Nem is annyira tapló barát? Az lett volna a srác, aki próbálta a kelleténél erőszakosabban ráerőltetni magát? Csak a fejemet rázom egy pillanatig, de nem szólok semmit. Inkább kitalálom a saját kis kampánybeszédem és próbálok úgy érvelni, hogy az meggyőző legyen és végül engem válasszon. Nagyon úgy tűnik, hogy nem kell túl sokat beszélnem, hogy engem válasszon. Még szerencse, hogy beéri ezzel a pár szóval, mert kezd különösen furcsa lenni ez a beszélgetés. Nem mintha abban lenne bármi különös, hogyha részletezni kezdeném mivel és hogyan tartanám ébren, ha úgy alakulna. De ugye minek beszélni róla, ha valamivel később meg is mutathatom majd neki? Már akkor kap egy kis ízelítőt, amikor csak eljutunk a táncparkettre. Ez a kis csók ha jól sejtem bőven elég ahhoz, hogy elfeledtesse vele az egyetlen zavaró dolgot, mégpedig azt, hogy nem vagyok valami jó táncos. Azt hiszem, az én kis álldogálásom és az ő mozgása amúgy sem volt mondható egy tökéletes, színpadi táncnak. Nekünk viszont így felel meg.
Később viszont, az ajtóban minket fogadó felismerés, miszerint elég nagy cseppekben esik az eső, már egyikünknek sem tetszik igazán. Annak ellenére sem, hogy egész könnyedén lehet ebből is viccet csinálni és szórakoztatóvá tenni. Végül is, tényleg van abban valami, hogy minden második alkalommal, amikor velem találkozik, csurom vizesen végzi. Ez a megjegyzése máris felpörgeti a fantáziám és nem bírom megállni szó nélkül.
- Ne legyen? - fordítom fel a fejem tettetett csodálkozással. - Akkor nem lesz. Még jó, hogy időben szólsz, hogy a ma este után mindenki megy a dolgára. Talán jobb is lesz így. Holnap te megbocsáthatsz annak a nem-is-olyan-tapló srácnak, én pedig keresek egy olyan szőkét, aki legalább egy kicsit tud magassarkúban járni és nem olyan könnyű levenni a lábáról - ecsetelem szépen és őszintén megvallva, én sem tudnám megmondani, ebből mennyi a poén és mennyit gondolok akár csak egy kicsit is komolyan. Eddig meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy előre kellene terveznem ahelyett, hogy csak a pillanatnak élek mellette. Pedig talán itt lenne az ideje eltölteni, hogy ez az egész, amiben nyakig belekeveredtünk, minek is számít. Ma szimpla egy éjszakás kaland, holnap pedig egy szép emlék, vagy...?
A fenébe is, majd ráérek ezen még agyalni. Most irány az eső és a számomra ismerős utcák, ahol most végre nem egyedül sietek végig. Nem mintha a hideg cseppek ösztönöznének igazán gyors léptekre. Legalábbis nem igazán csak azok. Az utolsó sarkot már szinte futva vesszük be, miközben én már a kezemben szorongatom az bejárati ajtó kulcsát. Próbálok minél hamarabb megbirkózni a zárral, amit egy kicsit nehezít, hogy a hajamról a szemembe csöpög a víz. De megoldom. Csak pár másodperc kell és már kattan a zár, nyílik az ajtó és bent vagyunk. A következő pillanatban kizárom az esőt. Persze ettől még le sem tagadhatnánk, hogy bőrig áztunk, az én arcomon ennek ellenére mosoly ül. Volt egyáltalán olyan másodperc ma este, hogy ne így lett volna? Nem hiszem.
- Persze. Takarót kérsz magadra, vagy egy meleg teát? Kávét? - teszem fel a kérdést nagy vigyorral, majd a következő pillanatban megragadom a karját és magamhoz húzom. Értem én, hogy gondolta azt a felmelegítést, de attól még szabad szándékosan félreérten, nem?
- Zuhany. Már ha nem bánod, hogyha hanyagoljuk az ágyat - mondom kis habozással. - Megyek, megnyitom a vizet - suttogom az ajkaiba, de végül nem teszek semmit, csak mielőtt eltávolodnék tőle, kisimítok egy vizes tincset a szemétől és nagy léptekkel indulok el a fürdőszoba felé. Ott szinte azonnal csavarom is a meleg vizet a zuhanykabinban és ha nem ér eddigre ide, akkor megnézem, hol késik és ha kell, segítek neki levenni azokat a vizes ruhákat, mielőtt megfázna.

Bármilyen furcsa is, de nem tudom a választ a saját kérdésemre. Nem tudom, hogy őt akarom több este múlva, vagy inkább egy unalmas szőkeséget. Nem tudom. De ahogy látom, ebben ő sem olyan magabiztos már. Elég egyértelmű, hogy ezt nem most kellett volna felhozni. De most már késő ilyesmivel foglalkozni. Megszorítom a kezét bármiféle válaszadás helyett és inkább induljunk neki az esőben, minthogy itt álljunk és ilyesmi járjon az eszünk. Így is bármilyen gyorsan szedjük a lábainkat, hosszú perceknek tűnik, mire csukódik mögöttünk az ajtó. Nem mintha jobb lenne a helyzet. Attól, hogy bent nem esik az eső, mit még bőrig áztunk és van egy olyan érzésem, hogy pár perc és én is remegni fogok. Ettől függetlenül a gondolat, hogy még egy kicsit húzhatom az agyát és teljesen szándékosan félreérthetem a szavait... teljesen megéri.
- Megoldható, ha szépen kéred - húzódik mosolyra a szám, de nem várom meg, amíg tényleg kérlelni kezd. Túl türelmetlen vagyok most úgy tűnik. Pedig nem lenne rossz hallani, ahogy kérlel - ha egyáltalán megtenné -, mégsem bírok addig várni. Megragadom a karját, hogy inkább engem öleljen saját maga helyett. Majd én melegítem. Igaz, nem túl sokáig. Csak pár röpke szó.
- Hogy én? Túl hamar kifáradni? Még a feltételezés is sértő! - mondom és mintha csak ezért tenném, elválok tőle és elindulok a fürdőszoba felé, hogy megnyissam a meleg vizet, hogy minél hamarabb a zuhany alá tudjunk állni. Lehetőleg azelőtt, hogy bármelyikünket is betegség vagy tüdőgyulladás fenyegetné.
Már éppen fordulnék is meg, hogy megkeressem őt és ha nem megy, segítsek neki levetkőzni. Persze a nagy fordulat után meg is torpanok, ahogy megpillantom az ajtóban állva. Féloldalas mosolyra húzódik a szám, amikor vetkőzni kezd, és csak bólintani tudok a kérdésére. Mintha hirtelen kifogytam volna a szavakból. Sőt, még mozdulni sem mozdulok, amíg van mit nézni. Figyelem, amit csinál, az arcomon pedig továbbra is ott ül az a mosoly. Egészen addig így nézek rá, amíg közelebb nem lép. Azt a két szívdobbanásnyi időt viszont teljes mértékben kihasználom. A felsőt ledobom, a cipőt lerúgom és már az övemmel bajlódok, amikor odalép hozzám. Eszemben sincs elszalasztani a lehetőséget a csókra.
- Észveszejtő vagy! - suttogom miközben végzek a övcsattal és tolok le a nadrággal együtt minden mást. Eszemben sincs azzal foglalkozni, hogy rajtam még van egy finom réteg, amit majd le kell hámozni. Ráérünk azzal a zuhany alatt. Most inkább a dereka köré kulcsolom a kezem és ezzel a mozdulattal lépek is be vele együtt a víz alá, ahol már nem vagyok hajlandó elszakadni az ajkaitól.
Általában tényleg türelmesebb vagyok ennél, de be kell vallanom, hogy most túl sürgős ez nekem. Hónapok, hosszú hosszú hónapok teltek el azóta, hogy bárkivel is voltam. Nem bírok türelmes és gyengéd lenni. Ezért is van az, hogy az ujjaim először a hajába markolnak, majd kutatóan siklanak végig a testén. Meg kell szabadítanom a maradék anyagtól. Minél hamarabb!

Nagyon szívesen húznám az időt még tovább és játszadoznék vele. Nem lenne rossz elérni, hogy könyörögjön nekem. De sajnos elég hamar rá kell jönnöm, ha aki nem bír magával itt, az én vagyok. Veszettül kívánom és még csak le sem próbálom tagadni. Nem lenne értelme. Legszívesebben már most a falhoz nyomnám. Kit érdekel az ágy vagy akár a zuhany? Őt akarom. Most. De türtőztetem magam és nem teszek semmit azon kívül, hogy magamhoz húzom pár pillanatra, amíg felvetem a forró zuhany gondolatát. Arra viszont nem tudok nem felháborodni, amikor egyáltalán azt feltételezi rólam, hogy nem fogom bírni. Kétszer... háromszor... könnyedén.
- Meglátjuk, te hogy bírod majd szusszal - húzódik lassú vigyorra a szám és eltávolodok tőle, hogy megengedjem a fürdőszobában a vizet. Megtehetném, hogy magam után húzom és akár ruhával együtt állunk be a tus alá, de nem. Egyedül indulok meg és csak akkor fordulok, amikor meg ő is odaér az ajtóba. Nem lenne rossz valami poénos megjegyzést tenni, de a szavak valahol az agyam és a szám között elvesztek, így csak némán állok, amíg levetkőzik előttem. Már éppen nyújtanám a kezem, hogy magamhoz hívjam, amikor magától is megindul. Azt a kis időt kihasználom, hogy mindent ledobjak magamról. Most valahogy még sürgősebb lett a vágy, mint eddig.
Úgy tartom, mintha soha többet nem akarnám elengedni. Pedig meg kellene jegyeznem, hogy szépek a tetoválásai. Csak azért, hogy tartsam magam az eddigi látszathoz, miszerint tényleg azok érdekelnek engem. De nem megy. Ő hiába beszél, én mással vagyok elfoglalva. Az is valahonnan mélyről jön, hogyha már folyik a víz, akkor álljunk be alá. Könnyedén elérem, hogy velem együtt ő is ott álljon, közben pedig egy pillanatra sem engedem el az ajkait. Legalábbis ez a terv. Persze be kell látnom, hogy nem fogom bírni túl sokáig levegő nélkül, szóval kénytelen vagyok kicsit elválni tőle. A kezem viszont nem tétlenkedik. Először a hajába markol, majd végigcikázik a testén azzal a céllal, hogy mindentől megszabadítsa, ami útban lehet. A csókokkal már a fülénél és nyakánál tartanál, ha nem hallanám meg a hangját, ami túljut a fülemben doboló vér zajánál.
- Év... nem... hónapok... túl rég volt... - nyögöm ki a szavakat és akaratlanul is nyelek egy kisebb adag vizet. Magam sem tudom már pontosan, mikor volt ilyesmiben részem, de most már nagyon itt van az ideje, hogy felidézzem, mekkora öröm és megkönnyebbülést tud adni a szex.
- Nem akarok fájdalmat okozni... még véletlenül sem - ejtem ki egészen lassan a szavakat, miközben tudom, hogy muszáj lenne legalább egy kicsit lecsillapodnom. Fogalmam sincs, mikor volt utoljára, hogy valakit ennyire akartam, de a sok kihagyott hónap megtette a hatását.
Nem bírok hatni a saját testemre. A kezem a puha bőrbe markol valahol a testén. Hiába igyekszem visszafogni magam, elég nehezen megy. Szeretnék már a célegyenesben lenni, úgyhogy ideje tenni is érte. Az egyik lábát felhúzom az oldalamhoz és ha csak egy kis jelet is kapok, ami engedélyt sugall... mondjuk úgy, hogy most eszemben sem jut elvárni tőle, hogy könyörögjön. Inkább én tenném meg, ha nem fogna még egy kicsit továbbra is a büszkeségem.

Meglátjuk, hogy ma este ki bírja tovább. Az biztos, hogy szép kis verseny lesz ez és bármelyikünk is adja fel hamarabb, egy rossz szava sem lehet majd a másiknak. Elég a tudat, hogy ma megkapok mindent, amire hónapok óta vágyok. Fogalmam sincs, eddig miért nem léptem hamarabb... miért nem voltam képes nekiindulni és találni valakit egy rohadt estére, mint ahogy régen tettem. De most már nem is számítanak a válaszok. Azok sem, amiket én adok neki nagy nehézségek árán már a zuhany alatt állva. Fogalmam sincs, hogy vagyok képes még most is értelmes szavakat kimondani, de valahogy megteszem. Nem mintha igazán jelentőségük lenne. Nem számít, hogy mikor voltam utoljára nővel. A lényeg, hogy most ő itt van nekem és minden erőmmel próbálom még egy kicsit visszafogni magam. De a kezem már akkor is önállósítja magát, amikor a hajába markolok. Nem akartam. Annak ellenére sem, hogy úgy tűnik, ő nem bánja. Talán ezért is van az, hogy nem kényszerítem magam és nem húzódok el tőle.
- De most itt vagy... - mondom két csók között és egyetlen pillanatra lelassítok, amikor is csak egy lágy csókot kap az ajkaira. Ezek után viszont újra a testem irányít és követeli azt, ami jár neki. Amit hónapok óta megvontam tőle. Mintha az éhező elé dobtak volna egy vékony szelet kenyeret, az pedig vadállat módjára veti rá magát. Valahogy így érzem magam. Ő az a falat kenyér, amit most mindennél jobban akarok.
A szavai viszont mégis megállítanak egy pillanatra. Meg tudja védeni magát. Oké, ezt lehet, hogy nem kellett volna eszembe juttatnia. Nem mintha túl sokáig állítana meg. Csak annyi időre, hogy egy vigyor jelenjen meg az arcomon, és már át is veszi a vágy a testem irányítását. Ennek ellenére eszemben sincs bántani, csak az agyam mélyén mocorog a tudat, hogy ilyenkor képes vagyok túl erősen szorítani a karját... túl mélyen nyomni az ujjaimat az oldalában, hátába, hogy biztosan tartsam... megtörtént már. Nem egyszer. És ez zavar. De igyekszem legalább ennyi józan észt megtartani. Nem mintha ez lehetségesnek bizonyulna, amikor végigsimítok az oldalán és felhúzom a lábát. Szeretnék még egy kicsit várni, kényeztetni, de nem megy. Érzem, hogy erősen kapaszkodik a vállamba, ahogy mozdulok, de szint csak alig tör ágy a vágy ködén. Elég veszett tempót diktálok. Majd a következőnél jobban odafigyelek ár is. Akkor majd nem lesz ilyen lehetetlen feladat, mint most.
Teljes testtel nyomom neki a csempének és talán pár pillanat szusszanásnyi időt adok neki két csók között, amikor valami biztos fogást keresek rajta. Az ujjaim a bőrébe mélyednek, de nagyon remélem, hogy azért nem okozok neki ezzel túl nagy fájdalmat. Az egész olyan, mint egy gyorsasági verseny, én pedig egyre jobban növelem a tempót. Azt persze nem mondanám, hogy túl sokáig bírom, de ez nem igazán meglepő. Az utolsó pillanatban már csak mellette támaszkodok a vizes csempén és rábízom, hogy megoldja a kapaszkodást.

Nagyon régen volt, hogy ennyire kicsúszott a kezemből az irányítás, mint most. Pedig nem akarok durva lenni vele. Pont olyan gyengéden akarok bánni vele, ahogy megérdemli. Eleget kínoztam már az előző találkozásainkkor, még ha nem is szándékosan és főleg nem jó kedvemből. De hiába az elhatározás, akkor sem bírok magammal. Pedig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy nem szabad durvának lennem még véletlen sem. Nem szoríthatom a karját és hasonlók. Tényleg talán kétszer fordult velem elő ilyen, hogy ennyire nem bírtam magammal. Ez lesz a harmadik alkalom, nagyon úgy érzem.
- De te vagy - mondom még ki és elejét veszem a további kételyeinek egy követelőző csókkal. Nem akarok arról beszélni, hogy vajon mással is így bánnék-e, ha helyette a szőkeség a bárból vagy akárki lenne itt előttem. Tudom, hogy ez jár az agyában. Valahonnan... tudom. De akkor sem kell ezt nekünk megvitatni és nem csak azért, mert a vér száguldozik az ereimben. Ennek egyszerűen nincs itt az ideje. Csak arra tudok gondolni, hogy még erősebben préseljem a falhoz... még erősebben tartsam... és minél hamarabb megkapjam az enyhülést.
Azt hittem a hónapok alatt megismertem azt a kínt, ami az önmegtartóztatással járt, amibe akaratlanul is magamat hajszoltam. De ez, a mostani most sokkal rosszabb. Fájdalmasabb tudni, hogy itt van előttem ő... itt van Jenna és még egy kicsit vissza kell fognom magam. Még egy kicsit észnél kell lennem annak ellenére, hogy a kezem már felfedezte a testét, megszabadította mindentől... és továbbra is óvatosnak kell lennem.
Na nem mintha erre lenne bármi esély! Nem kell ide bevezetés, meg csókok és egyéb időhúzás. Csak egy nagyjából gyengéd mozdulattal fel kell húznom a lábát, a szemeibe nézni az utolsó engedélyért és végre... annyi idő után... Nem tudom, hogy ő nyögdécsel hangosabban, vagy én lihegek már szinte a saját magam által diktált tempótól, de az biztos, hogy nem fáradok. Még így sem kapom meg elég gyorsan, amit a testem követel, pedig fogadok, hogy a mostani lesz az új rekordom. Néha annyira képes vagyok, hogy csókoljam, az ujjaim a bőrébe marjanak, de semmi több. A végére már csak a csempét támasztom, amíg ő minden erejével belém kapaszkodik. Alig tör át a hangja a tudatom ködén át, mégis hallani vélem. Szeretném én is kimondani a nevét. Bármit, amivel akár egy pillanatra visszakanyarodhassak a viccelődésünkhöz. De mindez esélytelen. Lehetetlen feladatnak tűnik akár egyetlen értelmes szót is kinyögjek. Főleg akkor, amikor - tényleg rekordidő alatt - elérek a csúcsra. Az egész testem megfeszül és a nagy nyögés, ami elhagyja a szám és összekeveredik az ő sikolyával, valószínűleg még a szomszéd házban is hallatszik. De hol érdekel mos ez engem?
Ez isteni volt! Egyszerűen isteni! Úgy zihálok, mint aki maraton futott és most még az időközben hidegre váltott vizet is forrónak érzem, ahogy lemos rólunk mindent. Valahol mélyen kezd tudatosulni bennem, hogy meg vele is törődnöm kellene. Megcsókolni... bármi. De elég nehezen szánom rá magam, hogy egyáltalán mozduljak és ne csak támasszam a feje mellett a csempét és hagyjam, hogy tovább kapaszkodjon belém.
- Szóval... edzett vagy... és nem lusta? - ismételem a nem is olyan nagyon rég elhangzott szavait egy kialakuló vigyorral, miközben végre tényleg elhúzódok egy kicsit tőle és ha igényli, akkor segítek neki talpon maradni. Nem mintha én nem érezném minden végtagom fáradtnak. De mélyről előszedve a tartalékot még arra a vigyorra is futja amellett, hogy megtartom és most már egy, az eddigieknél sokkal gyengédebb csókot kap.
- Fázol még? - teszem fel az újabb kérdést és fél kézzel oldalra nyúlok, hogy elzárjam a vizet. Amúgy is már csak hideg folyik, hiába érzem még most is túl melegnek. Minden túl meleg itt most.

Fogalmam sincs, pontosan mióta várok erre... egy ilyen alkalomra, de most itt van és nem igazán bírom visszafogni magam. Az egyetlen, ami csendesen ott motoszkál az agyam mélyén az az, hogy legalább meg kell próbálnom óvatosan lenni és nem okozni neki fájdalmat. Az ujjaim párszor mégis rászorítanak a hajára és a bőrébe vájnak, de semmi több. Talán pár kisebb bolt ha lesz rajta, de ennyi. Majd kap az ilyen területekre egy bocsánatkérő csókot, hogy ne haragudjon. Most viszont még nem tartunk ott. Igazán őrült tempót diktálok, amíg csak ezt követeli a testem, egészen a célig, ahol már az ő sikolyával keveredik a saját rekedt hangom. Nem tudnám megmondani, hogy volt-e valaha is már ilyen jó az enyhülés mint most.. vagy kapkodtam-e így már levegő után, mint most. Az viszont biztos, hogy egyelőre képtelen vagyok újra megmozdulni és megtartani őt. Csak támaszkodok a csempére a feje mellett és próbálom összeszedni magam. A fejem egészen lassan tisztul és ezzel együtt lesz szélesebb a vigyorom. Akkor már egészen nyugodtan érzem a testem, amikor kissé elhúzódok tőle, már nem préselem a falhoz, és szóra nyitom a szám.
- Ez vehetem... dicséretnek? - kérdezem még szélesebb mosollyal, de az utolsó szót már csak egy kis torokköszörülés után sikerül kimondani. Még saját magam számára is furcsa a hangom. De ez nem érdekel most különösképpen. Főleg, mert rájövök, hogy tényleg kinyírtam, hiszen alig áll a lábán. Innentől fogva tényleg megtartom én és kihasználva az alkalmat, egy igazán lágy csókot kap.
- Nem. Azt hiszem tényleg nem fázol - mondom most már egész jól megbirkózva közben a levegővétellel. - Inkább úgy nézel ki, mint valami elégedett istennő, akiket le szoktak festeni - húzom újra mosolyra a szám, de ez hamar eltűnik az arcomról. Fagyival biztos nem tudok szolgálni neki. Pedig nem lenne egy rossz dolog, ha lenne akár csak egy kis adag is itthon, de tudom, hogy nincs.
- Nincs fagyi, de... nem, más sincs, ami helyettesíthetné - mondom kissé megkésve, ahogy végigfuttatom a fejemben a hűtő és a fagyasztó tartalmát. Egyik sem rejt ilyen csodákat. Ettől függetlenül viszont kimászhatunk innen. Segítek neki, ha nem mozdulnának magától a lábai. Sőt, ha úgy alakul, felőlem vihetem ölben is, azt viszont semmiképp nem engedem, hogy törölközésen kívül bármi másra használja a törülközőt. Nem takarhatja el magát előlem. Ahogy én sem teszem. Minden ruha maradhat a földön, csak mi jussunk el az ágyig, hogy... hát, fogalmam sincs, mit fogunk csinálni. Nem merném azt mondani, hogy erőt gyűjtünk egy második körre. Inkább majd ő eldönti, hogy mi legyen.
- Nem tudom, mennyire szeretnéd még megnézni az ágyam. Megértem, ha elfáradtál - kezdek bele egészen lassan, de azért vigyorogva. - De attól még nem mondom azt, hogy mehetsz, amerre akarsz. Legalábbis így este biztos nem. A reggelért nem kezeskedek. Szóval... - nyújtom felé a kezem és ha magától nem teszi meg, elveszem én tőle a törülközőt eldobom, hogy eszébe se jusson eltakarni magát.
Oké, be kell látnom, kicsit nehezen jönnek a szavak a számra és van, hogy a kelleténél többet hezitálok. Régebben ez valahogy sokkal könnyebben ment. Lehet, hogy kijöttem a gyakorlatból és újra bele kell rázódni, de majd ma este gyakorolok vele. Minden téren.

Ez az egész fergeteges volt! Tényleg nem tudom, hogy okozott-e már valaha ekkora enyhülést egy együttlét. De a lényeg, hogy ez veszett jó volt és az csak hab a tortán, amit mond. Nem mintha túl mélyen lenne most az önbizalmam, de azért jól jönnek a szavai, amik után egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcomon.
- Eszemben sincs - vigyorgok tovább, de látszik, hogy ennél jobbat nem is találhatott most elsőre. Azért én is igyekszem és mondanom sem kell, nem érzem hazugságnak a szavaimat. Most tényleg ő tűnik nekem a leggyönyörűbbnek. Részben azért is, mert tudom, hogy nekem is köszönheti a kivörösödött arcát és az egyre gyengülő lábakat.
- Túlzok? Szóval azt mondod, hogy hazudok? Jobb, ha ezt még egyszer átgondolod - forgatom ki kapásból a szavait. Most már persze könnyen beszélek, hogy legalább a légzésem kezd visszaállni a normálisra. Legalábbis már nem zihálok annyira, mint eddig. Közben persze őt is tartom, hogy biztosan állva maradjon. Azt viszont nem tehetem meg érte, hogy a semmiből fagyit varázsolok.
- Hideg víz még van - mosolyodok el, mintha ez olyan nagy különlegesség lenne, mert amúgy nem található minden házban, de itt igen. Baromság. Mindegy. Ideje elzárni a vizet és kiszállni a zuhany alól. Adok neki törölközőt, meg én is magamhoz veszek egyet. Azt viszont eszemben sincs engedni, hogy a sajátját maga köré csavarja. Nincs arra szükség.
- Komolyan meg akarsz bántani? Azok után, hogy velem élted át életed legjobb pár percét?! - vágok igazán felháborodott arcot, de persze most sem bírom túl sokáig. Hamarosan ott a nagy mosoly és közben elhajítom mind a kettőnk törölközőjét. Majd holnap felszedem őket vagy fene se tudja. Ha kimászok az ágyból, ami biztosan nem egy pár óra múlva fog bekövetkezni.
- Szóval a jó szívemre vagy kényszerülve - vonom le a következtetést egy apró bólintással és már húzom is magam után, hogy elindulhassunk a hálószoba felé. Abba inkább nem gondolok bele, hogy ebbe az ágyba még senki idegen nő nem feküdt. De végül is Jenna nem idegen, nem igaz?
- Rád vártam - mondom gondolkodás nélkül, akkor is, ha ez valahol hazugság. De poénkodunk csak, nem? Akkor simán mondhatok ilyesmit. Szerintem egyikünk sem akar most semmiféle komoly dolgokról beszélni. Én legalábbis biztosan nem akarok felhozni semmit és nem akarok semmi "miért" kérdésre válaszolni. Sokkal könnyebben vágok vissza valamivel az ilyen kérdésekre, minthogy komolyan elgondolkozzak az okokon. Nem kell elrontani a hangulatot és ezt az igencsak jól alakuló estét.
Úgy látom neki is így jó minden. Legalábbis az ütés nagyon is ezt bizonyítja. Persze, hogy elnevetem magam egy pillanatra és morogva indulok utána, megszaporázva a lépteimet, mintha rá vadásznék. De az ágy szélénél megtorpanok. Most azért sem fogom csak úgy rávetni magam. Hogy én, álmos? Beszélgetni?! Nem tudom, melyik verzió a felháborítóbb, de az biztos, hogy kiolvashatja a tekintetemből, egyik opció sem tetszik igazán.
- Inkább hozom neked azt a hideg pohár vizet - ajánlom fel és már ott sem vagyok. A konyhában fogok egy nagy poharat, teleöntöm hideg vízzel és nagyon is ráérősen indulok vissza hozzá. Egyetlen szó nélkül ülök le az ágy szélére és adom a kezébe a poharat. Ráadásul igen büszke lehetek magamra, mert teljesen komoly arccal ülök itt, mintha tényleg meg akarnám nyugodtan várni, amíg megissza a vizet. Egy frászt!
Elég, ha a szájához emeli a poharat én már közelebb is húzódok hozzá és egészen óvatosan csúsztatom a kezem a csupasz bőrére. A zuhany alatt nem voltam képes ilyen gyengéden bánni vele, de most... könnyedén! Lassan csúszik végig a kezem az oldalán, le a combjáig.
- Elég hideg a víz? - teszem fel a lehető leglényegtelenebb kérdést, még mindig teljesen komolyan, érdeklődő arccal nézve rá. - Miről szeretnél beszélgetni? - jön szinte azonnal a következő és az ujjaim apró köröket írnak le a combján.

Még szép, hogy próbálom megsértődni a szavain. Kiforgatom őket úgy, ahogy csak tudom. Fogadni merek, hogy el tudom érni, hogy még ő kérjen bocsánatot! Persze ez az elhatározás akkor veszti érvényét, amikor meghallom a válaszát. Oké, erre már láthatóan nagyon kell nyelnem. Ez azért túlzottan megmozgatja a fantáziám. Mintha nem egy perccel ezelőtt vettem volna el veszett tempóban, amit akartam.
- Akár még... ezt is elérheted - nyögöm ki, de azért ebben a pillanatban nem olyan nagy a hangom, mint máskor. Nem mondom, hogy nem tetszik valamilyen szinten az ötlet, hogy megbüntessem... De persze nem teszem meg. Most még biztosan nem. Elég volt a durvaságból. Ha, vagyis amikor lesz következő alkalom, már gyengéden fogok vele bánni és nem préselem mondjuk a csempéhez. Pedig szívesen gondolnám meg magam, amikor meghallom a következő szavait. Komolyan? Még most is képes lustának nevezni és azt feltételezni, hogy elfáradtam. Ezen igazán megsértődhetnék. Ha nem kérne bocsánatot, biztos nem kúszna fel egy mosoly az arcomra és nem mondanám azt, amit.
- Miért, nem így van? - kérdezek rá teljesen nyíltan, mindenféle hezitálás nélkül. - Tudod mit? Nem kell válaszolnod. Anélkül is tudom - húzom vigyorra a szám. Nem várom én, hogy tényleg bevallja. Láttam, amit láttam. Elég egyértelmű volt, hogy nem sokszor volt ilyenben része. Lehet, hogy volt már jó... talált tökéletes partnert... de... De ideje most nem ezen agyalni, hanem inkább megtörölközni, majd elvenni tőle, mielőtt maga köré csavarhatná.
- Pedig szívesen hallgatnám, ahogy kérlelni kezdesz. Tudod... kampány beszéd és társaik - emlékeztetem, hogy tőlem mit várt még a bárban. De igazából nem akarom, hogy ilyesmit tegyen. Tényleg megdolgozott már azért, hogy maradhasson. Amúgy sem fordult meg a fejemben egy pillanatig sem, hogy kitegyem ezek után. És nem csak azért, mert reménykedek valami folytatásfélében.
Az viszont biztos, hogy ezt nem úgy értem, hogy tényleg beszélgessünk. Főleg nem arról, hogy miért vártam eddig és miért mentem már hónapokkal ezelőtt vadászni magamnak valakit. Erről most végképp nem akarok beszélni. És másról sem igazán, amíg komoly témának számít. Inkább adom a kérdésére a legkézenfekvőbb választ. Ahogy látom - és érzem -, nagyon is ez volt a jó felelet. Vigyorogva indulok meg utána, ahogy megelőz, de a szobába érve már vadállat módjára morgok. Aztán pedig minden további nélkül elindulok és hozom neki azt a pohár vizet, amit megígértem és oda is adom neki, majd mintha egy teljesen átlagos este lenne, leülök az ágy szélére. Viszont amint inni kezdi a vizet, már közelebb húzódok hozzá és az ujjaim ráérősen csúsznak végig a testén. Tudom, szemét alak vagyok... de legalább most gyengéd szemét.
- Akár. Ha szeretnéd, hogy hozzak. Az talán... gyorsabban lehűti a tested, mint a víz - mondom kissé kétértelműen, de a hangom szinte csak suttogás, ahogy közelebb hajolok. De nem érek hozzá. Csak az ujjaim írnak le kis köröket a combján, semmi több.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezem, mert el akarom érni, hogy minél többet beszéljen. Hogy halljam a hangját remegni a vágytól. Én most már legalább egész jól bírom. Még ha nem is a végtelenségig, de még jól tartom magam. Az persze részben nekem is segít - vagy inkább ront a helyzeten? - hogy kis mocorgással még közelebb helyezkedek hozzá és már a vállát csókolgatom. Csak pár apró csók, a többi inkább csak ilyen "majdnem".
- Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nem akarsz te igazán megismerni. Gyerekkor meg minden baromság. Nem számít - mondom szintén elég halkan, de mivel akár a lélegzetvételem is érezheti a fülénél, biztosan hallja minden szavam. - Mi lenne, ha te mesélnél? Szívesen hallgatnálak. Hiszen te akarsz beszélgetni... - teszem hozzá és továbbra sem tágítok tőle. Az egyetlen, ami változik, hogy a kezem még közelebb csúszik, majd újra eltávolodik. Az végsőkig akarom feszíteni azt a bizonyos húrt.

Próbálok én nagyon is komoly maradni és úgy viselkedni, mint aki teljesen kézben tartja a dolgokat, de a szavaival egy pillanat alatt eléri, hogy mégis ő legyen a főnök. Pedig ezek csak cseszett szavak, nem is ígéretek a továbbikra nézve! Szerencsére azért sikerül észbe kapnom és visszatérnem a jelenbe, ahol még csak ott tartunk, hogy próbálunk túljutni a törölközésen.
- Látom - komolyodok el egy pillanatra, de amikor már nem bírom tovább... na nem komolyan, hanem a tekintetem a szemeibe fúrni, mert állandóan valami láthatatlan mágnes vonzza lejjebb, akkor már mosolyogva folytatom. - De nem foglak bántani. Akkor sem, ha ilyesmit mondasz nekem. Kiscserkész becsszó! - mondom ki a lehető legnagyobb baromságot, ami eszembe jut. Még ha az igazi is, hogy nem fogom bántani, semmiféle formában, attól még elég őrültségnek hangzik ez az egész ígéret. Arról már sokkal több értelme van beszélni, hogy akkor mennyire is kerültem én annak a bizonyos dobogónak a csúcsára. Általában nem szokott ez ennyire számítani, de most nagyon is fontosnak érzem.
- Bőven dobogós. Azt hiszem beérem ennyivel - kúszik újra elégedett mosoly az arcomra és úgy, ahogy van figyelmen kívül hagyom a kis feltételét. Nagyon is jól tudja, hogy oda vagyok érte és vagyok olyan szemét, hogy ne közöljem vele. Elég, ha tudatom később esetleg, nem? Most biztos maradok a nagy mosolynál és a hallgatásnál.
- Fergeteges vagy. Egy istennő. Már mondtam - szólalok meg mégis végül, ahogy futólag egy csókot lopok tőle. A következő másodperceket pedig kihasználom arra, hogy elvegyem tőle a törölközőt. Nem kell az neki. Az egyetlen, amire szükség van, hogy induljunk meg a hálószoba felé és még véletlen se a kijárat felé tereljem. Tényleg egy pillanatig sem gondoltam, hogy tényleg kitenném. Az lenne talán az egyik legnagyobb hiba az életemben.
- Olvasol a gondolataimban. Szerencsére csak a... publikus részében - mutatok rá a nyilvánvalóra. Tényleg a tetoválásait akarom tovább csodálni. - Talán én is varratok magamra még egyet - jegyzem meg és csak később jövök rá, hogy félig-meddig komolyan gondoltam és végül is, rajta sem rózsaszín virágok vannak, szóval meríthetek ötletet.
De ettől függetlenül továbbra sem a tetoválásaira fókuszálok száz százalékban. Persze azok is érdekesek, és szépek, de... azt hiszem senki nem hibáztat érte, hogy nem azok kötik le a figyelmem. Mégsem akarom túl feltűnően bámulni. Inkább hozom a szerepem, hogy csak a tetkók érdekelnek és amint lehet magára is hagyom az ágyban, hogy hozzam neki az a beígért pohár vizet. Az viszont már nem is én lennék, ha hagynám, hogy nyugodtan megigya, miközben én az ágy szélén üldögélek. Nagyon is tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy a víz csak másodlagos legyen.
- És a megérzéseid sosem csalnak? - kérdezem ahelyett, hogy elismerném, tényleg nem beszélgetni akarok. Azt amúgy is ő ajánlotta fel lehetőségnek. Én inkább valami kevésbé álmosítóval próbálkoznék. Nagyon úgy tűnik, hogy jó úton haladok felé. Nem hiszem, hogy akár egy cseppet is álmos lenne. Se egy ásítás, se lapos pislogás. Mást viszont látok rajta és akaratlanul is lassú mosolyra húzódik a szám.
- Hogy én? Szörnyű? Nagyon értesz a sértegetéshez - jegyzem meg, de az már letörli a mosolyt az arcomról, hogy meg akar ismerni. Nem tudom, hogy azért, mert nem szívesen beszélnék neki az életem pár részletéről, vagy azért, mert pár éjszaka miatt, amit együtt töltünk, még nem leszünk barát és barátnő. Attól még nem lesz a csajom. Mindegy. Ezzel jobb nem most foglalkozni.
- Tizenhat? Nem rossz - ismerem el, de eszemben sincs rákérdezni, hogy pontosan miért. Én sem szívesen beszélek okokról, tőle sem várom el. Az viszont elég egyértelmű, hogy most én jövök. Csak tudnám, mit mondhatnék neki magamról!
- Én tizennyolc voltam, amikor kitettek az intézetből, hogy álljak saját lábakon. De mentem volna én magamtól is. Előtte jó párszor megszöktem... innen-onnan - mondom kicsit hezitálva és még az apró körök rajzolásával is leállok egy pillanatra. Aztán persze újra mosoly kúszik az arcomra és persze, hogy nem törődve a kezében lévő pohár vízzel, egyetlen mozdulattal döntöm végig az ágyon.
- Tovább akarsz beszélgetni, vagy...? - kezdek bele a kérdésbe, de a vagy utáni részt, inkább mutatnám neki. Apró csókokkal - szándékosan elkerülve az ajkait, hogy tudjon válaszolni - a fülénél, a nyakánál, végig a melleinél, ahol le is ragadok. Kíváncsi leszek, hogy mennyire ragaszkodik még a beszélgetés lehetőségéhez. Megismerhet szavakkal, vagy akár... tettekkel.

Persze, hogy igaza van. Elég nehéz úgy a szavaira mondani, hogy beindítja a fantáziám és ráadásnak hülye módon nehezítem a dolgom és nem engedem, hogy eltakarja magát. De eszembe sincs bevallani, hogy tényleg nehezen figyelek rá. Helyette kényszerítem magam, hogy legalább egy teljes percig a szemeibe nézzek és ne egészen máshova. Annyira nem is megy már nehezen - legalábbis erről próbálom meggyőzni magam. Akkor már sikerül is, amikor feljön a szó arról a bizonyos képzeletbeli dobogóról. Általában nem szokott ez engem ennyire érdekelni, de most nagyon is nagy vigyort varázsol az arcomra a tény, hogy csak ott vagyok valahol rajta.
- Ismételgethetem a végtelenségig, ha ezen múlik - ajánlom fel, de azért remélem a későbbiekben inkább azt választja, hogy mutassam meg neki, mennyire oda vagyok érte ahelyett, hogy üres szavakkal dicsérném. Bár kérdéses, hogy az este további részében én megelégednék-e ezzel a megoldással. Az tény, hogy egyszer megkaptam, de van egy olyan sejtésem, hogy nem fogom ennyivel beérni. Ahogy abban is egészen biztos vagyok, hogy nem fogom neki elárulni, hogy mi jár az agyam nem publikus részében. Csak sokat sejtetően mosolygok és hiába kérdez, én hallgatok és ha kell, egy csókkal fojtom belé a szót.
Ezek után viszont tényleg próbálok úgy tenni, mintha tényleg a tetoválásai nyűgöznének le ennyire. Talán lehet szó a közeljövőben arról, hogy a már meglévő mellé én is varrassak magamra egy újat, de... Nem. Lehet, hogy nem fogom megtenni. Tökéletesen elég nekem az az egy az oldalamon. Annak a szövegnek számomra jelentősége van, és jobban belegondolva, bármit is találnék, nem lenne olyan fontos, mi a meglévő. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy nem vizsgálhatom az ő testét, mintha ötletet gyűjtenék. Most már csak azt kell megállni, hogy miután ágyba került és hoztam neki vizet, ne vigyem túlzásba azt a bizonyos beszélgetést, amit egy kicsit érdekesebbé teszek azzal, hogy közben lefoglalom a kezem és a szám is, amikor éppen ő beszél.
- És szerinted... én most mit akarok? - teszem fel az egyértelmű kérdést, amikor kijelenti, hogy általában tudja, mit akarnak a pasik. Tényleg érdekel, hogy mit fog válaszolni, de azért arra figyelek, hogy ne várjam annyira a válaszát, hogy elfeledkezzek az apró kedvességekről, amivel megnehezítem neki a válaszadást.
- Szóval nagyon szörnyű vagyok. És lusta. És fáradékony. És... mi is voltam még ma? - gondolkozok el egy pillanatra, majd megrázom a fejem. - Később kárpótlást várok az összes sértésért - jelentem ki egyértelműen a tudtára hozva, hogy minden egyes ilyen szaváért ki kell majd engesztelnie. Amiket persze majd jófiú módjára megköszönök neki a magam módján. De ezt nem kell közölnöm vele, nem igaz? Ahogy a múltunkat sem most kellene megvitatnunk. Végül persze csak kap valamiféle választ, de semmi igazán komoly. Annak nem most van itt az ideje.
Sőt, egy perc múlva úgy döntök, hogy az egész beszélgetést hanyagolni kellene. Talán ha cselekszek, akkor már nem leszek a szemében olyan nagy szemét, mert nem csak kínzom majd, hanem... nos, részben akkor is kínozni fogom, csak sokkal nagyobb erőbedobással.
- Szóval egy csóknak. De én szemét vagyok és nem adom meg, igaz? - teszem fel a kérdést, de persze, hogy nem várok választ igazán. Már ott is vagyok az ajkainál és már ekkor érzem, hogy mégsem fog ez a kínzás olyan sokáig tartani. Nem sokkal több idő alatt fog lezajlani a mostani sem, mint a zuhany alatt. A különbség csak annyi lesz, hogy most nem veszítem el annyira a fejem és nem lesz semmi durvaság.

Lehet, hogy nem kellene ennyire erőltetnem, hogy elismerje, mennyire élvezte a zuhanyzóban történteket. Hiszen elég egyértelmű volt a hangokból is, valamiért mégis hallani akarom most, szavakkal. Végül meg is kapom, aminek hatására veszett nagy mosoly terül szét az arcomon. Hogy ennek az az ára, hogy én is dicsérjem őt? Hát kérdéses ez, hogy megadom-e neki? Még szép, hogy nem. Gondolkodás nélkül mondom ki a nyilvánvalót és kész vagyok többször is elismételni, ha ezen múlik a ma esti boldogsága.
- Megmutatni hmm... abban jobb vagyok, mint ahogy a szavakkal bánok - beszélek, nem mintha nem lennék képes szavakkal az égig dicsérni, de tény, hogy a tetteket többre értékelem. Mondani bárki mondhat bármit. Sok senkiházinak nagy szája van és bármit is beszél, az mindig oltári hazugság. Jobb cselekedni. Na persze ezt nem úgy értem, hogy akkor most azonnal tekerje maga köré a törölközőt. Arról szó sem lehet. Veszem is el tőle, amint lehet, majd egy pillanattal később elhallgattatom egy szenvedélyes csókkal. Nem fogja kiszedni belőlem, hogy mi jár az agyam nem publikus részében. Azt amúgy is jobb, ha nem tudja. Mire menne vele? Semmire.
És ahogy látom, ez ő is belátja a csók után. Vagy legalábbis eszében sincs újra megkérdezni. Így a jó. Most már legalább tudom, mi a biztos módszer arra, hogy belé fojtsam a kérdéseket. Meg kell jegyezni. Ahogy azt is, hogy hol kell járnia a kezemnek a testén, hogy még ne csináljak semmi komolyat, mégis megdolgoztassam kicsit. Élvezek nézni, ahogy reagál egy-egy mozdulatomra.
- Te igazi őstehetség vagy! - ismerem el nagy vigyorral és elismerésként az ajkaira is kap egy apró csókot, nem csak a nyakára és a vállára, amik csak arra elengedők, hogy még tovább kínozzam. Ha eddig azt mondhatta, siettem, most igazán nem teszem.
- Igen ez is volt... még - akadok meg én is egy pillanatra az igazán aljas húzásának köszönhetően. Még a levegőt is visszatartom arra a másodpercre és lecsukom a szemem. Ezt nagyon nem kellett volna meglépnie. Nagyon nem, mert ennek köszönhetően köt ki fekvő helyzetben és még a vízzel is ügyeskedhet. Nekem eszemben sincs neki segíteni.
- Reggeli. Legyen. Egy letudva, jössz nekem még három másik szívességgel - tisztázom, de több időt nem pazarolok beszélgetésre. Kellene a francnak a szavak. Ahogy látom és hallom, már ő sem nagyon akar megismerni. Legalábbis nem ilyen módszerrel, mint ahogy eddig próbálkozott.
Amíg ő megbirkózik a nagy csalódással, miszerint itt nem lesz semmiféle mélyen szántó beszélgetés én elkalandozok a testén. A baj, hogy hiába a zuhany alatt történtek, nem érzem úgy, hogy sokkal tovább lennék képes visszafogni magam. Az viszont biztos, hogy óvatosan leszek és odafigyelek rá is, nem csak a vágyam hajt majd. Vagy legalábbis nem teljes mértékben.
- De ő most nincs itt... nem kell tudnia az aljas... - nem tudom befejezni a mondatot. Most már az én akaraterőm is kezd elhagyni és képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy összeállítsak egy értelmes mondatot. Amikor helyezkedni kezd már az apró remény is elillan arra, hogy talán visszavágjak neki. Egyszerűen csak teszi a testem a dolgát. Kevésbé őrült tempóban, de még így is elég hevesen ahhoz, hogy pár percnél ne legyen többre szükségem. Az ujjaim viszont nem mélyednek a bőrébe és nem markolom a haját egyszer sem. Egyáltalán nem okozok neki semmiféle fájdalmat annak ellenére, hogy pont úgy a mennyekben érzem magam, mint első alkalommal. Még akkor is úgy érzem lebegek, amikor zihálva mellette kötök ki és még egy csókra odafordítom a fejem.
- Ezt bűn lenne nem megismételni egy következő alkalommal - mondom ki ezt, amit képes vagyok szabályozni a légzésem és értelmesen tudok fogalmazni. Ott fekszek mellette, a kezem viszont lassan simogatja a karját és az oldalát. Amit éppen érek. Ezúttal teljesen átlagosan, puszta kedvességből.

Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy szavak helyett szeretem tettekkel megoldani a dolgomat. Még akkor is, ha ilyesmiről van szó, mint most. Szívesebben mutatom meg neki, mennyire különleges, minthogy percekig dicsérjem üres szavakkal, amit bárki, akinek van egy kis esze, minden második nőnek elismétel egy jó este reményében.
- Azt meghiszem, hogy észrevette és még emlékezni is fog rá egy ideig. De... ő ütött először - adom az ártatlant, ahogy kimondom a már szinte klisévé vált védekezőszöveget. Ha nem virítana ott a mosoly az arcomon, akár még hihető is lenne, mennyire bánom, amit ott történt. De az igazság az, hogy bánja a fene! Ha akkor nincs ott az a barom, nem játszatom a megmentőt és nem kötünk ki itt.
Pedig igazán kár lett volna ezt kihagyni. Az ilyen pillanatokért és élményekért szinte bármit megéri megkockáztatni. Ha eddig nem is voltam benne biztos, az a csók, amit újra és újra megkapok tőle biztosít afelől, hogy nem tévedek.
- Vigyázz, a végén még megsértődök, hogy más, átlagos pasikhoz hasonlítgatsz - figyelmeztetem még mielőtt ezt is felvenném a sértegetéseivel egyre csak bővülő képzeletbeli listára.  Minden egyes tételt kamatostul rovok fel, amiket majd záros határidőn belül behajtok rajta.
Ezt pedig ideje is közölni vele. Egyet kihúzhatok a képzeletbeli listáról, ha tényleg egy reggelivel fog nekem előállni. Lehet, hogy különös, de úgy tudnék örülni valami normális kajának, mint bármi másnak, ami ma este történt és még történhet.
- Ha nagyon kifogsz az ötletekből, javasolhatok pár dolgot - teszem hozzá teljesen mellékesen, de ezek után már nem sok időm marad arra, hogy tiszta fejjel gondolkozzak. Nem mintha túlzottan beszélgetésre akarnám pazarolni az értékes perceket. Az utolsó értelmes mondat is hamar félbemarad részemről, mikor már a testét fedezem fel, teljes odaadással. Már azt is elég nehezen fogom fel, amit ő válaszol. Néha egy kis titkolózás belefér, főleg azért, mert tudom, hogy amit teszünk, helyes. Legalábbis minden ezt sugallja.
Fogalmam sincs, hogy lehet a mostani alkalom is pont olyan fantasztikus, mint az első, de nagyon is az. Még ha nem is olyan heves és sürgető a vágy, pont olyan hangokkal jár és én pont úgy kapkodok a végén levegő után, mintha minden oxigént kiszorítottak volna a tüdőmből. A különbség csak az, hogy már nem kell őt megtartanom. Csak kényelmesen el kell terülnöm mellette és hallgatni, ahogy ő is a levegővétellel küszködik. Szükségem van pár percre, mire ki tudom mondani az első értelmes szavakat, amik akár lehetnének azok is, hogy "ez csodálatos volt" és megcsókolhatnám. De helyette sokkal lényegesebb dologra térek rá. Meg kell ismételnünk még. Ha nem ma este... ha nem itt... de meg kell! A szavaira először mégis csak hallgatással felelek. Nem mintha túl sokat kellene magamban mérlegelnem. Hiszen én is ezt akarom. Kiválogatni azt, amiben jók vagyunk és lejátszani az ismétléseket.
- Ennél jobban én sem fogalmazhattam volna meg - mondom ki végül és mielőtt még olyan kényelmesen közelebb csúszna és az alvás gondolata akár csak megfordulna a fejében egy csókkal pecsételem meg a mi kis kapcsolatunkat.
Ezután lehet csak szó tényleges alvásról. Bármilyen éber voltam is eddig, egy harmadik menetre már nem lennék képes. Egyre nehezebb nyitva tartani a szemeimet, mégis kényszerítem magam, hogy őt nézzem és áldjam a szerencsémet, amiért aznap rátaláltam abban a csomagtartóban. A fene se gondolta volna, hogy még köszönetet mondok majd annak a vadállatnak, aki oda betuszkolta az én istennőmet.