– Miért jött ma, Mr. Lawson?
Minden egyes alkalommal így kezdődött a beszélgetése az alig harmincas évei elején járó fiatalemberrel, akinek nem volt rest minden egyes alkalommal egy kicsit többet mutatni magából, hol falatnyi miniszoknyájával, hol pedig áttetsző, mélyen dekoltált blúzával, amely sejtetni vélte leggyönyörűbb fehérneműinek egyikét. Mindig a lakásán fogadta, most is mint korábban számottevő más alkalommal is. Nem utasította vissza sohasem, pedig etikátlan volt a részéről, azonban a férfi esetében sohasem érdekelte. Nem tette meg. Nem tehette meg. A vonzalom mindkettejük részéről megvolt, annak ellenére, hogy a másik jobbján fényes gyűrű díszelgett. Házas volt. De miért is érdekelte volna ez őt? A nő egy liba volt, ha hagyta, hogy saját férje másutt keresse a gyönyöröket, amiket amaz nyilván nem ad meg neki. Sebaj, megteszi ő.
– Beszélnem kell valakivel, aki megért, akit régóta ismerek – felelte nem sokkal később a feltett kérdésre, jelentőségteljes pillantást követve, mire a nő szíve kéretlenül is nagyot dobbant. Mindig elégedetten dőlt hátra, amikor ezt hallotta a férfitól, ez alkalommal sem volt másként. Gyermekkoruk óta ismerték egymást, tudta mi mindenen ment amaz keresztül. Legalább is sejtette. – Tedd félre ezt az idióta beszédet, tudod, hogy gyűlölöm. – Tekintetét le sem vette róla, miközben öltönyét lekanyarította a kanapéra. Figyelte, ahogy a másik ujjai megfeszülnek, ahogy helyet foglalt a karmazsin színű ülőalkalmatosságon. Nem kért engedélyt. Nem kellett engedélyt kérnie.
– Mi történt? – A nő hangja aggodalmas volt, láthatóan nem okvetlenül. Egykori barátja láthatóan nem tudott magával mit kezdeni, mi más árulhatta el volna jobban, ha nem az, hogy ujjait idegesen tördelte, állkapcsa megfeszült, ami pedig még rosszabb volt, tekintete teljesen kiüresedett. Lélektelen roncsnak hatott ebben az állapotában.
– Még egyszer megkérdezem, mit csináltál?
– Elmentem, oda.
– Oda?
– A régi házunkhoz, apámhoz.
– Miért?
Egy vállrándításnál nem kapott többet.
– Miért kínzod magad ilyenekkel, Chester? Semmi értelme…
– Látnom kellett! – Fakadt ki ordítva. – Látnom kellett, hogy milyen szánalmas féreg lett belőle, hogy a saját padlóján rohad.
– Chester, nem értelek… Miért akartál erről bizonyosságot nyerni, te is tudod, hogy mi lett belőle… Magadat kínzod, mindezt miért? Azért, hogy emlékeztessen, hogy…
– Fogd, be Lisa!
– Miért? Mert nem akarod hallani, hogy olyan lettél mint ő? Egy szánalmas féreg, aki semmire sem vitte az életben? Hogy ugyan olyan vagy mint ő? Fogadd el, hogy az vagy! A saját magad erejéből, semmit sem értél el. Van pénzed, de honnan? Van neved, de hogyan? Van egy feleséged, de még is velem kefélsz… mintha apádat látnám…
– Nem mondom újra – lassú mozdulatokkal kelt fel a fotelből. Súlyos léptei a nő felé vették az irányt, akinek megragadva torkát rántotta fel magához.
– Miért jöttél ma, Chester?
Farkasszemet néztek, végül a nő adta meg magát hamarabb. Akaratpróba volt ez, semmi több. A férfi rajta vezette le a mindennapos feszültségét, de ez őt sohasem érdekelte. A férfit a sajátjának tekintette. Nem szerethette azt a némbert, mert az még csak azt sem tudta, hogy ki az ő szeretett férje.

* * *

Hajnali egy óra múlt, amikor beléptem az elsötétült, néma lakásba. Nem akartam haza jönni, azonban még is így tettem. Mellette volt a helyem. Mellette kellett volna lennem. Szeretnem és meg kellett volna becsülnöm őt. Mégsem ment. A bűntudat viszont mardosta minden porcikámat, amelynek érzése elevenen lakmározott megtépázott lelkemből. Alighogy beléptem az ajtón, leterítettem a kanapéra méregdrága kabátomat, majd a mini bárhoz indultam. A poharat Balvenie-el töltöttem meg. Az apjától kaptam. Jéggel töltöttem meg. Komótosan a kanapéhoz lépdeltem, hogy helyet foglaljak. Tudatom teljesen elhomályosodott. Az elmúlt három órát nem a nőcskénél töltöttem, az még korábban volt, hanem mértéktelen mennyiségű alkoholt ittam azért, hogy égesse a torkomat az ital remélvén, hogy a szeszes ital elnyomja a kéretlen bűntudat érzését. A várttal ellentétben azonban, nem ez történt. Még rosszabb lett. Keserűségemet és nyomoromat képtelen lettem volna szavakkal leírni. A szavak kevesek voltak ahhoz, hogy kifejezzem az érzéseimet. Már régen kevés volt, hogy bármit is kifejezzek velük.
Éreztem, hogy itt volt, hogy figyelt. Felpillantottam, hgoy megbizonyosodjak róla. Itt volt, nem csak a tévképzet baszakodott velem.
– Nem alszol.
Hangom higgadt volt. Zavartalan. Tudtuk jól mindketten, hogy hol voltam. Nem kerestem magyarázatokat. Nem kérdezett. Nem lett volna, amúgy sem értelme. Nem érdekelte.
– Most jöttél haza.
Felnéztem rá.
Mint ahogy minden alkalommal most is meg kellett állapítanom, hogy a világ egyik leggyönyörűbb nőjét tudhatom a magaménak, s még sem voltam képes olyan nagy becsben tartani, amilyenben kellett volna. Képtelen voltam rá. Hogy kell szeretni valakit? Hogy kell kimutatni, hogy mit érzünk?
Amint az üveg kiürül, ráérősen az asztalra helyezem a poharat. Vontatott léptekkel indulok meg a lépcső felé, ahogy egyre közelebb érek hozzá a levegő úgy feszült meg közöttünk. Amint mellé kerültem, jobb csuklójához nyúltam, hogy magam után húzva induljunk közös hálónkba.
– Gyere, menjünk aludni.
Elhúzta kezemet az enyémből.
Mit képzel?
– Nem vagyok álmos, te menj nyugodtan.
Elképedtem. Állkapcsom megfeszült. Újra megragadtam.
– Hadd fogalmazzak másként: velem jössz aludni.
Magammal rántottam. Nem érdekelt, hogy majdnem elesett, továbbra is magam után ráncigáltam, mintha mi sem történt volna. Nem érdekelt a botladozása, sem a bénázása, ha kellett volna a földön vonszolva ráncigáltam volna a szobáig. Velem jön és kész. Nem volt más választása.
– Eressz el… Megyek, de eressz el. Ez fáj.
Hangját csak tompán érzékelem dühtől gőzölgő elmémen át. Még erősebben szorítottam, szinte biztosra véltem, hogy holnapra belilul bársonyos bőre, ezért úgy döntöttem, hogy fogást váltok rajta. Megragadom és egy rántás közepette vonom magamhoz, olyan közel, hogy még mozdulni is alig tudjon, legfeljebb amennyit szükséges. Nem érdekelnek a reakciói, sem az ellenkezése. Tovább cibálom őt a háló felé.
– Megyek, csak kérlek: finomabban.
Eszem ágában sem volt egy pillanatra sem megkönyörülni rajta. Nem érdekelt, ha fájt neki. Fájjon neki.
A szoba ajtaja nyitva volt, szinte betaszítottam rajta, s csak ezt követően eresztettem el. Az ágyon foglaltam helyet. Előregörnyedve támaszkodtam meg térdeimen. Képtelen volta másként viselkedni vele, pedig annyira gyöngéd akartam lenni hozzá, éppen mint a legelején. A kezdetekkor. Annyira szerettem volna, még is képtelen voltam gyengédséget vagy szeretetet kimutatni irányába. Lisa már felhívta rá a figyelmemet korábban, hogy miért. Minden alkalommal megtette találkozásunkkor, amikor úgy viselkedtem. Éppen olyan aljas féreg voltam, mint amilyen az apám. Az előttem térdepelő nő, pedig éppen olyan gyengéd, mint amilyen édesanyám volt egykoron. Hűvös ujjai felhevült bőrömet érintették, ahogy őt figyeltem. Gyengéd volt és oda adó. Nem vett tudomást a dolgokról, pusztán azért, hogy békesség legyen. Akaratlanul is lendült a kezem, hogy megüthessem. Éreztem a tenyeremen az égető bizsergést. Figyeltem, hogy próbálja összeszedni magát. Nem segítettem neki. Mereven bámultam. Nehezen vettem rá magamat, hogy menjek oda hozzá. Térdre borulva kúsztam oda hozzá, majd magam alá gyűrtem.
– Bocsáss meg, bocsáss meg…
Motyogtam alig érthetően, miközben testem minden egyes porcikájával ránehezedtem. Jelenléte egyszerre hergelt fel és nyugtatott meg. Képtelen voltam mihez kezdeni vele.
– Nem akartam…
Morogtam csöndesen. Arcomat a nyakába temettem, orrommal gyengéden simítottam végig bársonyos bőrén. Olyan volt számomra, mint a méreg. Miatta ölt a bűntudat. Miatta gyűlöltem magamat. Ő volt az egyetlen, aki életben tartotta kárhozatra ítélt lelkemet.
– Tss.
Hallottam gyöngéd hangját. Éreztem, hogy ujjai hajamba túrnak, hogy magához húzzon. Ölelése mindig olyan volt, mintha minden korábbi pillanatot ezzel akart volna semmissé tenni. Nem tehette ezt. Nem ezt kellett volna tennie. Hogy lehetett ő ilyen? Miért vele vert el a sors?
– Semmi baj.
Nem. Semmi baj. Nincs semmi. Minden rendben van. Győzködtem magamat. Tudatom mélyén voltam tisztában csak azzal, hogy ennyivel nem volt semmi sem elrendezve, de már nem érdekelt. Vágytam rá. Vágytam arra, hogy vele csillapítsam minden problémámat, hogy ő legyen az orvosságom a betegségemre.
– Most már menjünk aludni, rendben?
Hangja megbicsaklott. Próbált eltolni, de nem érdekelt. Nem engedtem neki. Szükségem volt rá. A férjeként. Neki pedig rám, mint feleség. Kiéhezett csókokkal faltam bőrének minden felületét, nem akartam kihagyni egyetlen részt sem. Ujjaim a ruhája alá siklottak. Az enyém volt. Senki mással sem osztozkodtam rajta.
– Kérlek…
Meg sem hallottam szavait, már rég nem érdekelt, hogy mit mond. Saját önző vágyaimat, érdekeimet előbbre valónak tartottam az övénél.