1994 májusában születtem, egy kellemes, meleg nap délelőttjén, szüleim egyetlen gyermeke voltam, s megkaptam tőlük mindent, mire szükségem volt.
Óvodába, majd iskolába jártam, barátokat szereztem, egyszerűen kijelenthetem, boldog voltam. Tizenhárom éves lehettem, mikor életem olyan fordulatot vett, mire sose számítottam volna.
Péntek volt, én pedig, mint ilyenkor mindig, kicsit tovább maradtam az iskolában. Nem csináltam semmi elítélendőt, csak azt, mit bármelyik korombeli fiatal. A bandázás némileg elhúzódott, de büszke voltam magamra, mert még ennek ellenére is hazaértem sötétedés előtt.
Vidáman léptem be a bejárati ajtón, táskámat szokás szerint a fogas alá hajítottam, kabátomat rá, majd már csörtettem is a konyhába, némi esti harapnivalóért. Azonban a látvány, ami fogadott, rögtön elvette az étvágyamat.
Anyám a földön ült, sírt és vérző orrát tapogatta, apám néhány lépésnyire tőle állt, dühösnek, kétségbeesettnek tűnt és egy magas, fekete ruhás, kalapot viselő férfival veszekedett. Azonnal elhallgatott, mikor meglátott és sápadtan hátrált pár lépést, végül egy hosszú pillantás után, lehajtotta fejét, és nem szólt többet.
Az idegen azonnal felém indult, úgy éreztem el kell menekülnöm, olyan messzire, amennyire csak képes vagyok, de a lábaim nem mozdultak. A félelem megbénított.
- Üdvözöllek köreinkben, kölyök.– suttogta, egészen közel hajolva hozzám, de válaszolni már nem volt időm. Apró, fájdalmas ütést éreztem a tarkóm közelében és a világ elsötétedett.
Mikor magamhoz tértem egy sötét, ablaktalan szobában találtam magam. Semmit nem láttam, de amint elég bátorságot gyűjtöttem, lassan felálltam és tapogatózva, kétségbeesetten próbáltam megtalálni a kiutat. De az egyetlen, mire ráakadtam, egy kemény, talán vas, ajtó és egy apró, kényelmetlen ágy volt.
Ekkor már sejtettem, bárhogy is próbálkozok, innen nincs kiút. Rémülten húzódtam vissza a sarokba, olyan távol az ajtótól, amennyire csak lehetett. Nem tudom meddig ülhettem egyedül a sötétben, talán órákig, talán csak percekig, mikor hangos, baljós nyikorgással kinyílt az ajtó, majd azonnal be is zárult a belépő mögött.
Nem láttam az idegen arcát, csupán cipője halk kopogását hallottam, ahogy közeledett hozzám. Közvetlenül előttem állt meg, majd hajamba markolva rántott talpra, s ugyanezzel a lendülettel taszított a falnak.
Fájdalmasan felszisszentem, egy pillanatra a levegő is tüdőmbe szorult, de őt nem érdekelte, tenyerét azonnal mellkasomra tapasztotta és olyan közel hajolt hozzám, hogy orra érintette az enyémet.
- Jól figyelj kölyök, mert csak egyszer mondom el. Tőlem nem tudsz megszökni, ha megpróbálod, megöllek. Egyetlen lehetőséged van az életben maradásra, ha szó nélkül azt teszed, amit mondok. Mától kezdve én leszek az Istened, ha jól viselkedsz, megjutalmazlak, de ha nem… nos ne akard megtudni.– nem láttam csupán a sziluettjét, de még így is biztosra vettem, hogy mosolyog. Én pedig nem voltam képes másra, csak egy apró bólintásra.
- Tökéletes válasz.– dorombolta és végigsimított mellkasomon. A hányinger kerülgetett, de nem mozdultam, valahogy úgy éreztem, megrezdülni se lenne szerencsés. Végül, mikor a keze már olyan helyeken kalandozott, ahol nagyon nem kellett volna, elhúzódott és megköszörülte a torkát.
- Hamarosan érted küldetek, addig várj türelmesen.– szinte éreztem, ahogy tüzetesen végigmér, majd sarkon fordult és dübörgő léptekkel kisétált a börtönszobából, én pedig levegőt kapkodva csúsztam vissza a földre.
Nem kellett sokáig várnom a küldöncre, ahogy arra se, hogy kiderüljön, miért kerültem ide és mit várnak tőlem. Valójában, valahol legbelül, sejtettem mindent, mégis, a pillanat, mikor elárulták, szüleim eladtak engem, csupán azért, hogy adósságukat fedezzék, összetört bennem valamit. Nem tiltakoztam, nem küzdöttem, hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit csak akarnak. Úgy gondoltam, ha a lelkem már összetört, bármit is tesznek a testemmel, az már nem számít.
Évekig éltem így, elnyomva, megalázva, míg végül a férfi, aki azon a végzetes napon magához vett, megjutalmazott. Már nem kellett mást kiszolgálnom, csak őt, ez pedig, azok után, amit átéltem, komoly előrelépésnek tűnt.
Biztos voltam benne, hogy ennél többre nem számíthatok, s a korábbiak után ennyi is bőven elegendőnek tűnt. Végül életem ismét új, ezúttal egész kellemes fordulatot vett.
A férfi, aki addig nem tartott többre, mint egy játékot, fiaként magához vett. Soha nem akartam ilyen apát, de tudtam, nem mondhatok nemet. Ha megtenném, visszakerülnék oda, ahonnan évekkel ezelőtt indultam. Azt pedig nem bírnám ki még egyszer.
Sose mondta, miért döntött az örökbefogadás mellett, megkedvelt, talán meg is szeretett, esetleg az öregség szentimentalizmusa őt is elérte, fogalmam sincs. Csupán az biztos, hogy megváltozott a hozzáállása. Normális szobát, ruhákat kaptam, házitanítót fogadott nekem, ki megtanított mindenre, mi az eltelt időben kimaradt, elfelejtődött.
Hagyta, hogy bár viszonylagosan csupán, de szabad legyek. Elhagyhattam a hatalmas, komor házat és saját életet kezdhettem. Hosszú időbe, rengeteg szenvedésbe telt, de végül kezdtem hozzászokni az emberek társaságához, közelségükhöz és megismertem az új, teljesen ismeretlen helyet. Bár a mai napig összerezzenek néha, ha valaki túl hirtelen, túl közel jön hozzám, legalább már nem kuporodok a sarokba, vagy kezdek el remegni azonnal.
Mindennek csupán egyetlen  feltétele volt, nem hagyhattam abba a táncolást, így a fellépések a mai napig részei az életemnek.