Vajon napi hány kávét kell meginni ahhoz, hogy az ember koffeinmérgezést kapjon? Csak mert én már a harmadikat töltöm magamba. Nem mintha lenne rá esély, hogy a segít a másnaposságomon. Nagyon elszoktam attól, hogy leigyam magam és ez meg is látszik azon, ahogy a mai napot kezdtem. Káromkodva, a takarót a fejemre húzva. Mégis lassan muszáj lenne összeszednem magam, de hiába öntöm magamba a kávét és eszem a tablettákat, mintha apró cukorka lenne, semmit nem ér. Vagy legalábbis én nem érzem. De legalább mindenhol sikerült teljesen besötétíteni anélkül, hogy a szemem kiégett volna. Így azért már valamivel elviselhetőbbnek tűnik a nap. Csak múlna a hasogató fejfájás! Akkor talán még tudnék is valamit csinálni azon kívül, hogy támasztom a fejem a konyhában ülve és azon agyalok, hogy vajon megérné-e a fáradtságot az a pár lépés, hogy elérjem a szobát és levessem magam az ágyra.
Jó fél órába is beletelik, mire úgy döntök, hogy simán megéri és feltápászkodok a székről. Időközben még arra is képes vagyok, hogy felvegyem a pár napja az előszobában ledobott nadrágot. Nem állok én neki mosni, de azért bedobhatom a fürdőszobába. Ott is pont olyan jól el fog férni, mint itt. Nem is tudom, miért csinálom. Talán azért, mert a józan eszem, ami próbál előtérbe kerülni, tudja, hogy később rosszabb lesz, ha többet kell pakolni és órák kellenek ahhoz, hogy megtaláljak minden szétszórt ruhát.
Éppen behajítom a sötétbe az előbb felvett nadrágot és tántorognék tovább, amikor meghallom a kopogást. Persze, hogy a fejemhez kapok. Mintha onnan jönne és nem az ajtó előtt várna valaki. De aztán rájövök, hogy valahogy ez nincs rendben. Ez nem a fejemből jött. Tényleg kopogott valaki! Gondolom most kellene kiabálni, hogy mindjárt jövök, de ezzel csak magammal csesznék ki. Inkább a tántorgásból normális lépteket faragok és ha már a fürdőszoba előtt vagyok, felveszek egy mosásra ítélt pólót. Kicsit gyűrött, de nincs olyan vészes állapotban.
- Jövök, jövök, jövök... - motyogom magam elé és szerencsére ez a hangerő még nem bántja a saját fülem. Talán pár óra és egész emberien fogom magam érezni. És még fogadkozni sem kellett érte. Úgysem tartanám be, hogy soha többet ne igyak. Néha kell. Nagyon néha.
Most viszont már tényleg kinyitom az ajtót. Vagyis fordítom el a kulcsot - vajon mikor zártam be? -, és lassan nézek ki. Nem mintha attól paráznék, hogy valaki kellemetlen alak, akinek azonnal rá kell csapni az ajtót. Inkább csak a napfény az, amitől tartok.
- Öö, helló...? - kicsit lassan kapcsolok és szinte azonnal kutatni kezdek az emlékeimben a szépség láttán. Bármilyen részeg is voltam tegnap, azért rá fogadok, hogy emlékeznék. De még így sem rémlik. Sem az arca, sem a teste.
De még így is kijjebb nyitom az ajtót és próbálok nem törődni a szúró érzéssel a koponyámban. Azért egy kis hunyorgás van, de mellé legalább egy kis mosoly, meg egy kérdő tekintet.

Rohadt fejfájás! Rohadt másnaposság! Komolyan, ha nem tudnám, hogy felesleges fogadkozni, most képes lennék könyörögni annak a nem létező istennek, hogy mulassza el a fejfájást. Nem iszok többet, csak múljon el a másnaposság. Csakhogy tudom, ennek semmi értelme. Nem ér semmi a könyörgés, ráadásul úgysem tartanám be. Lehet, hogy eltelik jó egy hónap is, mire akár egy sört megiszok, de végleg nem hagyom abba. Néha kell egy laza este. Csak ne lenne ilyen fájdalmas következménye a szórakozásnak! Így még arra is kell egy fél óra, hogy rászánjam magam, mégis visszamenjek a szobába. Az ágyban talán könnyebb lesz elviselni ezt az egészet. De persze nem jutok el addig. Talán ha nem állnék meg felszedni a földről a nadrágot, akkor már az ágyban lennék mire felhangzik a kopogás. Mondanám, hogy még jobb is, hogy húztam az időt, de nem. Nem jobb. Akkor talán nem hallanám meg és nem kellene ajtót nyitnom. Nem kellene beengedni a gyilkos sugarakat. Örülök, hogy bent sikerült édes sötétséget varázsolni.
Mégis a hunyorgás közben egy halvány mosoly rajzolódik ki az arcomon, ahogy végignézek az ajtó előtt állón. Biztos vagyok benne, hogy még soha életében nem láttam. Arra emlékeznék, ő pedig egyáltalán nem ismerős. Sajnos. Pedig igazán lehetett volna vele dolgom. Most viszont van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg eltévesztette a címet. Elég bizonytalannak is látszik, mint aki nem arra számított, hogy én nyitok ajtót és most nem tud mit kezdeni a helyzettel. Már éppen rákérdeznék, hogy segíthetek-e, amikor mégis elmondja, hogy miért van itt.
- Kylie... - túrok a hajamba, megbarátkozva a névvel. Igazán nem szeretnék vele szemétkedni, pedig bármilyen... szimpatikus is, szívesen csapnám rá az ajtót csak azért, hogy kizárjam a fényt. Persze ennyi erővel be is engedhetném.
- Én inkább elfelejteni szeretném azt az egészet - mondom, bár beillik valamiféle motyogásnak. Nem akarok vele szemét lenni, nem akarom rácsapni az ajtót, de beszélni sem akarok. Ha nem szenvednék a másnaposság miatt, akkor sem hiszem, hogy lenne kedvem megvitatni a történteket.
- Komolyan... nem tudsz mást kifaggatni? Esetleg máskor? - kérdezem, próbálom megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy barom legyek és elérjem, hogy hagyjon - legalább ma - békén. Bár van egy olyan érzésem, hogy hiába igyekszek. Túl elszánt.

Legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót. Ha egy kicsit is jobban forognának a fogaskerekek az agyamban, biztos úgy tennék, mint aki itthon sincs. Sokkal jobb lenne. Csak végigdőlnék az ajtón és nem foglalkoznék senkivel. Majd ha elmúlik a másnaposság. Na akkor jöhet! Addig mindenki hagyjon békén. De nem, persze, hogy mégis ajtót nyitok és megküzdök a lándzsaként az agyamba fúródó napsugarakkal. Komolyan, miért nem tud legalább ma borult lenni az idő?!
Végül megbirkózok a fénnyel és még látok is valamit. Ami valljuk be, nem hátrány. Főleg, ha egy ilyen valaki áll az ajtóban. Töröm a fejem, hogy vajon honnan ismerem. Egyáltalán ismerem? Tegnapról? Nem, nem rémlik, pedig rá fogadni merek, hogy emlékeznék. Még a nevével is csak most barátkozok. Na meg nem árt elismételni, mert ilyenkor olyan az agyam, mint a szita. Egy perc múlva képes lennék elfelejteni. De bármilyen rendes, mosolygós... akármilyen is, nekem nincs kedvem a történtekről beszélni. Semmi hangulatom felidézni az egészet. Máskor sem hiszem, de ilyen állapotban meg főleg nem.
- Nem is tudtam, hogy van a környéken fánkárus - húzódik valami mosolyfélére a szám. Tetszik, hogy ilyen veszett nyíltan beszél. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem érzem magam hősnek az egész miatt és továbbra sem akarok beszélni. Olyan nagy kérés, hogy nyugtom legyen, ha már ilyen pocsékul vagyok? Nem nyaggathatna mást?
- Őt tényleg jobb, ha nem kérdezgeted. A pasija tuti kibelezne - mondom egészen komolyan annak ellenére, hogy arról volt szó, nem az a verekedős fajta a fickó. De fogadok, hogy ő is képes lenne ütni, ha megtudná, miről faggatja a nőjét.
- Halkan és gyorsan. Meggyőztél - bólintok aprót, és szerencsére ebbe nem fájdul bele még jobban a fejem. Most már oldalra lépek és kitárom előtte az ajtót, hogy bejöhessen.
- Arra van a konyha - intek balra, majd további felesleges beszéd nélkül indulok előre, egyetlen mozdulattal csukva be a gyerekszoba ajtaját. Régi szokás. Mindig ezt csináltam, ha vendég jött és most is. Hiába telt el jó egy év, akkor sem szeretem, ha idegenek kérdezgetnek róla. Nincs szükségem a kíváncsi tekintetekre és arra, hogy a forradások és hegek láttán - amiből az egész plázás dolog óta új van a kézfejemen - azt feltételezzék, az apaság nem nekem való.
- Kávé? - kérdezem és már öntök is ki egy adagot, majd még egyet, ha ő is kér.

Semmi kedvem ehhez az egészhez. Ha egy átlagos napon talál meg, szerintem akkor sem fogadtam volna kitörő örömmel. Nincs kedvem válaszolgatni, felidézni az egészet. Főleg nem ilyen veszett nyúzottan és másnaposan. Mégis többször mosolyra húzódik a szám és még a fejfájásom sem erősödik fel. Biztató kezdet, azt hiszem. Az egész fánkos téma megmosolyogtat, ha akarom, ha nem. Egy pillanatra el is tereli arról a figyelmem, hogy ő miért van itt és milyen kérdései vannak. Vagyis lennének, ha beengedném. De nem szívesen teszem. Sokkal jobban örülnék, ha másnak tenné fel őket és nekem. Vagy legalább egy másik napon tenné! De azt tényleg nem várhatom el, hogy Jenna pasiját csesztesse ezzel. Akkor már inkább válaszolgatok én.
Több percet álltunk az ajtóban, de végül csak beengedem. Legalább ezzel kizárom a napfényt. Bent meg a konyhában már sötétebb van. Sokkal elviselhetőbb.
- Ha azt mondom, hogy baj, akkor is megoldod, nem? - kérdezem egy pillanatra hátrafordulva, de eszemben sincs megtiltani. Igazából nekem teljesen mindegy, hogy írogat, vagy felveszi az egészet. Annyira lényegtelen.
Viszont ha már úgyis újra a konyhában kötöttünk ki, bepróbálkozok egy újabb kávéval. Magamnak már öntöm is ki a már alig langyos feketét, mikor felteszem a kérdést, hogy ő kér-e. Cukrot viszek oda az asztalra a csészével együtt, de mással nem tudok szolgálni. Majd ő eldönti, hogy kéri. Addig én még egyet fordulok a sajátomért. Először úgy tervezem, hogy maradok a pultnál állva, de nem lenne értelme. Úgyhogy irány a vele szemközti szék. Már csak arra kellene felkészülnöm, hogy olyasmit ne szedjen ki belőlem, amit nem akarok.
- Szimpla vásárlás - válaszolok kezdetnek elég szűkszavúan. Pedig már nem fájdul bele a fejem a saját hangomban. Mégis úgy érzem, hogy ide felesleges többet mondani.
- Lehet, hogy én is tovább mentem volna - na jó, ez így nem teljesen igaz. Bármennyire is tagadom, vonz a balhé és ha pont velem szemben adódik egy lehetőség. De ez túl sok kérdést vetne fel, szóval jobb ezt nem részletezni.
- De őt ismertem. Vagyis ismerem még korábbról - bólintok aprót, miközben rekordidő alatt tüntetem el a kávét és máris csak a fejemet támasztom a kezemben. Lehet, hogy nem épp illendő, de attól még így jó és kész.

Nagyon nem akarom beengedni. Senkit nem akarok beengedni. Valahogy mégis meggyőz és jó pár perc ácsorgás után csak kitárom előtte az ajtót. A diktafon ellen ha lenne is kifogásom, nem hinném, hogy számít. Nekem igazából amúgy is teljesen mindegy, hogy felveszi az egészet, vagy jegyzetel. A fejem pont úgy fog hasogatni közben, mint most, attól függetlenül, hogy ő most melyik verziót választja. Viszont még reménykedek a javulásban. Végül is a saját hangomból nem akar szétrobban, szóval van remény. De azért jöhet még egy adag kávé. Már öntöm is ki magamnak, amikor rákérdezek, hogy ő kér-e. Cukrot tudok adni neki hozzá, de mással nem szolgálhatok. Ha tej van is a hűtőben már biztos, hogy savanyú, azt pedig szerintem úgy ő sem kér.
Innentől jöhet a kellemetlenebb rész. Egyáltalán nem akartam felidézni azt a napot. Inkább kitörölni szeretném az egészet a kételyekkel és azzal a furcsa ürességgel együtt, amit a kórteremben éreztem. De ha pár egyszerű kérdésre válaszolok, abból még nem lesz baj.
- Talán még volt egy kávé is a tervben valamikor eleinte - teszem hozzá, csak azért, mert kezd szimpatikus lenni. Így legalább lesz miből dolgoznia. Inkább ilyesmi, mint hogy kombináljon és a végén az egész egy nagy hazugság legyen.
- Eszemben sincs - húzom mosolyra a szám. - Akkor mondjuk úgy, hogy volt egy pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy tovább megyek, de nem hagyott nyugtot a lelkiismeretem. Így jobban hangzik? - próbálom szebben fogalmazni, hogy mi történt. Végül is, tényleg megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet. Úgy teszek, mint aki fel sem ismerte és máshova vonulok a kis barnával - akiről jobb, ha nem teszek említést.
- Honnan... Egy közeli bárból. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt le kellene írni majd - mondom ki kapásból, amit gondolok és ekkor már javában támasztom a fejem. Meglepő, hogy milyen veszett hamar el tud fogyni egy csésze kávé. Ő még nagyban iszogatja az övét, én pedig már el is felejtettem a sajátom.
Nagyon könnyű lenne belemenni abba, hogy milyen ismeretség is a miénk, de jobb, ha nem teszem. Nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne ebben semmi hátulütő. Jobb a hallgatás. Ismerjük egymást és kész.
- Nehezebbeket nem nagyon kérdezhetnél - húzom halvány mosolyra a szám, de az egész mondat most inkább csak időhúzás. Nem igazán akarok azzal előállni, hogy mindegy volt, ki a fickó, mert vonzott a vérem és verekedni akartam.
- Nem is tudom... túl sok minden volt a fejemben. Elég nehéz visszaemlékezni. Inkább akkor volt húzós a helyzet, amikor rájöttem, hogy nem elég az öklöm és rohadtul nincs nálam semmi - vonok vállat és rájövök, hogyha akarnék sem tudnék magamból kicsikarni egy olyan választ az... akkori érzéseimre, ami elfogadható lenne. Túl furcsán működik ahhoz az én agyam.
- Én is kérdezhetek? Mondjuk majd a végén, amikor már kikapcsolod? - intek a lüktető fejemmel a diktafon felé. Igazán kezd érdekelni még így is, hogy mióta van a városban és hol lehet őt megtalálni... szolgálaton kívül.

Nem volt kedvem beszélgetni, de valljuk be, amikor pár másodpercre megszabadulok a hasogató fejfájástól, nem is olyan rossz dolog ez. Persze nem túl kellemes, hogy oda kell figyelnem a szavaimra és arra, hogy mit árulok el, de ahhoz már amúgy is hozzászoktam. Megvan a magam titka, ebben is csak egy részlettel több.
- Valahogy úgy. Be kell vallanod, ebben még semmi hősies nincs. És a későbbi is inkább csak őrültség - mondom, ahol félretolom az időközben kiürült csészét az útból. Tényleg kezdem élvezni a beszélgetést. Főleg, hogy egyelőre reménykedek benne, nem forgatja ki a szavaimat.
Ennek ellenére nem akarok arról beszélni, hogy mi volt közöttünk Jennával. Nem hiszem, hogy ez olyan lényeges. Ismerem és kész, ennyi bőven elég. Nem akarok semmilyen pletykát vagy hasonlók és fogadok, hogy ő sem. A pasija véleménye már kevésbé érdekel, de attól még neki is jobb így.
- Nem bánnám, ha a cikkben majd nem lenne teljesen világos - jegyzem meg teljesen komolyan, amikor úgy tűnik, hogy mégis leszűri a lényeget. Nem mintha nekem lenne a legrosszabb, ha mindez így kerül be az újságba.
Viszont úgy tűnik, hogy nem ez a macerás rész. Eddig még egész könnyen válaszolgattam. Most jön a neheze. Talán meg tudnám fogalmazni, hogy mi zajlott le bennem, de biztosan nem úgy, hogy az bárki számára elfogadható legyen. Nem a "hős megmentő" fejével gondolkozok, mivel nem vagyok az. Ő pedig egy ilyen sztorit akar és ha teljesen őszinte leszek, akkor ezt nem adhatom meg neki.
- Volt már dolgom pár agyatlan melákkal. Ilyenkor nem foglalkozok félelemmel meg ilyesmivel - szívesen tenném hozzá, hogy egy férfi nem fél, de az elég klisé szöveg. Ráadásul én is van, hogy parázok, csak annak semmi köze ilyen vagy ehhez hasonló öngyilkos küldetésekhez.
- Feltaláltam magam. Random helyiség, tisztítószerek... - beszélek egészen elnyújtva a szavakat és felmutatom a kézfejem, ami hiába vártam javulást, most is pont úgy néz ki, mint aki a forróban lévő vízben áztatta. Hiába szeretném, még most is ott van a grimasz az arcomon. Általában nem zavarnak a testemen lévő hegek, de ez túl feltűnő és túl sok kérdést eredményez.
- Azt hiszem, a fickó jobban megszívta, mint én - vonok vállat és már tüntetem is el a kezem az ölemben. Inkább nem támasztom ezúttal már a fejem. Nem akarom, hogy végig érezzem magamon a pillantását.
- Nem akarlak én nagyon hátráltatni. Amúgy is azt ígérted, hogy ezen gyorsan túl leszünk. Majd a végén - húzom mosolyra a szám és eszemben sincs törődni azzal, hogy most kíváncsivá tettem. Pedig semmi különös nem jár a fejemben. Csak én is tartanék egy külön kihallgatást, ha már ilyen jól megismerjük egymást.

Képtelen vagyok hősként tekinteni magamra. Bármennyire is azt mondja, hogy más nem tenné ezt meg, én akkor sem ezért csináltam. Egy pillanatig sem vezérelt ilyen szándék, inkább csak az, hogy eleget tegyek a fejemben suttogó hangoknak. De ezt biztosan nem fogom elmondani neki. Könnyebb elviselni ezt az egész hős dolgot, mint beszélni a valóságról. Viszont van, amit már nem titkolhatok el. Túl jól vág az esze és valljuk be, nem volt annyira nehéz rájönni, hogy ha egy bárban ismerkedtünk meg, nem csak beszélgettünk Jennával. Ez viszont nem lenne rossz, ha nem kerülne be a lapokba. Kicsit túl könnyen sikerült meggyőzni, de ki tudja. Lehet, hogy ő egy olyan újságíró, akinek még számít valamit az adott szó. Majd kiderül.
- Meg lehet szokni az ilyen helyzeteket és... amolyan furcsa kihívás tud lenni - merülök el egy kicsit jobban a témában, mint terveztem. De ezek után összeszorítom a szám, hogy még véletlenül se mondjak sokat. Nem, nem és nem. Erről nem kellene beszéli.
Arról már valamivel egyszerűbb, hogy hogy találtam fel magam. A kezem egyértelműen bizonyítja a megoldást, amit használtam. Persze, ez ahányszor eszembe jut, az én arcom is furcsa grimaszba torzul, de legalább tovább lendíti a beszélgetést.
- Ennyire azért nem durva a helyzet - mondom mosolyogva, ahogy meglátom, milyen arcot vág. Ha tudná, hogy hány sebhely és heg van már rajtam! De nem hiszem, hogy azokról beszélni fogok neki. Felesleges lenne.
- Annyi biztos, hogy majdnem az egész a hátán és a tarkóján kötött ki. Aztán sikerült a maradékot az arcára önteni. Azt hiszem, nem kicsit feltűnő most már. De ha van esze, úgyis régen elhúzott még a város közeléből is - magyarázom, de igazi személyleírást nem tudok adni. Azt sem tudnám megmondani, hogy szőke vagy fekete haja volt. Veszettül nem azt figyeltem, inkább azon járt az eszem, hogy hogy fogom az egészet megúszni.
Őt viszont nagyon is sikerül megfigyelni. Hiába akar széthasadni a fejem, őt bármikor felidézném. Ezért is akarok tőle kérdezni majd pár dolgot. Semmi tolakodás vagy ilyesmi, puszta érdeklődés és teljesen ártalmatlan kérdések. Majd az egész végén.
- Azt hiszem... - kezdek bele a válaszadásba kicsit bizonytalanul és talán van egy perc, amíg hallgatok. - Végül is, volt már rá példa, hogy egy vadidegen miatt törtem fel egy csomagtartót - vonok vállat és most szándékosan teljesen megfontoltan beszélek. Nem akarom, hogy bármiféle párhuzamot vonjon le a két eset között. Ez inkább csak a saját bejáratú poénom. Az összes ilyen eset egy nagy vicc számomra, amit piszkosul élvezek. Akkor is, ha már nem lenne szabad a saját életemet kockáztatni. Csak hajlamos vagyok akkor, ott, elfelejteni.
Ahogy most is hajlandó vagyok sok mindenről megfeledkezni. Pontosabban arról, hogy nem beszélek a fejemben lezajló dolgokról és semmi olyanról, ami bajba sodorhat. Ezért is nyúlok a diktafon felé, majd kapcsolom ki egy pillanat alatt.
- Mondjuk úgy, hogy nem a legtisztább a múltam. Volt már pár pitinek nem mondható verekedésem. Ez maga az élet. Teljesen mindegy, hogy magamért vagy másért. Fogalmazd meg ezt úgy a cikkben, hogy ha lehet, ne engem csukjanak le az egész után - egész végig a szemeibe nézek, most pedig lassú mosolyra húzódik a szám, majd kapcsolom is vissza a diktafont. Csak tudnám, mivel érte el, hogy ennyire bízzak benne! Lehet, hogy őrültséget csináltam?

Látom, nem szabadulok ettől az egész hős megnevezéstől. Csak alig láthatóan, egy apró mosollyal megrázom a fejem. Most már nem állok le vitatkozni vele. Nem lenne sok értelme azzal húzni az időt, hogy elmagyarázzam, miért nem tartom magam annak. Túl sok kérdést szülnének a szavak. Inkább hallgatok és vegye úgy, hogy ezt átbeszéltük. Jöhetnek a macerásabb kérdések.
- Eléggé, de szedtem már össze rosszabbat is - vonok vállat, ahogy elrejtem a kezem az ölemben. Inkább támaszom a fejem fél kézzel, minthogy ott legyen az asztalon és minden második percben rá tévedjen a tekintete. Jobb megelőzni az ilyesmit.
A nehezebb kérdéseket viszont nem úszom meg. Láttam-e már a fickót. Persze, hogy láttam. Akkor, amikor Jennát kiszedtem a csomagtartójából. De mivel azt az esetet nem szeretném részletezni... legalábbis úgy biztosan nem, hogy ő belekeverem. Anélkül pedig túl különös lenne a történet. Így csak megrázom a fejem. De még így is muszáj vagyok mesélni az egészről.
- Nincs nagyon mit mesélni róla. Ello... kinyitottam a csomagtartót és mielőtt bárki visszajöhetett volna élte, elhúztunk - az egészet úgy adom elő, mintha semmiség lenne és nem ismernék én sem túl sok részletet. Az pedig csak ráadás, hogy igazából kiloptam a fickó zsebéből a kulcsokat és egy kis balhé után megfújtuk a kocsit, ami a vízben kötött ki velünk együtt. A sebösszevarrást meg sem említem. Akkor biztos nem úsznám meg olyan kérdés nélkül, hogy ki volt az illető. Nem akarom túlbonyolítani. Főleg nem túl sokat hazudni. Nem tehetek róla, de valami arra biztat, hogy nyugodtan lehetek vele őszinte.
Ezért is kapcsolom ki egyetlen szó nélkül a diktafont. Még így is van egy kis szünet, amíg nem veszem el a gépről a kezem, de hezitálok. Aztán mégis beszélni kezdek. Sok mindenre számítok. Több verzió is megfordul a fejemben, de az nem igazán, ami tényleg történik. Az első szavaira csak bólintok egyet, de a folytatás viszont tényleg meglepő. Két dolog is megfordul a fejemben. Különös módon az első nem az, hogy a fiam miatt jobb lenne ezekből kimaradni. Hiszen megígértem neki és magamnak is még az első hetekben a kiságya mellett állva. Legelőször mégis az jut eszembe, hogy mi van, ha olyan ügyre akar fényt deríteni, amiben haverok vannak? Semmiképp nem akarok spicli lenni.
- Két feltétellel - szólalok meg nagy sokára, de csak ennyit mondok. Nem tudom, ez neki mennyire fér bele, de ezekből nem engedhetek. Próbálom rendesen megfogalmazni a kikötéseimet.
- Egy, nincsenek zsaruk, semmi igazán komoly ügyben nem segítek. Nem tehetem. Ha azt mondom, kiszállok, akkor kiszálltam - beszélek egész lassan, de meggyőzően. - Kettő, én döntöm el, hogy mire adok választ és mire nem. Bármiről is van szó... bármilyen nagy siker lenne, nekem első a hűség és a banda. Ha az ők kezük van benne, vagy bárki olyané, akit ismerek és tartozok neki... - nem fejezem be a mondatot. Próbálok úgy beszélni, hogy legalább megértse a szándékaimat. Van egy olyan érzésem, hogy igazán átérezni soha nem fogja. Nem ő állt egyedül talpra az utcán, nem tartozik senkinek, maximum a szüleinek vagy tudom is én! Nálam viszont más az élet.
- Még valami. Én mit kapok cserébe? - oké, ezt a kérdést hiába akarom, nem tudom olyan komolyan feltenni. De ez a legkevesebb

Fogalmam sincs, mit csinál velem, de elérni, hogy többet mondjak, mint szeretnék. Csak apró, lényegtelennek tűnő megjegyzések, ami felett más simán elsiklana. De ő rákérdez én pedig... általában válaszolok. Talán most is megtenném. Miért ne beszélhetnék arról, hogy nem kevés heg van már amúgy is rajtam? Csak azért nem teszem meg, mert teljesen felesleges lenne. Azzal ő nem lesz előrébb a cikkel, szóval nincs értelme beszélni róla. Amúgy is, nincs azokról mit beszélni. Némelyiknél már arra sem emlékszem, hol szereztem.
- Felesleges róluk beszélni - mondom ki hangosan is, ami a fejemben jár és ennyivel le is tudom a válaszadást. Ha minden ilyen apróságba belemennénk, nem biztos, hogy kapna minden kérdésre választ, tekintve, hogy arról volt szó, gyorsan végzünk. Jobb visszakanyarodni a fő témához.
Na persze ez már nem olyan könnyű. Nagyon oda kell figyelnem arra, hogy mit mondok neki. Egyszerűnek tűnt, hogy nem beszélek minden részletről, de kezdem elveszíteni a fonalat, hogy mit mondtam neki eddig. Nem szívesen hazudozok, de van, amit jobb elhallgatni, csakhogy... Tényleg kezd bonyolult lenni.
- Pontosan. Nincs jobb dolgom, hát keresek valamit, akivel lefoglalom magam. Jobb, mint a tv-t bámulni - húzom nagy mosolyra a szám. Ha jól gondolom ő is sejti, hogy nem teljesen így megy ez, de tökéletes középút. Ezt a verziót minden gond nélkül leírhatja. Vagy azt kezd vele, amit akar. Nem az én dolgom.
Az sokkal fontosabb, amit az egész beszélgetés után csinálok. Hogy miért kapcsolom ki a diktafont? Mert megbízok benne. A kérdés az, hogy a mi jó fenéért. Na erre nem tudom a választ, de így van. Úgyhogy a felvételt leállítom és elmondom neki azt is, amit nem akartam. Ezt úgy írja meg, ahogy szeretné, amíg engem nem kever bajba. Elég sok minden megfordul a fejemben, miközben azt fontolgatom, hogy vajon erre mi felel. Az viszont még egy pillanatra sem, ami tényleg történik. Oké, kicsit meglep vele és jó ideig csak hallgatok. Magam sem tudom, végül miért egyezek bele. Nem érdekem, hogy segítsek neki, mégis... A feltételeimből viszont nem vagyok hajlandó engedni. Felkészülök rá, hogy megpróbál meggyőzni. Itt jön az újabb meglepetés.
- Ennyire fontos neked, hogy segítsek néha? - kérdezem, mert nem bírom magamban tartani. Hogy lehet ennek ennyire örülni? Még engem is megmosolyogtat a viselkedése.
Biztos vagyok benne, hogy mindent pont úgy fog majd tenni, ahogy kérem. Már egy egyetlen dolgot nem tudok. Nekem mi hasznom lesz az egészből? Nem mintha ebből akarnék meggazdagodni, vagy valami, de... Már éppen azt mondanám, hogy felejtse el, hogy rákérdeztem. Elég kétségbeesett az arca. De aztán megszólal, én pedig lassú mosolyra húzom a szám.
- Beérem a válaszokkal - bólintok aprót, majd elhallgatok. Fogalmam sincs, hogy akarja-e még ezt az egész beszélgetést folytatni, vagy sem. Nem lenne rossz, ha elfogytak volna a kérdései. És persze nem utolsó sorban, nem kell annyira rohannia, hogy máris lelépjen. Már annyira nem is zavar, hogy itt van.

Kétség sem fér hozzá, hogy izgalmasabb balhékat keresni, mint a tv előtt ülni. Persze most már van harmadik és negyedik választásom is, de nincs értelme részletezni. Az pedig nem számít, hogy ez több sérüléssel jár. Tényleg hozzászoktam már. Igaz, mostanság nemhogy próbálom visszafogni magam, teljesen le akarok állni. Csak úgy tűnik, nem kell keresnem a bajt, megtalál az engem. Ezért is van az, hogy nem érzem magam hősnek. Egyáltalán nem. Nincs abban semmilyen hősies, hogy ha belevethetem magam egy verekedésbe, azzal hetekig nyugtom van és mindenre sokkal jobban tudok koncentrálni. Mint valami ártalmas függőség.
Azt viszont nem tudom semmire fogni, hogy ilyen veszett őszinte vagyok vele. Magam sem tudom, miért csinálom. Egyszerűen csak nyúlok a diktafon után és szó nélkül kapcsolom ki. Sok minden jár a fejemben, hogy mi lehet ebből, de végül teljesen másfelé kanyarodik a beszélgetés. Erre nincs előre kigondolt tervem így jó nagy hallgatás következik. De végül csak belemegyek pár feltétellel. Meglepően hamar rábólint és az az öröm az arcán még engem is újra mosolygásra késztet.
- Szóval még egy hősies, jófiús cselekedet. Egyszer csak jóvá teszek minden rosszat, amit eddig elkövettem - mondom és megengedek magamnak egy halk nevetést. A fejem nem fájdul bele. Úgy tűnik, végre hatott a marék bogyó, amit bevettem már több órája.
Ezek viszont nem vették el a józan eszem. Tartozik nekem, ha segítek. Persze nem akarok én pénzt kérni tőle. A testőr meló jól fizet továbbra is. Még ha nem is én leszek a legújabb milliomos, a pénz mindenre elég, ami csak kellhet. Beérem azzal, ha válaszol pár kérdésemre. Nagyon úgy tűnik, hogy ez neki is jó lesz így és még a... kihallgatásnak is vége. Szuper.
- Először is... ennyire rossz volt a kávé? - nem valami komoly kérdés, de nem rossz ilyennek kezdeni. Bár sejtem, hogy igen, pocsék lehetett. Tekintve, hogy mennyi ideig itta. Még most sem vagyok benne biztos, hogy nincs a csésze alján.
- Másodszor és harmadszor pedig. Itt laksz? Vegasban? Meg lehet téged találni... szolgálaton kívül is, vagy mindened a meló? - döntöm oldalra kicsit a fejem, de az arcomon ott virít a mosoly. Nem akarok én kapásból rámozdulni. Egyszerűen csak... hm, szimpatikus.

Ma hatalmas fejfájással és másnapossággal ébredtem, nem azzal a tudattal, hogy újabb jó cselekedetet hajtok végre. Eszembe sem jutott semmi ilyesmi. Nem mintha eddig akár egyszer is ezért tettem volna bármit is. Teljesen mellékes dolog, hogy általában a feszültséglevezetést valami ilyesmivel sikerül összekötni. Most persze nem tudnám megmondani mi vezérel. Egy pillanatig sem gondolok bele, de azt hiszem, nem is számít az ok. A reakció, amit látok rajta a válaszom hallatán, még engem is mosolyra késztet. Kezdem úgy érezni, hogy a szemében mindig is hős maradok, bármit is teszek és... bármit is tud meg rólam? Talán. Nem mintha be akarnám avatni minden apró részletbe. Nem tudja még, de nem akar túl mélyre ásni az biztos. Majd idővel rájön. Remélhetőleg.
Én viszont bátran kérdezek tőle. Nem fogalmaztam meg minden kérdésemet előre, de azt tudom, hogy körülbelül mit akarok megtudni és azt is, hogy mivel fogok kezdeni. Egy nagyon is egyszerű kérdéssel. Pont úgy, ahogy ő is tette.
- Nem lett volna muszáj meginni, ha nem szereted tej nélkül. Ilyesmit nem tudok adok hozzá. Azt hiszem van egy dobozzal a hűtőben, de az szerintem már pár hete darabos. Lassan ki kellene dobni... - mondom és egy pillanatra a hűtőre téved a tekintetem, majd alig láthatón megrázom a fejem. Túl nagy feladat most felkelni a székről és elmenni addig. Nem éri meg. Még egy napot már mit számít, ha ott marad?
- Szép elhatározás - bólintok aprót és most először gondolkozok el rajta, hogy tényleg kell-e nekem vele kezdeni. De nem tűnik olyannak, mint aki most töltötte be a huszonegyet és azt sem tudja, miről szól az élet.
- A randi hülyeség. Nem hiszem, hogy képes lennék romantikusan gyertyával meg vacsorával készülni. Valahol azt hiszem a kettő között. Se nem randi, se nem szimpla barátság... De igen, jól jönne valaki... új, akivel lehet tölteni az időt. - Azt hiszem, ezt nem sikerült valami pontosan megfogalmazni, de azért remélem nem hangzott ez olyan borzasztóan, mint ahogy én véltem hallani. Magam sem tudom egyelőre, hogy mit szeretnék pontosan tőle, csak azt tudom, hogy túl vonzó ahhoz, hogy csak úgy elengedjem és akkor lássam, ha nincs semmi cikkötlete.
- Nem úgy volt, hogy most én kérdezek? - nézek rá elég komolyan, de aztán már ott is van a mosoly az arcomon. Kérdezhet ő is persze, csak érdekelt a reakciója.
- Főként amolyan... testőrféleség vagyok - válaszolom elég tömören. Nem hiszem, hogy mindezt részletezni szeretném. A másik melót pedig, ami minden egyes hétvégére szól pláne nem akarom neki most elárulni. Még bármi lehet ebből később, és majd akkor beszélek, ha szükséges.

Sejtettem én, hogy nincs oda annyira  a kávéért. Ha elmondta volna akkor, talán segíthettem volna, de tejet akkor sem tudtam volna varázsolni a semmiből. Igaz, van egy dobozzal a hűtőben, de az már biztos, hogy darabos és úgy, ahogy van, ki kellene hajítani. Nem is tudom, hogy eddig miért nem tettem meg. Ahogy azt sem, hogy most miért nem teszem meg.
- Néha olyan üres, hogy nincs mit nézni rajta. Egyszerűbb rendelni valamit, mint azt feltöltve tartani - magyarázom annak ellenére, hogy nem kérdezte. - Azt biztos, hogy a kávé hatásos. Bár a sokadik már nem biztos, hogy túl sokat ér - gondolkozok el egy pillanatra és már kezdem azt hinni, hogy talán nekem is le kellett volna állni a harmadik... vagy negyedik után. Lehet, hogy egy ideig segít, aztán pedig már csak ront a helyzeten? Mintha valami ilyesmit hallottam volna valahol.
- Miért baj, ha könnyen jönnek a dolgok? Én mindenemet odaadtam volna pár éve azért, hogy csak egyszer ne kelljen... kilopni a sört az üzletből, hanem meg tudjam venni - vallom be őszintén egy kis hezitálás után. De egész végig látszik rajtam, hogy nem értem a gondolkozásmódját. Nem értem, mi rossz van abban, hogyha könnyen jön minden és nem kell a beléd kidolgoznia azért, hogy valamit megszerezzen.
- Bocs - nyögöm ki, majd egy pillanatra elhallgatok. Éreztem én, hogy nem sikerült a legjobban megfogalmazni, amit akartam. Bár ha tudnám, pontosan mit is akarok! Azt hiszem valami olyasmit, hogy kezdjünk egyszerűen, aztán majd eldől, hogy mi lesz. Csak úgy látszik, ezt nem igazán sikerült így közölni.
- A másnaposság teszi. De igen, valami ilyesmire gondoltam én is. Mélyen... nagyon mélyen a másnapos, zsongó fejemben - húzom mosolyra a szám, de egész végig a szemeit kutatom. Reménykedek benne, hogy ki tudok olvasni valami biztatót. Nem tudom, mennyire csesztem el ezzel a mondattal az esélyeimet, de...
- Nem vagyok profi újságíró, de majd igyekszek fejlődni és eljön az idő, amikor egy perc nyugtod sem lesz a kérdéseimtől - vigyorgok, de van egy olyan érzésem, hogy azért nagyon messze van még ez. Vagy nem is következik be. De ez most úgysem számít.
- Azt nem tudom, hogy én... mennyire vagyok jó fej, de kártyázni nem tudok, szóval... - vonok vállat, de a mosoly ott van az arcomon. Azt hiszem, most ha akarnám sem tudnám már letörölni. Kezdem egész jól érezni magam mellette. Most pedig, hogy már nem kell odafigyelni arra, hogy mit mondok, mert semmi hazugság nem hagyja el a szám, még könnyebb.
- De akkor foglaljuk össze - dőlök előre, nagyon komolyan. - El kell vigyelek bulizni és megmutatni, hogy milyen Vegas. A hétköznapjaid meló miatt foglaltak... gondolom. Nekem pedig a hétvégéim. Pontosabban péntek délutántól - hallgatok el, de az eszem valami közös megoldást keres. Nem akarok lemondani arról, hogy együtt lógjunk, de a fiam láthatását sem akarom hanyagolni.
Basszus! Most jut eszembe! Ma péntek van? Vagy már szombat?! Mikor is kell mennem Hunterért?