Epilógus
Ősz volt. Odakint vihar közeledett. A sötét, borús felhők nem kecsegtettek semmi jóval. Mindenhol a rettegett halál szaga terjengett, a nyers rothadásé. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a magamnak bebeszélt szagok miatt, vagy csupán a várakozás okozta idegesség végett fordult fel egyik pillanatról a másikra a gyomrom.
Ki akartam nyitni az ablakot, hogy a nem létező szagokat kiűzzem, és hogy rágyújtsak, de képtelen voltam mozdulni a fekete bőrfotelból, ami egyébként baromi kényelmes, és amit ennek ellenére akkor, azokban a percekben rohadt kényelmetlennek találtam.
Mindkét tenyerem izzadt volt, a homlokomról pedig szinte patakzottak a jeges verejtékcseppek. Miután a velem szemben lévő monitor képernyője elsötétült, és a szemeim már nem tudták követni az egyik sarokból a másikba ugráló képernyővédőt, fekete íriszeim átvándoroltak az asztal bal sarkában lévő metronome-ra, aminek monoton kattogása hamarosan mindent betöltött magam körül. Beszökött a hallójárataimba, és eltömítette az agyam azon részeit, ami még képes volt a józan gondolkodásra.
Hosszú percek kellettek ahhoz, hogy visszatérjek a SEMMIBŐL. Dr.Stella hangját csak tompán és szakadozottan hallottam, mintha víz alatt lennék. Aztán megláttam a kezében a borítékot, és egyszeriben minden kiélesedett. A világ újra színt, és éles kontrasztokat nyert, a fehér, bontatlan borítékot pedig mintha reflektorfénnyel világították volna meg. A lábaim önálló életre keltek, és nyughatatlan pattogásba kezdtek az asztal alatt.
-Üdv, Cameron! Hogy érzed magad? - Jellemző. Jöttek az udvarias formalitások, amikről mind a ketten tudtuk, hogy fölösleges időhúzás. Mégsem akartam udvariatlan faszfej lenni, így hát felálltam a helyemről, és... nem, nem nyújtottam felé a kezem. Egyrészt, mert rémesen undorítónak találtam, hogy izzadó tenyérrel kezet rázzak egy dokival, másrészről tudtam, hogy azzal a lendülettel ki is kaptam volna a kezéből a borítékot.
-Pazarul vagyok, kösz. - Eresztettem meg valami szánalmas vigyort, a hangom mégis szórakozott volt. Olyannyira, hogy még én sem értettem magamat. Legszívesebben addig vertem volna a fejem az asztal sarkába, ameddig léket nem csinálok a homlokom közepére.
Stella egy szolid mosollyal válaszolt, majd intett, hogy üljek vissza. Remek, már kockásra ültem a valagam!
A doki megkerülte az íróasztalt, leült a másik bőrfotelba velem szembe, a kezeit összekulcsolta az asztalon, és ott volt a boríték is. Úgy éreztem, hogy direkt incselkedik velem.
-Egy kávét, vagy teát? - Ekkor egy újabb verejtékcsepp gördült végig a halántékomon, és elszakadt a kötél.
-Stella, fölöslegesen húzzuk egymás idejét. Egy hónapja várok az eredményre. Tudni akarom, hogy mi van a borítékban. - A hangom higgadt volt, nem követelőztem, mégis lapult benne némi határozott él, ahogy szemeimmel börtönbe zártam a nő zöld macskaszemeit. Ezután jött az a filmekbe illő jelenet a kínos, egy perces néma csendjével. A térdemen nyugvó kezeim ökölbe szorultak, és csak akkor kezdtek el remegni, amikor Stella bizalmasan átcsúsztatta az én térfelemre a felbontott aktát. Kétszer kellett ráparancsolnom a kezeimre, hogy ne remegjenek, és ki tudjam venni a sorsfordító papírt. A szeme sarkából láttam, ahogy Stellának megfeszül az állkapcsa. Felkészültem a lehető legrosszabbra, és mikor a papír előkerült, semmit nem voltam hajlandó rajta elolvasni csak a papír alján szereplő egyetlen egy szót, ami mindent örökre megváltoztatott: POZITÍV!
A látásom elhomályosult, majd kitisztult, majd újra elhomályosodott, és ismét kitisztult. Azt hittem lefordulok a székről. Az AIDS teszt kihullott a kezemből, és jobb híján hisztérikusan felröhögtem, mint valami fürdős kurva, majd az asztalra könyököltem, és a fejemet a tenyerembe ejtettem. Hirtelen nagyon súlyosnak éreztem mindenem.
-Sajnáljuk, Cameron! A kórház természetesen minden felelősséget magára hárít és fizetjük a gyógyszereid költségeit... - Nem érdekeltek a vigaszszavak. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Azt kívántam, bárcsak minden és mindenki megszűnne körülöttem és egyedül maradhatnék. Éreztem, ahogy Stella az egyik kezét vigasztalóan a karomra simítja, de nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet. Csak bámultam az asztallapot, és a betegre gondoltam, akinek a tűjével megszúrtam magam. Na és persze ott volt még Trisha is. Életem értelme, a nő akit szeretek, és aki már a kezdetektől fogva nem hitt nekem. Kizártnak találta, hogy megszúrtam magam. Azzal vádolt, hogy biztos megcsaltam, és lefeküdtem valami AIDS-es kúrvával. Nagyon fájt.
-Ha bármiben segíteni tudok...
-Azt hiszem, hogy most inkább... haza megyek. Majd... majd telefonon egyeztetünk a továbbiakról. - A tesztet az asztalon hagytam, én pedig felálltam és elindultam az ajtó felé. Úgy vonultam végig a folyosókon, mint egy élőhalott. Nem volt messze ez a feltételezés a valóságtól. Úgy haladtam el az intenzív mellett, ahol ápolóként dolgoztam, mintha az lett volna az én személyes búcsúm. Levonultam a porondról. Attól a perctől kezdve már csak a kórház betegeként jártam be, nem mint dolgozó. Beültem a kocsiba és még mielőtt indítottam volna, írtam egy sms-t Trishnek. Jobbnak láttam így közölni vele az eredményt, mint személyesen. Tudtam, hogy nem fog hinni nekem, és nem lettem volna képes végig nézni, ahogy összepakolja a cuccait, és elhagy. Hosszas vívódás után nyomtam csak rá a "küldés" gombra, de amint megtettem, hozzá is vágtam a műszerfalhoz a telefont, ami darabjaira esett. Hirtelen felindultságból őrjöngve megrángattam a kormányt, majd rágyújtottam egy szálra, és kihajtottam a parkolóházból...
Éjjel értem haza. Részeg voltam, csapzott és bűzlöttem a cigitől és a whiskytől. Nem akartam használni a liftet, így lépcsőn tettem meg az utat a negyedikre. Egy részem a lehetetlent remélte. Azt, hogy Trisha a nappaliban fog várni ébren a kanapén, a nyakamba ugrik, és azt mondja: Együtt megoldjuk. Ehelyett csak az üres lakást találtam, és egy levelet a kandallón. Ennyi maradt nekem.

Írta: C. O. Nixon