Név: Owen Nicholson
Becenév: csak ne akarj becézgetni...
Kor: 29
Születése hely, idő: 1984. október 1. / Los Angeles, USA
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: fejvadász
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Megkeseredett lennék? Talán egy kicsit ez is benne van, de nincs is rá sok okom, hogy vígan éljem az életem, hiszen őszintén szólva, ami megadatott az egy kalap szart sem ér, és ez egyszerűen tény. Nem vagyok jó ember, soha se voltam az, valahogy elfuserált az élet és nehezen tudom elképzelni, hogy ezen bármi változtatni tudna. Egy dologban vagyok jó... az pedig nem fog hozzásegíteni ahhoz, hogy a mennybe jussak. Na nem mintha hinnék ezekben a vallási baromságokban. Ha van is Isten, akkor egy szemét állat, aki csak fentről nézi, hogy mi kis nyomorultak hogy szórakozunk egymással. Baromság rá fogni minden bajt, vagy jót, ezeket mi okozzuk magunknak, vagy másnak. Az ember teszi, semmi köze valami megnevezhetetlen felsőbb hatalomhoz. Cinikus vagyok, kissé szkeptikus is, és az érzelmeket nagyjából kizártam az életemből, de e nélkül nem lennék képes reggelente tükörbe nézni. Így se megy könnyen, de néha muszáj, már csak a borotválkozás miatt is. Nem nagyon bírom az embereket, a tömeget és nem foglalkozom azzal, hogy ki kinek a kije, én csak teljesítem a megbízásokat és ennyi. Soha sem ásom mélyebbre. Van bennem egy cseppnyi agresszió, amit időnként le kell vezetni, ha más nem hát illegális boxmeccsekkel és persze az alkoholt sem vetem meg. Ha nagy néha előtör az a kellemetlen dolog, amit mások lelkiismeretnek hívnak elég ha legurítok pár felest és kiütöm magam épp annyira, hogy még hazataláljak, de már ne villanjanak be az arcok. Egyszerű nem igaz?

Külső: Hosszúkás, csontos arc, amin általában kellő borosta virít. A szemem kék, a hajam barna és nem túl hosszú, a kinézetemet átlagosnak mondanám. Fene tudja, hogy jó pasinak számítok-e, soha sem érdekelt igazán mások véleménye, hogy ezen érdemes legyen elgondolkodnom. A testem kidolgozott, köszönhetően a katonai múltnak, és az időnkénti boxmeccseknek. Kell a kondi, hiszen akadnak azért nehezebb "ügyfelek" is, nem lehetek valami kis nyápic, aki a légynek se tud ártani. Akad bőven, amihez kell az izomzat, ezért is szoktam időnként futni, no meg kondizni rendesen, hogy ne csökkenjen az állóképességem. Egyébként ezek arra is jók, hogy kikapcsolják az agyam és ne foglalkozzam addig se semmi mással. A ruházatom általában viszonylag egyszerű, nem nagyon szoktam kicsípni magam, egyébként sincs értelme túlöltözni, mert a vér elég macerásan jön ki mindenből, kár lenne drága ingeket elpazarolni. Szóval marad a póló, gyakran terepszínben, ezt megszoktam, a sima farmer, és egy bakancs, melegebb napokon edzőcipő. A nyakamban pedig mindig ott lóg az elmaradhatatlan dögcédula, már megszoktam.

Előtörténet: Sablonos, ha azzal jövök, hogy pocsék gyerekkorom volt, úgyhogy igazából nem is az én hibám, hogy ilyen lettem? Pedig kár lenne tagadni, ha egyszer így van. Apám kiskoromban lelépett, nem tudok róla az ég világon semmit, valami gennyláda lehet, anyám legalábbis általában így emlegette még józan állapotában is. Anyám egy alkoholista kurva... igen ezt nagyjából nyugodtan értsd szó szerint, még abban sem vagyok biztos, hogy tudja, hogy ki volt az apám és nem csak egyszerűen egy kalap alá veszi az összes szemetet, aki élete során kefélgette. Mindegy, őszintén szólva hidegen hagy. Nagyjából gondolom le tudod szűrni, hogy nem volt valami fényes gyerekkorom és nem volt részem abban a ritka kincsben, mint családi idill, meg szülői szeretet. Nem csoda, ha elég korán sikerül mindenféle zűrös alakokkal összehaverkodni. Már kölyökkoromban is az utcán lógtam, és Los Angeles kellemetlenebb része éppenséggel nem segíti egy gyerek normális szellemi fejlődését. A suli mint olyan ennek fényében soha sem érdekelt, és nem igazán kötött le, inkább a kezdeti piti kis ügyek.
Anyám persze néhányszor próbált beszélni a fejemmel, amikor épp nem volt tök részeg, amikor igen, akkor inkább csak pofonokkal próbálta helyretenni a fejem. Nem sok sikerrel. Bolti lopásokkal indult minden, kimaradoztam a suliból, aztán egy idő után meguntam az egészet és tizennégy évesen leléptem otthonról. Maradtam a városban, de eszem ágában sem volt anyám környékére menni, egyszerűen csak éltem vígan az életem, egyre keményebb balhékba keveredve és nagyon úgy tűnt, hogy ez megy is nekem. Nem voltam soha jó matekból, meg ilyenek, de baromi jól forgattam a fegyvert. Valahogy azt hiszem van ehhez egy isteni tehetségem. Mindenki mást kap, hát nekem ez jutott.
Tizenöt voltam, amikor először elvettem valakinek az életét. Sokkolt? Hát persze, azért mégis csak kölyök voltam még. A pasas egy kisbolt tulajdonosa, és igazából nem én tehetek róla, nem volt más választásom. Kirámoltuk a helyet, és a fickó nem húzta meg magát, előkerült a puska a pult alól, én pedig nem gondolkodtam, csak meghúztam a ravaszt és szó szerint szétloccsantottam az agyát. Nagyjából negyed órán keresztül hánytam utána. Persze nem folyamatosan, de ennyi kellett, hogy nagyjából elmúljon a késztetés. A banda persze oda volt, meg vissza, és miután belém nyomtak pár pohár italt már én is bőszen ünnepeltem magam. Ettől függetlenül nem voltak az ilyen esetek gyakoriak, de egyre kevésbé remegett a kezem a fegyveren. Mégis megmaradtunk a piti ügyeknél még sokáig, amíg aztán... hát igen, minden nem mehet simán igaz? Rács mögé kerültem, kiskorúként persze nem zárhattak be úgy istenigazából, viszont sikeresen kifogtam valami barom bírót. Tizennyolc voltam, és a pasas kitalálta, hogy majd a katonaságnál normális embert nevelnek belőlem? Hát nem volt komplett... de az ő dolga.
Szóval katona lettem, így aztán még jobban kifejleszthettem ezt a kis adottságot, hogy baromira értek a fegyverekhez, a célzáshoz stb. Három évig voltam ott, nem jutottam el egy bevetésre sem, de elég szépen kiképeztek ahhoz, hogy legalább később legyen mit hasznosítanom. Persze a sorozatos szabályszegések, az újabb és újabb fegyelmik végül arra késztették a barmokat, hogy kitegyék a szűrömet. Nem hatott meg, egyébként is jobban jártam így, mintha lecsuknak egy piti bolti lopás miatt nem? Szóval kikerültem a nagy fegyelem alól, de persze a banda eddigre már eléggé szétszéledt. Mit kezdjen magával egy volt piti bűnöző, volt katona, aki őszintén szólva baromira nem ért semmihez azon kívül, hogyan kell meghúzni a ravaszt? Fél év telt el alkalmi munkákkal Los Angelesben, voltam ez alatt minden, de tényleg. Rakodómunkástól kezdve, pizzakiszállítóig, de még a kórházban is melóztam egy ideig a patológián. Volt gyomrom mindenhez, úgyhogy az alja munka nem okozott gondot.
Idővel megtaláltak... igazság szerint a mai napig is csak a pasas keresztnevét tudom, ami ha jó sejtem nem az igazi. Dan, ennyi. Mondhatnám, hogy szó szerint elraboltak, zsákkal a fejemen, és ez nem is áll távol az igazságtól. De összességében nem gond. Kaptam egy telefont, amin csak ők hívnak, és általában postán kapom a részleteket. A székhelyem Las Vegasba került át, szóval már itt élek lassan 8 éve, de persze ide-oda utazom, mikor hova kell. A munkám tehát egyszerű, kapok egy nevet, egy képet, jobb esetben egy címet is, és azt, hogy mi a dolgom. Előfordul, hogy csak meg kell fenyegetni az illetőt, vagy rá kell ijeszteni, netán megszabadítani egy-egy felesleges ujjtól, de persze az is gyakori, hogy szimplán csak el kell tenni láb alól. Nem jelent gondot, kizártam már mindent, hogy ne jelentsen gondot. Nagyon ritka az, amikor előjönnek a fejemben a képek, mint valami sorozatjátszás pörög le az a sok arc, de pár pohár pia könnyen eltünteti.
Viszont itt van ez a kis apróság... Rachel. Igen, szó szerint apróság. Olyasmit soha sem vállalok, hogy egy egész családot tegyek el láb alól, gyerekeket nem, ennyi az egyetlen szabály. Ő az első ügyeim közé tartozott, 22 voltam csak, New York-i eset és egyszerű volt a megbízás. A szüleit kellett likvidálni. Nem tudom az indokokat, soha sem tudom és nem is kérdezek. Normális családnak tűnt, békés kis kertes ház, nem volt kérdés, hogy éjszaka megyek, hangtompítóval. Tisztán és gyorsan. Már minden meg volt, a szülők jól jártak, nem vettek észre semmit, legalábbis nagyjából, a pasival indítottam, a nő mire felébredt már szinte arra sem volt ideje, hogy a szemét kinyissa, nem hogy tudatosuljon benne, mi történt. Aztán ott állt az ajtóban ő... akkor volt 10 éves. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak vele, így végül... egyszerűen csak leléptem. Már indítottam be a motort odakint, amikor megállt a kocsi mellett. Pizsiben, egy macit szorongatva. Egyáltalán nem értettem az egészet, de végül kinyitottam az ajtót a túloldalon, ő pedig beszállt. Két hónapig nem szólt egy szót sem, de komolyan. Elhoztam, nem tudom miért, valahogy a tekintete... zavaros ez az egész, de azóta velem van. Mintha elfelejtette volna azt, ami történt, szépen hogy is mondjam összecsiszolódtunk. Persze nem volt egyszerű, baromira idegesítettek a rózsaszín szarok a lakásomban, meg a barbik, meg a többi baromság, de valahogy eltűrtem. Nem is tudom, egyszerűen csak... ha létezik ilyen, de meglágyította a szívem? Azért persze nem voltam ám olyan hűde rendes vele, csak a magam módján, és persze soha nem jöhetett velem, amikor dolgom volt. Ennyi volt a megállapodás.
És hogy hol van most Rachel? 1 hónapja minden megbeszélésünk ellenére utánam jött. Egyszerű ügy volt, San Francisco, egy pasi, szerencsejátékos. Csak a karját kellett eltörni, ennyi volt a feladat, nem több. Fogalmam sincs, hogyan követhetett, de mégis ott volt az ominózus pillanatban, és egyszerűen csak végignézte az egészet. Mikor észrevettem csak bámult rám, én pedig úgy ordítottam vele, mint még soha az életben. Nem szabadott volna ott lennie, egyszerűen nem és kész! Lelépett, szó szerint elrohant, én pedig egyszerűen leszartam az egészet. Visszajöttem és átköltöztem a város másik felébe... Nem tudom, hol van most, nem is kerestem és hogy ő keresett-e engem? Arról sincs fogalmam.