Mit is mondhatnék? Nem éppen én vagyok az az ember, akiről az mondható el, hogy odaáll az a személy mellé támasznak, akire még mindig valahol haragszik. De mikor meghallottam, hogy mi történt Dave-vel valami megmozdult bennem, amit talán lelkiismeretnek hívnak. Hiszen ő is ott állt mellettem, ha nekem volt rá szükségem, szóval most úgy döntöttem, hogy én fogok mellette állni.
A kedvenc piájából azért rakok el magamhoz egy üveggel a táskámba, illetve egy nagy adag csokit is bepakolok, mert szent meggyőződésem nekem, mint nőnek, hogy az édesség a megoldás, minden ilyen bajra, ha meg az nem, akkor a pia, bár ismerve Dave-et, ezt a módszert már biztos ő is kipróbálta.
A kocsimba bepattanok, a táska az anyósülésen, és már nyomom is a gázpedált. Tudom, hogy anya most rosszallóan tekint ki az ablakon, ahogy látja, hogy elhajtok. De most nincs féltenivalója, teljesen józan vagyok, hiszen nemrég lett vége az óráimnak az egyetemen. Még csak át sem öltöztem, szóval a szerelésem éppen olyan, mint egy átlagos egyetemi napon.
A pontos cím, ahova most megyek már ismerős. Néha elnéztem errefelé, agyaltam azon, hogy én is visszavágjak-e Davenek, vagy inkább hagyjam. Most viszont azért hajtok ide, mert tudom, hogy valószínűleg itt van, alkoholtól már valamennyire elázva, az önsajnálatba teljesen belefulladva. Felhajtok a lejáróra, a motort leállítom. Egy nagy levegőt veszek, még megadom magamnak a lehetőséget arra, hogy másképp döntsek, hogy elhajtsak, hiszen lehet észre sem vette az autó hangját. De erőt veszek magamon, azon az érzésen, hogy talán mégsem ez a leghelyesebb. Felkapom a táskámat és kiszállok az autóból. Az ajtóhoz sétálok. Mit sem zavartatva magamat ki is nyitom azt. Nem vagyok benne biztos, hogy az ajtónyitásra most képes. Szóval inkább beengedem magam. Ugyanis cseppet sem meglepő módon az ajtó nyitva van.
- Hahó, Dave! Jo vagyok. Merre vagy? -
Kiabálok bele az üresnek tűnő házba miközben egyre beljebb haladok az általam nappalinak vélt szoba felé miközben körbenézek, hátha valahol megpillantom azt a személyt, aki felé a valaha volt legvegyesebb és legellentmondásosabb érzéseket táplálom már évek óta.
- Nem kárörvendeni jöttem, csak a barátod akarok lenni, ahogy te is az voltál. -
Mondom továbbra is fennhangon tovább lépkedve várva valamiféle válaszra. Bár sok jóban nem reménykedem, ismerem Dave ezen arcát is. Láttam már, hogy milyen, amikor maga alatt van, és olyankor képes talán a legnagyobb baklövéseket elkövetni, szóval nem árt neki valaki, aki kicsit rendbe rakja a fejét és ráveszi arra, hogy összeszedje magát.


Ruha

Azt mondják könnyebb lesz. Hogy egy idő után minden könnyebb. Azt viszont soha nem teszik hozzá, hogy mi van addig? Mi van az alatt a napok alatt, amíg csak ülsz és magad elé bámulsz? Majd én elmondom. Elviselhetetlen fájdalom. Kaptam már golyót is az oldalamba, vertek már össze annyira, hogy levegőt is nagy nehezen bírtam a tüdőmbe préselni. De egy sem fáj annyira, mint most a tudat, hogy elb*sztam. Mindent. Az én hibám és még csak meg sem próbálom tagadni. Mi értelme lenne? Semmi. Hogy mi a ráadás az egészben? Úgy érzem, hogy túl korán adtam fel. Küzdenem kellett volna Érte. Értük. Ha jobban belegondolok, mindent megtettem, amit csak lehetett. Mégsem tarthattam itt erőszakkal. Erről igyekszem meggyőzni magam minden nap. De mikor végre sikerülne egy hang megszólal a fejemben, hogy a látszat ellenére, gyáva módon feladtam és inkább a földön ülve sajnáltatom magam. Ezzel pedig kezdődik minden elölről. Néha már úgy érzem, hogy itt ragadtam a saját poklomban és ami az egészben a legfurcsább, hogy valahol mélyen úgy érzem, ez így rendben van. Megvolt mindenem, én pedig elcsesztem. Mit lehet még mondani?
Semmit.
Viszont az én saját poklomban ott van egy nagy üveg ital - amiből nem fogyott még túl sok - és egy több napos bolti szendvics - bontatlanul. Nem is rossz. Mind a kettő ott hever mellettem a gyerekszoba falánál, én pedig ülök a sarokban. A változatosság kedvéért magam elé bámulok és a szokásos, megtettem-e mindent, amit lehetett gondolat körül kering minden a fejemben. Aztán meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Egy pillanatra megfeszül az egész testem, ahogy belegondolok, talán Ők jöttek vissza. Hamar kiderül, hogy megint tévedtem. Beteges, hogy jó egy hét után még mindig ebben reménykedek. Bár azóta az este óta, most kaptam az első látogatót. Jo? Nem kell gondolkoznom rajta, hogy kit is takar a név. Mégsem szólok egy szót sem. Nincs szükségem rá, hogy a fejemhez vágja, még mindig utál és, hogy ő megmondta, rossz apa leszek és el fogom cseszni a fiam életét. Nos, legalább utóbbira legalább már nincs esély. Ha nem vagyok vele, nem ronthatok el semmit, nem igaz?
- Soha nem voltam a barátod, csak a szeretőd, aki átb*szta a fejed - mondom ki a kegyetlen igazságot, szándékosan úgy fogalmazva, hogy esélyt adjak neki a megbántódásra. Nem akarok se vele se mással beszélni. Próbáltam. Próbáltam visszaszállni a régi életembe, de nem jött be. Nem tudom, mit fogok csinálni ezek után, de hogy nem éjszakákon át lelkizni az biztos. Talán a legésszerűbb az lenne, ha rászánnám magam a borotválkozásra. Vagy arra, hogy ne csak igyak, hanem egyek is valamit - ami lehetőleg nem egy több napos szendvics, vagy egy sebtében összedobott maszlag.
De ha már italnál tartunk... fogom az üveget, nagyot húzok belőle és az ajtót bámulva, szavak nélkül próbálom rávenni Jo-t, hogy legyen olyan kedves és húzzon el innen. Addig, amíg csak spicces vagyok, nem részeg.

Eddig szerencsém volt. Csak akkor találkoztam valakivel, ha én kerestem fel. Persze hamar rájöttem, hogy bármit is teszek, nem fogom jobban érezni magam. Úgyhogy maradtam abban a házban, amit most már utálok, és abban a szobában, ahol olyan boldogan álldogáltunk sok éjszakán át, Huntert figyelve. Most a padlón ülve már felidézni sem tudom, hogy milyen érzés volt pontosan. Nem mintha attól jobban érezném magam és kevésbé lenne ott a kényszer, hogy leigyam magam. Az viszont biztos, hogy bármit is teszek, nincs és nem is lesz kedvem senkihez. Nem értem, Jo ezt miért nem képes megérteni. Mondanám, hogy én sem csesztettem, amikor ő küldött el a jó fenébe, de ez nem így van. Mégis próbálom megbántani a színtiszta igazsággal, de ő csak bejön a gyerekszobába.
- Össze fogod koszolni a ruhád - jegyzem meg anélkül, hogy ránéznék, amikor leül mellém a földre. Inkább szavakkal akarom megbántani, pedig nagy a késztetés, hogy egy barom legyek és arrébb húzódjak tőle, vagy épp őt lökjem el. Persze végül a beszédnél és egy újabb kortynál maradok. A következőkre pedig inkább nem felelek. A rohadt életbe, hogy ő pont olyan makacs, mint én! Most komolyan itt akar maradni és a nyakamon lógni egész végig?
- Mi a f*szt csinálsz? - kérdezem és most először mutatok valamiféle érdeklődést, mióta idejött. Nem mintha ez a jó fajta lenne. Sokkal inkább az látszik rajtam, hogy most küldtem el a pokolba. Mégsem csapom ki a telefont a kezéből. Csak újra és újra végigszáguld rajta a tekintetem. Persze nem úgy, mint régen, amikor már a szemeimmel levetkőztettem. Sokkal inkább, mintha azt fontolnám, hogy itt és itt megfogom, akkor percek alatt ki tudom tenni innen. Nem mintha tényleg megcsinálnám. Hagyom, hogy beszéljen és már éppen feltenném a kérdést, hogy "mindezt egyedül eszed meg?", amikor megkapom a választ.
- Már kezdtem azt hinni, hogy feladod a csodás alakod - jegyzem meg, miközben az üveggel játszadozok, majd leteszem magam mellé, amikor megemlíti ezt az egész család dolgot.
Komolyan, mi mást tehetnék még? Ez nem egy félrelépés volt részemről, amit ha eleget könyörgök, majd elfelejt. Akarata ellenére pedig nem rángathatom vissza. Hunterért talán még harcolhatnék, de nem tudom, mennyivel jobb hétvége apukának lenni, ahol újra és újra el kell búcsúznom majd tőle. Neki is jobb, ha inkább egyáltalán nem ismer. Úgy legalább nem fog hiányolni.
- Inkább szeretem kerülni a tükröket. Meg amúgy is, minek innen kimozdulni, amíg van ital és szendvics? - emelem fel az üveget majd a félig már romlott szendvicset, hogy bizonyítsam a szavaimat. A többi részre inkább nem válaszolok. Fogalmam sincs, pontosan mennyit tud és honnan. Rá kellene kérdeznem? Ha érdekelne a választ, megtenném. De mit számít az már?
- Minek? - kérdezek vissza nemes egyszerűséggel és felnézek rá. Nem mondom, hogy nem veszek el egy pillanatra az aggodalmas tekintetében, de hamar elkapom a fejem és egy nagy sóhaj kíséretében felkészül arra, hogy mindent rázúdítsak.
- Utálsz, te magad mondat. Úgyhogy érted nem éri meg. Ő szintén utál és mindent elvett tőlem. Valahogy nem díjazzák a nők a fegyvereket - beszélek és az utolsó mondat egy erőltetett, szánalmas mosoly kíséretében hagyja el a szám. Na és ha már megemlítettem, csak azért is előszedem a pisztolyt, amit azóta is magamnál tartok. Hogy miért, arról halvány fogalmam sincs.

Azt hiszem, csak azért aggódok a ruhája miatt, mert arra a pár másodpercre, amíg ezt teszem, csend van a fejemben. Utána persze újult erővel tolakszik be minden. De már igazán nem érdekel. Hiába próbálnám ezerrel megbántani, vagy elüldözni, rohadtul semmi értelme nem lenne. Úgyhogy nem strapálom magam. Ő viszont láthatóan annál inkább próbálkozik. Valahol mélyen bánt, hogy még egy mosolyt vagy egy kedvenc érintést sem tudok viszonozni neki, de így talán hamarabb belátja, hogy nincs sok értelme annak, hogy itt dekkoljon velem.
De ő mégsem adja fel. Egy perccel később már a telefonálás, ami egy kicsit kizökkent a saját gondolataim fogságából. Kinek rendel ennyi kaját? Remélem, hogy magának, mert én bizony egy falatot sem fogok lenyomni a torkomon. Nem vagyok éhes. Végül kiderül, hogy hiába is reménykedek, nem csak magának rendelt ide komplett svédasztalt.
- Szóval szerinted rád vagyok kattanva és legszívesebben ágyba vinnélek? - próbálom magam összekapni és visszavágni egy szép kis mondattal. Nem mondanám, hogy ha igen lenne a válasza, bármit is tennék. Azt hiszem, még egy csókot is képtelen lennék tőle lopni. De attól még igyekszem eljátszadozni a gondolattal és egy kicsit kizárni minden mást. Talán még egy mosoly is megjelenik az arcomon, ami igen nagy dolognak számít most tőlem.
Persze miért is tartana túl sokáig a fejemben a csend. Hamarosan előkerül az a téma, amit szerettem volna elkerülni. Már az, hogy megemlíti Őket, eszembe juttatja, hogy mit veszítettem. Vissza szerezni? Küzdeni? Nem. Feladtam, mert nem tehetek már semmit.
- Ha hallanád most magad... - jegyzem meg a nagy, komoly mondata után, ahogy egy pillanatra rá emelem a tekintetem. Az önsajnálat nem vezet sehová. Aha. Mégis mi mást tehetnék, amikor semminek nincs értelme? Tudom, hogy attól még próbálkozhatnék. Új célok, újrakezdés, miegymás. De a poén az egészben, hogy nem tudom lezárni mindent, addig pedig nincs olyan, hogy újrakezdés. Sakk és matt.
- Szóval mikor kértelek, hogy bocsáss meg, nem tetted. Most viszont, nem kérlek és mégis... - rázom a fejem, majd tényleg eltüntetem a fegyvert. Pontosabban leteszem magam mellé a földre, ahol nem láthatja.
Majd újabb korty, hogy biztos ne kérdezzek rá nála, most akkor utál vagy szeret? Tudom mennyire nem tud ilyesmikről beszélni, nekem pedig semmi okom faggatni, hiszen teljesen mindegy, mi a válasz.
- Mondjuk úgy, hogy jól fizető melót szereztem - térek ki kissé a válaszadás elől. Ezzel feleltem is a kérdésére, mégsem vallottam be neki, hogy tényleg pénzért lopok ezt-azt. Mi értelme lenne, ha tudná? Jobban belegondolva, amúgy sem hiszem, hogy megvan még a melóm. Egy hét kihagyás után, elég valószínű, hogy cseszhetem.
- Kérsz? - nyújtom felé végül az üveget, csakhogy véletlen se kelljen részleteznem semmit. Majd szinte azonnal felteszek egy kérdést. - Honnan tudtad egyáltalán, hogy mi van velem? Nyomoztatsz utánam, vagy mi? - próbálom kevésbé komolyra venni a helyzetet.

Fogalmam sincs, pontosan hogy csinálja, de tényleg siker egy pillanatra elfeledtetnie velem mindent. Én pedig pont úgy vágok vissza a szavaira, mint régen tettem, amikor azért fűztem, hogy legyen az enyém. Igaz, az nem volt benne a tervben, hogy belém szeret. Ahogy az sem, hogy aztán átvágom és megbántom. De most nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy pár szavával eléri, hogy ha csak a kis játékunk idejére is de elfelejtsem, mi mindent veszítettem.
- A legjobb nő...? - nézek rá kétkedően, majd elmosolyodok. Igaz, hogy ez a mosoly csak halvány utánzata a réginek, de attól még ott van.
- Még szép, hogy ott vagy a toplista elején - mondom és reflexből emelem a kezem, hogy végigsimítsak az arcán. Nem akarok én tőle semmit, de attól még egy gyengéd érintésből nem lehet baj. Ezt veheti felőlem valamiféle bocsánatkérésnek a goromba viselkedésemért, vagy akár köszönetnek, amiért itt van. Még én sem tudom, hogy pontosan melyik a valóság.
Azt viszont igen, hogy ha ebben a percben örültem is, amiért itt van, később már egyáltalán nem. Most tényleg nincs szükségem arra, hogy ő is lehordjon mindennek. Már amint belekezd a nagy fejmosásba, összerezzenek egy pillanatra, mint valami ijedős kölyök. Aztán persze pont olyan érdektelenen, görnyedt háttal ülök mellette, ahogy eddig. Azzal a különbséggel, hogy még csak véletlen sem nézek rá. Helyette a pisztolyt bámulom magam mellett. Ilyennek sem sűrűn láthatott még. Általában kapásból vágok vissza az ilyen szavakra. Ha nem is kiabálva, de visszavágok. Most viszont csak hallgatok.
- Milyen értelmes munkát kaphatnék mindenféle komoly iskola nélkül? Mikor még csak egyedül voltam, megfelelt a takarítás meg az, hogy személyes szolga voltam, de most már nem! B*szottul nem és ez volt az egyetlen, ami jól fizet és kellettem nekik - beszélek mindenféle él nélkül a hangomban. Inkább csak kimondom, ami a melókeresés alatt is az eszembe járt.
- Vázát itt is hozzám vághatsz. Szolgáld ki magad - jegyzem meg egy perccel később. Igazán nem bánnám, ha megtenné. Azt hiszem, egyetlen szó nélkül tűrném és még úgy is érezném, hogy megérdemlem. Nem azért, mert nem kértem a segítségért, hanem úgy komplett mindenért.
Végül egyetlen vázát sem kapok a fejemhez. Úgyhogy erőt veszek magamon és felteszek egy kérdést, ami mióta megjelent, ott motoszkál az agyam mélyén. Fogalmam sincs, kinek meséltem a történtekről, de nem is csoda. Volt egy, vagy talán két éjszakám, amikor matt részegen jártam az utcákat. Az egyik ilyen estén volt, hogy újra verekedtem. Egy srác képét vertem szét. Legalábbis azt hiszem.
- Nem vagyok részeg - jegyzem meg és tényleg nem ittam le magam. Jó, van bennem ital, de még az üveg fele sem fogyott el. Ez nálam csak szimpla fájdalomcsillapító. Nem akarom teljesen kiütni magam.
- Több marad nekem - húzom vissza az üveget, de nem iszok belőle most már, csak leteszem magam mellé. Sikeresen a pisztolyra. Szerencsére csak eldől és nem folyik ki egy korty sem. Mekkora zseni volt az, aki feltalálta a csavaros kupakot! Nem mintha, most tényleg ezen akarnék gondolkozni perceken keresztül. Főleg azért, mert jön egy felajánlás - vagy inkább kedvesen megfogalmazott parancs? - hogy irány a zuhany. Egy pillanatig csak amolyan "ezt nem gondolod komolyan" tekintettel nézek rá, majd csak feltápászkodok. Még egy mosoly is villan az arcomon az utolsó megjegyzésére.
- Ezek szerint te is vetkőzöl velem együtt? - kérdezek, ahogy segítség nélkül felkelek a földről. Csak most érzem, hogy mennyit ültem itt a fal mellett, alig mozdulva. Több óra is eltelhetett, mióta az üveggel együtt letelepedtem ide. Egy pillanatra mintha nehézkes lenne a talpon maradás, de továbbra is ragaszkodok ahhoz, hogy nem vagyok részeg.
- Hogy kaphatnám már vissza őket? Te is azt mondod, hogy nem tettem meg már eddig is mindent? - kérdezem szinte azonnal és csak később jövök rá, hogy "többi", aki mindezt mondta előtte, csak a fejemben létezik. Nem rossz, nem rossz.
- Régen nem mondtál nekem ennyi szépet - mondom újabb mosoly kíséretében, a borostás megjegyzése után. Tényleg próbálom valamennyire összekapni magam. Inkább az ő kedvéért, mint a sajátomért. Legalábbis azt hiszem.
- Nem vagyok éhes - rázom a fejem - a zuhany és a verseny viszont jól hangzik - kockáztatok meg egy újabb mosoly. Ez az első, ami már egészen valóságosnak mondható. Úgyhogy megindulok előre. Ekkor derül ki, hogy mégis több az ital bennem, mint gondoltam. Egy pillanatra elveszítem az egyensúlyom és a kiságy szélében kapaszkodok meg, hogy ne essek hasra.
- Mégis részeg vagyok... - csúszik ki a számon.

Tényleg még mindig oda vagyok érte. Nem olyan módon, mint régen. Nem bolondulok meg már csak a gondolattól is, hogyha eszembe jut, mi mindent kaphatok tőle. De attól még gyönyörű és ezen nincs mit tagadni. Úgyhogy közlöm is vele, hogy nagyon is a csúcson van a személyes toplistámban. Azt viszont inkább nem említem, hogy kísérletezgettem én azért pasikkal is egy időben. Aztán jött Roxy... Na itt álljunk meg. Nem akarok most rá gondolni. A régi idők még rendben vannak, a vad korszak, de nem árt megszűrni a gondolataimat. Egész jól képes vagyok irányítani, egészen addig, amíg el nem jutunk addig, hogy minek is nekem fegyvert. Hiába nem mondom ki, hogy pontosan milyen melót szereztem, ő rájön. Annyira nem vagyok észnél, hogy ügyesebben tereljem a témát. Inkább csak egyetlen szó nélkül tűröm a szavait, majd valami gyenge visszavágás után hallgatom a javaslatokat. Még mindig nem értem, hogy miért van itt. Úgy értem, miért törődik velem és próbálom segíteni. De mindegy is. Már elfogadtam, hogy a nőket nem lehet megérteni, bármennyire is próbálkozik az ember.
- Nem foglak kihasználni semmilyen szinten. Megtettem. Azért voltam veled. Meg Mabellel. Nem lett jó vége - rázom a fejem, majd abbahagyom, amikor rájövök, hogy nem áll meg olyan hirtelen a szoba, mint ahogy abbahagyom a fejem mozgatását.
Tényleg nem akarom, hogy segítsen. Nem akarom, hogy minden azon múljon, kiket ismer, vagy bármi hasonló. Egyáltalán nem szabadna ezt számon tartanom, mint lehetőség. És nem is teszem! Főleg, mert még mindig nem hiszem, hogy bármi értelme lenne összekapni magam. Mindettől függetlenül, bizton állítom, hogy nem vagyok részeg. Ittam, de nem eleget. Most képes lennék fogadni vele, hogy hamarabb talpra állok és biztosabban járok egyet, mint ő. Hamar rá kell jönnöm, hogy rohadtul nem volt igazam. Tényleg sikerült berúgnom, pedig még az üveg felét sem ürítettem ki.
- Nem már! - kezdek valamiféle gyerekes nyafogásba, amikor sikerül felkelnem a földről. - Te láthatsz engem, de nekem ennyi örömöt sem adsz? - folytatom pont olyan nyávogós hangon, mint az előbb. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, ha láthatnám meztelenül. Persze biztos legeltetném a testén a szemem egy ideig, de semmi több. Figyelemelterelésnek viszont jó lenne. Legalább megtudnám, hogy mennyire megbízható a memóriám és milyen részleteket felejtettem el a testével kapcsolatban.
Ez viszont elég egyértelműen tűnik, hogy nem fog megtörténni. Nem lesz itt memóriatesztelés. Sőt, egy perccel később már én sem akarom az egészet. Ő is azt mondja, hogy nem tettem meg mindent... hogy hamar feladtam... hogy elb*sztam... hogy... A démonok pedig minderre nevetnek a fejemben. Megdörzsölöm a tarkóm, hátha elhallgatnak. Amikor ezt követően nem történik csoda, újra szóra nyitom a szám.
- Na ja - bököm ki és ez hiába csak két szó, még ott van benne valamiféle gúny és a hirtelen jött utálat, amiért ő is a démonjaim pártját fogja. Tudom én, hogy ez gyerekes és igazából csak segíteni akar, de ebben a pillanatban nem úgy látom.
Mégis hagyom, hogy másra terelődjön a szó és elmúljon a hirtelen jött utálatom iránta. Enni még mindig eszemben sincs, de már nem is igazán tiltakozok ellene. Valamit morgok a szavaira, de magam sem tudom, hogy mit. Az biztos, hogy én fogok vezetni! Úgyhogy kicsit magamnak is bizonyítok már azzal, hogy nem úgy támaszkodok rá, ahogy egy részeg vagy sérült szerencsétlen. Sokkal inkább a derekát karolom át félkézzel. Elég, ha segít egyenesen menni, a többivel megbirkózok egyedül is.
- Folyosó, aztán jobbra - magyarázom, de már teszem is egyik lábam a másik után, mígnem elérünk a fürdőszobáig. Amint a wc-n ülök, minden erőmet arra tudom fordítani, hogy ne nézzek a tükörbe. Tudom én anélkül is, hogy szánalmasan festek. Talán most már egy kicsit érdekel is a dolog. De csak egy egészen kicsit!
- Megoldom egyedül - mondom és úgy vagyok vele, hogy inkább elszenvedek itt a vetkőzéssel, minthogy "véletlen" én is leszedjek róla valamit, amit talán nem díjazna annyira. Úgyhogy amint egyedül maradok, már neki is látok, hogy levegyek mindent és elbotorkálok a zuhanyig. Amint belépek a víz alá, akkorát kiáltok, hogy szerintem még egy utcával arrébb is lehetett hallani. Aztán persze még egy káromkodás és máris két kézzel támasztom a csempét, amíg nagyjából meg nem szokom a jéghideg vizet.
Próbálok minél hamarabb túlesni az egészen, mégis mire kiszállok a víz alól, a szám már lila és remegek. És még van, aki azt állítja, hogy a hideg zuhany kellemes!
- Megyek, persze - motyogom a sürgető szavakra és vagy meghallja, vagy nem. De bármennyire is sietnem kellene, még egy percet elidőzök a tükör előtt törölközés után. Három dolog jut eszembe. Egy, úgy nézek ki, mint aki heteken át élt a dzsungelben. Kettő, a kezem, amivel a pultot támasztom, még mindig viseli az utolsó verekedésem nyomait. Három, rohadtul nem hoztunk be váltóruhát. Úgyhogy miért is ne, törölközőt hátrahagyva kisurranok a hálószoba felé. Random felkapok pár rongyot és már egész biztos léptekkel célzom meg a konyhát. Akkor nézek végig magamon, amikor leülök a székre. Fekete ing, fekete, kopott farmer. Jó lesz ez most.
Ami viszont az öltözködésemnél is fontosabb az a kajával telepakolt asztal. Igaz, hogy kis dobozokban van még minden, addig válogatok, amíg meg nem találom a tortát. Még szép, hogy azt veszem magam elé és ha nem veszi el előlem, egyetlen szó nélkül enni kezdem. Ennyit arról, hogy nem vagyok éhes. Egy perc alatt képes vagyok eltüntetni a szeletet úgy, hogy közben a tekintetemmel inkább őt követem. Mintha egy nagy mágnes volna és odavonzaná, bármennyire is ellenkezek.
- Hol lesz az a verseny? Lopunk egy kocsit és azzal nevezünk? - sorolom a most hirtelen legfontosabban tűnő kérdéseket, amikor tartok egy perc szünetet az evésben.

Még ha nem is teljesen tudatosan és szándékosan, de próbálom megbántani. Ezért is mondom ki nyíltan, hogy csak azért voltam vele - is -, mert abból nekem hasznom volt. De úgy tűnik, semmi hasonlót nem érek el vele, mint szeretnék. Persze a hangszín stimmel, amikor válaszol, csak a szavak nem olyanok, mint amilyenekre számítok.
- Gondolom erre már nem mondhatok nemet - felelem egy hosszúra nyúlt hallgatás után, de még miután elhagyták a szavak a számat, akkor sem vagyok biztos, hogy hogy is fog ez működni. Utálok bárkitől is segítséget elfogadni. Teljesen mindegy, hogy milyen apróságról van szó. Most mégis belementem és inkább nem gondolok arra, hogy mennyire fogom még ezt később bánni. Szerencsére annyira nincs is időm gondolkozni, mert percek múlva már talpon kell lennem és rendbe szedni magam.
- Szerintem meg nagyon is jó ötlet! - vágom rá kapásból és most először tényleg valamiféle lelkesedés hallatszik a hangomból. Nem is olyan rossz érzés kicsit kiszakadni abból a letörtségből és ilyesmiről beszélni. Nem mintha akár egy kis esély is lenne rá, hogy ő is beállna velem a zuhany alá - abban sem vagyok biztos, hogy én mennyire akarnám. De attól még képzelődni és próbálkozni szabad.
Végül egyedül állok be a víz alá. A fülkéig bizonytalanul lépkedtem, mindenben megkapaszkodtam, most viszont úgy ordítok, mint aki nyúznak. Jeges víz. Hát persze. Egyből kitisztul a fejem, még ha nem is érzem magam józannak. Persze idővel megszokom a vizet és már csak liluló szájjal, remegve lépek ki jó tíz perc múlva. Egy kis ideig a tükör előtt bámulom a saját, szánalmas arcom, aztán előkapok valami ruhát és már megyek is a konyhába - egész jól megy a járás, azt meg kell hagyni. A székre leülve, kisebb kutakodás után már húzom is magam elé a tortaszeletet. Valamiféle mosoly kúszik fel az arcomra a szavai hallatán. Akkor is tortát fogok enni, ha nem így szokás. Addig sem állok meg az evéssel, hogy válaszoljak neki. Már húzom is magamhoz a másik szeletet is. Talán rá kellett volna kérdeznem, hogy biztos-e benne, de nem tettem. Túl finom. Hamar belapátolom a desszertet és már nyúlok is a kóla után, miközben ő válaszol.
- Még mindig félted tőlem a kocsid? - kérdezek vissza és úgy tűnik, hogy ez az egyetlen lényeges infó, amit megjegyeztem a nagy szónoklatából. Nem engedi, hogy én vezessek odáig. Utálok az anyósülésen gubbasztani, úgyhogy hamar neki is állok könyörögni.
- Nem fogom összetörni! Hadd vezessek én! Kéérlek! Elég józan vagyok hozzá - kezdek bele egy kérlelő félmosollyal az arcomon. Ha most a kezében lenne a kocsikulcs, biztos, hogy elvettem volna tőle. Így viszont, csak odalépek hozzá és úgy próbálom kikönyörögni.
Ha sikerül, ha nem, csak elindulunk a kocsihoz. Kezemben szorongatom az egyik sült krumplis dobozt és még egyszer visszanézek a házra az ajtóban állva. Nem tehetek róla, de megfordul a fejemben, hogy talán nem kellene menni. Mi van, hogy Ő pont akkor jön haza és nem talál itt? Ha pont most akarja, hogy tisztázzuk? Ha pont most...? De gyorsan megrázom a fejem, bezárom az ajtót és inkább a felhajtón álló kocsira szegezem a tekintetem. Lehet, hogy már nincs rá szükség, de amíg odáig elsétálunk, újra fél kézzel átkarolom Jo-t.

Egész sokat engedek neki. Bár meg vagyok róla még mindig győződve, hogy inkább miatta és nem magam miatt csinálom ezeket. Én még mindig nem hiszem, hogy van bármit érelme tovább harcolni. Éveken át csak azt tettem. Harcoltam a saját életemért és minden egyes napért, pont olyan erőbedobással, mint Értük. Most viszont mégis úgy látom, hogy elbuktam és ezen nem igazán változtathat semmi. Az, hogy Jo társaságának és nyaggatásának köszönhetően elfeledkezek minderről, még nem jelenti azt, hogy tartós lesz minden, amit teszek. De egyelőre hálával tartozok neki, amiért itt van és próbálkozik. Úgyhogy gyors zuhany, ahol is a hideg víz részben kijózanodik, majd a konyha, ahol kapásból befalom a két szelet tortát. Végül már annyira sem lesz érdekes az evés, mint eddig volt. A kocsiját akarom. Én akarok vezetni és nem az anyósülésen gubbasztani. Úgyhogy mindent beleadok, hogy kicsikarjak magamból egy hihetetlenül meggyőző mosolyt, miközben kérlelni kezdem, hogy megszerezzem a slusszkulcsot.
- Piásan is eszméletlenül jó vagyok! - biztosítom továbbra is azzal a mosollyal. - Te is tudod, hogy vigyázok a kocsidra - teszem hozzá kérlelő hangon és azért sem adom lejjebb a mosolyom. Tudom, hogy csak egy kicsit kell kitartónak lennem és megkapom azt a kulcsot. Nem tagadhatja, hogy piszok jól vezetek és amúgy sem vagyok már részeg.
- De ér, Csillagom - jövök a régi becézéssel, mikor is már tudom, hogy nyert ügyem van. Ebben a teljes percben nem kell kényszerrel fenntartanom a mosolyom. Jön az magától is az arcomra és addig nem is tűnik el, amíg ki nem lépünk a házból. Ekkor ugyanis egy pillanat alatt elveszek a kételyek tengerében. De aztán felülkerekedek és bezárom az ajtót. Nem ülhetek itt heteken keresztül, várva a csodád, ami soha nem fog megtörténni!
Jo-t átkarolva irány a kocsi, ahol is várakozva állok meg a sofőr oldalon és várom, hogy megkaphassam a kulcsot. Hiába nem mondta ki nyíltan, tudom, hogy én vezethetem az ő szeme fényét.
- Értettem - mosolyodok el újra és ha csak egy kicsit hamarabb kapnék észbe, megkerülnék a kocsit és kinyitnám neki az ajtót. De mégsem pörög olyan gyorsan az agyam, ahogy kéne. Ennek ellenére persze nem gondolom meg magam. Vezetni fogom a kis drágát és nem lesz rajta egy karcolás sem.
Eszembe sem jutna bekötni magam, de végül mégis megteszem, amikor ő is. Majd amint megkapom a végszót, már fel is bőg a motor. Mielőtt a váltanék vagy a gázra lépnék, még egy aprót bólintok és eltervezem, hogy akkor merre is indulunk majd, hogy tudjon felvenni pénzt. Amint megvan a terv, lehajtok és mivel óvatosnak kell lennem, azonnal padlóig nyomom a gázt. A kocsi megugrik és pedig felnevetek. Utána már csak átlagos sebességgel hajtok végig az utakon.
- El is várom, hogy a kabalám legyél. Ha győzünk, még csókot is kaphatsz, mint régen - mondom mosolyogva, de az útról le nem veszem a szemem. Nem igazán a csókja az, amiért megveszek, de nem is tudom... talán abban a percben, nagy öröm eléggé elveszi majd ahhoz az eszem, hogy őt akarjam.
- Kilátóhoz, egy üveg pezsgővel - egyezek bele egy kisebb kitétellel, aztán már parkolok is az ATM előtt. A motort viszont nem állítom le egy percre sem. Szeretnék már a versenyen lenni.
- Látod? Egy karcolás sincs rajta - szólok utána, hogyha kiszáll a kocsiból, hogy pénzt vegyen fel. Remélem hamar letudja és aztán indulhatunk is tovább. Nem akarok túl sokáig egyedül gubbasztani és esélyt adni a fejemnek, hogy elméleteket gyártson és pont olyan mélyre süllyedjek, ahonnan sikerült valamennyire kimásznom.