Túl sokáig húzzuk az időt. Kint már javában sötét van. Ilyenkor már aludni szoktam, de most még ott tartok, hogy zuhany. A baj pedig ott kezdődik, hogy jól tudom, még ezután sem lesz itt alvás. Legalábbis elég kevés rá az esély. Apró sikerek vannak, ha úgy vesszük, amiért nem vagyok teljesen pesszimista. Hiszen rávettem, hogy Josiet, hogy ne húzza magára annyira a takarót. Ennek ellenére tudom, hogy pokoli éjszakának nézünk elébe. Ha tényleg annyira rosszul alszik, ha tényleg nem megy neki drogok nélkül... hosszú este lesz. Nagyon hosszú. De előtte még belefér egy kis viccelődés. Talán ezután majd nem fog annyira félni, mint most.
- Ennyire rosszul hazudok? Vagy rátaláltál a titkos szoba bejáratára? - vágok meglepett arcot egy pillanat alatt, majd nem bírom tovább és elnevetem magam, ahogy bemászok én is az ágyba.
Legszívesebben már most kikapcsolnám a tévét és eltenném magam holnapra. Elég fáradt vagyok ahhoz, hogy percek alatt elaludjak, mégis marad bekapcsolva a tv és csak váltogatom a csatornákat. Ha akarnék sem tudnék így aludni. Viszont őt úgy látom, elnyomja az álom. Halványan elmosolyodok és még pár percig váltogatom a csatornákat, majd végül csak lenémítom a készüléket és úgy hagyom. Egy kis fény még nem árt meg. Valami tudományos csatorna, úgyhogy nem nagyon fog az villogni.
De nem sok nyugtom marad. Még igazán mélyen nem is alszom, amikor felébreszt a mocorgás, de nem törődök vele. Ennyi belefér. Amikor viszont már nyöszörögni kezd és meghallom a hangját is, felülök. Aggódva figyelem, majd amikor nem marad abba, magamhoz húzom. Akkor is, ha ez a mozdulat keveredik az álmával és tiltakozni kezd. Szorosan ölelem, félig ül, félig fekszik az ölemben, miközben megnyugtató szavakat suttogok neki. Nem akarom felébreszteni. Jobb, ha legyőzni az álmait és irányítja őket, mintha kirángatom belőlük.
- Küzdj ellene, Szépségem! Rúgd tökön a gazembert. Verd ki a kezéből a kést. Ne engedd, hogy ő győzzön - folytatom a beszédet, de nem tudom, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek. Maximum ha ez sem segít, akkor felébresztem. Majd holnap este megküzd a démonjaival. Vagy holnapután.

Nem bírom ki és belemegyek a játékba. Persze, van nekem egy eldugott szobám, ahol mesekönyvek vannak meg játékok. Naná. Tudom, hogy neki az egész arra szolgál, hogy elterelje a figyelmét, de valahol mélyen én is jól érzem most magam vele. Még azt sem bánom annyira, hogy éjszakáznom kell, mert a tv mellett nem tudok aludni. Valamikor, éjfél után mégiscsak megpróbálkozok vele csakhogy nem sokáig lesz nyugtom. Már a mocorgásra felébredek, a nyöszörgést és a könyörgő szavakat pedig akkor sem tudnám figyelmen kívül hagyni, ha akarnám. Jobb ötlet híján először csak az ölembe húzom őt és próbálom megnyugtatni. Meg sem lepődök, amikor már az érintésem ellen is tiltakozik, de akkor sem engem. Csakhogy a szavaim mit sem érnek. Kissé megkésve jövök, amikor felteszi azt a bizonyos kérdést, hogy ébren van. Nem válaszolok. Felesleges lenne. Főleg azért, mert erre tényleg nincs válasz. Vagy ha mégis, én biztos nem tudom neki megadni.
Szép lassan, a szavaiból és a saját fantáziámat használva kezd összeállni a kép, hogy mi történt vele. Persze úgy lenne a biztos, ha rákérdeznék nála, de nem hiszek abban a baromságban, hogyha beszélsz róla, akkor jobb lesz. Nem attól lesz jobb. De az biztos, hogy attól sem, hogy arról győzi meg magát, hogy neki ez nem megy.
- De. Menni fog, úgyhogy jobb ha leállsz azzal, hogy az ellenkezőjéről győzködöd magad - jelentem ki határozott hangon, mégis egész csendesen.
Arra viszont bármennyire is szeretnék, nem tudok felelni, hogy mikor lesz vége. Már arra sem emlékszem, hogy nálam mennyi időbe telt, mire elmúltak az álmok. Fogalmam sincs, de ő amúgy is más.
- Majd egyszer vége lesz, de ahhoz az kell, hogy most visszafeküdj... - kezdek bele és szándékosan nem fejezem be a mondatot.
Ha hozzátenném, hogy "és visszaaludj", akkor biztos, hogy tiltakozna. Úgyhogy anélkül, hogy ezt közölném vele kicsit mozgolódok, hogy magamhoz ölelve fekhessünk vissza. A saját takarómat osztom meg vele.
- És most, szépségem, csukd be a szemed - kérem, pedig igazán nem szokásom.
Inkább parancsolni szoktam, nem kérni. De ez nem jelenti azt, hogy ebből engedni fogok. Nem azt kérem, hogy most azonnal aludjon vissza. Tudom, hogy az a lehetetlennel egyenlő. Csak annyit akarok, hogy csukja be a szemét és maradjon nyugton.

Egyetlen szó nélkül veszem tudomásul, amikor az igazán rövid pihenő véget ér. Egész jól tűröm. Egyelőre. Végül is, máskor is voltam már ébren akár huszonnégy órán keresztül is, most sem lesz ez végzetes. Az viszont sokkal jobban aggaszt, amikor minden próbálkozásom ellenére Josie felébred a karjaim között. De nem várhatom el, hogy elsőre megküzdjön az álmaival, nem igaz? Gyerekes baromság lenne ebben hinni. Az egyetlen, ami nem tetszik az az, hogy már most belefog abba a szövegbe, hogy ez neki nem megy. Nem kiabálok vele, de elég határozott a hangom ahhoz, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Az pedig, hogy nem suttogva válaszol már tényleg egész jó jel. Egy pillanatra elmosolyodok és nagy a késztetés arra, hogy mondjuk a feje tetejére adjak egy apró puszit. Még jó, hogy végül nem teszem meg. Akkor borulnának végleg a józan érveim és okaim!
- Egész ügyesem próbálkozol - jegyzem meg végül újabb mosollyal, majd egy félbehagyott mondat után úgy helyezkedek, hogy újra feküdhessünk.
Annyi különbséggel, hogy ő félig rajtam, én pedig átölelem. Nem szorosan, semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak annyira, hogy érezze, nincs egyedül. Csak ezután mondom ki az előbbi mondat lényeges részét, hogy csukja be a szemét. Nem kérem, hogy aludjon, mert az tudom, hogy lehetetlen, de már az is valami, ha nem rettegve néz körül, hogy mikor jelenik meg itt is álmai réme.
- De bármikor, amikor sok lesz, ki tudod majd azonnal nyitni a szemed. Aztán pedig újra becsukod - toldom meg pár szóval a mondandóját, miközben érhetetlen okokból lassan megindul a hátán a kezem.
Csak apró, le és fel mozdulatok, semmi több. Fogalmam sincs, ér-e valamit, de rontani nem igazán tud a helyzeten. Akkor viszont szinte azonnal abbahagyom, amikor felhozza az altatót. Van, persze, hogy van - néha nekem is szükségem van rá, de ezt egy istenért sem vallanám be.
- Talán - válaszolok végül ennyit, nagyon is komoran, de nem mozdulok.
Már így is elég feszült a testem. Egy pillanatra még a levegőt is bent tartom, amíg villámgyorsan átgondolom. Könnyű lenne megadni neki, amit kér. De az megint valamiféle menekülés lenne. Ha minden este kérne és én minden este adnék neki, annak semmi értelme nem lenne. Végül mégis, egy nagy sóhaj kíséretében leengedek és úgy döntök, hogy belefér.
- Csak ma este! Holnap nincs egy szem sem! Érthető? - kérdezem, ahogy elhúzódok tőle és elérem, hogy a szemembe mondja a választ, megértette-e.
Lehet, hogy egy kicsit keményebben és talán idegesebben is hangoztak a szavaim, mint szerettem volna, de mellettem sem volt ott senki, aki kedveskedően suttogott volna a fülembe meg hasonlók. Csak segítségnek vagyok itt és nem azért, hogy állandóan az engedelmes barátot játsszam. Úgyhogy most szépen egymaga marad az ágyban, amíg én kihuzigálom az éjjeliszekrény fiókjait. Régen használtam és fogalmam sincs, melyik rekeszbe tettem. Végül megtalálom a kis műanyag üveget. Nincs rajta se címke, se semmi. De én tudom, mi van benne. Nem a legerősebb, de mégis hatásos altató. Egyetlen szemet veszek ki és adom oda neki. Ha vizet kér mellé, akkor saját magának kell kimásznia az ágyból. Nem is lenne olyan rossz, ha erre kényszerülne. Így legalább idővel rájönne, hogy előttem nem kell sem takargatnia, sem szégyellnie a testét borító hegeket.

Különös érzés átadni magam a megérzéseimnek. Nem gondolom egy szinte egyetlen tettem vagy szavam sem. Csak teszem, amit hirtelen jónak látok. Ezért is dicsérem még valami kezdetleges mondattal. Nem lepek meg senkit azzal, hogyha azt mondom, ilyesmit sem szokásom csinálni. Ahogy nem szoktam csak úgy önszántamból, hátsó szándék nélkül magamhoz húzni valakit és megnyugtatásként a hátát simogatni. Most mégis megteszem egy pillanatnyi habozás nélkül.
- Ez baromság - jelentem ki határozottan, mégsem bántó vagy ideges hangon. - Nem fogod látni, ha ébren vagy.
Egész magabiztosan mondom, de a valóság az, hogy most az egyszer tényleg hazudok neki. Láthatja ébren is. Hiszen én is állandóan vért láttam, hiába voltam ébren és teljesen észnél. Még ma is vöröslik minden a szemem előtt, hogyha feljön a szó anyáról és arról a napról. Annyi a különbség, hogy én csak képzelem. Az ő mumusa viszont tényleg ott állhat előtte. De azt hiszem, ezt nem most kellene megbeszélnem vele. Ráérünk ezzel később is foglalkozni. Főleg, mert most rajtam a sor, hogy meghozzak egy döntést. Ezért is felelek neki elég bizonytalanul. Abban az egy talán szóban benne van a teljes mondat. "Van, de nem hiszem, hogy adok". Igaz, nem kerülne semmibe. Könnyedén adhatnék neki egy szem altatót, de egyszer úgyis anélkül kell aludnia. Viszont nem muszáj már ma - jutok végül erre az álláspontra és ráveszem magam, hogy kikeressem neki. Egy szemet nyújtok felé. Csak egyetlen egyet, miután biztosít arról, hogy megértette, hogy ma kap és holnap nem. Ha jól sejtem persze ez akkor már nem megy majd ilyen könnyen. Holnap este még jobban fog könyörögni a következő szemért. De bármilyenek is a kilátások, mégis csak elmosolyodok. Ezerszer jobban tetszik, hogy már bármilyen halkan is, de azért határozottan beszél. Haladás. Ahogy az is, hogy nem kell hangosan kimondanom, menjen vízért, ha szüksége van rá. El akarom érni, hogy ne szégyellje a hegeket. Újabb apró mosoly, amikor kimászik az ágyból és elindul a konyha felé. Mikor visszatér, egy apró megjegyzést sem teszek a hegekre. Sőt, mintha ott sem lennének. Látom őket, de nem megbámulom.
- Gyere - engedek neki gondolkodás nélkül és hagyom, hogy újra befészkelje magát.
- Szemeket becsukni - adom ki az utasítást komoly hangon, de mosolyogva.
Még én is engedelmeskedek a saját hangomnak és tényleg próbálok aludni. Vagyis valami olyasmi. Bár van egy olyan érzésem, hogy részemről csak akkor lesz alvás, miután már megbizonyosodtam arról, hogy ő is elaludt. Remélhetőleg most már csak reggel ébredünk. Valamennyire legalább kipihenve. De addig is, újra lassan simogatni kezdem a hátát.

Elég hamar rájön, hogy a szavaim végül is hazugságon alapulnak. Nem ígérhetem meg neki, hogy nem fogja viszont látni a mumust ébren. Mégis megpróbáltam és most, hogy rávilágít a valóságra, nem tudok mit mondani. Felesleges lenne ragaszkodnom a hazugsághoz így inkább hallgatok. Talán annyi a különbség, hogy egy leheletnyit szorosabban ölelem, de semmi több. Nem ígérem neki, hogy majd én megvédem, mert tudom, hogy nem fogom. Még nem döntöttem el, hogy ebbe a részbe mennyire keverem bele magam. De nem is most fogom ezt kigondolni.
Az elhangzó kéréssel viszont kénytelen vagyok most foglalkozni. Nem tagadom le azonnal, hogy van altatóm, de nem is akarok először adni neki. Végül csak megkapja. Persze neki kell rászánnia magát és kimennie vízért, amit meg is tesz. Újabb lépések előre a siker felé. Mikor visszajön, nem teszek egyetlen megjegyzést sem. Csak nézek rá és még véletlen sem bámulom a hegeket. Amúgy sincs mit nézni rajtuk. Vannak és kész. Látom, hogy elmosolyodik, majd az újabb kérésének gondolkodás nélkül engedek. Hagyom, hogy hozzám bújjon, majd végre valamivel határozottabb hangon szólalok meg. Nagy mosolyra húzódik a szám a válasza hallatán és csak remélni tudom, hogy most már tényleg aludhatunk. Az altató ellenére nem vagyok biztos semmiben. Mégis úgy tűnik, hogy a maradék pár órában megpróbálhatjuk kipihenni magunkat.
Szinte percek kellenek ahhoz, hogy elaludjak. Nem kicsit vagyok fáradt. Az egész nap sokkal hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna. De reménykedek abban, hogy az a pár óra elég lesz. Valamikor reggel arra ébredek, hogy veszett hangon szólal meg a telefonom. Csukott szemmel tapogatózok a készülék után, majd felveszem, hogy végre megszűnjön a zaj. Nem éppen kedvesen szólok bele. A hangomból nem hallani, hogy most ébredtem. Miközben az én drága, üresfejű biztonsági őröm valami lopásról beszél, kinyitom a szemem. Nagy hangon kiabálok a telefonba, de amikor oldalra nézek, egy pillanatra elhallgatok. Még csak ekkor rémlik fel, hogy nem éppen szokványos este volt a tegnapi és nem egy bárban felszedett nő fekszik mellettem. Se egy mosoly, se más Josiera, csak lerántom magamról a takarót, ami rohadtul nem akar engedni. Félig én fekszek rajta, félig ő. Kikelek az ágyból és a fürdőszoba felé indulok, majd bevágom az ajtót. Ennek ellenére is biztos vagyok abban, hogy hallani a hangomat.
- ... bemegyek - hangzik el végül az utolsó szó részemről és kinyomom a telefont.
Nagy levegőt veszek, miközben a készüléket ledobva az egyik halom ruhára a tükörbe bámulom magam. Talán egy perc is eltelik így csendben, majd megnyugszok. Nem jött jól ez az egész balhé most. B*szottul nem volt rá szükségem. De összekapom magam és kilépek a fürdőszobából. Most már nem csapkodom az ajtót.
- 'Reggelt, Szépségem! - mosolyodok el, de az egész nem sikerül úgy, ahogy szeretném.
Nem, nem vele van bajom. Még az alváshiányra sem fogom az idegességem. Egyértelműen ez az üresfejű majom az oka! Miért nem tud jobban figyelni? Miért nem tudnak egy rohadt estét sem végigcsinálni nélkülem?
- Sietősre kellene fogni - túrok az alvás alatt összekócolódott hajamba. - Bejössz velem? Majd... elfoglalod magad valamivel, vagy mit tudom én.

Igazán nem tudom eldönteni, hogy most kialudtam magam, vagy csak felébresztett és észhez térített ez a telefonhívás. Az biztos, hogy elég ideges vagyok ahhoz, hogy ne törődjek olyasmivel, mint álmosság vagy kialvatlanság. Hiába teszem le a telefont egy nagy adag kiabálás után, még ezután is szükségem van egy kis időre. Attól, hogy nem beszélek azzal a tökfejjel, még a gondok ott vannak. Fogalmam sincs, mi ez az egész, de az biztos, hogy az a barom repülni fog, ha kiderül, hogy ő a hibás. Addig viszont muszáj legalább egy kicsit megnyugodnom. Amíg ez nem következik be, a tükörben nézem a saját arcom, végül rászánom magam, hogy kimenjek és szembenézzek a másik nagy gondommal. Josie. Nem mondom, hogy mindent megbántam, amit tegnap mondtam vagy felajánlottam, de most határozottan tehet, hogy itt van. Mégsem mondom ezt egy szóval sem. Sőt, még egy mosollyal is megpróbálkozok. Nem az igazi, de remélem arra elég, hogy meggyőzzem, nem rá haragszok most.
- Van hát! Azok a szerencsétlenek semmit nem tudnak rendben tartani nélkülem! - vágok rá a kelleténél idegesebben, majd újra a hajamba túrok.
Nagyon úgy tűnik, hogy mégsem sikerült annyira megnyugodni, mint szerettem volna. Vágok egy alig látható grimaszt, ami csakis magamnak szól és a sikertelenségnek, amiért nem nyugodtam le, hiába akartam.
- Nem. Fogalmam sincs, mikor jövök. Most nem csak beugrok tíz percre. Jössz velem - jelentem ki és még ha eddig hajlandó is lettem volna megfontolni valami javaslatot, most már nem.
- Öltözz és megyünk - mondom, ahogy végre rá emelem a tekintetem.
Már épp indulnék, hogy én is rendbe szedjem magam, amikor is megtorpanok. Csak ekkor tudatosul bennem az utoljára elhangzott mondata. Lassan eszembe jutnak a részletek. Semmit nem hozott magával és tegnap éjszaka nem fuvaroztam haza, hogy összepakolja a ruháit. A fürdőszobában a ruháskosár üres. Pár napja ürítettem.
- Vagyis... a rohadt életbe! - káromkodom végül el magam, majd újra felé fordulok.
Végül is, már hiába rohanok, nem lesz jobb semmit - állapítom meg magamban és amíg kigondolom, most már tiszta fejjel, hogy mi legyen, leülök az ágy szélére.
- Nyújtsd ide kezed! - parancsolok rá.
Szeretném látni, hogy mennyire remeg. Nem vagyok benne biztos, hogyha egyedül hagyom, nem nyúl droghoz. Rá azért csak nem zárhatom a lakásajtót egész napra. Vagy mégis?
- Maradni akarsz? Megleszel? - kérdezem nyugodt hangon, de határozottan. - Vagy beugorjunk a dolgaidért és jössz velem? - adom meg minden eddigi gondolatom ellenére neki a választás jogát.
Remélhetőleg nem órákon át hezitál. Bármennyire is ráérek már igazából, annyira nem vagyok nyugodt, hogy itt dekkoljak és várjam a válaszát.

Mondhatni, rosszabbul nem is igazán indulhatott volna a reggel. Nem hiányzott az ébresztő, nem hiányzott ez a telefon. Annak ellenére, hogy próbálok megnyugodni, mégis ideges vagyok, amikor meg kell szólalni. Tudom én is és talán aggódnom kellene amiatt, hogy a haragom Josien vezetem le. De ez nem történik meg. Azon kívül, hogy a kelleténél hangosabban beszélek - bár azért nem kiabálva -, nem teszek vagy mondok semmi rosszat.
- Nem te tehetsz róla, nem kell sajnálni - mondom reflexből teljesen átlagos hangerőn, majd szinte azonnal vissza is váltok.
Indulni kellene. Indulni, indulni, hogy leszedhessen valamelyik baromnak a fejét. Csak ez jár a fejemben és az is későn jut el a tudatomig, hogy nem jöhet velem, mert nincs mit felvennie. Akaratom ellenére is kicsúszik a káromkodás, majd leülök az ágyra. Kezdem magamban fontolgatni, hogy mégis itt kellene hagynom, de nem igazán akarom. Vagyis akarom, mert könnyebb lenne, de akkor mi van a tegnapival? Azzal, hogy mellette leszek és segítek neki? De rohadt nehéz, ha az ember saját magával vitázik! Végül, miután láttam a remegő kezét egy pillanatra megfogom, majd lenyomom az ágyra. Megtudtam, amit akartam. Azt hiszem azon lepődtem volna meg, ha nem remeg a keze. Bár bevallom, rosszabbra számítottam. Úgyhogy megadom neki a választás lehetőségét.
- Ne az én szempontomból nézd a helyzetet. A saját érdekeid tartsd szem előtt. Azt, hogy neked mi a jó. Mindig - közlöm vele, amolyan alapszabályként.
Ha lenne most időm és egy kicsivel jobb kedvben lennék biztos, hogy felnevetnék a gondolaton. Szabályokat állítok fel neki a túléléshez. Mint valami idióta filmben, ahol a két főhős a dzsungelbe kerül és ilyen okosságok kellenek a túlélésükhöz. Csakhogy a dzsungelben nincs munka, itt viszont van és veszettül szeretnék már bent lenni. Úgyhogy egy apró bólintással fogadom el a választását és már kapom is ki a ruháimat. Nem vonulok el meg semmi. Minek? Percek alatt kész vagyok, majd mielőtt indulnék még megtorpanok.
- Nincs altató - kezdek a felsorolást és egy pillanatnyi gondolkodás után magamhoz is kapom a kis üveget - bezárom az ajtót és jó lenne ha nem törnél össze mindent. Ha éhes vagy, rámold ki a hűtőt vagy valami. Találd fel magad - bővítem az ideiglenes szabályokat pár ponttal, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve még visszalépek hozzá és kap egy puszit.
Szigorúan az arcára és csak egy aprót. Aztán lakás- és kocsikulcs az ajtó mellől és amint kattan a zár, már ott sem vagyok.

Szeretnék minél hamarabb indulni, de most nem foghatom csak magam és léphetek le egyetlen szó nélkül. Úgyhogy kénytelen vagyok maradni és megbeszélni, hogy mi legyen vele.
- Pedig mindenki más ezt csinálja, csak te nem veszed észre - jegyzem meg és nagyon remélem, hogy legalább elgondolkodik majd rajta.
Nem erőltetem a témát. Nem kényszerítem, hogy így gondolkodjon - hisz' nem is tudnám. Csak jó lenne, ha átgondolná. Mindenki ezt csinálja körülötte. Nem az, hogy én, de ez a Tim fickó is csak a saját érdekeit nézi, ha jól sejtem, ahogy a nővére is. Mindegy, hogy hány embert tipornak el út közben. Ezért vannak még életben és ezért nem szenvednek úgy, mint ő. De ezt vagy belátja majd, vagy nem. Nem fogom azért is erre az életszemléletre kényszeríteni.
Ezek után viszont már tényleg sietősre fogom. Marad, ezt eldöntötte, én pedig nem ellenkezek azután sem, hogy láttam a keze remegését. Viszem magammal az altatót, majd kulcsra zárom az ajtót. Még hallom az utolsó szavait, de már nem törődök vele. Szép nap... arról már lecsúsztam. Minden csak még rosszabb lesz, amikor beérek. Káosz van odabent. Igazából, kívülről nem látszik, de az én szememmel nézve semmi nincs a helyén. Az üresfejű biztonsági őröm láthatóan összehúzza magát, amikor meglát. Szórakoztatna a helyzet, ha nem lennék túl ideges még ehhez is. Végül jó egy óra alatt eljutunk addig is, hogy megkapjam az egész történetet. Nem szó szerint lopás volt. Átverés. Fogalmam sincs, hogy történt, nem is érdekel. Megfizetnek minden centet, ami hiány lesz. Hogy az őr, vagy a kasszás, vagy valami szimpla dolgozó nekem édes mindegy. Eldöntik egymás között. Nem akarok hiányosságot a hónap végén. Intézzék el.
Még mindig kissé idegesen, de elindulok az irodám felé. Senki nem mer egy rohadt szót sem szólni. Helyes. Pár órát ott töltök és miközben a papírokkal vagyok elfoglalva, szép lassan megnyugszok. Már sötétedik, amikor eljutok addig, hogy ideje lenne hazaindulni. Az egész napom úgy telt, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe Josie, most viszont csak ő van a fejemben. Úgyhogy minden bezárok és lezárok, majd egyetlen szó nélkül indulok a kocsimhoz. Nem állít meg senki így egy perc múlva már felbőg a motor és úton vagyok. Nem fogad épp kellemes meglepetés, amikor megérkezek.
Fogalmam sincs miért, de minden ok nélkül először a szobába megyek. Van annyi eszem, hogy tudjam, a földön szétszórt cuccok nem jelentenek semmi jót. Mégis mindenek előtt kikapcsolom a tv-t és csak utána indulok Josie keresésére. Párszor a nevén szólítom, de belátom, hogy nincs sok értelme. Végül megtalálom. Nem tudom, mi zavar jobban. Az, hogy láthatóan nincs magánál, hogy minden szanaszét van és jó akarattal sem mondható ez kis rumlinak, vagy az, hogy vérzik a keze. Ha lenne rá időm, hogy biztosan megtántorodnék és foglalkoznék a vörösödő világgal. De nem teszem. Csak odalépek és egy pofonnal próbálom magához téríteni.
- Mi a büdös francot csináltál? - kérdezem ha magánál van, ha nincs.
Minden józan érv ellenére nem kiabálok. Főleg, mert a vér miatt kénytelen vagyok felvenni a maszkomat, ha azt akarom, hogy itt maradjak vele és ne futamodjak meg. Pedig veszett nagy a késztetés. A karja vérzik és az fest apró vörös cseppeket a kőre! Arra gondolok, hogy hiba volt. Az egész tegnapi. Minden. Leengedtem a falakat és hova jutottam? Újra harcolnom kell saját magammal. És miért? Mert úgy döntöttem, segítek egy vadóc, eszetlen drognak. A k*rva életbe!

Tudtam én, hogy nem megy majd minden könnyedén, de... Na jó, fogalmam sincs, mit hittem igazából. Meglep a felfordulás, de már a szobában járva számítok valami ilyesmire. A vér az egyetlen, amire nem vagyok felkészülve még akkor sem, amikor belépek a konyhába. Persze próbálok elvonatkoztatni tőle. Végül is nem nagy a hasonlóság. Tényleg nem. De az már biztos, hogy a pofon után sem tudok teljesen megfeledkezni a részletekről. Mégis jól bírom.
- Aha. Igen. Persze - vágom rá idegesen.
Nem arról van szó, hogy nem hiszem el, amit mond. Egyszerűn csak nem tudok neki nagy jelentőséget tulajdonítani. Nem megy, hogy teljesen rá figyeljek.
- Persze. Menj csak és játszd a gyáva nyulat, amit eddig is. Ha lehet, következőleg ne velem akard megöletni magad - beszélek, anélkül, hogy akár egy szót is átgondolnék.
Csak jönnek a szavak, miközben az arca helyett a kezén lévő friss, még vérző vágásokat bámulom. Egy pillanatra becsukom a szemem, de akkor is egyre vörösebb a kép.
- Ne sajnáltasd magad és gyere - ragadom meg a csuklójánál fogva és a cipőmmel elrugdosom az útból az üvegszilánkokat.
Minden szó ellenére, amit mondtam, mégsem az ajtó felé vonszolom. Sokkal inkább a fürdőszoba a cél.
- Lásd el azokat a rohadt vágásokat, aztán beszélünk. Mindent megtalálsz a kis szekrényben - mondom szinte parancsoló hangon, de eszem ágában sincs átlépni a küszöböt.
Ő viszont jobban teszi ha megy és azt csinálja, amit mondtam. Nem kérdezem, hogy képes-e rá, vagy észnél van-e annyira. Ott állok az ajtóban és várom, hogy hozzálásson. Egyszerűen nem tudok vele addig normálisan beszélni - sem normálisan gondolkodni -, amíg látom a vért a karján.
- Csak tüntesd el a vért - teszem hozzá ahogy elfordulok tőle, és most én váltok suttogásra.

Egyetlen szavam sem gondolom át azok közül, amik elhagyják a szám. Tényleg nem. Még ha nem lett volna elég borzasztó a mai nap, akkor most már az lett. Nem akartam én volna ki ennyire, hogyha csak széttör pár dolgot. Legalábbis elég kevés rá az esélye. Számítani lehetett ilyesmire, nem igaz? A vér viszont... onnantól, hogy az bekerült a képbe, már nem bírom úgy kezelni a dolgokat, mint ahogy terveztem, vagy szerettem volna.
Annyira nem tudnak érdekelni a szavai. Ráadásul alig fogom fel őket. Hogy kijavít? Most nem számít. Minden erőmmel azon vagyok, hogy eljuttassam a fürdőszobáig és megmondjam neki, lássa el a vágásokat. Mindent ott talál a szekrényben, amire szüksége lehet. A lényeg, hogy eltűnjön a vér a karjáról. Egy kis ideig nézem és amikor látom, hogy ha nehezen is, de boldogul, elfordulok. Amíg ő végez én becsukom a szemem, majd kinyitom. Pont azt csinálom, amit neki mondtam este. Amikor túl sok lesz a vér a szemem előtt - csukott vagy nyitott - váltok. Egy idő után halványulni kezd a vörös és mindent rendesen látok. Talán csak percek kérdése az egész. Még szerencse, hogy az évek alatt egész jól megtanultam kezelni. Ha ilyen apróságról van szó, hamar összekapom magam. Nem a vértől voltam rosszul. Nem attól, hogy láttam, sokkal inkább az volt a baj, hogy vágások voltak rajta. A karján. De csak voltak. Most már nincsenek. Ezért is fordulok felé, amikor mögöttem el. Nem mosolygok, de nem is vagyok olyan érzéketlen, mint pár perce. Felé nyújtom a kezem és óvatosan, az álla alá nyúlva felemelem a fejét. Szeretném látni a szemét. Szeretném tudni, hogy mennyire tiszta a tudata.
- Mit sikerült beszedni? - kérdezem, továbbra is a kissé ködös tekintetet vizsgálva.
Végül elhúzom a kezem és egy halk sóhaj kíséretében a szoba felé indulok. Nagyon remélem, hogy megindul ő is utánam. Nem érdekel most a konyha, ahogy az ottani felfordulás sem. Majd megcsinálja valamelyik takarító vagy tudom is én.
- Meddig húztad drog nélkül? Legalább megpróbáltad? - teszem fel az újabb kérdéseket, de a hangom teljesen nyugodt.
Nem kiabálok vele és azt hiszem, nem is haragszok rá. A szobában félresöpröm a táskáját meg minden egyéb szemetet. Csak a kis zacskó érdekel, ami végül a kezembe akad. Ha van benne, ha nincs, gondolkodás nélkül zsebre vágom.
- Holnap összeszedjük a cuccaidat és bemegyünk az elvonóra. Kérdezősködünk kicsit. Adnak valami szert, amivel könnyebb a leszokás. Valami... fogalmam sincs, mi a neve, de így csinálják - magyarázom el a tervet és nem agyalok azon, hogy hova tűnt az előbbi "menj csak" gondolat.

Ha bárki megkérdezné, nem tudnám megmondani, hogy mégis miért tartom még mindig itt. Tényleg nem tudom. Egyszerűen csak csinálom, amit az ösztöneim mondanak. Az egyetlen értelmes oknak, ami számomra is elfogadható az az, hogy ha kidobnám, azzal én is feladnám. Feladnám, hogy segítsek neki. Azt pedig nem szoktam. Úgyhogy maradok ennél az oknál, amíg nem találok jobbat. Amikor már nem látok se friss vágást, se vért, már jobban érzem magam. Könnyebben gondolkodok és felemelve a fejét próbálom megállapítani, hogy mennyire van észnél.
- Kinek mi a sok - szólalok meg, majd tényleg elengedem a fejét és a szoba felé indulok.
Sejtem, hogy csak volt valamennyi nála és az egész már régen benne dolgozik. Vagy nem olyan régen. Itt az ideje, hogy feltegyem neki a következő kérdésem. Valamilyen szinte örülnék neki, ha azt mondaná, hogy legalább megpróbálta. Hogy csak pár órája jutott el addig, hogy felszívjon pár csíkot. Azt persze nem várom el, hogy hazudjon róla. A valóság sem olyan rossz azért.
- Sajnálod? - nézek rá most először, mióta bejöttünk és az üres zacskót a zsebembe mélyesztettem. - Nem kell. Legalábbis nem miattam.
Próbálom figyelmen kívül hagyni a feltörekvő késztetést, miszerint üljek oda mellé és biztassam valamivel. Szerencsére sikerül visszafogni magam. Ugyanott állva, ahol eddig, a szoba közepén elmondom neki a tervemet a holnapi napra. Elvonó. Bemegyünk és majd onnan szerzünk pár gyógyszert neki. Bármit is adnak ott a bent lévőknek, azt fogja ő is szedni. Gondolom így sem lesz könnyű, de talán könnyebb.
- Nem hagylak ott. Ha az lenne a tervem, már ma este kitennélek ott - mondom és ebben teljesen biztos vagyok.
Eszemben sincs őt otthagyni. Veheti a szavamat akár ígéretnek is. Nem fogok ott hagyni, se nem hagyom, hogy bezárják. Jön vissza velem. Csak meghallgatjuk, mit mond valami nagyokos, mert én nem értek az ilyesmihez.
Részemről ez volt a végszó. Az az ígéret, hogy nem hagyom ott. Már készülnék is, hogy lassan aludhassak - vagy valami olyasmi -, amikor feltűnik, hogy nagyon gyűrögeti azt a takarót. Jobb, mint eddig. Bökd már ki! Gyerünk! - biztatom kimondatlan szavakkal a magam módján. Kis híja, hogy nem szólalok meg tényleg. Szerencsére megteszi ő. Hallgatom a szavait és a homlokom ráncolom. Most legalább nem kell kényszerítenem magam, hogy ne a karján lévő kötést nézzem.
- Akkor keress valamit, valakit! Mi tart vissza? Azon kívül, hogy ma a zárt ajtó - teszem hozzá az utolsó mondatot kicsit halkabban, mint a többit mondtam.
- Próbáld ki azt a módszert, aztán meglátjuk, hogy sikerül-e. Az elvonóra attól függetlenül bemegyünk. Fog kellene az is, amit ott adnak - térek vissza egy pillanatra a tervhez.

Tényleg nem értem, hogy mi zajlik le benne. Vagy talán csak nem akarom igazán érteni. Segíteni akarok neki, ez biztos. Elhatároztam és nem adom fel annak ellenére, hogy néha azt kívánom, bárcsak megtenném. De segítek neki, csak nem mindent beleadva. Nem akarom annyira érteni, hogy az esetleg az én páncélom is végleg levetkőzzem. Próbálom megtalálni az a középutat, hogy vele rendes legyek ne az a szörnyeget, akit lát bennem, de másokkal szemben ne változzak. Csak nem könnyű feladat. Ahogy én nem várom el tőle, hogy egyik napról a másikra változzon, úgy ő sem kívánhat ilyet. Az a reggeli telefon szépen rányomta a bélyegét az egész napra. Nem tehetek róla. Ha nem láttam volna a vért a karján, talán nem úgy térítem magához és nem úgy viselkedek vele. De láttam. Ez van. Majd most kényszerítem magam, hogy rendesen viselkedjek vele.
- Rájöttem, hogy nincsenek papírjaid. Nekem viszont van pénzem, ami mindent megold. Legalább egy kicsit próbálj bízni bennem. Tudom, hogy nem könnyű, de akkor is. Ha azt mondom, hogy segítek és nem hagylak ott, akkor az úgy is lesz. Velem együtt fogsz visszajönni onnan - magyarázom, a szükségesnél hosszabban.
Ezzel próbálom megnyugtatni és talán azért is részletezem, mert kezdem magam rosszul érezni, amiért akaratom ellenére is vele kiabáltam a vér meg az egész félresikerült nap miatt. Jó lenne lezárni az egészet és minden további nélkül aludni, csakhogy neki még van mondanivalója. Figyelmesen hallgatom a szavait, de semmi érdemleges választ nem tudok adni. Mikor lefekszik és elfordul szívesen ragadnám meg és kényszeríteném, hogy rám nézzen ahelyett, hogy durcás kisgyereket játszik, de végül nem teszem. Csinálja csak. Addig én ráveszem magam, hogy szembenézzek a konyhában található káosszal. Nem rakok rendet és állok neki takarítani, csak valami ehetőt keresek. Már ha maradt itt olyan. Egyetlen, boltban vett, előre elkészített szendvics? Tényleg? Újra ellenőrzöm, de akkor sem találok többet. Legyen. Kibontom a csomagolásból a két, háromszög alakú szendvicset. Két kerek tányérra teszem, majd irány vissza a hálószoba. Egyetlen szó nélkül bújok ágyba, úgy ahogy vagyok. Az egyik tányért leteszem a feje mellé, a másikat én tartom és a tv-t bekapcsolva kezdem enni. Nem szokásom ágyban vacsorázni - már ha ezt annak lehet mondani -, de most valahogy nem számít.
- Nem tudok neked segíteni. Legalábbis ebben nem. Nem kereshetek helyetted értelmet az életednek - szólalok meg, miközben valami agyatlan műsorra kapcsolok.
Egyáltalán nem érdekel, hogy mit beszélnek benne. Csak kell valami, amolyan háttérzajnak. Valami, ami úgy tűnik, hogy leköti a figyelmem és nem gondolom át, amit mondok. Pedig nagyon is.
- Javasolhatok dolgokat, de mint rájöttél, az én napjaim sem túl változatosak. Meló, csajok. Néha, amolyan ünnepnapokon lejárok a gyakorlópályára lőni. Ennyi - beszélek továbbra is, de a tekintetem le nem veszem a tv képernyőjéről.

Legalább próbálkozik. Tényleg elhiszem. Ha eddig bármiféle kétség felmerült volna bennem, most biztos, hogy elmúlt. Egyszerűen csak hinni akarok neki és kész. Remélem, hogy ő is így van velem. Tényleg el akarja hinni a szavaimat, miszerint nem fogom otthagyni az elvonón és bezáratni. Már régen megtehetettem volna, ha ez lenne a célom. De eszemben sincs ilyesmit tenni. Viszont bármennyire is szeretnék, egyedül nem tudok segíteni neki. Tudok tanácsokat adni, de semmi több. A nagy csatát magának kell megvívnia. Nem csoda, hogy nem tudok okosat mondani az ezután következő szavaira sem. Találnia kell valamit. Hát találjon. Biztatni tudom, de semmi több. Fogalmam sincs, mit várt, hogy mit mondjak erre, de úgy látom, nem kapta meg. Lefekszik és elfordul én pedig szó nélkül hagyom a dolgot. A konyha felé veszem az irányt és figyelmen kívül hagyva a káoszt és minden mást előszedem az egyetlen ehetőnek és sértetlennek tűnő ételt, amit találok. Egy rohadt szendvics. Mégis megfelezem vele, amikor visszamegyek a szobába. Láthatóan nem kér belőle, de majd később úgyis meggondolja magát.
- Ki lehet, ha nincs időd gondolkodni azon, hogy mi lehetne még jobb. Nem agyalok ilyesmin. Ha időm lenne rá, akkor sem tenném. Mi értelme lenne? Nem akarok senkit magam körül. Semmiféle családot meg hasonló baromságok. Célnak ott a kaszinó. Az egyetlen fontos dolog az életemben. Egyszerűen csak... ilyen vagyok - vonok vállat és egy pillanatra felé fordítom a tekintetem a tv helyett.
Aztán újra a képernyőt nézem, amíg beszél. Figyelek rá akkor is, ha ez nem látszik. Kapcsolgatom a csatornákat, de végig az ő hangjára koncentrálok.
- Már miért ne lenne? Miért ne lehetne boldog jövőd? - hagyom abba a csatornák váltogatását, majd ki is kapcsolom az egészet inkább és ledobom a kapcsolót.
- Na idefigyelj - kezdek bele határozottan, de nem kiabálva vagy idegesen. - Azt mondod, kell egy cél. Van, többi is, csak nem látod. Mert ki akarsz mászni ebből az egészből. Még ha nincs is igazán kiért, nem hiszem, hogy tényleg meg akarsz halni. Először is megküzdesz az álmaiddal. Aztán a drogok, utána pedig az a Tim meg a nővéred. Szépen sorban. Az álmokhoz én kellek. A drogokhoz az elvonóról kapott akármi. Azokhoz a szerencsétlenekhez meg zsaruk - magyarázom sorban, majd elgondolkozok.
Gondolok most kellene megemlítenem valami olyan nyomós érvet, amiért megéri végigcsinálni. Csakhogy nem jut eszembe semmi. Semmiféle ígéret vagy hasonló, amiért kitartson. Nem. Ezt tényleg neki kell megtalálnia.
- Ne mondd, hogy például tegnap este nem érezted jól magad! Amikor végre nem suttogtál, hanem tényleg csak beszéltél. Vagy amikor egyetlen szem altatóval átaludtál jó pár órát ahelyett, hogy kiütötted volna magad! - teszem hozzá mégis, miközben kíváncsian várom, erre mit felel.