do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Lauren Sullivan  21.11.13 14:23 | |
| 
Becenév: Lau, Lauren
Kor: 24
Születése hely, idő: 1989.08.22. / USA - Las Vegas
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: művész
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Biszexuális
Jellem: Mivel az életem nagyjából tökéletesen telt – legalábbis én meg voltam elégedve vele -, így nem vagyok se romlott, se pedig egy bunkó típus. Szeretek társaságban lenni, új embereket megismerni, bulizni, de ettől függetlenül a munkám számomra az első. Kedves vagyok és jószívű, olykor pedig sajnos naív is, így előfordul néha, hogy kihasználnak, de én mégis próbálom mindig a legjobbat kihozni az életből. Imádok beszélni és pletykálni – amit a szalonban bátran megtehetek -, de olykor mégis előfordul az, hogy a határozottságom és erős akaratom elijeszt pár embert a közelemből. Nem örülök neki, amikor nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok, de ha így alakul, akkor inkább elengedem az illetőt, nem ragaszkodom a végtelenségig senkihez sem. Nem szoktam soha se megjátszani magam - amúgy is rémes színész lennék, nem nagyon tudok hazudni se -, ezért egy őszinte embernek mondom magam, akit ha barátjának nevezhet az ember, csakis jól járhat. Aki fontossá válik nekem, azért foggal-körömmel küzdök és megteszek érte mindent, amit csak tudok, talán túl sokat is, így használhatnak ki néhányan, de én mégis… mindig optimistán nézek a jövő felé.
Külső: Nagyjából 170 cm magas vagyok, amely véleményem szerint megfelel az átlagos női magasságnak. Soha se volt gondom ebből, hogy túl kicsinek vagy éppen nagynak tituláltak volna, tehát meg vagyok elégedve a méreteimmel, főleg, hogy testem is bár vékony, mégis nagyon formás, sportos, hála a heti többszöri edzéseknek. Hajam rettenetesen dús és gesztenyebarna színű, amely tökéletesen illik barna szemeimhez, melyek körül mindig akad némi smink, legtöbbször fekete színben. Piercingem jelenleg nincs, de tetoválásból annál többet tudhatok a magaménak, nem meglepő módon. A jobb vállamon egy nonfiguratív minta található, melynek társa a bal bokámat is díszíti. Nem tökéletesen egyformák, de mégis akad közöttük hasonlóság, ugyanis szeretem a szimmetrikus dolgokat. A hátamon viszont már egy sokkal méretesebb csoda foglal helyet, méghozzá egy gyönyörű angyalszárny tetoválás, mely szó szerint az egész hátamat befedi, még fenekemet is kissé érintve. Gyönyörű, tollas példányról van szó, szépen kidolgozva, melyet én magam rajzoltam meg és egy kedves barátom tetoválta fel. Ez a kedvencem és bár én magam nem láthatom tükör nélkül, ettől függetlenül tudom, hogy remekül passzol hozzám. Ruhákban amúgy szeretem a kihívó, női holmikat, de olykor elkap a vagány én, aki csakis a fekete, bőr szerkókat részesíti előnyben. Viszont úgy érzem, hogy minden szín jól áll és hogyha kell, akkor tudok ám elegáns és nőies is lenni, de inkább megmaradok ilyen változónak, mint az időjárás, mintsem megragadjak egy stílusnál.
Előtörténet: 1989 nyarán láttam meg a napvilágot, a Sullivan család második gyermekeként, ugyanis a bátyám, Michael 4 évvel hamarabb született. A családom egész jó családi háttérnek örvendhet, éppen ezért is döntöttek úgy, hogy vállalnak még egy gyereket, álmuk pedig valóra vált, az első szülött fiú után egy leányzó érkezett a családba. Szerencsére a szülésnél minden rendben ment, az anyám, Susan nem szenvedett sokat és természetes módon hozott a világra, így édesapámnak, Dean-nek se volt már oka az aggodalomra. Ahogy elég erős lettem és túl is jutottam minden vizsgálaton, hazatérhettem a családi fészekbe, a belvárosban lévő 6. emeleti lakásunkba. Szép nagy volt és bár nem éltünk luxusban, ettől függetlenül mindenkinek külön szoba jutott, még nekem is, aki akkor még csak pár napos voltam.
Az évek gyorsan és boldogságban teltek, mondhatjuk úgy is, hogy idilli környezetben nőttem fel. A családban nem voltak széthúzások, a szüleimet nem rúgták ki a munkahelyükről, így hát nyugodtan éldegélhettünk ebben a bűnös, de számomra nagyon is imádott városban. Anyám egyébként ápolónő volt a helyi kórházban, míg édesapám egy rendkívül ügyes sebész. Mindig is azt akarták, hogy én is majd kövessem a példájukat, akár csak Michael, de sajnos ezek az álmok csak részben valósultak meg.
Engem valahogy soha se vonzott az orvostudomány, már kiskoromtól kezdve inkább a művészet után érdeklődtem. Imádtam rajzolni és festeni, tehát ha tehettem, akkor mindig papírt és ceruzát ragadtam, majd lerajzoltam azt, amihez éppen kedvem volt. Már általánosban felfigyeltek rám, és meglepő módon nem tartottak különcnek sem. Mindig volt néhány ember, akit a barátomnak tekinthettem és bár nem örvendhettem hatalmas népszerűségnek, nekem ez bőven elég volt. A jegyeim is átlagosak voltak, sőt, inkább jók, de mégse kitűnőek, így mindig büszkén térhettem haza, soha se kellett szégyenkeznem. Jó ideig semmiféle rosszba se lehetett engem belerángatni, igazi apuci kicsi lánya voltam, egészen a középiskoláig.
Eljött az idő, hogy én is elkezdtem nőiesedni, így a fiúk is felfigyeltek rám… rám, a szünetben rajzolgató leányzóra. Amíg műveim fiatal koromben inkább átlagosak voltak, addig mostanra már egyre extrábbá váltak, szinte vagánnyá és több srác – néha még lány is -, akadt a suliban, akik arra kérte, hogy rajzoljak rájuk valamit. Olykor képet is hoztak vagy csak elmesélték kéréseiket és így váltam az iskolában híressé. Nem voltam kiemelkedő se a sportokban, se másban, de a rajz… na igen, ez volt az én igazi életem. Elhívtak már a bulikba is néhány év után, így egyre több barátra tettem szert és természetesen, ahogy minden tininek, nekem is voltak kapcsolataim. Sajnos hosszú távon soha se maradtunk meg egymás mellett, de a fiatalság bolondság, ezért se aggodalmaskodtam. Én is felfedeztem adottságaimat, így a zárkózott lány kezdett kinyílni, előtérbe helyeztem én is a külsőmet és elkezdtem vagányabban öltözködni, viselkedni, melynek hála az utolsó évem már csodálatosan telt. Imádtam oda járni, imádtam a bulikat, még az érettségit is. Ez idő tájt Michael már az orvosin tanult, ő megszerette azt, amit a szüleim csináltak és elhatározta, hogy híres sebész lesz, hogy átveszi majd édesapám helyét, hogyha úgy hozza az élet. Büszkék voltak rá a szüleim, ahogy végülis én rám is, mert bár eleinte nehezen fogadták el azt, hogy művészeti iskolába szeretnék tovább menni, végülis támogattak terveimben.
Az érettségi után szerencsére a barátok megmaradtak – már azok, akik Vegasban maradtak -, így együtt fedezhettük fel a főiskola rejtelmeit, na meg Las Vegas igazi arcát. Elérkezett a kaszinók ideje és az alkoholt is egyre inkább közel engedtük magunkhoz. Hát igen, elkezdtem én is zülleni, ahogy mindenki más, de mégis, részben megmaradtam annak, aki vagyok. Bár továbbra is imádtam azt, amit tanulok, mégis, éreztem, hogy a szabadság mindennél többet jelent nekem, így végül saját életet kezdtem el élni. Bár nem lett volna muszáj, de munkát vállaltam az egyik belvárosi tetováló-szalonban és ott kezdtem el kisegítőként dolgozni. Nem volt túl sok a bevételem, de a szüleim segítettek mindenben, ahogy a szalonban dolgozók is, akik nagyon jó barátaim lettek egy idő után. Ahogy felfedezték tehetségemet és én is egyre több időt töltöttem ott az iskola mellett – így hanyagolva el a bulikat -, folyamatosan nőtt a tehetségem. A főiskolának vége lett, én pedig teljes állást kaptam a szalonban, majd ez után költöztem el a szüleimtől is.
Jelen pillanatban egy két szobás, nem túl nagy, de nekem mégis tökéletes megfelelő lakásban élek, mely modern és pont úgy van berendezve, ahogy azt én szeretem. A falakat saját kezűleg dekoráltam ki és végre magam lehetek. Szerencsére keresek most már annyit, hogy nyugodtan fent tudjam tartani magam és bár a szüleim, illetve a mostanra már sikeressé vált bátyám is mindenben szívesen segítenek, ettől független nem szeretek rájuk támaszkodni, se lehúzni őket. Sose voltam egy rossz ember és úgy érzem, hogy sikerült elérnem az álmaimat is. És hogy mit hoz majd még számomra a jövő? Azt egyelőre még nem tudom, de izgatottan várom.
|
|
Kezdőlap 
