Szuper képességek! Oké, most már biztos vagyok benne, hogy összekapja magát idővel, amint aszpirinhoz jut, meg kap egy kis időt igazán ébredezni. Ha már viccelődni képes és olyanok jutnak eszébe, amik a pillanatnyi szánalmas helyzetem ellenére is megmosolyogtatnak, akkor túléli. Talán ennek köszönhető, hogy a következő szavait sem tudom először igazán komolyan venni. Tudom, persze, hogy tudom, hogy érti. De... mi mást mondhatnék? Meg kellene köszönnöm, és elmondani, hogy milyen rohadt jó ezt hallani valaki szájából. Mert tudom, hogy ez azt is jelenti, valamit csak jól csinálok és ezt eddig nem sokszor hallottam. Néha még így is túl bizonytalan vagyok. Most viszont végül egy mosoly jelenik meg az arcomon.
- Tudom haver és... - kezdek bele, de csak egy mosollyal tudom befejezni. Remélem legalább sejti, hogy ezzel a pár szóval mennyit segített nekem. Többre értékelem, mintha ő sikálta volna fel az egész fürdőszobát és tüntetett volna el minden egyes vércseppet. Nem mintha ráhagytam volna ténylegesen a súrolást. Elég egyértelmű, hogy most is alig áll a lábán és az sem nagyon segít, hogy Hunter túl érdekesnek találja a frissen varrt sebet és meg akarja nézni magának. Ahogy az sem, amikor sírni kezd, mert nem engedem neki és elhúzom a kezét, felkészülve arra, ha esetleg Addy nem mozdulna időben.
A lényeg, hogy jobb ha nem az ajtóban állva vár rám. Ha elindul a konyhába legalább kávét biztosan talál magának, amit addig magába tölthet, amíg én leteszem a szobában Huntert pár játék társaságában. Az aszpirint majd én kikutatom neki pár perc múlva, amikor odaérek és már csúsztatok is elég egy fél levéllel.
- Azért ne mérgezd le magad vele - mondom egész halkan, pedig remélem, hogy nem jutott eszébe úgy venni be őket, mint a cukrot. Ő is jól tudja már ha minden igaz, hogy mennyi az, ami még hatásos és segít ahelyett, hogy rontana az állapotán.
Ezért is nincs szükség arra, hogy figyeljem, mennyit vesz be. Inkább a kávéval foglalatoskodok és lefőzök annyit, ami most bőven elég lesz kettőnknek. Egy nagy adaggal ülök le vele szembe és jön az egy percnyi hallgatás. Nem tudom, kérdeznem kellene-e tőle bármit, vagy inkább nem, mert nem akarom tudni a választ. Végül megállapodok saját magammal, miszerint kérdezek, de nem azt, hogy mibe mászott bele.
- Szép kilátások akkor... - jegyzem meg és akaratlanul is elhúzom a szám. - Figyelj, ha valamennyit tudok, segítek, csak... nem mehetek veled vagy ilyesmi - ismétlem el, amit végül is tegnap már tisztáztunk, de úgy érzem, most is el kell mondanom. Végül is, ha csak valami egyszerű verekedésről van szó, esetleg meg kell leckéztetni valakit, akkor ott vagyok. Annyi belefér. Csak nem akarok túlzottan belemászni.
- Remélem is, különben én csinállak ki - villantok egy mosolyt annak ellenére, hogy ez nekem igenis komoly dolog. Nem akarom, hogy azt gondolja, zavar. Azért, mert lett egy fiam, még nem fogok róla elfeledkezni. Csak változnak a dolgok és itthon iszunk meg egy sört, nem az útszélén üldögélve, balhét keresve.
- Hogy? - kapok fel a fejem, ahogy elmerülök egy percre a gondolataim tömegében. Azt hiszem, hallottam a kérdést, de meg kell győződnöm róla, hogy tényleg jól értettem.
- A nők nem igazán csípik, hogyha a pasijuk fegyvert rejteget a ruhái között - válaszolok, most először nem kertelve arról, hogy mi is történt. - Puszta önvédelem... vagyis inkább őket akartam védeni, de... elég csúnyán összevesztünk. Elcuccolt, belőlem meg hétvégi apuka lett - vonok vállat, mintha semmiség lenne. Tény, hogy ennyi idő után már megszoktam a rendszert, mégsem mondanám, hogy komolyan semmiség.
Ezek után viszont hallgatok egy sort. Kivételesen nem a saját sztorim köti le a figyelmem. Valami mocorog mélyen az agyamban és arra késztet, hogy csak kérdezzek rá arra, amire nagyon nem akartam. Végül kis vívódás után megadom magam neki.
- Na jó, mi a fene történt veled? Mibe tenyereltél bele? - csúszik ki a kérdés a számon, majd szinte azonnal a következő. - És hogy segítsek?

Nem tudom, miért örülök ennyire ennek a pár szónak, amit mond, de így van. Az viszont már teljesen egyértelmű, hogy miután én úgy birkózok meg a szavakkal és ő válaszol, már nem bólinthatok csak úgy.
- A legőrültebb és a legjobb - mondom majdnem nevetve, ahogy egy pillanatra felnézek rá. Ezután viszont már a fiamé a figyelmem. Minél hamarabb el akarom tenni, hogy lefoglalja magát, amíg én megbeszélek pár dolgot Addyvel. Persze csak szigorúan azután, hogy kikeresem neki az aszpirint, és főzök egy nagy adag kávét, hogy neki is legyen ráadásnak, ha kellene.
Most viszont jöhetnek a kérdések. Arról persze még most sincs fogalmam, hogy hogy is kellene feltenni őket. Nem, még mindig nem akarok belekeveredni a dolgaiba. Egyszerűen csak nem tehetem, mert már nem csak én vagyok. Nem gondolkozhatok úgy, hogy lesz, ami lesz. Bármennyire is nehéz megállni, nem mondhatok semmit a szavaira. Pedig jó lenne valamivel biztatni. Ő is veszíthet, csak... lehet, hogy a rohadt kevés alvás teszi, de csak hallgatok. Mikorra talán képes lennék bármit kitalálni, már továbblépünk.
- Szóval hiába a több év barátság, a sor végére teszel. Csak ennyit érdemlek? - csúsznak ki a szavak, hiszen itt már túl könnyen jönnek. Közben mosolyogva rázom a fejem és motyogok magam elé, mintha ezzel tényleg vérig sértett volna.
Akkor persze már nem mosolygok, amikor arról kérdez, hogy mi történt az egész család dologgal. Eddig még senkinek nem mondtam el, hogy pontosan mi is a helyzet. Neki viszont gondolkodás nélkül.
- Riasztó... lehet, hogy hatásosabb lett volna, de... - vonok vállat, ahogy egy pillanatra elgondolkozok, majd inkább a mondat másik felére is válaszolok. - Tuti házőrző. Van egy régi ismerős a hátsó udvaron. Miatta is állt a balhé, mikor idehoztam. Nem hiszem, hogy akár egy hangját is hallottad volna - mondom, de eszemben sincs elárulni többet Jackről. Ha látja, talán ő is rájön, kit is hoztam. De az újabb magyarázkodással fog járni és abba tényleg nincs kedvem beavatni most, hogy ahol Jack volt, ahova nem egyszer törtünk be az egész bandával, azok a nagyszüleim. Nem tudom, pontosan miért, de ez most tényleg túl nagy erőbedobást igényelne.
Nem mintha az sokkal könnyebbnek tűnne, hogy segítsek neki. Minden eddig agyalással töltött órát a kukába dobok és csak rákérdezek, hogy mibe keveredett. Az még nem jelenti azt, hogy be is kell szállnom a buliba és feltenni mindent egy lapra, nem? A szavai viszont elhallgattatnak. Próbálom kitalálni, hogy mi legyen. Az szóban sem jöhet, hogy nem próbálok neki segíteni, csak... nem úgy, hogy ott állok mellette a sikátorban, farkasszemet nézve pár fegyverrel.
- Vagy drog vagy pénz. Ezt szokták kérni, nem? - kérdezek rá, biztos, ami biztos alapon, amikor kezd kirajzolódni a nem is olyan veszélyes tervem. Neki pénz kell valahogy a semmiből, hogy tisztázza magát. Bármilyen furcsa is, ahhoz nem muszáj bankot robbantani.
- Tudok adni. Bármennyi is kell, meg tudom neked szerezni, aztán majd... törlesztesz pár ital formájában. Vagy bemutatsz valami szuper csajoknak, hogy nekem is legyen egy hármas élményem - húzom vigyorra a szám és próbálom megragadni azt az apró esélyt, hogy kérdezés nélkül rábólint és elfogadja a segítségem.

Tudom én is jól, hogy veszettül nem akarok ebbe az egészbe belemászni. Mégis győz a vér, vagy a barátság, vagy nevezhetjük bárhogy. Nem akartam tudni, mégis megkérdezem, de mielőtt túlzottan belemásznánk, úgy tűnik, nekem kell válaszolnom pár kérdésre.
- Ekkora hülyének nézel? Hajtottam, mint a fene, de semmit nem ér. Örülök, hogy azt sikerült elérnem, hogy Hunter itt lehessen hétvégente - magyarázom és úgy kell emlékeztetnem magam, hogy nincs formában, szóval azért kérdezett ekkora baromságot. - De most már jó így - teszem hozzá valamivel halkabban és sokkal nyugodtabban. Azt sem tudom, miért húztam fel magam azon az egy kérdésen. Ráfogom a fáradtságra és le van tudva.
Inkább törődök a következő kérdésével. Jack. Tényleg öreg már, de nagyiéknál jól védte a házat annak ellenére, hogy mi könnyedén kijátszottuk. De erről nem akarok túlzottan beszélni. Az már más kérdés, hogy így is kicsúszik pár szó a számon.
- Jó kutya ő, csak... ismer téged, aztán biztos tudta, hogy ilyenkor hallgatni kell - védem Jacket, apró mosollyal, és inkább nem gondolok bele abba, hogy elég nagy eséllyel ez még több kérdést szül. Most az egyszer nem lenne rossz, ha elnyomná annyira a másnaposság, hogy ne tűnjön fel neki különösen semmi és ne kérdezgessen.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem tehetem fel én a kérdéseimet. Annak ellenére, hogy nem akarok belemászni és mindent kockára tenni, még talán tudok segíteni. Talán. Nem olyan módon, ahogy eddig, de a segítség az segítség, nem?
- Ki akarsz egyáltalán szállni, vagy csak a következő golyót akarod elkerülni? - kérdezek rá nyíltan és igyekszem nem azzal foglalkozni, hogy arról beszélünk, hogy az egyik legjobb barátomból piti díler lett. Ez most nem olyan lényeges. A fő, hogy szeretnék segíteni megmenteni az életét... legalábbis pár bordáját biztosan.
- Ha látszik, ha nem, de gazdag vagyok valamilyen szinten. Csak... elég bonyolult - dörzsölöm meg a tartóm, de továbbra sem megyek bele részletekbe. - Szerinted  annyi év után a zsebemből rántottam ki egy házra valót? - teszem fel a következő kérdést, apró mosollyal a szám szélén. Az már biztos, hogy meg fogom győzni, fogadjon el pénzt. Az már kérdés, hogy mindezt én hogy fizetem majd vissza nagyiéknak. Mert a "csak úgy adják" verzió továbbra sem jöhet szóba. De majd megoldom. Idővel.
- Biztos, hogy piszkálódni akarsz? - vigyorgok rá, miután kiittam az utolsó korty kávét is és elindulok a mosogató felé. Ennek ellenére, gyorsan irányt váltok és inkább felé közelítek, hogy teszteljem, milyen gyorsan húzódik el, ha a golyó helye felé akarok bokszolni.
- Bárkit megkapok, akit szeretnék, de tartozol nekem, úgyhogy... minek strapáljam magam, ha van házhoz szállítás? - jelenik meg egy újabb mosoly az arcomon, ahogy ellépek tőle és ezúttal tényleg a mosogatóban végzi a kávésbögre.

Nem akartam én megemelni a hangom. Fogalmam sincs, honnan jött a hirtelen harag, amivel válaszoltam neki, de a következő pillanatban már egy bocsánatkérő mosolyt villantok. Annak ellenére persze, hogy akár csak egy fokkal is jobb lenne a hangulatom. Most már újra csak az jár az eszembe, hogy vajon tényleg megtettem-e mindent. De aztán rájövök, hogy nincs értelme ezen agyalni. Túl vagyok rajta, lesz majd más. Hunter pedig ugyanúgy a fiam továbbra is, nem számít, hogy nem látom minden nap. Vagyis számít, de... Áh, ez nem vezet semmi jóra, szóval inkább befejezem és áttérek Jackre.
- Aha - tudom le ennyivel, most már valamivel szélesebb mosollyal. Ha jobban érezné magát és nem úgy nézne ki, aki egy sokad napos hulla, akkor talán elgondolkodnék azon, hogy mégiscsak beszámoljak neki mindenről, de így nem teszem. Majd egy következő alkalommal.
- Tudom, de ha kinyíratod magad, akkor tuti lesz olyan házad. Ésszel kellene, csak... - na jó, hamar belátom, hogy ebből semmi értelmes nem sülhet ki. Tudom én is, hogy rendes melóval és tisztességesen semmire nem lehet vinni.
- Felejts el, nem mondtam semmit - javítom ki magam az előző összevissza beszéd után. Amúgy sincs jogom beleszólni, hogy éli az életét és mivel próbál feljebb jutni. Az már más kérdés, hogy nem akarok a temetésén ácsorogni, szóval ajánlom neki, hogy életben maradjon. Neki mondom, hogy ésszel másszon bele mindenbe, erre én vagyok az, aki gondolkodás nélkül beszél. De most már mindegy.
- Nem örököltem, vettem. És... elég bonyolult sztori. A lényeg, hogy a... rokonok elég szép kis villában laknak és... szóval segítenek, ha kérek - próbálom nagyjából összefoglalni, de lehet, hogy elég értelmetlenül sikerül csak. Majd egyszer elmondom neki a teljes sztorit, de nem most fogok majd bele. Arról viszont minden gond nélkül lehet szó, hogy agyatlan piszkálódásba kezdünk. Ez már mind a kettőnknek könnyen megy.
- Hát persze. Unatkoznék, ha nem látnám a hülye fejed - vigyorgok, biztos távolságra állok tőle. Az egyetlen komoly dolog már ez után, amikor megkérdezi, milyen nőt is kérek.
- Szépek és eszméletlen szexik - szélesedik ki szinte fájdalmasra már a vigyor az arcomon. Több kikötésem tényleg nincs. Tudja ő, hogy kikkel lennék elégedett, nem kell részletes leírást adnom. Ezek után már én váltom még komolyabbra a témát. Muszáj visszatérni kicsit...
- Mikorra kell a pénz? Holnap... vagy jobb lenne ha még ma letudnám? - nézek rá kérdő tekintettel és már azt tervezgetem, hogyha ma van rá szükség, akkor Hunterrel együtt kell pakolnom és elmenni a nagyiékhoz. Ahol majd jönnek a kérdések, hogy mi is van velünk. Kemény menet lesz mindent megmagyarázni. Lehet, hogy nem számít a véleményük, mégis tudom, hogy engem fognak hibáztatni. Ami rendben van, mégis...

Bármilyen őrült életet is éltem... bármilyen őrült életet él ő továbbra is, attól még nem muszáj kinyíratnia magát. Szükségem van egy olyan jó haverra, mint ő, szóval igazán figyelhetne magára. Persze mindezt nem mondom ki hangosan. Az ő élete, az ő döntése. Tud vigyázni magára, ha akar. Remélem. Most már tényleg nem tudok neki túl sokat segíteni. Nem állhatok ott mögötte, hogy védjem a hátát meg azt a hülye fejét, de még így is próbálok mindent megtenni, hogy kimásszon a sz*rból, amibe keverte magát. Előtte viszont úgy tűnik, nekem kell magyarázkodni. Miért nem hallgattam és mondtam azt, hogy csak tudok szerezni pénzt és kész?
- Na ne már, haver! Ugyanaz az ember vagyok, csak van egy rész, amiről nem beszéltem. Amivel én sem néztem szembe jó ideig. De majd elmagyarázok mindent. Csak nem most. Az azt hiszem túl sok lenne a fejednek - próbálok valami mosolyt varázsolni az arcomra és nagyon remélem, hogy megérti. Attól még ismer. Kihúztuk már egymást a bajból. Ott volt mellettem minden baromságban és fordítva. Ismeri az egész sztorit apámról... Ismer!
- A fenébe, most rájöttél a nagy titkomra! - kapok a szívemhez, mintha ennyire sokkolt volna a felismerése. De egy perc csak az egész szerepjáték, már ülök is le újra vele szembe, vigyorogva. A kérdésére persze elkomolyodok, de már nem rontja el annyira a kedvem egy ilyen téma, mint régebben. Megtanultam megbirkózni a gondolattal. Főleg, hogy azért javult a helyzet. Nagyon is.
- Egy ideje... Pár napja kötöttem egy szépséggel egy nagyon is előnyös.. megállapodást, szóval nincs baj. De a hármas az hármas - ismerem el egy apró bólintás és egy mosoly kíséretében. Elég jó kedvre derít már az is, hogy felidézem azt az estét. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tűnik el a mosolyom, amikor még régebbre kell visszaemlékeznem.
- Pár hónapja. Pontosabban... talán fél éve - mondom, de elég bizonytalan vagyok, hogy pontosan mennyi is. Eleinte még nap szerint tartottam számon, hogy mikor is csúszott szét az egész életem, de mára már megtanultam vele élni és beláttam, hogy így sem olyan rossz. Azóta nem számolom az eltelt időt.
- Az egész pár nappal azelőtt volt, hogy vissza akartam menni. Abban a házba, a gyilkosunkhoz. Kellett valami, ami elvonja a figyelmem - magyarázom még is meg valamivel jobban. Magam sem tudom, ezt miért teszem hozzá. Talán azért, hogy még jobban meggyőzzem arról, ismer. Hiszen ezt is csak neki mondom el. Ahogy az igazi okot is, ami keresztbe tett a nagy, család dolognak.
- Biztos, hogy nem baj. Bízd rám a pénz dolgot. Te csak ne felejts el majd törleszteni pár héten belül - mosolygok, majd egy pillanatra elgondolkozok a válasza hallatán. Ma. Ma kellene fognom Huntert és meglátogatni a nagyiékat. Komolyan nem sok erőm van ma ehhez, de persze, hogy meg fogom tenni.
- Megoldom ma. Este feléd megyek és beadom a pénzt. Vagy... szeretnél velem jönni pár óra múlva mondjuk? - adom meg végül neki a lehetőséget, hogy döntsön. Az az egyszerűbb, ha csak beadom neki a pénzt hazafelé. De az is egy lehetőség, hogy jön velem. Velünk. És útközben el tudom mondani neki a teljes sztorit. Elejétől a végéig. Hogy biztos lehessen abban, ettől még ismer.

Lehet, hogy nem most kellett volna elszólni magam és elárulni, hogy van honnan pénzt szereznem. Vagyis elég lett volna annyit mondanom, hogy tudok szerezni és kész. De most már ugye mindegy. Csak annyit tehetek, hogy megígérem neki, hogy máskor majd beszélek róla és mindent megtud. Minden egyes részletet az elejétől a végéig.
- Máris van egy okod, hogy húzd még jó ideig. Bármikor jöhet az a sör és tényleg elmondok mindent - ígérem egy apró bólintás kíséretében. Most már csak remélni tudom, hogy a pénzzel tényleg ki tud mászni a bajból és hamarosan keres majd, hogy megigyuk azt a sört. Ha nem, akkor én látogatom meg és ha az lesz a kifogása, hogy még ezek után sem akart zavarni, akkor azt még megbánja és szoríthatja a hideg sört a szeme alatti monoklira.
De ugye reméljük, hogy erre nem kerül sor és keresni fog. Annak ellenére, hogy akarva akaratlanul elárulom neki, hogy azért van egy szépség az életemben, csak épp semmi kötöttség.
- Fel hát! De attól még elfogadom azt a kettőt, akiket te kerítesz nekem - villantok nagy mosolyt, mielőtt belefognék a válaszadásba. - Akkor nem mondom. Annak ellenére sem, hogy pedig így van. Csak egy kis rendszeres testedzés - jelenik meg a hatalmas vigyor az arcomon, ahogy elújságolom nagyon is röviden a mi kis szerződésünk lényegét. A vigyort pedig ha akarnám sem tudom még letörölni az arcomról jó egy percig. Nem tehetek róla, de még én is nehezen hiszem, hogy tényleg lehet ekkora mázlim. De úgy tűnik, mégis! Ennyi egyedüllét és bezárkózás után rám fér egy kis szerencse.
- A fene se tudja, mit szoktak mondani. Nem volt még részem hasonlóban, de... most már nem számít - nézek fel rá mosolyogva és próbálom eltüntetni az arcáról azt az óvatos pillantást. - Túl vagyok rajta és marad a puszta élvezet. Így könnyebb is. Nem kell hallgatnom az állandó csesztetést és átgondolni minden szavam, nehogy megbántsam és megvonjon minden jót - mondom, ahogy megpróbálom az egésznek a jó oldalát nézni. Sokáig elég lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy így álljak hozzá, de ma már nagyon is könnyen jönnek a szavak. A legjobb pedig az egészben, hogy egytől egyig igaz. Jobb így. Huntert ugyanúgy szerethetem, és szeretem is. Nem számít más.
Ezek után viszont tényleg ideje kicsit visszatérni a komolyabb témához. Megszerzem én neki a pénzt. Akár holnapra.. vagy mára, tekintve, hogy minél hamarabb kellene neki. Az a legkevesebb, hogy akkor kicsit - nagyon - húzós lesz a napom, millió magyarázkodással fűszerezve. Mielőtt elfelejtem, valamit ki kell találnom oknak, amiért pénzt kérek. Az igazság nem hiszem, hogy szóba jöhet. Egyszerűbb lesz hazudni egy keveset. Megoldom.
- De ne juss el addig, hogy figyelmeztessenek. Nem akarok még egy golyót kikaparni belőled - szólok kicsit komolyabban a kelleténél. A lényeg az, hogy megértse, azt szeretném, hogy minél hamarabb kimásszon ebből. Ha nem is hagyja annyiban az... üzletelést, legalább jöjjön egyenesbe.
- Van benne valami. Nem fogok unatkozni - ismerem el, ahogy reflexből kapom a folyosó felé a tekintetem. Nem ment ki nekem a fejemből teljesen, hogy Hunter itt van, csak attól parázok, hogy nem hallok meg valamit, amit kellene. De teljes a csend. Nem vészjósló csend, de csend.
- Este megyek arra, beadom a pénzt. A többi már rajtad áll - mondom egy féloldalas mosollyal, fejben pedig már azt tervezem, hogy mi is lesz a hazugság, ami hihető és ennyi pénz kell rá.
- Vidd magaddal az aszpirint. Jól fog még jönni később - bökök a fejemmel fél levél bogyó felé. Nem tudom, hogy van-e nála otthon elég, de mindig jól tud jönni egy adag. Nekem úgysincs rá mostanság szükségem. Ha meg mégis, majd veszek.

Lehet, hogy nem lesz egyszerű beszélgetés az sörözés mellett sem, mégis furcsa módon várom, hogy valakivel átbeszéljem. Valaki olyannal, aki megérti majd az okaimat. Hogy miért titkoltam. Hogy miért volt az, hogy inkább betörtem és járkáltam a házban az éjszaka közepén, de nem álltam oda a nagyiék elé. Persze tudom, hogy veszett sok kérdést fog nekem szegezni, de nem lesz rossz átrágni mindent vele. Csak előbb rendezze a dolgait és jussunk el egy kocsmába. Vagy felőlem az út szélén is ülhetünk, ahogy régen. Ez már részletkérdés. Az viszont már nagyon is fontos, hogy meséljek neki, milyen nőt is találtam én magamnak. Eddig is tudtam, hogy mázlista vagyok, de Addy reakciója után még jobban ezt érzem.
- Hát, tudod haver, mindent megosztok veled, de... - kezdek bele egészen komolyan, majd elhallgatok. Végül megjelenik a nagy vigyor az arcomon. - Nem csak rajtam múlik - vonok vállat. Nem vagyok én irigy. Nem az én dolgom, hogy kivel van még Jenna. Nincsenek kötöttségek, de azért nem adhatom csak úgy át, mintha valami tárgy lenne.
- De szólhatok az érdekedben pár jó szót. Meglátom, mit tehetek - teszem hozzá most már csak egy sima mosollyal. Bár nem tudom, mikor fogok én bármi ilyet felhozni Jennának. Elég könnyen kiver bármit a fejemből és a beszélgetéseim... mindig inkább tettekre korlátozódnak.
- Ühüm - mondok csak ennyit a későbbi szavaira. Bármennyi idő telt el, azért még így nem tudom nézni a helyzetet. Szabadultam. Jó, van benne valami. Néha elég rövid volt az a póráz, de... Most már vége. Tényleg szabad vagyok és azt szedek fel, akit akarok. És meglesz az áhított hármas az én drága barátomnak köszönhetően.
- Még egy apu vagy anyu, és nem úszod meg monokli nélkül! - figyelmeztetem komoly hangon és tényleg elég komor arcot vágok, hogy komolyan vegyen. Az már más kérdés, hogy ha mi most nekiállnánk verekedni, azt mind a ketten megbánnának és fél perc múlva azon agyalnánk, milyen hülyék vagyunk, hogy egyáltalán megfordult ilyesmi a fejünkben. Jobb hagyni ezt a verekedést és inkább azzal törődni, hogy pontosan milyen indokkal szerezzem meg neki a pénzt.
Nem rossz az, hogy egyedül kell mennem. Vagyis Hunterrel, de egyedül. Nem mintha ettől majd könnyebben magyaráznám ki a helyzetet és hoznék fel pár bombabiztos okot. Így is tudom, hogy sokat kell majd beszélnem és nem a pénzről, hanem arról, hogyan is csesztem el a dolgaimat. De ez még odébb van.
- Pár ruha már semmiség... majd a csajokon, akiket hozol, ezért cserébe egy sem lesz és kiegyeztünk - beszélek hatalmas vigyorral és nem is figyelve, hogy jön-e utánam, még indulok is a szoba felé. Egy valamikor fekete lehetett póló - ami mostanra már inkább szürkére fakult -, meg egy farmer. Kopott pár helyen, de pont ettől az igazi. Arra jó lesz, hogy eljusson vele hazáig. A mostani cuccainál tényleg jobb. Nyújtom is felé, vagy viszem ki hozzá. Attól függ, hogy követett-e.

Tudom én, hogy haveri dolog, meg íratlan törvény, hogy mindent megosztunk egymással, de azért hezitálok pár percig, amíg eldöntöm, hogy Jennán is akarok-e osztozni. Aztán rá kell jönnöm, hogy nem kezelhetem úgy, mint egy tárgyat. Van saját akarata, nem dönthetek el én mindet. Annyit viszont tehetek, hogy szólok pár jó szót az érdekébe. Utána már nem rajtam múlik a dolog. Az biztos, hogy nem fogok berágni, ha megtudom, hogy nem csak én kapok... szép estéket tőle.
- Nem mondom, megfordult a fejemben... - kezdek bele, de elnevetem magam. Nem igazán volt opció, hogy kisajátítsak bárkit is. Egyszerűen nem csak rajtam múlik a dolog. Bármi jót megosztok vele. Ha van két korty söröm, akkor az egyik az övé. De  egy csaj azért már nehezebb ügy. Manapság nagyon nem viselik jól, ha tárgyként kezeli őket bárki és azt hiszem, ha nem így lenne se lennék képes így tenni.
- Még szép, hogy...! Rám nem hat ha szépen nézel. De nem kell csak úgy tűrnöd. Te is megpróbálhatod viszonozni az ütéseket - jelentem ki mosolyogva a szabályokat. Nem mintha egy kis esély is lenne rá, hogy tényleg egymásnak essünk itt és most. Az egész csak poén. Ebben nagyon jó vagyok. A gondolattal pedig igazán el lehet játszani. Még egy "apu" vagy "mami" a szájából és meglátjuk, a valóságban mi sül ki belőle.
De nem ismétel ilyesmit újra, így megússza monokli nélkül. Sőt, még olyan rendes is vagyok vele, hogy minden segítség ellenére, amit kapott tőlem, még ruhát is kutatok neki. Még jó, hogy méretben nincs igazán eltérés, így nincs olyan nehéz dolgom. Csak kiszedek egy hordható pólót meg farmert, aztán már adom is a kezébe. Persze ezért már tényleg jön nekem még pár extra dologgal a csajokkal kapcsolatban.
- Hm van benne valami. Semmire nem megyek két jégkockává fagyott csajjal - gondolkozok el egy hosszú pillanatra. - Elég lesz, ha gyorsan vetkőznek. Vagy hagyják, hogy gyorsan vetkőztessem őket... vagy gyorsan vetkőztetik egymást - sorolom a lehetőségeket újabb másodperc gondolkodás után. Most kivételesen nem vesz túl nagy lendületet a fantáziám, ahogy mindez eszembe jut. Nem hiába, nem élek már úgy, mint valami cseszett remete.
Ettől függetlenül már várom azt a bizonyos kárpótlást. Előtte viszont meg kell szereznem a pénzt, majd valahogy visszafizetni azt is. De megoldom. Csak jussak el addig, hogy Hunter hajlandó legyen legalább egy kicsit segédkezni az öltözésbe. Ha ez eszembe jut és hogy általában mennyire tiltakozik, marasztalnám még Addyt. De nem teszem. Tudom, hogy fáradt. Igazából le sem tagadhatná. Látszik rajta, hogy pocsékul van. Nem mintha én elsőre tudnám, hol dobta le a cipőjét. De megkeressük. Mezítláb nem az igazi végiggyalogolni a fél városon. Utána már csak az a gyors ölelés... és este majd találkozunk.