Név: Summer Galloway
Becenév: Summer
Kor: 22
Születése hely, idő: 1991.július 30. Boston
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Rendőr
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás:  Heteroszexuális

Jellem: Van, hogy előbb ütök, mint gondolkodnék, vagy kérdeznék... na jó, mindig általában ez így történik. Túl gyorsan képesek az emberek kihozni a sodromból. Alaptermészetemből adódóan egyébként is lobbanékony jellem vagyok. A türelem minden velejárója hiányzik belőlem. Szélsőséges természetem van, a szüleim nem tudják megmondani, kitől örököltem temperamentumos viselkedésemet. Szenvedélyes, heves viselkedésemből kifolyólag nem gondolom át, miféle szavak buknak ki ajkamon, s ebből fakadóan jutottam arra a pontra, hogy szótáram legbővebb részét az obszcén és trágár szavak teszik ki. Nem szép dolog, tudom jól, de nem bírom megállni, hogy alkalom adtán ne szaladjon ki számon pár bántó szó, s ezen szókincsemet a hálószobára korlátozzam.
Emancipált nőnek tartom magam, főleg, mióta a szinglik életét élem. Előtte is képes voltam megvédeni magam, dacolni és konokul kiállni igazamért, de mióta tudatosult bennem, hogy egyedül maradtam, szembe a nagyvilággal, kritikai érzékem kiélesedett, s bizalmatlanul keresem a körülöttem élőkben hibáikat, erényeiket. Céltudatos vagyok, kitartó. Rám nem hatnak észérvek. Ahogy a szép beszéd sem érint meg. Sokkal gyakrabban használom magam is kezem, mint számat.
Mondják, hogy elbűvölő vagyok, megnyerő, s ha megszólalásommal nem törném szilánkjaira a tündéri szőkelányról alkotott képet, akkor bármit megkaphatnék egy mosoly útján. Nem elég, hogy egész gyermekkoromban az ellen küzdöttem, hogy tenyerembe teremjenek kívánságaim? Még most is ezzel szégyenítenek meg? Miért nem lehet feladni, s elfogadni azt, hogy a felsőosztályból jövők közül néhányakba szorult egyenlőségérzet, gerinc, s csak azzal tudják kielégíteni igazságérzetüket, ha a nulláról kezdik a felfelé vezető utat, nem jólnevelten fittyet hánynak az alsóbb fokokra.
Ahogy én nehezen lépek túl a múlton, s hagyom ellanyhulni az érzéseimet, úgy másokat is megszenvedtetek, ha arra adnák fejüket, hogy megszakítják velem a kapcsolatot. Nem tudom elviselni, ha valaminek vége szakad. Ha más dönt helyettem, ha nem én teszem a pontot a mondat végére. Ezért is kedvelem az állandóságot, a változások összezavarnak és kitaszítanak mindennapi magaviseletemből.
Élvezethajhász vagyok az élet minden területén. Az egyetlen, amit már nem öltök magamra a közönségesség csuklyája. Domináns vagyok kapcsolataimban, de ez egyfelöl csak a látszat. Ahogy a kemény nő is egyfajta kép, mely arra vár, hogy konyhakéssel vágja át az elszürkült vásznat valaki, s meglelje a mögötte színpompában úszó, lágyan sóhajtozó, leigázójára áhítozó nőt.
Minden vadmacska megszelídítésre szorul, nem de? Hozzám talán különleges képességekkel bíró idomár szükségeltetik, mérhetetlen türelemmel és játékszenvedéllyel.

Külső: „Hagyd csak a sminket a szekrény legmélyebb fiókjában!” „Ne közelíts azzal a forró vassal felém!” „Mi?! Hogy magassarkú? Rajtam? És hogy te ezt nekem vetted?! A helyedben már a gondolattól is szégyen égett volna arcomon, ha ilyet szándékozok venni magamnak!” „Bármi, csak rózsaszín ne legyen, könyörgöm!” „Manikűrös és műkarom? Köszönöm, meghagyom azon nőknek, akiken már csak ez segít, hogy vadmacskának nézzék őket.” „Tudod, kiből csinálsz a csilli-villi ékszereiddel karácsonyfát!”
Summa summarum. Ezt mind én mondtam, persze nem egyszerre elhadarva, de az biztos, hogy kedves barátaim remekül összegezték, hogy mi az, amitől a hideg fel-alá futkos hátamon.
S akkor most lássuk, hogy ki vagyok én, mi az, amit nem becsmérlek, amit csak elégedetten mérek végig magamon:
Bármit felveszek, ami nem akadályoz a mozgásban. Nem teszi lehetetlenné, hogy levegőt vegyek. Ja és persze nem a rózsaszín valamelyik hányingert keltő árnyalatában játszik. Ha hajlandó lennék magas sarkú szandált hordani, feltehetőleg a szoknyák is katonás rendben lógnának a szekrényben. De nem vagyok, így maradjunk annyiban, hogy az vagyok, aki farmert hord farmerral és még ahhoz is kizárólag farmert visel. Felső gyanánt bármit felveszek, csak – és akkor következzen a hosszú fekete lista – ne takarjon kevesebbet, mintha rajtam se lenne, ne essen ki belőle a mellem, ne kényszerítse nyálcsorgatásra és ösztöneik kiélésére a férfiakat, a rajta látható mázas szövegek pedig ne tegyenek közönségessé. Egyébként pedig minél egyszerűbb, annál jobb.
Ha nem muszáj, nem öltözöm túl magam. Nem meglepő, ha otthon egyedül vagyok fehérneműben császkálok. Vagy anélkül.
Amin pedig nem tudok változtatni:
A magasságomat tekintve igencsak alacsony vagyok. A testalkatom nőies, karcsú, ízlésesen kidolgozott. Bőröm kellemesen napbarnított, hajam mézszőkén tündöklő, szemeim pedig hamuszürkén csillannak meg.

Előtörténet:

A legmélyebb tisztelet és megbecsülés övezze szüleimet.
Ha hordanék kalapot, egész biztos megemelném előttük. Ha elképzeléseik szerint „hercegnő” lennék, s elsajátítottam volna az etikett édeskés reguláit, émelyítő mellékhatásaként még szoknyát is hordanék otromba gólyalábakkal, na, akkor pontosan tudnám, hogyan kell az előírt keretek között az előkelők által heccből mímelt renomés pukedlit orrabukás nélkül, balerinák kecsességét megszégyenítő könnyedséggel földig hajolva elszenvedni.
De flegmatikus egyszerűséggel jelenthetem ki, még a nyakamat is kitörném, ha csak elismerően biccentenem kellene előttük elismerésem jeléül. Ha köszönömöt kellene harsognom meghatódott, rózsaszín könnyekkel díszített ajkakon át, bizton állítom, hogy a nyelvemet nyelném le, csak hogy megfulladhassak.
Nem dacoltam én sosem. Nem elégedetlenkedtem, a lázadás nálam nem vált divattá tinédzser éveimben, ahogy a visszabeszélés, a pimaszság és a pofátlanság sem lépte át a szülői szeretet által lefektetett vastag határvonalat. Inkább megtaláltam a közös hangot, megtanultam pillantásommal célt érni, s kooperációba fullasztani minden beszélgetést, még ha orrolásnak vagy veszekedésnek is indult. Ugyanígy, jó voltam abban is, hogy megbotránkoztassak egy pillanat alatt. Akár barátokat, akár egy egész családot. Bárhogy számolok, még csak tíz voltam. Nézzék csak:

„Éppen csak véget ért a negyedik osztályosok színdarabja, a szülők máris felpattantak, hogy az első sorból kiverekedve magukat, videokamerával, virágcsokorral, lufival, plüssökkel és még temérdek ajándékkal ellepjék a színpad mögötti világot, a gyerekeknek öltözőként fenntartott tágas előteret. A felnőttek arcán leírhatatlan öröm ült. Izgatottan keresték saját kis előadóművészeiket a törpe-tömegben. Némelyik gyermek nagyoktól ellesett kézlegyezgetéssel, hajdobálással és szemforgatással adta a köré gyűlt csoporttársai tudtára elégedetlenségét saját alakításáról.
Ott voltam én is. Na nem, nem azok között, akik exhibicionista módon felugráltak, s siránkoztak az elszalasztott pillanatokért. Egyetértő fiú barátaim mellől nagyokat pislogtam, s szám sarkát rágcsálva vártam a hisztéria végét.
- Nekem olyan halkan tapsoltak. Szerintetek pösze vagyok? Tényleg nevetséges vagyok, miközben beszélek? – kérdezte fojtott hanggal a mellettem álló foghiányos szőke Allyson, s mivel rajtam akadt meg tekintete, mintha valami kedveset várna, feljogosítva éreztem magam, hogy véget vessek a feltűnési viszketegségnek.
- Szívesebben hallgatom a gyűrődő selyempapírt, mint a Te hangodat. Nem muszáj mindenkinek szerepelnie. Jobban járnánk, ha a beszéddel megvárnád azt az időszakot, hogy visszanőttek a fogaid – mintha nem bántottam meg eléggé első mondatommal, úgy hajoltam füléhez, hogy abba súgjam a második mondat kegyetlen szavait. Ez volt az igazság. Mindenki tudta jól, csak elmondani nem merték. Ki akarná egy olyan lány haragját kivívni maga ellen, akinek édesapja kezében van a legtöbb légitársaság, s egy csettintésébe kerül, hogy a lánya ellen vétkezőket megbüntesse a maga sötét és elvetemült módján. De hogy honnan is tudom, hogy Allyson apja milyen romlott lelkű? Khm… Ennyire ne rohanjunk előre.
Szerencsére még láthattam szavaim hatását, az Allyson arcán lecsorgó könnyeket, de utána hátulról ragadott el apám, aki hirtelen felkapott vállára, s nevetve körbe forgatott szeretteim körében.
- Az én Broadway-re termett kicsi lányom! – árasztotta el nyálas csókokkal arcomat, amiket nem győztem ruhám mandzsettájával letörölni.
- Nagy vagyok már, Apa!
- Apa tündérkéje…
Gratuláció, pofazacskó-húzogatás, nyálas és szúrós puszik, cigaretta szagú leheletek, csontropogtató ölelések. Ez mind a családom. A negatív behatások közepette engem egy dolog kötött le: Mi az a Broadway?
- Színésznő leszel, Summer, drágám?
- Hogy mi? – kaptam fel fejem megbotránkozva és a kérdést nekem szegező, bátor nagyanyám felé fordultam. Nevetés futott át a családon.
- Ne bántsd meg, Nagymama… tudod, hogy Hercegnő szeretne lenni – legyintett somolyogva anyám, s tovább nevetett a rettentően idegesítő családtagokkal együtt.
- Rendőr leszek. Vagy politikus. De inkább rendőr – jelentettem ki megrendíthetetlenül, mire abbamaradt a heves kuncogás. - Lesz egy kutyám, mint a tv-ben a nyomozónak és fegyverrel fogom kergetni azokat a bűnös embereket, akik rosszat tettek, vagy a szegényeket bántották.
Biztos voltam benne, hogy ez így lesz. Nem tudtak lebeszélni, eltántorítani. S mikor rendőr-akadémiára mentem politológia és jog helyett, a családi kör idegösszeomlást kapott… már tíz évesen is megfagyott a vér ereikben, mikor szándékomban állt kilépni a felsőosztály íratlan szabályaival övezett fennkölt foglalkozások hatásköre alól.”


Sokszor halljuk, hogy ha a nő biztonságban érzi magát érzelmi szempontból, ha valaki védelmezi, ha az ágyban is összhangba kerül partnerével, ugyanazon témákat preferálják, akkor nem keres magának másik férfit, mert nincs szüksége változásra. Bízni akar valakiben, aki teljes odaadással szereti, védelmezi az erkölcsileg romlott világtól, s ezzel megelégszik. Számomra ez a férfi Seth volt.
Seth volt életem nagy szerelme, akit még a rendőrakadémián ismertem meg. Öt éven át változatlan érzéseket tápláltam iránta, s női naivitással feleltem barátnőimnek sugdolózás közepette, hogy ő lesz egyszeri férjem, gyermekeim apja, hű szeretőm.
De akkor mi történt velünk?

Karácsony reggelén Seth karjai között ébredtem fel. Lassan pislogtam, hogy a mély álomtól elködösült tekintetem kitisztuljon, s tudatosan bújjak közelebb a kedves mellkasához. Nyakamig húztam a meleg takarót, s kezemet átügyeskedtem a vékony textil alatt, hogy párszor végigsimíthassak pizsamapólójának pamut anyagán.
- Boldog karácsonyt – súgtam ajkai közé, mikor már fáradt macska módjára, kéjelegve sikerült fölé hajolnom. Néhány centin múlott, hogy ne csókoljam meg, de megvártam, míg felébredt, ráeszmélt, hogy ki ostromolja már korán reggel közelségével, s csak akkor zártam be ajkaink között a szűk kis távolságot, hogy az ünnepre való tekintettel elsőként kívánhassak neki boldog ünnepeket.
Régen elterveztük már, hogy a mai napot kettesben töltjük, s a másik szerető karjának öleléséből kizárólag addig szállunk ki, míg az nagyon muszáj. Még a múlt heti vacsora közben is igazoltam volna érzéseimmel, vágyaimmal ezt az elfoglaltságot, de az őrület és kifakadás határán jártam haláltáncomat ezen a reggelen már.
Bármennyire is játszottam a mély érzésű, szerető és odaadó barátnőt, a tegnap este képei nem hagytak nyugodni. Fellángolás volt csupán a részemről a tegnapeste, egy kis szíverősítő, hiúság ápoló orvosság, de… de mégis megtörtént. Semmissé tehette volna a megcsalást egy rövid magyarázat arról, hogy elgyengültem?
Nem! Hiszen már most is undorodtam magamtól, s a hazug álcától, amit viseltem azóta, hogy mellé feküdtem. Remegett a gyomrom, s a reggeli ébredés nehezebben ment, mint valaha. Tudtam, hogy a hánykolódó alvást követően szemébe nem leszek képes anélkül nézni, hogy ne gyötörjön vádlón lelkiismeretem. Egész éjszaka azon töprengtem, hogy miképp közöljem vele a tényt: lefeküdtem az unokabátyáddal.
Egyszerűen, díszítéstől megfosztva, fatányéron fektethettem volna elé a főfogást. Ennek ellenére a desszertet is előrébb hoztam, s mindent megpróbáltam, hogy leküzdjem az egyre fortyogó bűntudatot tettem miatt.
- Hozol nekünk kávét, szivi?
Kétszer is meg kellett kérdeznie, mire észhez tértem, s eltoltam magamtól kezét, hogy megjátszott mosollyal kiténferegjek két csésze feketéért a konyhába.
Félúton megálltam, s a széles üvegablakokon át lepillantottam a fehérbe öltözött Grosvenor parkra. Annyira tiszta volt, szűzies és érintetlen. Egy percig elképzeltem, hogy az égből hatalmas pelyhekben hulló hó beteríti egész testemet, s elfedi mocskos tettemet.
Nem mozdultam. Védtelen testem köré fontam karjaimat, s vállam fölött hátra pillantottam a franciaágy tetején nyújtózkodó, erejét gyűjtögető Sethre. El kellett mondanom neki, más különben belebolondultam volna a hallgatásba. Minél tovább húzom, csak rosszabb lesz, s rosszabbul fogom érezni magam tőle. Mindenképp rossz karácsonyom lesz. A kérdés az, hogy tönkre teszem még egy ember ünnepét, vagy elég erős vagyok ahhoz, hogy megtartsam magamnak ezt a titkot és úgy űzzem tovább a mindennapoknak nevezett játékot, mintha semmi említésre méltó dolog nem történt volna közben.
Erre nem kaptam kiképzést az iskolapadban, magam kellett rá megoldást találnom.
Elfordítottam arcomat a fagyos kinti világtól, s belsőmön remegés futott végig, mintha meztelen talpam kint toporogna az érintetlen fehér hóban. El kellett mondanom neki…
- Seth… - a férfi már nem küzdött a testére csavarodott lepedővel. A földön hosszan kígyózott végig a lepedő, de neki már nyoma sem volt. Megelőzött, mire kiértem a konyhába, Ő már ott ült, s csésze helyett bögrébe töltött kávé közben bonyolított le egy telefonbeszélgetést.
És én még azt hittem, hogy majd kávé nélkül, a híremmel kicsalhatom Őt az ágyból.
- Teszel bele nekem még egy cukrot? Túl keserű lett – nyújtotta előre kávéját, s közben ügyesen bepréselt a pult és teste közé. Mivel hallottam, hogy még telefonál, választ sem adtam neki, csak tettem, amit kért. Egy kockacukrot ejtettem bögréjébe, majd mivel szabadkéz híján volt még fel is kevertem neki az italban. Hálája jeléül csak egy csókot lehelt tincseim közé, s máris tovább folytatta a telefonbeszélgetést.
Fél óra is eltelt, mire letette a telefont, s teljes figyelmét nekem szentelte. Addigra felültem egy bárszékre, s tejeskávét kortyolgatva forogtam gyermetegen körbe-körbe a kényelmes, magasított bőrüléses széken.
- Itthon kell, hogy hagyjalak. A rohadt gyilkosok a piros betűs ünnepeket se tisztelik. Csak tovább gerjednek a szeretet ünnepét meglátva. Reggel a Club előtti hetven éves fenyőt két prostituált nő feldarabolt testrészeivel díszítettek fel. Nagyon kreatív emberbe futottunk bele.
- Művészlélek – vontam meg vállamat hanyagul, míg hallgattam beszámolóját és tovább pakoltam a cukrokat forró élesztőmbe.
Seth közelebb lépett hozzám, érezte, hogy valami nincs rendben, de gondolni sem merte, hogy mi miatt konyul lefelé szám sarka. Békítően söpört le néhány mézszőke hajtincset meztelen vállamról, hogy a puha bőrfelületet apró csókokkal halmozza el, s egyenes vonalban lehaladjon kézfejemig, s egy érzéki kézcsókkal zárja a sort.
- Sajnálom, hogy nem olyan lesz ez a nap, ahogy szerettük volna… - suttogta kettőnk közé, s már éppen indulni készült volna.
Hagynom kellett volna kezét kihúzni enyémből. Akkor talán nem szól rám bátorítóan, hogy kérlek, engedj mennem. Akkor talán erőt gyűjthettem volna, hogy tovább őrizzem titkomat. Mégis inkább mindent tönkre tettem.
- Nem csak te vagy ez miatt a hibás. Én… - nagy levegőt vettem -, megcsaltalak tegnap este. Nem egy csókról van szó, nem is óvatos pettingről. Lefeküdtem Douglasszal, az unokabátyáddal. Sajnálom… - hajtottam le fejemet szégyenkezve, s ahogy vártam, hogy Seth máris hitetlenkedve rántotta ki ujjaim közül sajátjait. Teljesen jogos volt kifakadása, dühe. Ahogy ő mondta, tökéletes kurva voltam.
- Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem. Még ahhoz is volt bőr a képeden, hogy egy rokonomnak tedd szét a lábadat. Ezt nem hiszem el… szerettelek Summer. Akkor miért? Miért nem voltam neked elég? Hibáztam? Mégis hol?! Ennyire rossz volt valaki mellett teljes biztonságban lenni? Áh… - vágott bele a falba tenyerével, ahogy neki támaszkodott az üres szakasznak.
- Ha hazajöttem, ezt megbeszéljük. Addig ne merj elmenni innen. Max egy óra és jövök. Ne menj el… - parancsolt, s én már úgy éreztem magam, mint az irodában. Érzékeltette velem fölényes hanghordozásában, hogy rendje szerint mennyivel magasabb fokon áll, mint én. Ő volt a főnök, én pedig szó nélkül engedelmeskedtem, s ültem tovább mozdulatlanul a széken. Pedig azt kívántam, bárcsak elsüllyedtem volna ott helyben.
Az utolsó, amit akkor hallottam tőle, hogy bevágja teljes erejéből a bejárati ajtót, s a pulton hagyott bögrés csészébe állított kanál is összerezzen a tettéből sugárzó indulattól.

Nem ellenkezhettem, mert parancsba adta akaratát, másodszor pedig ez volt a legkevesebb, hogy végighallgatom majd dühét.
A lakás nehéz némasága rám telepedett, még sírni is csak halkan mertem. Elefántméretű könnyeket hullattam kettőnkért. Hiába akart még beszélni velem, ahogy őt ismertem, tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak már nincs többé jövője, s bármi tervünk is lett volna a jövőre nézve, az most füstbe ment.

Egész napos várakozásom végül méltó büntetésre talált. Seth hatalmához mérten megalázott, s semmissé tett, egyenlővé a föld színével. SMS-t írt, melynek egyetlen betűjét sem tudnám elfelejteni.

„Galloway! Magaviseletedhez méltó helyet találtam neked. Beépített ügynökként ezentúl nem kell papírmunkát végezned, bemocskolnod magad a helyszínek veszélyével, s irodára se lesz szükséged. A Clubban fogsz dolgozni. Pótolni kell a veszendőbe ment táncosnőket. Te leszel az egyikük váltása. Itt kedvedre teheted szét más-más férfiaknak a lábadat. Már nem tiltom meg. Sőt, egyenesen parancsolom, hogy a tehetősebbekkel alkalom adtán feküdj össze. Ha nem sikerülne, a jelvényedtől fosztalak meg, nem csak a méltóságodtól.
Utóirat: hagyd el a lakásom holnapig.
Főnököd”