Név: Dr. James Palmer
Becenév: Jim
Kor: 37
Születése hely, idő: Los Angeles, 1976. május 10 10.
Tartózkodási hely: Kórház
Csoport: orvos
Anyagi háttér: Felsőosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Egy határozott, ám cinikus főorvosnak ismer a többség, akik pedig a valódi arcommal is találkoztak... nos ők már halottak, vagy kevesen hisznek nekik. Precízen végzem a munkámat, ám időnként bekattanok, és hajlamos vagyok kisérletezni a betegeimen, miután benyugtatózva aláírattam velük, hogy felajánlják testüket a tudománynak egy esetleges tragédia esetén. Jóban vagyok a kórház krematóriumának felelősével, ugyanis akik sötét titkaim után ácsingóznak, rövid időn belül a szikém alatt végzik, majd az égetőben. Kiváncsi természetem egyoldalú, ne is próbálkozz utánajárni, hogy mit is művelek valójában...

Külső: A komoly foglalkozáshoz komoly külső is jár. Méregdrága öltönyben sétálok a kórház folyosóin, nem viselve a konvencionális orvosköpenyt. Aranyóra, mi más? A cipőm is természetesen márkás, a hajam belőve, egyedül a borosta az, amelyről időnként elfeledkezem. Sötét átható tekintetemtől a többség feszélyezve érzi magát. Ha ilyesmin kapom őket, szórakozott mosoly játszadozik ajkamon. A sok pénz lehetőséget ad, hogy tökéletesen karban tartsam magam, így alkatom kisportolt, habár én magam ritkán esem abba a csapdába, hogy megtetszik valami nőcske. Talán Marcy miatt.

Előtörténet:

Hogy honnan ez a nagy tudásvágy? Talán a szüleimtől, akiket egyátalán nem ismertem, mert akik felneveltek, nevelőszülők csupán, mint Superman-nél, habár én nem a világ megmentésére tettem fel az életemet, még ha a hivatásom feljogosítana rá. Apám kiléte tökéletesen ismeretlen, anyám pedig lőtt sebtől halálosan megsebesülve rohant velem egy ködös kis utcácskában, és Palmerék előtt érte utól a vég, éppen még a keresztnevemet susogva a kint gereblyézgető öregúr fülébe, aki a nejével sajátjaként nevelt fel. Csendes gyerek voltam, sok olvasással teli évet hagytam magam mögött, na meg gyakorlatozással, mint békeboncolás, bogárpreparálás. Egész egyszerűen látni akartam őket belülről, hogyan is működnek valójában. Kijártam amit csak lehetett, egészen kiváló eredményekkel. Mindig megmaradtam a saját titkaimnál, nem szereztem barátnőket, a szerelem is elkerült. A kisérleteim rabja lettem. Amíg orvostanhallgató társaim alig várták a vizsgák végét, én utána is az alagsori bonctermekbe igyekeztem, folytattam az önfejlesztést. Hamar jóban lettem a mások által lenézett, mellőzött alakokkal, mint a takarítók, boncmesterek. Ők lettek az én kis magánhadseregem, a meghosszabbított kezeim, a szemeim akik mindent látnak, a füleim, akik mindent hallanak. Számukra maga voltam az elbűvöltség, hol pénzzel fizettem, hol egyéb szivességekkel. Volt akit zsarolással, volt, akit megfélemlítéssel állítottam magam mellé. Nem volt nehéz, hogy a kórház (ahol elsőként rezidensként dolgoztam) gyorsan a vadászterepemmé válljon. Ez mit is jelent? Nem vagyok én gyilkos, ami a szó szoros értelmét illeti. Egyszerűen tudni akarom, amit más nem tudhat, ehhez pedig kisérletekre, adott esetben olyan tettekre van szükség, amely kívül esik az orvosi etikai kódex határain. És ekkor jött Marcy. Az első titkárnőm, egy vöröshajú, igazi kiváncsiskodó, nagyszájú csitri. Első pillantásra belémesett, és talán kölcsönös is volt az érzés, megadtam magam neki, gyorsan egymásba habarodtunk. Én azonban a logika, és a tudomány embere vagyok, nem adtam fel a addigi életemet. Ám Marcy mindig tudni akarta, hogy merre járok, mit csinálok, mit miért teszek. Eljött az a nap, amikor nem voltam elég óvatos. Megtudta, hogy mit teszek egy még élő pácienssel, ráadásul úgy, hogy az az eszméletén volt. Zokogni kezdett, hogy adjam fel magam, és ő így is szeret, de vezekelnem kell. Talán valami vallási téboly. A pillanat hevében villant a szikém, és ő átmetszett torokkal zuhant a karomba. Soha nem fogom elfelejteni az a hihetetlen sok vért. Gyorsan szóltam az egyik prominens hullaégetőnek, és el is tűntettem a testét. Álomtalan éjszakáimon még most is hallom a zokogását, és ha elhaladok az égető mellett, látni vélem összeégett arcát, a torkából ömlő vérrel. A kórház sötét folyósin rám mered kifolyt szemeivel, a börtön jeges rácsait markolva újra és újra szerelmének hív. Vajon meddig tér még vissza engem kisérteni? Vajon meddig kell még tömnöm magamba a heroint, hogy ne remegjen a kezem a műtétek közben?