Megnézem én, hogy mennyire fog tudni csendben maradni. Nem tűnik teljesíthetetlen feladatnak, de az ő esetében, főleg most, fogalmam sincs, mennyire lesz képes rá. Majd kiderül. Egyelőre viszont még pár szó, az utolsó iratok és indulhatunk. Még így is percek kellenek ahhoz, hogy eljussunk a kocsihoz. Nem látom értelmét, hogy gyorsan szedjem a lábaimat, hiszem örülök, ha nem esik hasra mögöttem. Csak szép ráérősen. Pont, ahogy a kocsimat hozzák elő a garázsból. De legalább már a havazás abbamaradt. Nincs túlzottan hideg, a kocsiban mégis első dolgom, hogy valami fűtésszerűséget kapcsoljak és indítsam a motort. Máskor még a rádióval és elszórakoznék, de most nincs hozzá hangulatom. Ha kifognék valami tömegzenét, biztosan azonnal ki is kapcsolnám valamivel idegesebben. Nem éri meg.
- Biztonsági öv - szólok rá, biztos, ami biztos alapon, mert az tény, hogy tudom, mit csinálok, de azért nem árt, ha legalább ő bekötni magát.
Teljesen ráérősen bámulok rá, amíg meg nem teszi, amire kértem. Csak ezután fordítom el a fejem és nézem meg a kezembe nyomott cetlit, amire felírta a címet. Aztán már lépek is a gázra. Csak mikor már a második utcát is magunk mögött hagyjuk, akkor jut eszembe, hogy talán azért írta le a címet, mert elvártam, hogy csendben legyen. Nem is rossz, ha tényleg ez volt az ok. Az viszont biztos, hogy tényleg nincs túl közel. Úgyhogy ha eddig vissza is fogtam magam, most biztosan jobban rálépek a gázra és most már akkor sem fékeznék le és állnék meg, ha az agyamra menne a felesleges beszéddel. Maximum nem válaszolok. Nekem megfelel, ha elszórakoztatja magát útközben.
A két piros lámpától eltekintve, amikor kénytelen voltam megállni, csak akkor lassítok, amikor már a felírt utcára kanyarodok. Nem igazán állnak kocsik az út szélén, de én ott parkolok le. Nem tervezem, hogy öt percnél tovább maradok, úgyhogy igazán jó helyen lesz itt a kicsike. Egyetlen szó nélkül szállok ki és megszokásból nyitom ki a felőle lévő ajtót is. Nagyon remélem, hogy nem alszik be újra időközben és nem kell kirángatnom vagy ölben felvinnem a lépcsőn. Ilyen biztos, hogy nem fog megtörténni.
- Mit is mondtál, drágaságom? Meddig megyünk fel? - kérdezek rá, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy említette, csak nem figyeltem eléggé.
Vagy lehet, hogy egy szót sem mondott az emeletről. Egy a lényeg, jobb, ha most elismétli. Csak érnénk már fel és tudhatnám magam mögött ezt az egész napot! Vár az ágyam és egy hideg sör.

Képes lennék percekig itt várakozni, amíg fel nem fogja a kérésem és be nem kapcsolja az övet. Na jó, kinek hazudok? Pár másodperc múlva én hajolnék oda és tenném meg helyette. Az elvesztegetett időt persze mindenképp behoznám a sebességet nézve, amivel végighajtok az utakon. Kapcsolhatnék rádiót, de nem teszem. Most valahogy nincs kedvem hozzá. Ahogy ahhoz sem, hogy felesleges beszélgetéssel töltsem ki az időt. Nem akarok semmit megtudni... vagyis... talán, de azt mégis, hogy hozhatnám fel? Jobb hallgatni és nem tudni meg. Amúgy sem számít különösebben. Bármi is lenne a válasz, bárhogy is döntött akkor, nálam az nem változtat semmin.
Kissé hosszúnak tűnik az út, de tényleg nem egy utcával arrébb lévő épület címét adta meg. Hiába vezet bőven a sebességhatár felett, akkor is hosszú percek, mire leparkolhatok a ház előtt és leállíthatom a motort. Egy pillanatra ránézek, majd szállok is ki és mire észbe kap, már az ő oldalán tartom az ajtót. Innentől fogva viszont már csak az érdekel, hogy melyik szinte is kell feltámogatnom. Reménykedek egy első vagy másodikban, de úgy tűnik, pechem van.
- Tetőtér. Remek - morgok az orrom alatt és ahogy az épületre majd a bejáratra nézek, elfog a késztetés, hogy hagyjam a fenébe és lépjek le.
Eddig sem értettem, hogy miért teszem mindezt. Régen volt, ami volt közöttünk. Nem tartozok neki semmivel. Semmivel! Mégis maradok és egy nagy sóhajjal készítem fel magam arra, hogy a végén még tényleg be is kell takargatom. Igaz, már egész biztosan áll a lábain, de ez még nem biztosíték.
- Izé? Szóval nem csak megjátszod, de tényleg még a nevemre sem emlékszel - rázom meg a fejem rosszallóan és komolyan elgondolkozok rajta, hogy megjátszom a sértettet.
Végül persze nem teszem. Csak beírom a kódot, ha lediktálja és segítek neki, hogy ha lehet, ne essen hasra a hóban. Nem lenne túl szerencsés újra megmártózni benne, bármilyen szép is állítólag ez a fehér szutyok.
- Mellesleg a nevem Danny - mondom meg neki mégis a nevem, és így legalább remélhetőleg elkerüljük a következő "izé" megszólítást.
Lehet, hogy vannak dolgok, amiket könnyen eltűrök, de ez a megszólítás valahogy nem tetszett. Jobb lesz, ha legalább erre a pár emeltre megpróbálja megjegyezni a nevem. Csak induljon meg végre előre és próbálja tenni egyik lábát a másik elé. Majd megyek utána és ha kell, mielőtt egy hátast dobna, elkapom majd. Legalábbis ez a terv, de nem lenne rossz, ha nem kerülne ilyesmire sor. Hány lépcsőfok is van, amíg felérünk és én kereket oldhatok? Valamiért úgy érzem, hogy ez az egész egy örökkévalóságig fog tartani.
- Komolyan nem voltak képesek egy cseszett liftet beszerelni ide? - morgok újra csak magam elé, miután remélhetőleg baleset nélkül elérjük legalább az első emeletet.
Hol van még az ötödik?!

Annyira könnyű lenne megsértődni ezen. Ha nem róla lenne szó, biztosan meg is tenném. Vajon rá miért nem tudok haragudni igazán? Marad az a megoldás, hogy csak megjátszom az egészet, bár a komolyság az nem színészkedés kérdése. Nem tetszik az új "becenevem", úgyhogy eszemben sincs mosolyogni, de nem haragszok rá. Az más kérdés, hogy talán ő túl komolyan veszi. Ahhoz viszont biztosan nincs most se kedvem, se energiám, hogy elmagyarázzam neki, igazából nem haragszok. Mintha meg sem hallanám az apró szót a mondat elején. Csak odaállok a kaputelefonhoz és beütöm a kódot, amit diktál. Az ajtó szinte azonnal felzúg jelezve, hogy enged a zár, én pedig kitárom, őt előreengedve, miközben csak elárulom már a nevem. Meg sem fordul a fejemben, hogy majd ettől a kis információtól elámul és eszébe jut minden. Hogy ki vagyok, milyen múlt köt minket össze. Amúgy sem lenne annak most semmi jelentősége, engem pedig nem érdekel az akkori döntése. Úgyhogy még örülhetek is, hogy nem ismer meg.
- Illik hozzám? Ezt sem mondta még senki - nevetem el magam és megrázom a fejem.
Nagyon sok mindent mondtak már a nevemre, de ezt még nem hallottam eddig. A legtöbb szerint gyereknek illik a Danny megszólítás... na igen, azokat szoktam hagyni a fenébe nagy átlagban. Szerencséje Amynek, hogy nem ilyen megjegyzést tett. Azt hiszem, múlt ide vagy oda, neki is könnyedén fordítottam volna hátat vagy néztem volna végig, ahogy egyedül mássza meg az emeleteket. De mivel egy rossz szava sem volt, így megyek után és próbálok készenlétben lenni, hogyha esne, elkapjam vagy ilyesmi. Persze ez nem jelenti azt, hogy a második szint után már nem unom halálosan a kutyagolást és nem motyogok magamban.
- Semmit... - mondom, amikor meghallom a hangját, és ez a pillanat elég arra, hogy ne figyeljek egészen rá.
Ő pedig persze, hogy bénázik. Még meg is tudnám tartani így is, ha nem állna bele a cipője sarka az enyémbe és nem verném be teljes erőből a kezem a vaskorlátba, ahogy hirtelen emelem, hogy őt fogjam meg. Persze végül talpon maradunk. A hátam koppan a falnál, a kezem lezsibbadt és a lábam...
- Lennél szíves... lépni egyet...? - kérdezem összeszorított fogakkal, alig érthetően.
Nem mondom, hogy legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de nem kellemes ha az ember lábfejébe egy "tűsarok" áll bele. Nagyon remélem, hogy megteszi. Ha nem, akkor kénytelen leszek én eltolni legalább annyira, hogy lépnie kelljen és felszabadultan káromkodhassak egyet. A kezem viszont nem veszem le a derekáról. Biztosan tartom, hogy ha ez a mutatvány után ne következzen egy újabb, amikor talán nem tudom majd megtartani.