Név: Taima Valentine Vaidya
Becenév: Taima, Val, Vaidya
Kor: 24
Születése hely, idő: 1988. december 5. / Kanada - Torontó 
Tartózkodási hely: Amerre járok
Csoport: Orvos [kórboncnoktan hallgató ; hacker ; vegyész]
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Alapjába véve sohasem tartoztam azok közé, akit egy kicsit is barátságosnak lehetett volna nevezni, ez a tulajdonságom mit sem változott, sokkal szívesebben üldögélek egyedül egymagamban a lap top és egy jó minőségű vörösbor társaságában, mintsem egy túlzsúfolt zajos helyen, ahol velem egy idős fiatalok, önmagukból kivetkőzve veszítik el tudatukat. Az igazat megvallva soha nem is tudtam úgy igazán beilleszkedni az emberek közé, nem osztom a többség nézetét, semmilyen tekintetben, így hát a legtöbbel beszéd témám sincsen. A legtöbben amolyan igazi magányos farkasnak titulálnak, akit a legtöbbször csak egyedül lehet látni, ez részben így is van, nem szívesen közeledek senki felé, sokkal szívesebben élek az én kis zárt világomban, ahova nem pofátlankodhat bele senki sem, egyszerűen nem szeretem, ha háborgatnak, én boldogan elvagyok magammal, ha pedig valamilyen véletlen jóvoltából mégis elfogna a magányosság érzése, akkor komoly, de egyoldalú társalgásba kezdek a vadászgörényemmel, Chip-pel. Az idegenekkel szemben határozottan elutasító vagyok, nem szívesen kezdek beszélgetni másokból, egészen egyszerűen csak azért, mert senkit sem fogadok túlzottan nagy bizalommal, túlságosan is gyanakvó vagyok, mert sohasem tudom, hogy ki mit akar, ezt lehet mondani zárkózottságnak is, én inkább óvatosságnak nevezném – vagy üldözési mániának. Aki egy kicsit jobban ismer az sincsen feltétlenül jó véleménnyel rólam, a legtöbbször talán még utálnak is, főképpen mert az őszinteség fáj, különösen ha valaki azt – mint ahogyan én is teszem – nem csak megbánás, hanem minden érzelem nélkül mondják. Ők azt mondják, hogy érzelemmentes vagyok, én azt, hogy realista és megfontolt. Mindezek mellett pimasz és szemtelen is vagyok, aki ráadásul túl sokat káromkodik, igyekszem leszokni róla, de hát nem túl gyakran mosták ki a számat szappannal, pedig rám fért volna. Szélsőséges, nálam szinte csak fekete és fehér létezik, nincsenek árnyalatok. Nem rettenek meg gyakorlatilag semmitől és a dolgokat gyakran felületesen kezelem, egészen egyszerűen vannak dolgok, amikről jobb nem tudomást venni. Mivel gyakorlatilag mindig egyedül voltam, leszámítva néhány nevelőszülőt, megtanultam, hogy mindent egyedül kell elérnem, így hát nem mondanám, hogy hamar feladok dolgokat, mindig küzdök. Állhatatos és túlságosan is büszke vagyok, nem ismerem be könnyen a hibáimat.


Külső: Bánatomra, nem éppen magas termettel áldott meg a sors, ez által szinte elveszek a tömegben, s ha körbe akarok pillantani, akkor igencsak nyújtózkodnom kell. Annak ellenére, hogy nem vagyok az a sportos alkat, aranyos testtel rendelkezem, valamint ott gömbölyödöm, ahol kell. Bőrén mindössze egyetlen egy tetoválás van, mégpedig a bal csuklóján egy Hórusz szeme. Kerek arcomon turcsi orr, nem túlságosan telt piros ajkak, illetve zöldes barna szép vonású szemek ülnek. Hajam sötétbarna és raszta, így nem kell különösebben foglalkoznom vele, legtöbbször csak összefogva vagy éppen a fejem búbján összecsavarva viselem. Nem tartozom azok közé, akik a smink hívei, mindössze a szemeimet szoktam kiemelni, öltözködésem pedig változatos, bármit szívesen felveszek, ha megtetszik ,de inkább kedvelem azokat, amik az elegáns és a laza között ingadoznak. Oda és vissza vagyok a karkötőkért, illetve gyűrűkért, olykor hajlandó is vagyok túlzásba esni. Állandó kiegészítőm azonban a fekete keretes szemüvegem, orromban lévő piercing illetve a vörös kabátom, ha az időjárás is úgy alakítja.

Előtörténet:
– Nézd, be kell, hogy valljak valamit – kezdtem bele emelkedett hangom, miközben ideges és hirtelen mozdulattal fordultam meg ülő helyzetemben, hogy szemeimet a tőlem alig egy méterre lévő hullára szegezhessem, aki ahhoz képest, hogy elütött egy autó – gyakorlatilag átgázoltak rajta – egész jó bőrben volt, már ha… egy hullára lehet egyáltalán ilyet mondani.
Feszengve álltam fel kényelmes helyemről, majd sétáltam oda a kikészített tüdő mellé.
– Meg fogok halni. – Suttogtam magam elé szinte megsemmisülten, ahogyan az órákkal korábban elhangzott szavak újra felöltötték formájukat a fejemben, s most már hangot is mertem adni nekik, amikor kezeim közé fogtam a rákos sejtektől éktelenkedő tönkrement szervet, amelyet a nikotin egészen sötét színűre festett.
Ez ideáig soha nem tulajdonítottam egyetlen egy testrésznek sem különösebb jelentőséget emberi szemmel, hiszen mindig orvosi szemmel néztem az ilyen eseteket, most azonban gyomrom görcsbe rándult, ahogyan ránéztem a tüdőre, gyomrom egészen aprónyira zsugorodott, annak ellenére is, hogy tudtam, hogy a szervezetben közel sem ez történik, csak éppen ehhez hasonlítható leginkább ez az érzés, határozottan találó volt ez a közhelyes kifejezés és milyen igaz is.
Türelmetlenül mértem le a szervet és írtam le minden fontos információt és eltérést róla, mit szabad szemmel látni lehetett, ezt követően pedig visszasétáltam a fémlaphoz és a többi szerv közé helyeztem. Közel húztam a széket az asztalhoz, majd leültem rá, miután magam felé fordítottam a nő arcát.
– Figyelj, ne haragudj, de egy valamit muszáj megjegyeznem, mert nem bírom ki, hogy ne tegyem szóvá. El tudod te képzelni milyen banális dolog rákosként egy közúti balesetben meghalni? – Fontosnak éreztem, hogy ezt kieresszem magamból, egészen egyszerűen nem tudtam bent tartani és muszáj volt elmondanom neki, elvégre, amennyire én tudom, már évek óta szenvedett, ráadásul úgy tűnik, hogy most már voltak esélyei, erre fel a zebrán átsétálva elüti egy autó…? Milyen igazságtalan ez? Egész egyszerűen nevetséges! – Én nem akarok így járni. – Nem, semmiképpen sem, de persze, nem is úgy terveztem meghalni, hogy rákos leszek. Illetve, hogy esélyem van rá, hogy ebben fogok meghalni, elvégre diagnosztizálták és bár még kezdetleges, nem kizárható ok, hogy esetleg emiatt fogom feldobni a róka bőrt. Nem egészen így képzeltem el a halálomat, persze, ha rajtam múlik, akkor nem is úgy, hogy egészen egyszerűen csak meghalok álmomban, hanem valami olyasmire gondoltam, mint például a halott zombik támadása vagy nem is tudom… Esetleg egy halottam folyt meg. Valami ilyesmi.
– Tudod, még nem mondtam el senkinek. – Vontam meg a vállamat hanyagul. – Bár, ha jobban belegondolok, igazából nincs is kinek elmondanom. – Húztam össze a szemeimet elgondolkodva, távolba révedő tekintettel. – Egyszer láttalak téged a családoddal, minden ünnepet melletted töltöttek. Kedves… embereknek tűntek. – Előredőltem a székben, majd vissza, fogalmam sem volt, hogy hol folytassam a mesélést, ami mint ahogy máskor is, most sem sikerült túlságosan is érzelmesre. Majd pont egy hullával leszek érzelmes, jegyeztem meg magamban, miközben a szemeimet forgattam. – Nekem nem volt családom, illetve… volt, nem is egy… Szar dolog, ha az ember lányát elhagyják a szülei. Soha nem ismertem őket, de nem is különösebben akarom megismerni őket. Akkor sem voltam fontos nekik, most miért is lennék, nem igaz? Elvégre, csak meghalni fogok…
Elhallgattam, csöndesen merengtem magamban. Sok esetben, amikor láttam, hogy egyesek családjai mennyire aggódnak a családtagjaikért, kicsit mindig azt kívántam, hogy bár csak én lennék a halott helyében. Elvégre én nem hiányoznék senkinek. Nincs kihez tartoznom.
– Vaidya – felemeltem a fejemet, amikor megéreztem a vállamon a kéz szorítását. – Minden rendben?
– Persze, miért ne lenne? – Kérdeztem szinte felháborodottan, nem örültem, hogy esetleg hallott bármit is a beszélgetésből, pláne nem egy olyan, akivel még csak nem is ápolok jó kapcsolatot, sőt… A pokolra kívánom.
– Tudod, ha az ember a halottakkal beszél, ott valami baj van – ujjával is félreérthetetlenül jelezte, hogy elme roggyantnak titulál, de ez nem meglepő, már ezt az esetet is leszámítva, jó néhányszor a tudtomra adta.
– Ellentétben veled, ő jó társaság. – Felálltam a helyemről, majd elsétáltam mellette. – Tudod, akármennyire is volna kedvem társalogni veled, sajnos késő van – fáradtan pillantottam a falon csüngő órára, már jóval elmúlt tíz óra. – Szóval, ha nem bánod, mi távozunk, neked pedig további jó szórakozást.
Amilyen gyorsan csak tudtam kigurítottam a hullámat a helyiségből, majd a fagyasztó felé vettem az irányt, már éppen toltam be a helyére mire leesett.
– Basszus… – szisszentem fel – egy hullával dumáltam, hát ez… Remek.