugyanis az idegesítő logikátlan kérdések, irritáló személyek, az alkohol és cigimegvonás ki tudja belőlem hozni az elmebeteget, ilyenkor kegyetlenül őszinte tudok lenni – szívig hatolóan – megszórva, alig egy csipetnyi cinizmussal, de ezt leszámítva a szemétládaság nem áll tőlem túlságosan távol. Azonban mindezeken felül még számos rossz tulajdonsággal rendelkezem, többek között képtelen vagyok elviselni, ha irányítani akarnak, egyszóval magas röptű évben képes vagyok tenni a világra, a kötelességeimre, valamint a nagykutyák parancsaira, nem vetem meg a megvesztegető összeget sem, semmilyen tekintetben, éppen elég öreg és kapzsi vagyok ahhoz, hogy megengedjek magamnak gané dolgokat, valamint ha esetleg arra kerül a sor, képes vagyok igazat is mondani, mindennek ellenére hű vagyok bizonyos dolgokhoz – mostanság különösen az italhoz és a kaszinókhoz –, nem vagyok túlságosan nagy játékos, amolyan vesztes pancser fazon vagyok, aki a kevés pénzért képes bármit megtenni. A korábbiak fényében minden bizonnyal nem meglepő, ha azt mondom, hogy nem vagyok éppen egy rendszerető ember, viszont olyan vagyok mint a mókus, minden szemetet összegyűjtögetek és képtelen vagyok megválni tőlük. Egyszóval, nem éppen én vagyok a legszívderítőbb jellemű ember, nem vagyok sem lovag, de még a tökéletesség mintapéldányától is messze vagyok. Röviden: egy szánalmas senki vagyok.

Külső:
Mit látsz, ha rám nézel? – Szegeztem a kérdést rögtön a kedves olvasómnak, aki minden bizonnyal zavarában még azt sem tudja, hogy hova nézzen, legalább is sejtelmeim szerint. Válaszolok helyetted is, hogy megkönnyítsem a dolgokat. Mint, ahogyan láthatod nem vagyok éppen egy égi meszelő, tekintve, hogy a magam százhetven centijére is már-már mérhetetlenül büszke vagyok, férfi létemre – teszem hozzá, ez valóban elég ciki, révén, hogy nem éppen szerencsés mélynövésűnek lenni, nem véletlenül, hogy gyakran hívnak törpének, elvégre az előadó teremben nem tűnök többnek nagyobbnak egy aprócska köpcös kis pacánál, s bár korábban a "köpcös" szót használtam, mégsem nőtt a hasam helyére hordó, voltaképpen olykor még én magam is meglepődöm, hogy nem domborodik ott dinnye forma, hanem sokkal inkább némi kocka-kezdemény is fellelhető ott. Nos, arcom szerintem olyan, mint egy méretes tojás – erős túlzással – középen egy nagyobb – a legtöbbek által úgy nevezett orral –, ami sokkal inkább hasonlít egy görbe krumplira, az kialvatlanságnak köszönhetően szemeim beesettek, világoskék íriszeimet gyakorta öleli körbe vörös erezet, alatta pedig jókora duzzanat. Attól eltekintve, hogy ajkaim igazán csókolni valóak, a benne lévő fogazattal nem szívesen vigyorodom el, tekintve, hogy kissé csálén állnak, pedig még édesanyám is megmondta, hogy kellene az a fogszabályzó, de gyerekként az ember valamelyest mégis csak cikinek érzi, így nem engedtem, ő pedig nem erősködött –, bár így lett volna, különben most én köszönhetnék vissza a fogkrém reklámok plakátjairól, nem pedig valami műmájer. Hajammal gyakorta nem törődöm, bár szeretem nagyon dizájnosan, "trendin" belőni, a legtöbb alkalommal nincs erre időm, mint ahogyan sok alkalommal arra sem, hogy leborotváljam a szakállnak nevezett szőrzetet babapopsi-puha, hófehér arcomról, amelyen már nyomot hagyott az idő vasfoga.
Öltözködésemet elég egyszerűnek mondanám, méregdrága öltöny, vagyonokat érő óra, elegánsra fényezett cipők... nyugi, most csak szívatlak, őszintén szólva sokkal inkább úgy festek, mintha valamelyik út széli kocsmából szedtek volna elő vagy esetleg a csatornából, olykor még a szagom is olyan, hacsak nem éppen valami olcsó arcszesz és kölni nem nyomja el.

Előtörténet:
A megerőltetéstől az izzadtságcseppek kövér gömbökben folytak le a halántékán, áttörve a fején duzzadó vastagra kidagadt erekre, elfehéredett ujjaival, amikkel görcsösen kapaszkodott a mocskos faládába, ami az esőtől még mindig nyirkos és csúszós volt, s ugyan mikor egy pillanat erejéig hátrébb hajolt, abban a pillanatban rájött, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet, hiszen az orrát megtöltötte a sikátor vizelet szaga, amely döglött patkányok tetemeinek aromájával keveredett össze, a gyomra újra görcsbe rándult, összegörnyedve hajolt lejjebb, majd újra sárgás színű folyadékot kezdett hányni – legalább is sejtéseim szerint, ugyanis ezeknek a hangoknak a szimfóniáját én jó néhány méterrel arrébb hallgathattam, miközben próbáltam visszatartani a gyomromat, komoly erőfeszítésbe került,  hiszen a szagok tárháza valóságosan pusztítóan elpusztította egyetlen megmaradt – vagy legalább is éppnek tűnő – érzékszervemet, az orromat. Fájdalmasan szisszentem fel, amikor megéreztem az oldalamba nyilalló pokoli fájdalmat ahogy oldalra hajoltam, s már csak ebből is képes voltam levonni a következtetést, hogy legalább egy bordámat eltörték a rugdosás közepette, azonban túllendülve a kényelmetlen érzésen komolyan azon munkálkodtam, hogy elővehessem farzsebemből a legolcsóbb filléres cigit, valamint a gyújtóst, kezeim remegtek, éreztem benne a fájdalmat és rettenetesen kínzott, de közel sem annyira, mint az, hogy ha nem gyújthatok rá a cigimre, akkor pillanatokon belül felrobbanhatok, először csak egyre gyújtottam rá, hogy lenyugtassam lázongó agyamat, amely fortyogott a lében, ez alatt pedig kezeimmel előkerestem egy üveget, ami úgy tűnt, hogy éppen maradt és nem történt benne semmilyen kár, majd mélyen vehemens kortyokkal ittam a legrosszabb sört a világon, komoly késztetést éreztem arra, hogy kiköpjem, részben mert meleg volt, részben pedig mert vizelet íze volt, de nem törődtem vele, mindkettőre szükségem volt, akármilyen szánalmasnak is tűnök, minden bizonnyal, ha a diákom bármelyike is meglátna ebben az állapotban komolyan fontolóra venné, hogy érdemes-e hozzám járni történelem szakra vagy bejönnének a drága szülők, hogy miféle példával járok elő a diákoknál, pedig szavuk sem lehet, jó tanár vagyok, aligha nem ez egyik legjobb – mindenfajta egoizmus nélkül, ez pusztán csak egy ténymegállapításnak számított.
Bambán meredtem az előttem lévő üvegre, belegondoltam abba, hogy mennyire nem itt kezdődött az életem, hiszen rendőrként végeztem és abban is jó voltam, nem a legjobb, de volt egy-két jó fogásom, akkoriban még ambiciózus voltam és iszonyatosan lelkes, mint ahogyan a legtöbb korombéli fiatalember, akkor még nem gondoltam volna, hogy milyen fos is az élet, hogy ott szopat meg, ahol csak tud és ahol egyáltalán nem kellene, bár ha jobban belegondolok, mindig is zűrös gyerek voltam, benne voltam mindenbe, buliztam, ittam, hajtottam a csajokat – pedig nem voltam éppen charme-os legény –, viszont jól tanultam, alapjába véve még az iskolában is egészen jó gyerek voltam, minden baj forrása az esti órákban kezdődtek, amikor elszöktem otthonról. Az igazat megvallva sosem voltam szerencsés krapek, voltaképpen inkább a vesztesek táborát erősítettem, különösen a pókerasztalnál – meg úgy mindenhol máshol is –, édesanyám remélte, hogy leszokom erről a szenvedélyemről, azonban idővel egyre rosszabb lett, az évek teltek, nappal rendőrként dolgoztam, éjszakánként pedig ott voltam a kaszinóba és egészen addig játszottam, ameddig volt zsetonom és pénzem, egy idő után pedig nem féltem felvenni olyan kölcsönöket, amiket nem kellett volna, amiket nem tudtam visszafizetni... Rendőr voltam, mégis védtelen voltam a sötét alakokkal szemben, akik a házam előtt vártak, éjjel-nappal követtek, az adósságaim pedig csak egyre jobban nőttek, így belekerültem egyre sötétebb és sötétebb ügyletekbe, amikbe végül belejöttem, hiszen ismertem a rendőrök praktikáit, tudtam, hogy mikre figyelnek igazán, így elkezdtem embereket átcsempészni, s mindezt a mai napig így folytattam, s ma is egy ilyen miatt kerültem ilyen helyzetbe... De mégsem ezt a hibámat bántam igazán, hanem azt, ami miatt megölték a feleségemet, akivel a gimnáziumban jöttem össze.
– Idefigyelj, te seggfej – emlékeztem vissza a mély hangra, aki a nyakamnál fogva markolta meg a tarkómat – ha elbaszod, akkor a feleséged meghal – mást nem tehettem, meg kellett tennem, a feleségem érdekében, de a dolgok egészen egyszerűen nem úgy sültek el, ahogy akartak, azok az átkozott konténerek, amelyeket áthoztak a határon nem azon az úton jöttek, ahol jönniük kellett volna, így az összes illegális bevándorlót elfogták... Persze, a megbízóim azt gondolták, hogy én buktattam le őket, meg is lett a jutalmam, még haza sem értem, amikor az utcán a taxiból kiszállva elkaptak és berángattak egy fekete dzsipbe és elvittek valahová, amit a mai napig nem tudtam felderíteni, végig néztem, ahogy a feleségemet megverik, meglövik, megkínozzák, majd megölik... Szerettem azt a nőt, imádtam, teljes szívemből, könyörögtem az életéért, de csak halált kapott, pedig semmi köze nem volt az egészhez. Az életem, akkor süllyedt csak igazán mélypontra. Onnantól nem volt megállás a lejtőn. Elengedtek, miután egy lövést eresztettek a lábamba, majd pedig a kezembe, ez utóbbit helyre tudták hozni, azonban bal lábamra sántítok, olykor még használnom kell azt a szánalmas sétabotot, amit a szenilis vénembereknek szoktak adni. Megfenyegettek, ha megölöm magam, akkor az anyámat és az összes többi családtagomat is megölik. Meg akartam halni. Vágytam a halálért. Már nem volt miért élnem, most sincs. Mint rendőrt pedig egész egyszerűen leszereltek, az irodai szemetet meg nem akartam végezni, valamint az utcán sem akartam a fütyülős faszt játszani, ezért felmondtam...
Visszaköltöztem anyámhoz, akinek éjt-nappallá téve hallgathattam a hülyeségeit, amikből alig két nap alatt elegem lett, így abból a pénzből, amit félretett öregebb napjaira – igen, még a saját anyámat is megloptam, megterveztem még azt az átkozott betörést is – majd beiratkoztam az egyetemre, ahol tanárnak tanultam nappal és folytattam az éjszakai életet, amit eddig, kaszinóztam, ittam, cigiztem, szórtam azt a kevés pénzt, amit összekapartam, mint tanár... Majd fogtam a motyómat, anyámat öregek otthonába dugtam és beköltöztem egy aprócska lyukba, amit lakásnak még csak jó indulattal sem lehet nevezni.
Észre sem vettem, hogy már legalább a harmadik cigit nyomtam el... Elszívtam még egyet, majd a falba kapaszkodva támaszkodtam fel, az üveget makacsul szorítottam ujjam közé, majd a következő éjjelnappaliban veszek még egyet, mielőtt betérnék a kórházba.