Név: James Warwick

Becenév: James

Kor: 23

Születése hely, idő: 1990. 07.19. London, UK

Tartózkodási hely: Las Vegas

Csoport: körözött

Anyagi háttér: Felső osztály

Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: James igazi színész. Bármilyen jellemet magára tud ölteni, bárkit el tud játszani. Éppen ezért senki sem tudja, talán egyetlen élő ember kivételével, milyen is ő valójában. Ha kedve tartja, milliomos playboy-t játszik, ha másként dönt, csendes fiatalemberként viselkedik... Csakis a környezet szükséglete és az aktuális hangulata dönt. Ha magára marad, kiüresedik: semmi sem marad az álarcokból. Ilyenkor önmagát marcangoló, bűntudattól, haraggal sújtott ember, aki a múltban él, a régi katasztrófákat játssza újra és újra le fejben, mintha azzal bármin is változtathatna. Talán éppen ezért igyekszik a lehető legkevesebbszer egyedül maradni, ha kell, napokig nem alszik, csak egyetlen pillanatra se maradjon magára.

Külső: Átlagos testalkatú fiatal férfi. Arcvonásai sem különlegesek kimondottan, hajszíne sem egyedi. A hétköznapokban erre az átlagosságra rá is játszik, öltözködése is azt szolgálja, hogy beolvadjon a tömegbe. Egyetlen különlegesnek mondható külső tulajdonsága a teljesen fekete szeme. A fellépésein persze igyekszik a színpadi mágusokhoz, bűvészekhez méltóan elegánsan, figyelemfelkeltően mutatkozni.

Előtörténet:
Ha Londonról az emeletes piros buszok, a fekete, elegáns taxik, a London Bridge, a Big Ben, a Buckhingam-palota és a Parlament jut eszedbe, és ezért azt hiszed, ismered Londont, akkor hatalmasat tévedsz. Ez a turistáknak szól. Ál-London. Én az igaziban születtem és ott is nőttem fel. Az a London semmiben sem különbözik New York, San Francisco, vagy akár éppen Las Vegas városától. Mint minden nagyvárosban, itt is harcolnod kell a túlélésért, hacsak nem születsz gazdagnak. Az ilyen helyeken minden egyes nap egy újabb és újabb háború. És ha már háború... Arról is tudnék mesélni. De haladjunk csak szép sorjában.
Apámat sohasem ismertem. Valami katona vagy ilyesmi volt, legalábbis anyám ezt mesélte, hogy büszke legyek rá, de valószínűleg csak egy részeges senki volt, mint anyám későbbi pasijai. Anyám amúgy remek asszony volt: éjt nappallá téve dolgozott értem. Ha épp nem az étteremben, akkor otthon, vagy eljárt takarítani a gazdagokhoz. Emlékszem, hogy mindig fáradt volt. Ezért is határoztam el, már tíz évesen, hogy segíteni fogok neki.
Kicsiben kezdődött, mint mindig minden. Világ életemben tudtam, hogy jó kézügyességgel rendelkezem, és most is ezt kamatoztattam. Az emberek figyelmetlenek, főleg egy ekkora nagyvárosban: alig-alig tűnik fel nekik, hogy eltűnik a pénztárcájuk. Mindenki rohan, senki sem vesz észre semmit. És ha mégis rajtakaptak, hát futottam: a koromhoz képest kicsi és fürge voltam, könnyedén eltűntem a tömegben. Büszke voltam magamra, nagyvárosi ragadozónak éreztem magam. Egyre ügyesebb is lettem: tizenkét évesen már nem csak pénztárcát, de értékesebb karórákat is el tudtam lopni. Persze azt nem tudtam, mi számít értékesnek, úgyhogy azokra mentem rá, amik aranynak vagy ezüstnek tűntek.
Szerintem anyám sejtette, hogy miért van a konyhapénznek kirakott csorba bögrében mindig pár fonttal több, mint amire emlékezett, de soha nem tette szóvá. Mindig csak egy kicsit adtam hozzá a meglévőhöz, a többit meg eltettem, szűkösebb időkre. Szép lassan azért elkezdtünk jobban élni, anyám fel is hagyott előbb az otthoni munkával, majd a takarítással is. Az étteremben persze nem mondott fel.
Három év kellett, mire rám találtak.Persze nem a rendőrök: annyira nem voltam nagy hal, hogy velem foglalkozzanak. A környék bandái viszont felfigyeltek rám, és ők nem szerették, ha valaki a területükön dolgozik. Felajánlották, hogy csatlakozzam, de én már akkor tudtam, hogy én vagyok a legjobb, és semmi szükségem rájuk ahhoz, hogy boldoguljak. Ezt meg is mondtam. Hárman voltak, mind nagyobbak, mint én, és nem zavartatták magukat. Azt hittem, nem kapnak el, hogy senki sem ismeri jobban nálam a sikátorokat, titkos utakat errefelé. Ez volt életem első nagy tévedése.
Három hétig voltam kórházban. Mivel nem volt biztosításunk, az összes összelopott, megtakarított pénzem ráment a kórházi számlákra. Nulláról kellett újraindulnom, minden tekintetben, mert a jobb kezem ujjait is eltörték. Egy évig gyakoroltam minden nap, egész addig, amíg úgy nem éreztem, hogy üvegszilánkokkal tömték ki az ujjaimat, de sohasem lettem már olyan ügyes, mint azelőtt. Tudtam, hogy ha ezt az életmódot folytatni akarom, meg kell tanulnom a bal kezemet használni.
Nem volt egyszerű, de nem adtam fel, és végül sikerült elérnem, hogy a bal kezem ügyesebb legyen, mint az összetört jobb. Arról sem feledkeztem meg, de az már sohasem lesz olyan fürge és hajlékony, mint a másik.
Tizenöt voltam, amikor anyám meghalt. Elvitte valami gyors lefolyású, fura betegség. Fel sem eszméltem, és árvaházba kerültem: nem volt élő rokonom.
A nevelőket nagyjából csak az érdekelte, hogy megkapják a heti fizetésüket, szóval innentől kezdve azt csináltam, amit akartam. Újra elkezdtem lopni, most már egy banda tagjaként: hetente leadtam nekik a bevételem tíz százalékát, cserébe békén hagytak. Nem volt mire költenem, így csak gyűlt a pénz, nem szórtam el.
Mindig is egyedül jártam az útjaim, nem volt szükségem társakra vagy barátokra. Annál inkább meglepett, hogy az árvaházban volt egy, egyetlen egy ember, akinek a társaságát mégis élveztem. Csendes lány volt, visszahúzódó. Francia volt, de sohasem kérdeztem meg, hogyan került ide. Nem nagyon beszélt magáról,és én sem magamról. Legtöbbször csak a zenéről beszélgettünk, számokat mutogattunk egymásnak... De mégis testvéri közelségbe kerültünk. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is távol kerüljek tőle. Geneviéve volt a neve, de mindenki Vevának szólította. Ő tudta, hogy mit teszek, kikkel vagyok együtt, honnan van pénzem, de soha nem piszkált ezzel. Visszagondolva, talán nem gondolta úgy, hogy lenne beleszólása. Bár megtette volna...
Tizenhét voltam, amikor elkezdődött az egész. Addigra már csak hobbiból loptam, és minden pénzem bűvészkellékekre költöttem. Még fel is léptem kis klubokban. Ott ismertem meg Sarah-t is. A leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Vörös, dús haj, lélegzetelállító alak... Idősebb volt nálam, de ez egyikünket sem érdekelte. Ő volt nekem az első... Mindenben. Bármit megadtam volna neki, akármit. Még Vevát is elhanyagoltam a kedvéért: hiába mutattam be neki úgy, mint a testvéremet, nem volt ostoba, tudta, hogy szó sincs erről. Féltékeny volt rá. Nem értettem, miért, de ráhagytam.
Sok pénzbe került, hogy Sarah-nak meg tudjam adni, amit érdemel. Rázósabb bulikba is belementem, a lopás után a betörésbe is belekóstoltam. Kitanultam a zárak titkait... Ehhez is csak érzék és kézügyesség kell. Ebben is hamar a banda legjobbjává váltam. Csakhogy ez már egészen más volumenű volt, mint az egyszerű kis utcai lopások... És a helyi nagyfőnök, a város alvilágának egyik neves alakja felfigyelt ránk. Figyelmeztetett minket, hogy keményen oda fog csapni, ha nem vigyázunk. Persze nem vettük komolyan. Életemben másodszorra találtam magam verőlegények gyűrűjében egy sötét sikátorban. Csakhogy most nem egyedül voltam.
Kómába kerültem, és csak három nap után tértem magamhoz. A valóságban nem szoktak csak úgy a több éves kómákból felpattanni az emberek: három napot is kisebbfajta csoda agykárosodás nélkül túlélni.
Veva volt mellettem, amikor végül kinyitottam a szemem, ki más? Tőle tudtam meg azt is, hogy a verőlegények az eszméletlenre verésem után még nyomatékosították a figyelmeztetésüket azzal, hogy megerőszakolták Sarah-t. Mindhárman. Utána pedig megverték őt is. Én három nap után magamhoz tértem. Ő soha többé.
Kicsivel a tizennyolcadik születésnapom előtt kerültem ki a kórházból. A kezem ezúttal nem bántották, nem mintha érdekelt volna ez, vagy bármi más. Csak el akartam menni innen, jó messze. Nagyon messze. Soha többé nem akartam visszanézni. Hátrahagytam mindent, azt, ami a bandából maradt (sokan csatlakoztak ahhoz, aki megveretett engem, mások meg szétszéledtek), az árvaházat, az egyetlen igazi barátomat, és a várost, ahol megszülettem...
Most Las Vegasban élek. Színpadi bűvész vagyok, és betörő. A legjobb a városban. Nem hagyok nyomot. Nem tudnak hozzám kapcsolni két egyforma betörést. Soha nem bántok senkit, és csak a gazdagokat rabolom ki. A szegényeket nem érdemes. Nem vagyok Robin Hood... A pénzből nagy lábon élek. És gondoskodom róla, hogy a múltam ne találhasson rám.
Napról napra élek, sohasem tudom, mit hoz a holnap. És nem is érdekel. Én is meghaltam ott, abban a sikátorban, és ami maradt belőlem, az nem ér annyit, hogy vigyázzak rá. Járom az éjszakai várost... Árnyékról árnyékra... És néha elemelek ezt-azt, önmagam szórakoztatására. Ez vagyok én... Egy kiégett utcakölyök egy gazdag mágus álarca mögött.