Név: Cameron Joyce
Becenév: Cameron, Cam, Rony(kivételes személyeknek csak!)
Kor: 17
Születése hely, idő: 1995-Január-03 / Amerika - Las Vegas
Tartózkodási hely: Javítóintézet - Las Vegas
Csoport: vandál
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Azt mondják, hogy elég... hmm... hogy is szoktak fogalmazni? Ja, igen, megvan! Összetett személyiség vagyok. Illetve... na, jó... nem vagyok túl változékony, szóval nem igazán lehet rám azt mondani, hogy olyan vagyok, akárcsak az időjárás. A javítóintézetben lévő nevelők és a legtöbb gyerek szerint is kiállhatatlan vagyok és nagyon is utálatos, na meg persze borzasztóan agyafúrt és megfejthetetlen, a magam módján. Még ikertestvérem, Connor sem tud minden helyzetben kiismerni. Az emberek többségével utálatos és nagyon is szemtelen vagyok, belekötök még az élő fába is, csakhogy nekem jó legyen.

Külső: Mit mondhatnék? Elől deszka, hátul léc. Semmi nőies nincs a külsőmben. Se seggem, se mellem, persze mindezt csak a szó képletességében értendő. Hajam fekete, ám eredeti hajszínem világosbarna. Szemeim világoskékek, így tökéletesen jól összhangba kerülnek sötét hajammal. Az öltözködési stílusom pedig igen csak egyedi. Szerettem volna már a kezdetektől fogva kitűnni valamivel a tömegből, így a különc stílust választottam.

Előtörténet: Egy hideg, januári hajnalon pottyantott a muter a világra, csupán csak alig 4 perccel hamarabb, mint ádáz ikertestvéremet -a kis bu*it-, Connort. A szüleink rettentően boldogok voltak, hogy rögtön dupla gyermekáldás történt. Apánk elvileg úgy találta ki a neveinket, hogy mikor megszülettünk, az érkezésünket elment megünnepelni a haverokkal, és jól leitta magát. Ezt követően részegen elindult a kórházba, megállt a vonat síneken, és annyit kiabált -mielőtt a vonat átmehetett volna rajta-, hogy Cameron és Connor. Anyám ezt csak egy ott lévő szemtanútól tudta meg.
Tehát, drámázásból elég is ennyi. Az apám meghalt úgy, hogy egyszer nem látott minket, a muter meg persze mély depresszióba esett, mert hát miért is ne? Egyedül maradt két újszülöttel, pénzszűkében, így hát evidenssé vált, hogy az apai nagyszüleinkhez cuccolt át velünk, akiknek nem mellesleg annyi pénzük van, mint a szemét. Irigylem is a nagy muterékat ez miatt!
Connorral már akkor nyakra-főre csináltuk az őrültséget, amikor még járni is alig tudtunk. Apró, gyerekes csínyeink közé tartozik, hogy lerángattuk a függönyöket, és kimásztunk az 5. emeleten lévő lakás erkélyének a korlátjára. Aztán persze, ahogy egyre inkább csak cseperedtünk, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá is, hogy közveszélyes dolog lenne minket kettőnket gyerekek közelébe rakni, ezért amikor elértük az ovis kort, drága muter nem íratott be minket oviba, helyette a nagy muterékra bízott minket, ameddig ő ki tudja, hogy mivel -mert hát soha senkinek nem beszélt a melójáról-, kereste a napi betevőnket.
A forradalmak mindig akkor törtek ki, amikor anyánk kilépett a házból és egyedül maradtunk a nagyszülőkkel. Na, a két Joyce ördögfióka. Borogattunk mindent, ami csak az utunkba került, papírvágó ollóval kibeleztük egymás kedvenc plüssállatait -csak úgy, mert az olyan jó volt-, és ameddig Connor a cserepes virágba, addig én a szekrénybe pisáltam. Csúcs mi?
Ez a viselkedési forma csak addig tartott, ameddig nagyapánk egyszer -ha minden igaz, miattunk-, agyvérzést nem kapott, és le nem bénult a bal oldalára. Ekkor Connorral már az általános iskola 2. osztályát jártuk. Hihetetlen, de még minket is megrendített a hír -mert attól függetlenül, hogy milyen kis parasztok voltunk mindenkivel, még szerettük a papit-, így onnantól kezdve inkább arra összpontosítottunk, hogy segítsünk a muternak és a mamának az örökös csínytevéseink, szemétkedéseink helyett.
Túl hamar kezdtek el hálálkodni... Ötödikesek lehettünk, amikor a tanárok és az igazgató is megelégelte a kezelhetetlen viselkedésünket, és szinte követelte szegény mutertól, hogy azonnal vegye ki a két gyerekét az iskolából, írassa át őket máshova. Így is lett. Átkerültünk egy olyan elemi iskolába, ahol az emelt óraszám mellett, nagyon is komolyan tanították, hogy milyen is a megfelelő viselkedés. Majdnem olyan volt, mint egy internátus vagy javítóintézet, azzal a különbséggel, hogy nem kellett ott aludnunk. Bahh még szerencse!
De, hogy egy kicsit a tinédzser éveimről is szót ejtsek...
Soha nem felejtem el, amikor először házibuliba mentünk Connorral. Két évvel ezelőtt történt. Anyám nem engedett minket, főleg, hogy már sötétedett és olyankor kifejezetten veszélyes a városban mászkálni, főleg, hogy sejtette, ha már buli, inni is fogunk.
Nem okozott problémát a tiltása, kilógtunk a tetőablakunkon, és a csatornán keresztül ereszkedve le a földre, lógtunk el abba a pince buliba, ahol krekket szívtak, anyaggal kereskedtek és ugyebár úgy piáltak, mint a gödény. Mire mi Connorral odaértünk, addigra már a társaságnak több, mint a fele azt sem tudta, hogy hol van, és egymás után hányták le a szőnyeget és ilyen hasonlók. Rögtön tudtuk, hogy ez a megfelelő hely számunkra. Mind a ketten elvegyültünk a tömegbe, és élveztük a nekünk való társaságot. Hamar beilleszkedett, és pár pohár -de lehet, hogy volt az már üveg is-, után nem volt rest szobára menni valami tejfölszájú sráccal -igen, sráccal!-, én pedig ezáltal egyedül maradtam. A figyelmemet a cigiről, és a piálásról egy goth stílusú csaj terelte el, aki úgy táncolt az asztalon -és közben vetkőzött is-, mintha gyakorlata lenne benne, közben pedig... egyenesen... engem nézett. Miután a kis műsorszámának vége lett, úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá és egyszerűen megtépem, hogy mit képzel magáról, hogy már fél órája csak bámul. Letettem a poharam, elnyomtam a cigim, és neki iramodtam. Először csak lehordtam mindenféle ku*vának, amire különösebben semmit nem reagált, helyette csak megragadta a tarkómon a hajam, magához rántott és olyan vadul LESMÁROLT, hogy azt hittem összeroppan minden porcikám. Ez volt az első csókom és ku*vára tetszett. Azóta nem láttam a csajt. Még a nevét sem tudtam meg...
Másnap persze az ótvaros pia, fű és cigi szagból anyám rögtön leszűrte, hogy az akarata ellenére kilógtunk, és még aznap este értünk jött a javítóintézet egyik személyzeti autója...

Cameron Joyce!
Na ez tényleg egy igazi vandál történet volt, elnyerte a tetszésemet, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon. További kellemes szórakozást kívánok.