Nem várhattam tovább, ideje volt lépni valamit. Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy Kelsey húga nem lesz olyan segítőkész, mint azt elsőre gondolná az ember, de azért mélyen mégis reméltem, hogy lesz annyi esze és megkönnyíti a dolgomat, de ha nem, hát nem. Csak az ő saját helyzetét nehezítette meg, mert nem hagyhatom, hogy a nővére kicsússzon a kezeim közül, márpedig a kis bestia nagyon ügyesnek mondható, ami az elrejtőzést illeti. Ahhoz pedig túl sok minden forog kockán, hogy csak úgy útjára bocsássam őket, ugyanis Kelsey túl sokat tud rólam, és arról, amit elértem. Nem is csoda, hogy ilyen jól el tud rejtőzni, hiszen igyekeztem mindenre megtanítani, hogy tökéletes bérgyilkos legyen, az alábbiak alapján pedig úgy látszik, jó munkát végeztem, ez pedig mindenképp simogatná a lelkem, ha nem épp azon kellene dolgoznom, hogy végérvényesen kivonjam a forgalomból az információk miatt, amik a kis fejecskéjében lapulnak, és amik könnyedén veszélyeztethetnék a birodalmamat.
Éppen ezért aztán Josephine után küldtem két emberemet. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen azóta rajta tartottam a szemem, hogy megérkezett Las Vegas-ba. Előttem semmi sem maradhat rejtve. Megvannak a kapcsolataim ahhoz, hogy a kislány szem előtt maradjon, és tudjam, éppen merre jár. Ráadásul még ő is segített ebben, hiszen nem habozott, és egész jól végigjárta esténként a helyi szórakozóhelyeket. Nem hibáztatom, érthető, hogy felejteni akar. De mint már mondtam... nem hagyhatom őt szabadulni. Ezért hozattam ide. Ide, ahol magunk lehetünk, hisz enyém a hely. Még ha bárki hallana is valamit, akkor sem lépnének semmit. Hogy miért egy hotelszoba? Nem is tudom... az elhagyatott területek olyan elcsépeltek lettek volna. Meg aztán, ha így könnyebben szóra bírhatom, hogy közben emberi környezet veszi körül, nekem aztán édes mindegy. Révedezésemből, melybe az ablakon túli embereket figyelve zuhantam, a kopogás rázott fel. Meghozták a lányt. Jómagam a szomszédos szobában vártam, gondoltam jobb, ha nem engem lát meg először. Ráér stresszelni most, hogy higgadt léptekkel elindulok, elhagyom a szobát, és néhány másodperc után benyitok a szomszéd helységbe. Azonnal kiszúrom a kanapén heverő vendégemet, és egy gúnyos mosolyt eresztek meg felé.
- Szervusz, Josephine... jó újra látni! - jelentem ki gyermekes lelkesedéssel, mint aki csak a legkedvesebb ismerősét látná viszont egy hosszabb kihagyás után. Majd hátrafordulok az embereimhez.
- Ugyan fiúk... hogy lehettek ilyen udvariatlanok? A vendégünknek láthatóan kényelemre van szüksége. Miért nem segítitek át az ágyra? - utasítom őket egy halvány félmosollyal az arcomon, hogy tegyék át a lányt, mire az addig őt figyelő Mike meg is indul, és felkapja a karjaiba Josephine-t, majd az ágyra rakja, most, hogy a főnök is jelen van, némileg óvatosabban, mint ahogy a kanapénál tette.
- Mindjárt jobb, nem? - lépdelek lassan a lányhoz, hogy egy gyors rántással felszabadítsam leragasztott száját, és újra mélyen a szemébe nézhessek, persze, nem marad el a gúnyos vigyor az arcomról.

Látom a rettegést a szemében, már az első pillanatban, amikor meglát engem belépni azon az ajtón. Nyárfalevélhez hasonlóan remegő testére már ügyet sem vetek, amikor közelebb lépek hozzá, könyörgésére pedig csak lágyan elmosolyodom, mint ahogy egy apa intéz elnéző mosolyt gyermeke felé. Kíváncsi lennék azért, pontosan milyen gondolatok játszódhatnak le most a fejében. Szinte biztos, hogy felelevenedett benne a legutóbbi találkozásunknak az emléke, ez pedig csak tovább növeli a kárörvendésem. Még úgy is, hogy ténylegesen nem vele van a bajom. Sőt, ha őszinte akarok lenni, vele semmi problémám sincs. A nővérével van személyes elintéznivalóm, de ahhoz viszont rá is szükségem van, hogy a nyomára akadjak. Alighogy eltávolítottam a ragasztót a szájáról, szavaira gyengéden végighúzom ujjaim az arcán, mintha csak az apja lennék, és igyekeznék megnyugtatni a rémálomból felriadó kislányt. Csakhogy... ez nem egy álom, ez egy olyan hely, ahonnan nem fog tudni felébredni.
- Ugyan, Josephine, nem lesz semmi baj. Csak el kell mondanod, amit tudni szeretnék, és véget is ér ez az egész. - nézek rá atyai mosollyal az arcomon. Hm, lehet, hogy színésznek kellett volna mennem, nem is megy ez olyan rosszul. Remélem. Nem ő az első személy, akit félrevezetni és manipulálni próbálok, szóval én bizakodó vagyok. Széles vigyort csal az arcomra a hátrálása. Szegény buta kislány... hosszú még az este, és minél jobban ellenáll, csak annál hosszabb és gyötredelmesebb lesz. De neki, nem nekem. Engem maximum hátráltat, azt pedig nem szeretem, úgyhogy az ő érdekében remélem, hogy lenyugszik és helyesen fog dönteni. Márpedig ez a tagadás, amit jelenleg is tesz, nem segíti a helyzetét.
- Kérlek, Josephine, ne nézz ostobának, mindketten tudjuk, hogy érintkeztél a nővéreddel. Ahogy azt is, hogy valószínűleg nem olyan apró-cseprő dolgokról beszéltetek, mint a vegasi éghajlat.
Mosolygok rá továbbra is. Még türelmes vagyok, addig rendes leszek vele. De ez csak átmeneti állapot. Másmilyen is lehetek, ha azt akarja, vagy ha épp nem hagy más választást. Fejemmel a lány felé intek Mike-nak, és az új srácnak.
- Helyezzétek kényelembe. Nem lenne jó, ha a kedves vendék bármiben is hiányt szenvedne. - mondom sejtelmes vigyorral az arcomon, majd elsétálok Josephine mellől és a behűtött pezsgőt tartalmazó vödörhöz lépek a szoba sarkába. Kiemelem az üveget, közben figyelem, ahogy a srácok elindulnak, az egyikük erővel az ágyra fekteti, majd lefogja a lányt, miközben az egyikük egy késsel elvágja a kezeit összefogó ragasztót, majd egy újabb adaggal az ágyhoz kötözik a kezeit, hogy aztán ugyanúgy leköthessék a lábait is. Most, hogy már teljesen akadályozva van a mocorgásban, gúnyos vigyorral fordulok szembe vele.
- Egy italt? Úgy kellemesebb a beszélgetés... - kérdezem, őszintének mutatott kíváncsisággal, majd a választ meg sem várva nyitom ki az üveget, majd egy pohárba töltve, elindulok vele, hogy leüljek Josephine mellé az ágy szélére, kíváncsian fürkészve az arcát, vajon kész-e már beszélni végre.

Tetszik a vergődése, egyszerűen képtelen vagyok nem élvezettel figyelni, hogyan próbálkozik a két nagydarab fickó cselekvéseinek ellenállni, és még meg is nehezítené a dolgukat, ha teljesen zöldfülűekkel lennék körülvéve, de ezek a srácok értik a dolgukat. Azért még mindig mosolyt csal az arcomra, ahogyan érintésemre megremegett egész testében. Kissé még sajnálom is, hogy neki kell szenvednie olyasmiért, amihez nincsen semmi köze, de hát az üzlet már csak ilyen. Nem válogathatjuk meg, ki sérüljön, bármennyire is kedves arcú, vagy épp csinos az illető. Az élet sajnos nem így működik. Pedig szívesen békén hagynám, hadd élje a saját maga nyugodt, bulizós kis életét, ha épp nem lenne ekkora a tét. Válaszára, pontosabban fejrázására csak vállat rántok. nekem így is jó, ő tudja. Belekortyolva a pezsgőbe pillantok végig az arcán, majd veszek egy mély levegőt, mielőtt belekezdenék, hosszú másodpercekig csak elmélyülten nézek a szemébe, aztán leveszem róla a pillantásomat, és csak egy újabb korty után szólalok meg.
- Nem, dehogy is várom, hogy hazudj. Abból soha nem sül ki semmi jó. Nem... ha te azt mondod, nem tudsz semmit, én elhiszem neked. - emelem újra rá a pillantásom, elhúzva előtte a mézesmadzagot, hogy még könnyen ki is kerülhet a helyzetből, de persze erről szó sincs, csupán sosem árt a léleknek egy kis remény a legnyomorultabb pillanatokban, és ki vagyok én ahhoz, hogy ezt megtagadjam tőle? Nem tennék olyat.
- Viszont tartok tőle, hogy nem veszed komolyan a hozzád intézett kérésemet. - nézek rá tettetett szomorúsággal, mint aki épp a hozzá közel álló személyben csalódott volna egy nagyot.
- Azt hittem, elég világos volt, hogy meg kell keresd a nővéredet. - ejtem ki higgadtan, alaposan kimérve a szavakat, miközben elmerengve futtatom végig rajta a pillantásomat. Ettől pedig hirtelen támad egy új ötletem. Másképp is kínozhatom. Nincs szükség ahhoz késre, vagy ütésekre. Ráér az máskor, amikor már végképp nem mutat hajlandóságot arra, hogy megtegye, amit szeretnék. Így hát miközben beszélek, lerakom az ágy mellett álló éjjeliszekrényre a poharamat, majd finoman Josephine combjára teszem a kezemet, és elkezdem végighúzni rajta az ujjaimat.
- Te is tudod, hogy csupán ennyi a feladatot. Nem hiszem, hogy lehetetlent kérnék... de te mégis makacsul próbálsz ezalól kibújni.
Az utolsó szavakat kínzóan lassan ejtem ki a számon, miközben kezem besiklik a lány combjának belső felére, csak, hogy biztosan a tudtára adjam, mikre számítson, ha egyszer ennyire érthetetlen.

Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy könnyű dolgom van ezzel a lánnyal. De nem szabad alábecsülnöm senkit, ezt már jó régen megtanultam. Fatális hiba volna a részemről, ha így tennék. Tudom, hogy legszívesebben az egész várostól messzire elrohanna, és nem is nézne vissza többet, csak, hogy minél távolabb kerülhessen tőlem, de a nővére miatt nem engedhetem futni hagyni. Még akkor sem, ha eleget szenvedett már. Elmosolyodom a kérdésére, tudom, hogy mostanra már ő is sejti, mit is várok tőle. Nem az én dolgom megmondani neki, hogyan találja meg a saját nővérét, az már az ő dolga, nem az enyém. Látom, hogy elfordítja a fejét. Inkább nézi a plafont, mint engem, ez pedig egy újabb gúnyos, fölényes vigyort csal az arcomra. Egyre inkább tetszik a helyzet, főleg, hogy szegény lány bármit is tegyek, nem fog tudni ellenállni, így aztán csak finoman megérintem az arcát, majd erővel fordítom vissza magamra a tekintetét.
- Ő a testvéred. ahogy véletlenül egymásra akadtatok korábban, ugyanúgy ráakadhatsz most is. Nincs más dolgod, mint a közelébe kerülnöd. Már csak te maradtál családtagjának, bármennyire is szeretne, nem fog ellökni magától. Ismerem már annyira. - eresztek meg felé egy elégedett vigyort, majd lassan elengedem az arcát úgy, hogy közben ujjaim végigsimítanak a bőrén. Ha nem csalnak sejtéseim, bárhol szívesebben lenne, mint most itt, ebben a helyzetben, de meg kell leckéztessem ahhoz, hogy biztos legyek benne, nem fog hülyeséget csinálni, sem semmi olyat, ami nekem nem tetszene. Viszont ahhoz meg kell tanulnia, hogy ki a főnök. Csakhogy... az ember ugye sosem lehet elég biztos abban, hogy kikben bízhat meg és kikben nem, főleg, ha az illető nővére egyszer már szemen köpte. így aztán csak kétkedő, halvány félmosollyal az arcomon fordulok ismét felé, majd alaposan végigjártatom szemeim a testén úgy, hogy ő is érezze, épp merre jár rajta a pillantásom.
- Na és mi lesz nekem a biztosíték, hogy be is tartod az ígéreted? Mert, hát... én hiszek neked, de tudod, hogy van ez. Az ember nem lehet elég biztos semmiben. Mi pedig még nem ismerjük egymást annyira. Miből fogom tudni, hogy ha most csak így elengedlek, nem csinálsz majd semmi ostobaságot? - kérdezem tőle higgadt, már-már szinte érdeklődő hangnemben, mint akik csak a politikáról beszélgetnének, nem pedig egy ilyen mások számára nyilvánvalóan abszurd szituációban társalognának. Mindazonáltal tovább folytatom a vele való játszadozást, hogy még véletlenül se gondoljon valami hülyeségre. Sőt, hogy kínjait fokozzam az arcához hajolok és mélyen magamba szívom az illatát, mintha éppen tényleg csak rá vágynék, kezemet pedig közben feljebb csúsztatom, így ujjaim már nincsenek messze az érzékeny területétől.

Elégedetten nézek végig rajta, amint lehunyja a szemeim, és ez csak tovább fokozza az örömömet, ugyanis ez azt bizonyítja, hogy a módszer, amit választottam, hatásosnak bizonyult, és valóban, ahogy végigpillantok az arcán, pontosan azt látom rajta, hogy bárhol máshol szívesebben lenne jelen pillanatban, mint itt, elviselni az én társaságomat, az én érintéseimet. Pontosan látszik rajta a kiszolgáltatottság érzése. Kiszolgáltatottság. Az ember lelkének legeslegnagyobb ellenfele, mert képtelen tenni ellene. A félelem élteti. Ezáltal pedig szerves részévé válik a szívünknek, és mikor beüt a crach, akkor megbénítja az idegeket, ezáltal leblokkolva az agyat, és megállítva minket abban, hogy cselekedjünk, akkor, amikor a leginkább szükségünk lenne rá. Amikor a leginkább kellene az erő ahhoz, hogy tegyünk valamit. Tudom. Ismerem az érzést. Átéltem már. Akkor, amikor azon az estén láttam, ahogy a bátyám a hideg betonra zuhan, teste összerogyott, és élettelenül terült szét, miután a kés hűvös pengéje átszúrta éltető szívét, megállítva annak dobogását, és kioltva azt az életet, amelyik a legfontosabb és a legjelentősebb volt a számomra. Én is megbénultam. Nem hittem a szememnek. Legszívesebben azt tettem volna az elkövetőjével, amit ő tett vele. A saját késével kiontani az életét ott helyben, nem pedig életben hagyni utána még évekig. Életet az életért. Ez a világ így működik, csupán túlságosan elfogultak és álszentek az emberek ahhoz, hogy ezt beismerjék. Inkább jónak mutatják magukat, miközben a nagy részük maguk sem több puszta állatoknál.
- Tudom, hogy igyekezni fogsz, hiszen te sosem hazudnál nekem, nem igaz, Josephine? - kérdezem tőle, de pontosan tudom a válaszát, ahogyan ő is tudja, mit várok el tőle. Már-már baráti mosollyal nézek a szemébe, miközben egy utolsó simítást megengedve magamnak rajta odalent, visszahúzom a kezeimet, ujjaim még egyszer utoljára végigsiklanak a combján, amint kihúzódnak a szoknyája alól, aztán leveszem róla a kezemet, majd a szekrényre tett poharam után nyúlok, és kortyolok egyet a pezsgőből.
- Aranyos a felajánlásod, köszönöm, tényleg édes tőled, de nem szenvedem hiányt ebben, és... nos, ilyen téren legalábbis, nincs szükségem rád.
Nézek rá tettetett bocsánatkérő pillantással, de közben elégedett vigyor terült szét az arcomon, mintha csak ezt a hatást vártam volna az érintéseim nyomán, és ebben nincs is hazugság. Nem számítottam másra, pontosan ezt akartam elérni, ugyanis várható volt, hogy előbb vagy utóbb ő maga fog megtörni. Nekem viszont elég, ha ő él ezzel a tudattal, nem kell ténylegesen is történnie valaminek, de azért közel hajolok hozzá, mintha csak megcsókolni készülnék, de nem érintem meg az ajkait, még előttük megállok.
- Talán majd egyszer visszatérünk rá.
Suttogok ajkaira, majd széles vigyor terül szét az arcomon, ahogy elhúzódom szájától, melyen azért finoman végighúzom ujjamat.

Egy embert megtörni nem nehéz. Csupán meg kell találnunk azt a pontot, amit a lelki világa már nem hajlandó eltűrni, és megtörik az ellenállása. Mindenkinek van egy pont, vagy szakasz az életében, amire nem emlékszik vissza szívesen, így ezeket könnyen fel lehet használni arra, hogy azon keresztül sebezzünk meg valakit különösebb fizikai erő kifejtése nélkül. Persze nem kerüli el közben a figyelmemet, hogy szavaival mintha mélyebben próbálna meg megszólítani, csakhogy én ahhoz már túlságosan régen felvérteztem magam az ilyesmi ellen, hogy hatásos is legyen az, amit megpróbál elérni nálam, még ha tudom is, hogy az emberségemre próbál hatni. Amiről leginkább még magam sem tudom, hogy létezik-e egyáltalán, vagy ami még fogósabb kérdés, hogy létezett-e egyáltalán valaha is? Soha nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel különösebben, és most sem érdekel annyira, hogy mélyebben elgondolkodjak rajta, de azért néha eszembe jut, ezt kár volna tagadni. Talán akkor vesztem el és váltam menthetetlenné, amikor belemélyesztettem a kést apám mellkasába, ahogyan régen ő maga tette ezt a saját fiával, a bátyámmal, és az egyetlen emberrel, aki valaha is önzetlenül vigyázott rám, és törődött velem, a kiskölyökkel, akit minden bajtól óvni akart, hogy egy olyan világban nőhessen fel, amelyben nem kell már gyerekként megtapasztalnia az utca hűvös szellőjének valódi miértjét, és mikéntjét.
- Tudom, hogy megfogod tudni oldani, ügyes kislány vagy. Nem lesz probléma! - mosolyodom el, de persze ez is csak amolyan, álmosoly, egyáltalán nem érdekel, hogyan próbálja meg véghez vinni a feladatát, sem az, hogy mi lesz vele, de ezt nyilvánvalóan ő is tudja. Okos lány, még ha most meg is van rémülve. Meg aztán én is pontosan tudom, hogy Kelsey is képes eltávolítani az alakokat, akik felbosszantják, de bármilyen legyen is a kapcsolata a testvérével, kétlem, hogy képes lenne megölni őt, még akkor sem, ha átlátna a szitán, hogy megkörnyékeztem. Mégis egyetlen rokona maradt már csak Josephine személyében, és nem fog golyót röpíteni belé, ebben biztos vagyok. Nem úgy, mint én, merthogy én viszont nem fogok sokat habozni, ha kiderülne, hogy Josephine átvert, és az ő érdekében remélem, hogy semmi ilyesmire nem fog sor kerülni. A kigördülő könnycsepp elég bizonyíték a számomra, hogy az érintésem is hatásos fegyverként bizonyult, pont, mint a kés elővétele. Szabad kezemmel letörlöm a cseppet az arcáról, míg lábai közt kutató ujjaimmal újra végigsimítok rajta, aztán lassan kihúzom a kezem a szoknyája alól.
- Hát persze, hogy nem fogsz. Hiszen te is tudod most már, hogy mi várna rád akkor. De mint mondtam, elkerülheted, csak annyit kell tenned, hogy megteszed nekem ezt a kis szívességet, és persze, nem csinálsz közben semmi hülyeséget. Ennyi az egész!
Összegzem számára a lényeget egy gúnyos, fölényes mosollyal az arcomon, miközben tüzetesen végigpillantok az arcán. Egyszerűen elképesztő, mennyire képtelen elrejteni arcáról a rettegést, és a meggyötörtséget, de persze az is könnyen elképzelhető, hogy már rég nem is próbálkozik semmi ilyesmivel.