Meg nem tudnám mondani miért nem tartom rendben a hűtőt és miért olyan nehéz most is rávenni magam, hogy felálljak innen és kihajítsam a tejet. De az, úgyhogy minden marad, ahogy van.
- Én inkább nem próbálkoznék főzéssel meg... semmi hasonlóval. Hidd el, nem megy az nekem - jelentem ki nagyon is határozottan. Tudom, milyen kész katasztrófa tudok lenni a konyhában. Csoda, hogy Hunternek meg tudom csinálni azt a hülye ízű pépet meg pár gagyi falatot. Meg ha már témánál vagyunk, akkor kávé. Azt már nagyon profin, csukott szemmel meg tudom csinálni. Régen megvoltam nélküle, de Hunter születése után lehetetlen volt koffein nélkül túlélni egy-egy napot. Ehhez pedig túl könnyen hozzászokik az ember.
Ahogy ahhoz is egész egyszerű, hogy igazat mondjak neki. Pedig az arcát látva talán inkább hallgatni kellett volna. Igen, biztos, hogy jobban jártam volna, ha befogom és nem vagyok vele ennyire őszinte. Kell a fenének a baj. Bár nem tudom eldönteni, hogy miért néz rám itt. Olyan hihetetlen, hogy létezik ilyen, vagy csak rólam változott meg így hirtelen a véleménye.
- Felejtsd el. Nem mondtam semmit - mondom egy pillanatnyi hezitálás után. Most már eszemben sincs részletezni. Inkább csak mosolygok és próbálok úgy tenni, mintha csak vicc lett volna az egész. Minél hamarabb hagyjuk az egészet, annál jobb.
- Ha már így gondolkodsz, az már egy lépés, hogy ne legyél az - mondom és bólintok is egy nagy az egészhez, hogy értem, miről beszél pontosan. Viszont még jó lenne itt egy kis időt eltölteni, amíg... - Csináltál olyat, amire nem vagy büszke? - kérdezem meg, ha már kigondoltam. Még ha nem is mondom, látszik rajtam, hogyha nem szeretne válaszolni, akkor nem teszi. Csak bólint és kész, hagyni fogom a fenébe. Ha nem részletezi, én nem kérdezem. Mindenki csinált már olyat, amit megbánt. Nem olyan nagy dolog.
De talán jobb lenne néha, ha befognám. Akkor nem fogalmaznék meg olyan mondatot, ami ennyire gáz. De most már legalább rá tudom fogni a másnaposságra. Lehet, hogy ha nem hasogatna még mindig kicsit a fejem, nem beszélnék hülyeséget.
- Oké. Igen. Felejtsük el és inkább vedd úgy, hogy azt mondtam, megmutatom a város jó részeit - húzódik sejtelmes vigyorra a szám, de azért remélem, hogy nem képzel bele túl sokat. Vagyis semmi olyat, ami miatt le akarná mondani.
- Nem baj az, ha sokat kérdezik az ember. Max választ nem kap - mondom továbbra is vigyorogva, bár nagyon úgy néz ki, hogy én nem tudok eltitkolni előle semmit. Nem tudom, mivel éri el, hogy válaszoljak neki, de piszok jól csinálja.
- Ha nem kell gyerekkel foglalkoznom? - kérdezek vissza gondolkodás nélkül és fogalmam sincs, honnan szedte ezt az egészet. Honnan tudja, hogy...? Nem, valószínűleg nem tudja, ez csak véletlen. Hamar rájövök, és akkor már tudom, hogy megint inkább csendben kellett volna maradnom. De még van idő javítani!
- Nem késő megtanulni kártyázni. Majd te segítesz és elmagyarázod a szabályokat - húzom mosolyra a szám. Soha nem gondoltam bele, hogy jó lehet megtanulni kártyázni, de néha nem lehet rossz időtöltés. Meg amúgy is, miért ne?
- Nem éppen munka. Vagyis nem a testőrködés. Az csak néha van, ettől függetlenül, a hétvégéim foglaltak. De azon kívül szinte bármikor össze tudjuk hozni - magyarázok kicsit hosszabban, mint tényleg szükséges. Annak ellenére, hogy semmi újat nem mondok...
Fogalmam sincs, miért nem akarom neki elmondani, hogy van egy fiam. De azzal még amúgy is ráérünk, nem? Nem sürgős az. Nekem viszont mennem kell érte lassan. Már ha tényleg ma, ma van.
- Péntek van vagy szombat? - kérdezem meg most már, biztos, ami biztos alapon, miközben az órát lesem. Ha péntek van, akkor még menthető a helyzet, de ha szombat... akkor ezt elb*sztam.

Nem nekem való ez az egész főzés dolog meg miegymás. Erről nem hiszem, hogy meg tudna győzni. Még egy főzőtanfolyam sem lenne képes erre - nem mintha valaha is eszembe jutna józanul ilyesmire jelentkezni. Részegen... na az egy más kérdés és egy teljesen más világ.
- Én még nézni sem néztem. Anya... - hú, de furcsa ezt a szót kimondani! - nem hiszem, hogy valaha is főzött. Mindegy. Elég bonyolult sztori - vonok vállat és igyekszek váltani. Kivételesen nem azért, mert nem szívesen beszélek róla, inkább csak azért, mert tényleg mindegy és nem számít. Akkor meg minek beszélnénk róla? Arról sem kellett volna beszélnem, hogy néha muszáj volt sört lopni a boltból, csak azért, hogy egy kicsit tudjunk inni. Erről viszont már tényleg nem szívesen beszélek. Főleg azok után, hogy nem tudom pontosan leolvasni az arcáról a reakciót. Inkább térjünk vissza rá.
- Sokan csináltak ilyet - mondom, mintha semmiség lenne egy ilyen, bár tény, hogy volt idő, hogy én voltam fogadás tárgya. Csak éppen a feltétel volt más. Vajon hány ütést bírok, mielőtt elveszítem az eszméletem. De régen volt. Ma már én ütök és már hallgat. Ez mégiscsak valamivel jobb felállás.
- A fő, hogy rájöttél végül - próbálok mosolyt varázsolni az arcára, valljuk be, elég béna módon. Máskor menne ez nekem, most viszont túl bonyolult és lehetetlen feladatnak tűnik. Jobb nem beszélni erről.
Nem mintha sokkal jobb témákat sikerülne előszedni. Vagyis, azt hiszem inkább most bennem van a hiba, nem a témába. Hiába érzem jobban magam, fogalmazni még mindig nem tudok rendesen. Magam sem tudom, pontosan, mit akartam kihozni az egészből, de biztos nem azt, ami lett. De legalább nem haragszik miatta és gond nélkül úgy tehetünk, mintha meg sem szólaltam volna.
- Sok baromságot csinálok, de ilyesmit nem. Nincs barátnő - rázom a fejem mosolyogva, hogy még hihetőbb legyen a válasz. Végül is, igaz. Ha tegnap este össze is jöttem valakivel, az biztos, hogy pont olyan részeg volt, mint én és ugyanúgy semmire nem emlékszik.
Ez a kártyázós dolog viszont kezd összeállni. Először kicsit meglódul az agyam és túl sokat kombinálok, de aztán rájövök, hogy félreértettem az egészet.
- Koncerteztek? Szóval valami nagymenők világsztárok a szüleid? - kérdezem igazán érdeklődve és még arról is megfeledkezek, hogy miért vettem le a kezem az asztalról. Most, hogy újra előre hajolok kicsit, kell az, hogy megtámasszam a fejem.
- Majd elnézek a plázába és veszek egy kártyapaklit - vigyorgok. Lehet, hogy más nem beszélne nagy mosollyal arról a helyről, ahol majdnem kicsinálták, de én simán. Nincs azzal semmi baj, hogyha oda kell visszamennem. Egyszer megszívtam, ez van. Majd másodszor már nem történik semmi. Valószínűleg annyira semmi, hogy még egy olyan barna csaj sem jön...
De azért meg lehet talán próbálni. Sok mindennel lehetne próbálkozni, ha... És itt jön a baj. Fogalmam sincs, milyen nap van és mennyi időm is van kiélvezni a szabadságot. Gondolkodás nélkül rá is kérdezek. Szerencsére a jobb választ kaptam, de így sem ártana kicsit igyekezni.
- Eléggé... nagyon... - motyogom az orrom alatt, majd egyetlen szó nélkül állok fel az asztaltól. Az agyam próbálja beindítani a berozsdásodott fogaskerekeket. Mennyi az idő? Mennyi kell, hogy odaérjek a gyerekért?
Kénytelen vagyok belátni, hogy már így is késésben vagyok. Roxy ki fog csinálni és kapom majd a fejmosást, amit most nem igazán van kedvem végighallgatni.
- Hogy? - kérdezek vissza. Sikerült annyira belemerülni a gondolataimba, hogy nem is igazán fogtam fel, mit kérdezett. - Randi? Nem. Viszont mára van programom. Olyan, ahonnan nem kellene... vagyis nem kellett volna elkésnem - mondom kicsit hadarva, majd elhallgatok. Még egyszer átgondolok mindent, aztán újra megszólalok, ezúttal már minden mindegy alapon, mosolyogva, ráérősen.
- Szóval, mikor is érsz rá, hogy megmutassak pár városi csúcs helyet? - kérdezem tartva a mosolyt, miközben szinte beledobom a két csészét a mosogatóba. Nem törnek azok olyan könnyen.

Ha nincs rá ideje. Kis híja, hogy elnevetem magam, de aztán inkább nem teszem. Akkor kénytelen lennék magyarázkodni, én pedig nem akarok ebbe az egészbe belemenni. Az egészet már így is túl sokáig boncoltuk, teljesen feleslegesen. Nem mintha az kellemesebb lenne, ahol végül kikötünk. Mégsem tudtam szó nélkül hagyni. Muszáj volt rákérdeznem, hogy mi az, amit annyira megbánt a múltban. Nem várom én el, hogy részletezze. Sőt, ha nem akar, nem is ad igazán választ. Biztos nem én leszek az, aki kifaggatja. Inkább próbálom meggyőzni arról, hogy nem olyan nagy dolog ez, nagyon sokan csinálják és még csak meg se bánják. Nem váltja ki azt a hatást, amit vártam.
- Igen, persze. Elfelejtik - mondom egy apró bólintás kíséretében, de át sem gondolom. Egyszerűen csak tudom, hogy ezt kell mondanom és kész. Végül is, ő lehet, hogy elfelejti. Az már más kérdés, hogy az elfelejti-e igazán valaha is, akit megszívatott. Valahogy kétlem, de ki tudja. Lehet, hogy csak bennem maradtak meg ilyen erősen az... élmények.
- Végül is, történhetne rosszabb is, minthogy betöröd az orrom - húzom vigyorra a szám és tényleg látszik rajtam, hogy örülök, nem valami komolyabbat tervez ellenem. Nem mintha hazudtam volna neki. Tényleg nincs semmi csaj, szóval ettől nem kell tartania. És akkor nekem sem kell attól, hogy eltöri az orrom. Nem is rossz kilátások!
- Drum Fight - ismétlem a nevet magam elé és már tudom is, kikről is van szó. - Nem rossz zene - bólintok elismerően és majdnem kicsúszik a számon, hogy vajon ő is zenész-e, de azt hiszem, erre magamtól is tudom a választ. Nem lenne itt és nem kérdezgetett volna, ha zenélne.
Ettől függetlenül szerintem fogom én még erről faggatni. Veszett nagy élmény lehetett zenészek között felnőni! Így már összeáll az egész testőr-kártyázás sztorija is. Kíváncsi vagyok a részletekre. De nem most. Baromi lassan jutottam el eddig, de most már tudom, hogy így is késésben vagyok. Elő kellene varázsolnom valami emberi alakot magamból és ha lehet egy órával ezelőtt odaérni a fiamért.
- Kocsival? Hát... az lehet, hogy jó lenne. Úgy nem késnék még egy órát. De csak ha nincs más dolgot, meg útba esik - mondom kis hezitálás után, majd a címet is elhadarom neki, miközben már nagyban pakolom a csészéket a mosogatóhoz.
Végül kicsit lassítok. Már így is belefutok majd egy nagy vitába, szóval az a pár perc nem is igazán számít. Amúgy sem árt megbeszélni, hogy akkor mikor is futunk össze, amikor éppen nem dolgozik.
- Szóval akkor csütörtök. Megadod a számot és kereslek - húzom mosolyra a szám és már nyújtom is felé a telefonom. - Addig én átöltözök - mondom még, és már el is tűnök előle. Az most eszembe sem jut, hogy a telefon kezdőképén ott virít Hunter képe. Végül is, nem olyan baj ez. Hiheti, hogy unokaöccs vagy tudom is én. Nem számít. Két percnél többre nincs szükségem ahhoz, hogy magamra kapjak egy tényleg tiszta pólót meg egy normális nadrágot és már ott is vagyok, hogy indulhassunk.

Nem mondom, hogy soha nem léptem még félre, de az biztos, hogy nem azért tettem, mert jó poén így kicseszni a másikkal. Inkább csak úgy jött ki a lépés. Bár ez akkor sem volt elég indok. Most viszont semmi ilyesmiről szó nincs. Egy csaj sincs a láthatáron, szóval... nem féltem az orrom.
- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Nem akarok én tanácsokat adni - beszélek egész komolyan, majd végül egy apró mosoly is megjelenik az arcomon. Mintha az egész csak vicc lett volna. Bármi is a helyzet és bármi történik majd, bőven beérem én azzal az orrbetöréssel. Nem ragaszkodok a rosszabbik verzióhoz.
Ahhoz viszont igen, hogy most már megmagyarázza, hogy kik is a szülei meg mi ez az egész testőr-kártyázás-zenész dolog. Így azért már elég sok dolog összeáll, aminek csak félig volt értelme. Nem sűrűn ülök le én csak azért, hogy zenét hallgassak, de mintha rémlene a név. Valamelyik klubban, mintha játszották volna a dalaikat. Csak arra emlékszek belőle, hogy nem is volt az olyan rossz.
Talán majd egyszer csak azért is hallgatok tőlük valamit, hogy tudom, kihez van közük. De nem most. Már így is késésben vagyok.
- Kösz - bólintok aprót egy mosoly kíséretében, ahogy megegyezünk abban, hogy elvisz kocsival. Nem mondom, hogy szívesen ülök úgy kocsiban, hogy nem én vezetek, de most kénytelen leszel elviselni. Legalább hamarabb odaérek.
Már csak magamra kell kapni valami értelmesebb ruhát és ne legyen olyan egyértelmű, hogy mennyire másnapos vagyok. A telefonom csúsztatom vissza a zsebembe, és jól nevelt fiú módjára nyitom ki előtte az ajtót.
- Vezethetek én. Esküszöm, nem töröm össze a kocsit - vágok nagy vigyort, de tudom én, hogy nem fogja átadni a lehetőséget. Legalábbis elég valószínű, szóval ennél az egy mondatnál többet nem is szánok erre. Amúgy sem akarom húzni az időt.
Csak az utolsó pillanatban jut eszembe, hogy talán nem kellene a ház előtt megállni. Nem az zavar, hogy mi van, ha Roxy meglát. Végül is, semmi köze hozzá, hogy kivel mászkálok. Inkább az, hogy ha Hunter kint van és meglát... és odajön... Nem tudom, miért akarom ennyire erősen eltitkolni a tényt, hogy van egy fiam, de minden erőmmel ezzel vagyok. Szóval jó lesz az a fuvar az utca végéig. Onnan már megyek gyalog. Majd egy szép, hosszú séta hazáig, valószínűleg valami bolti kitérővel, ahol meg kell venni a legszínesebb csokit vagy cukrot.