Név: Michael Sullivan
Becenév: -
Kor: 28
Születése hely, idő: 1985.02.28. / USA - Las Vegas  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: orvos
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Sosem tartoztam a nehezen ismerkedő emberek közé, mindig hamar sikerült baráti, vagy legalábbis haveri kapcsolatokat kialakítanom az emberekkel. Már az iskolában is így volt, s most, dolgozó férfiként sem változott semmi, ennek köszönhetően elég sok ismerősöm van. Szeretem, ha zajlik körülöttem az élet, így azon túl, hogy sebész vagyok, ami amúgy is egy pörgős, nagy odafigyelést igénylő szakma, igyekszem minél változatosabban élni az életet. Éppen ezért, bár sportszerűen a gimi óta már nem baseballozok, de időnként azért összegyűlünk a haverokkal egy-egy játékra. Az pedig, hogy a bajnokságot ne élőben nézzem meg, az elképzelhetetlen. Az egyetem alatt egy új hobbinak is elkezdtem élni, ez pedig a vadászat. A modern fegyvereket viszont nem szeretem, és nem is tartom sportszerűnek az állatokkal szemben, így szigorúan íjjal vadászok. Egyébként is úgy tartom, hogy az íjászat és a sebészet részint hasonlít egymásra, hisz mindkettőhöz precíz és stabil kézre van szükség, s a legkisebb mozdulattal is halált lehet okozni. Szeretem ezen kívül az autósportokat is, néhanapján egy-egy futamra is ellátogatok valamelyik kategóriában, de jobb szeretek én is inkább vezetni, mint nézni, éppen ezért vettem nemrégiben egy BMW M6-ost, amit egy kicsit át is alakíttattam.
A barátokkal, s legfőképp a családommal tehát elég jó viszonyt ápolok, s bár nem zárkózok el az új ismerősök elől, kezdetben mindig némileg tartózkodóbban állok az emberekhez, amíg meg nem ismerem őket. Életem sötét oldaláról viszont még a hozzám legközelebb álló személy, a húgom sem tud semmit. Ez egy olyan dolog, amit senkinek sem árulok el, egyrészt saját, másrészt az ő biztonságuk érdekében.

Külső: 180 cm magas, sármos férfi vagyok, barna nem túl hosszú hajjal. Nem rajongok a hosszabb hajért, egy időben kipróbáltam, de nem igazán fogott meg, így most épp csak annyi van, hogy az ember bele tudjon kicsit túrni. Általában hagyom, hogy úgy álljon, ahogy jól esik neki, bár szoktam fésülködni, de a kissé kócos stílust jobban kedvelem, hajzselét pedig csak nagyon ritkán vetek be. A hajamhoz hasonlóan szemeim is mélybarna színűek, sokak állítása szerint pedig elég megigézőek is tudnak lenni. A borotválkozással is hasonlóan vagyok, mint a fésülködéssel, időről-időre változik, hogy épp teljesen leborotválom az arcom, vagy hagyok némi borostát, azt is akkor már leginkább körszakáll formájában. Hosszabb mikulásszakállat viszont eszem ágában sincs növeszteni, tehát annyira nem hagyom el a dolgot.
Ami az öltözékemet illeti, mivel a munkám miatt igencsak sokat kell lennem fehér ruhákban, így ezt a színt viszonylag próbálom kerülni az élet más szakaszaiban, de azért van pár ilyen pólóm és ingem is természetesen. A sötétebb színeket érzem inkább hozzám passzolónak, ezért sokszor látni civilben épp a munkaruhámmal ellentétes, fekete színű öltözékekben. Ékszereket is szoktam hordani, egy-egy nyaklánc vagy ezüstgyűrű fel szokott bukkanni rajtam, de ezekkel is csínján bánok, maximum kettőt viselek egyszerre. Ami még az öltözködést illeti, bár megtehetem, hogy elegáns ruhákban járjak, mégsem szeretek állandóan kiöltözve lenni, így a lazább, kényelmesebb viseletet kedvelek, bár ettől függetlenül a holmik természetesen nem rongyok, hanem márkás termékek.

Előtörténet: Az én történetem még 1985. február 28-án kezdődött, cseppet sem távol jelenlegi otthonomtól, vagyis Las Vegasban. Innen származik ugyanis a Sullivan család, legalábbis a szűk család, s jelenleg is mindegyikünk itt lakik, vagyis a szüleim, én, és a húgom, Lauren. Stabil háttérrel, tervezett gyerekként láttam meg a napvilágot abban a kórházban, melyen már akkor is sebész volt apám, igaz, akkor még sokkal kisebb neve volt, mint manapság. Anyám is ugyanott dolgozott, ő ápolóként, tehát ismert terepen voltak, biztos kezek között. Nem is volt semmi komplikáció a szülés során, leszámítva, hogy pár nappal többet töltöttem anyámban, mint amikorra mondták érkezésem. De a fő, hogy egészségesen jöttem a világra, s az egészségemmel a mai napig nincs túl sok bajom.
A fiatal gyerekkorom békességben, szeretetben telt, s talán épp abban a korban, mikor az óvodás barátokon túl valaki másra is vágytam, megérkezett a családba a hugicám, Lauren. Csupán 4 éves voltam ekkor, de már akkoriban is a nagy testvér, a bátyus szerepében tetszelegtem, aki mindentől óvta az ő kishúgát, s amikor csak tudtam, vele töltöttem az időmet. Az erős családi kötelék tehát már a kezdetek óta fennáll köztünk, s ez az évek múlásával cseppet sem hagyott alább, inkább csak megerősödött. Szüleink munkahelye nemcsak, hogy fixnek bizonyult, de apánk pályája elkezdett lassan felfelé ívelni, így semmi nem zavarhatta meg az idilli képet. Ahogy tovább nőttem, s iskolás lettem, még több ismerőst és barátot szereztem, s a jegyeim is elég jók voltak. Nem mindenből voltam ugyan kitűnő, de a biológia már akkor is nagyon ment. Ez persze apáméknak is feltűnt, aki amúgy is szerette volna, ha később majd a nyomdokaiba lépek, de így, hogy látta, hogy fogékony vagyok az efféle tanokra, még inkább elkezdett velem foglalkozni. Az évek viszont haladtak, így lettem gimnazista, az új iskolában pedig új élmények vártak rám. Kipróbáltam magam új dolgokban is, mint például a baseball, s bár sosem tartoztam az éljátékosok közé, gimnáziumi éveim végéig a csapat tagja voltam. Ez azt is jelentette, hogy elkezdtek rám felfigyelni a lányok, bár én ezzel eleinte nem igazán tudtam mit kezdeni. Akkoriban nem tartoztam a nagy skalpvadászok közé, bár az igazat megvallva ma sem űzök ebből sportot. Az első meztelen lány látványa mély nyomot hagyott bennem, s örökre beleégette magát a memóriámba. Ez a lány nem más volt, mint Lauren, a húgom. Egy véletlen műve volt az egész, onnantól kezdve mégis másként tekintettem a testvéremre. Egy nyári nap, mikor edzés után hazaértem, csak ledobáltam a cuccaim, hisz másra se vágytam, csak hogy hamar lefürödhessek, s tiszta lehessek. Hát... nem tudom, hogy sikerülhetett-e volna annál mocskosabbra a következő néhány perc. Amikor ugyanis benyitottam a fürdőbe, a húgom épp a zuhany alatt állt, s éppen magával játszott. Letaglózott a látvány, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, csak álltam ott, és néztem vonagló testét, miközben édes hangját hallatta. Végül nagyot nyelve kifordultam az ajtón, s visszahúztam magam mögött, és csak bámultam a szemközti falat. A szüleink nem voltak otthon, épp dolgoztak, így csak mi ketten voltunk, ráadásul eredetileg én is később értem volna haza, valószínűleg ezért volt Lauren óvatlanabb. A hangok viszont halkan kiszűrődtek az ajtón, s bennem kezdett megindulni valami... vagyis egészen pontosan a nadrágomban. Némi vacilálás után végül ismét résnyire nyitottam az ajtót, s végignéztem, ahogy a kishúgom a csúcsra juttatja magát, közben pedig én is hasonlóan tettem. Addig is tudtam, hogy szép lány, de attól a naptól kezdve egyenesen gyönyörűnek tartottam, hisz hiába volt még csak 14 éves, már akkoriban kezdett szép nőies alakja lenni. Nagyon szégyelltem magam az a nap után, hisz onnantól némileg másképp tekintettem Laurenre, de onnantól mindig az ő szépségéhez fogható lányt kerestem. Mivel ez nem mindig jött össze, így máskor is volt rá példa, hogy meglestem, de tovább sose mentem, s mindig ügyeltem rá, hogy ne bukjak le előtte. Azt hiszem, sikerült is, legalábbis sose adta tudtomra, hogy tudna minderről. Innentől viszont jobban elkezdtem élni a baseball által felőlem érdeklődő lányokkal, így a tanulás, a sport és a barátokkal való lógás mellé ez is elkezdett sűrűsödni. A gimi viszont nem végtelen így ez is lassan véget ért, ekkorra viszont apánk már neves sebésszé nőtte ki magát, s már-már elvárásszerűen akarta, hogy én is kövessem ezen a pályán. Mindez nem volt ellenemre, hisz kiskorom óta én is erre készültem, így értelemszerűen az orvosin folytattam tanulmányaimat. A baseballt magam után hagytam, az egyetem mellett nagyon időm se lett volna rá, hisz sokakkal ellentétben én nem elégedtem meg bármilyen jeggyel, a legjobb akartam lenni. Apám nyomdokaiba akartam lépni, így mindent megtettem ennek érdekében. Bár a szüleink sokáig próbálták Laurent is rábeszélni, hogy folytassa a családi hivatást, őt egészen más dolgok érdekelték, olyannyira, hogy egy tetováló szalonban kezdett el dolgozni. Ami azt illeti, én a kezdetektől fogva támogattam az efféle terveit illetően, hisz rengeteg rajzát láttam otthon, kár lett volna egy ilyen tehetséget elfecsérelni olyasmire, amit nem szívesen csinál. Igaz, inkább valami komolyabb művésznek gondoltam volna, nem egy tetoválónak, de meg kell hagyni, így is remekműveket alkot.
Mivel az egyetemen jó eredményeket értem el, a második évet már ösztöndíjasként kezdtem, ez pedig megadta a lendületet életem következő fordulópontjához, a különköltözéshez. Elég idős voltam már hozzá, ráadásul fenn is tudtam tartani magam, ha pedig néha mégis szűkösebbre jött ki a költségvetésem, a szüleim szó nélkül kisegítettek. Ezek alatt az évek alatt a család helyzete még tovább javult. Apám még nagyobb nevet szerzett magának, anyánkat is előléptették, Lauren főállású tetováló lett, én pedig sikeresen elvégeztem az egyetemet, s elhelyezkedtem abban a kórházban, ahol a szüleim is dolgoztak. Pár évig ott is dolgoztam, viszont éreztem, hogy nekem ennél több kell. Tudtam, hogy legyek bármilyen jó is, apám után mindig csak második lehetek, így két év után úgy döntöttem, másik kórházba megyek dolgozni. Jó döntésnek bizonyult, s a sok tanulás is meghozta gyümölcsét, az én pályám is szépen felívelt, s ennek köszönhetően abban a kórházban most én vagyok az egyik legjobb sebész. Ez persze a fizetésemen is meglátszik, így egy ideje már futja saját lakásra egy jó környéken, ráadásul van egy drága sportkocsim is, amiért szintén rajongok. Ha úgy érzed, ez így túl szép és jó, akkor el kell áruljam, van az életemnek sötét, eltitkolt része is. És hogy mennyire? A legtöbb ember valószínűleg gyilkosnak nevezne... vagy inkább sorozatgyilkosnak. Én viszont inkább úgy tekintek magamra, mint egy igazságszolgáltatóra. Igen, valóban öltem már, nem is egyszer. De mindig jó okkal, és sosem ártatlanokat.
Mindig is gyűlöltem, mikor mások miatt kellett egy ártatlan ember életéért küzdenem. Az egész viszont akkor kezdődött, mikor az egyik éjszakás műszak közben rohammentővel hoztak be egy fiatal lányt. Az a lány az egyik jóbarátom 15 éves lánya volt, akit túladagoltak valami droggal, majd többen megerőszakolták. Szörnyű állapotban került a kórházba, alig tudtuk megmenteni az életét, olyan nagy mennyiségben volt benne a különféle drogokból. De végül úgy tűnt, sikerült stabilizálni az állapotát, s négy nagy múlva végre magához is tért. Akkor tudta meg, mi is történt vele... addig az estéig ráadásul szűz volt. Aznap éjjel pedig kinyitotta a kórházi szobája ablakát, s a mélybe vetette magát. Hiába volt pár méterre a kórháztól, olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát, nem lehetett rajta segíteni. A rendőrség egy hónap után lezárta az ügyet ismeretlen tettesre hivatkozva, holott DNS mintájuk is volt a mocskokról. Akkor döntöttem el, hogy a kezembe veszem a dolgokat, és kiderítem, ki tehet Eleanor halálról. Eltartott egy ideig, mire sikerült a mocskos díler nyomára bukkannom, majd becserkésznem, de végül elérkezett a nap, amikor elkaptam, s megöltem. Nem érdekelt semmi más, csak igazságot akartam szolgáltatni Eleanor haláláért, megbosszulni a dolgot, s nem csak a szőnyeg alá söpörni egy fiatal lány halálát, mintha még ő tehetne az egészről. Akkor még elég óvatlan voltam, nem figyeltem oda a részletekre, s a gyilkosság után a rendőrség hamar szaglászni kezdett körülöttem, bekerültem a gyanúsítottak közé. Nem sokon múlt, hogy megúsztam, s még csak nem is magamnak köszönhettem, hanem Dougnak, a korboncnoknak, aki szintén sejtette, hogy közöm van a dologhoz, de mivel Eleanor egy közös jóbarátunk lánya volt, s őt is felháborította a rendőrség tehetetlensége, így falazott nekem, s kikerültem a hatóság látóköréből. Akkor, azzal a gyilkossággal viszont valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, immár nemcsak a kórházban, a műtőasztalon kell életeket mentenem, hanem azon túl, az élet bármely szakában... s azért, hogy egy jó ember életét megmenthessem, ha kell, akár egy rosszét el is vegyem. Manapság viszont már sokkal precízebb vagyok, jobban odafigyelek a dolgokra. Elmélyültem a kriminalisztikában, rengeteg szakirodalmat olvastam el, s mindig kerülöm az olyan eszközöket a gyilkosságok során, amivel könnyedén magamra terelhetném a gyanút. Sőt, ha netán épp kórházba kerül a következő kiszemelt áldozatom, őt is a legjobb tudásom szerint látom el, hisz az a munkám. Majd elintézem később más módon. Való igaz, hogy tapad már néhány ember vére a kezemhez, de én akkor sem tartom magam gyilkosnak. Én csak igazságot szolgáltatok ebben a bűnös, de mégis gyönyörű városban.