Mindeddig halogattam, hogy átmenjek hozzá a cuccaimért, de előbb-utóbb ennek a napnak is el kellett jönnie. Gondoltam, hogy inkább pár napi még egyedül szeretne lenni, épp ezért miután kiengedték a kórházból jobban láttam, ha nem keresem, pedig bevallom nagyon sokszor megfordult a fejemben még úgy is fogalmam nem lett volna mégis mit mondhatnék, egyszerűen csak látni akartam, de végül valahogy mégis mindig lebeszéltem róla magam, amiért így utólag hálás is vagyok az önuralmamnak, mert így lesz a legjobb. Ennek vége és semmi értelme nem lenne annak, ha erőltetnénk. Ellenkezőleg, csak ártanánk vele egymásnak. Én sem ilyen befejezést képzeltem, sőt egyáltalán nem így akartam és azt sem, hogy vége legyen. Végre kezdtem valaki iránt úgy érezni, hogy vele boldogan leélném az életem és semmi kétség, hogy ez volt eddig életem legnagyobb pofára esése és ostobasága, de azt hiszem megtanultam a leckét, hogy nekem ez nem való. Zsebre vágtam a kulcsaimat, azt amelyiken még Nina lakáskulcsa is rajta van, még nem vettem le, de ma visszaadom neki, mivel, ha értesültem róla, akkor elmegy. Én pedig ebben nem állíthatom meg. Nem lenne fair vele szemben, hogy arra kérjem maradjon, ha már egyszer nincsen miért, ha már nem tudok neki megfelelő indokot és okot adni a maradásra, de annak sem örülök, hogy miattam akar kiköltözni a lakásából. De ez most már csak az Ő döntése, nekem pedig nincs ebbe beleszólásom.
Kopogtattam párszor Igaz, van kulcsom, de ha nincs itthon, akkor inkább visszajövök később. Hátrébb lépve az ajtótól vártam, hogy ajtót nyisson. Rengeteg emlék fog még kötni ehhez a lakáshoz és nagyon furcsa érzés lesz látni, hogy már valaki másé, hogy már valaki más lakik ebben a lakásban és nem Ő és nem fogom már minden nap látni és nem kell felmásznom egy emeletet az ablakból, mert elveszítette a lakáskulcsot...

E l kellett engednem. Ez volt életem legnehezebb döntése, akármennyire is szerettem volna önző lenni, egyszerűen képtelen voltam rá… Nem láncolhattam magam mellé, túlságosan szeretem ahhoz, hogy rákényszerítsem bármi olyasmire, amit nem szeretne. Azt akartam, hogy azért legyen velem, mert szeret, nem pedig azért, mert attól tart, hogy valami őrültséget művelek, esetleg megint megpróbálkozok az öngyilkossággal, ha nem lesz velem.  Az érzéseim iránta semmit sem változtak. Most is szeretem és mindig is szeretni fogom. Szerintem az első igazi szerelem végig kísér az egész életem során. Most még iszonyúan nehéz, de remélem, idővel már nem fogom ennyire érezni a bennem tátongó űrt. Akaratlanul is minden gondolatom csak körülötte tud forogni, még álmaimban is csak Őt látom. Talán ha messzebb kerülök tőle, talán ha már nem lesz ennyire a közelemben, akkor enyhül a szenvedésem. Figyelemelterelés céljából már napok óta azon fáradozok, hogy mindent, amit csak tudok bedobozoljak. Nem is gondoltam volna, hogy mennyi kacatom, ruhám, cipőm van… Most tűnt fel csak igazán, már harmadik napja köt le a költözés. Ideiglenesen visszaköltözök a szüleimhez. Éppen a konyhában pakolásztam, már a tányérok többségét elcsomagoltam, amikor a kopogtatás hangjától megrezzentem. Nem számítottam látogatóra, biztosan a házmester akarja a lakást ellenőrizni mielőtt elmennék.
- Ryan? – Kinyitottam a bejárati ajtót és abban a szent pillanatba földbe is gyökerezett a lábam amikor megpillantottam. Ott álltam előtte rövid farmer nadrágban és az egyik pólójában, amit még a kapcsolatunk elején sajátítottam ki magamnak. Túl nagy volt a póló, combom közepéig ért, ezért eltakarta a rajtam lévő nadrágot.
- Ööö… - Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék, inkább csak kényszerítettem magam, hogy cselekedjek, hogy az ajtót kitárva előtte lépjek hátrébb, hogy beengedjem.
- Gyere be. – Nem láttam mióta elhagyta a kórházat, mióta olyan csúnyán bántam vele, hogy elküldtem… Pedig aznap megmentette az életemet.

ruha

Döbbentem néztem végig azon a nőn, aki ajtót nyitott nekem, de a barátnőmre, aki volt Őrá nem akartam ráismerni. Nyúzott volt volt és megviselt és szörnyen rosszul nézett ki. Le sem tudná tagadni, hogy napok óta, legalábbis amióta kiengedték a kórházból ugyanúgy nem eszik és legfőképp nem vigyáz magára, pedig csak ennyit, csak ezt az egy dogot kértem Tőle, hogy ne csinálja ezt, mert bár nem tudja, de ezzel engem is bánt.
- Csak egy dolgot kértem Tőled... - Sétáltam beljebb a lakásba, ami már dobozokkal van zsúfolva. Ezek szerint eldöntötte. Tényleg elmegy. Fogalmam sincs mire számítottam, de meg kell értenem, ha úgy érzi úgy jobb lesz neki, akkor én is abban fogok hinni és elengedem még ha egy részem azt is suttogná, hogy ne, ne engedjem elmenni, ezt fogom tenni.
- Azt, hogy vigyázz magadra, de Te nem vigyázol. - Iszonyú rossz érzés így látni. Megviselten. Az én pólóm van rajta most is. Mindig ezt viselte, amikor összevesztünk, most is. Emlékszem még arra az estére, amikor is közölte velem, hogy ez már már az Ő pólója, nem az enyém és ki is sajátította magának.
- Gyere ide... - Vontam a karjaimba és öleltem magamhoz szorosan. Nem akarom így látni és azt sem akarom, hogy így váljunk el, mert nekem még mindig fontos, az hogy hagyom elmenni még nem azt jelenti, hogy már nem szeretem. Dehogynem. Szeretem. Pontosan ezért kell most elengednem, mert szükségünk van erre. Időre. Mindkettőnknek. Még akkor is, ha nehéz, ha pokolian nehéz és még ha szívem szerint most minden apró porcikámmal ez ellen harcolnék. De kibírom. Kifogom bírnil Valahogyan...

M ikor fogok túl lenni rajta? Mégis talán úgy kellene feltennem magamnak ezt a kérdést, hogy: egy élet elég fog arra lenni, hogy túl lehessek rajta? Kétlem. Szeretem, és csak saját magamat szenvedtetem azzal, ha továbbra is a közelében szeretném tudni magam. Ezért is fogok elköltözni, habár a távolság nem garantálja azt, hogy könnyebb fog lenni számomra a szakítás.
- Azt ígértem, hogy nem fogok több őrültséget elkövetni, nem pedig azt, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – Egyszerűen képtelen vagyok magamba erőltetni az ételt. Sőt, még mindig hadilábon állok a muffinkákkal is. Hiába szeretem az édességet, nem veszi most be a gyomrom. A szerelmi csalódás fizikai hatásai mutatkoztak meg rajtam. Nem kellene így látnia, az is elég, hogy én napi szinten szembesülök a látványommal. Iszonyúan megviselt az ábrázatom, jól tudom, hogy milyen pocsékul nézek ki.  
Ellenkezni szerettem volna, nem akartam magam ismét Ryan karjai között találni, de annyira hirtelen szorított magához, hogy a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy karjaimmal átölelem, s fejemet a mellkasának döntöttem. Próbáltam erős maradni, de könnyeimet képtelen voltam féken tartani. Elsírtam magam. Talán ez az utolsó alkalom, hogy így ölel magához, talán már soha többet nem érezhetem magam körül erős karjait.
- Ezt nem kellene… - Annyira erőtlenül suttogtam, hiszen azt szerettem volna, hogy ez a pillanat sose múljon el, hogy minden legyen olyan, mint régen is volt, még ha jól tudom, hogy ez nem több puszta vágyálomnál.
- Miért vagy itt? – Ha hagyta elhúzódtam tőle, s letöröltem kézfejemmel arcomról könnyeimet. Bármit megtennék azért, hogy azt mondja: Azért jöttem mert még mindig szeretlek, nem akarom, hogy elköltözzél. Mégis jól tudom, hogy látogatásának nem ez az oka.

- Tehát akkor nem fogsz vigyázni magadra... - Egyáltalán nem arra kértem, hogy csináljon úgy mintha minden rendben csak, hogy ne akarjon újra öngyilkos lenni, hogy vigyázzon magára, de így végignézve rajta nem látom, hogy így lenne. Őszintén szólva szerintem még sosem láttam ilyen megviselt állapotban. Valószínűleg Ő sem tudná megmondani annak a napját, hogy mikor evett utoljára rendesen és akkor ezek után kéri azt Tőlem, hogy ne legyen bűntudatom meg né érezzem magam felelősnek mégis hogy a fenébe?
- Neked sem kellene ezt csinálnod. Azt mondtad nem akarod, hogy bűntudatom legyen, hogy felelősnek érezzem magam, de lemerném fogadni, hogy napok óta nem eszel rendesen. - Egy szó, mint száz szörnyen néz ki, mintha legalábbis beteg lenne vagy valami, de nem az, egyszerűen csak elhagyja magát, miattam és ettől mégis hogy a fenébe nem kellene rosszul éreznem magam? Mert nagyon is aggaszt, amit látok és fogalmam sincs mit kellene csinálnom, azért igaza van, nem maradhatok itt, hogy figyeljek rá, mert elmegyek, akkor minden folytatódik, a nem evés, ugyanúgy nem kelne ki az ágyból, ez a póló pedig még egy kicsi és rajta fog szétfoszlani. Az én pólóm, de már vagy ezer éves és leginkább mindig akkor viseli, ha összeveszünk vagy hiányzom és szerintem most hiányzom.
- Azt hallottam komolyan elköltözöl... - Őszintén nem akartam még elengedni, de mivel éreztem, hogy elszeretne húzódni elengedtem. - Mivel nem voltam biztos benne, hogy átjönnél hozzám elköszönni megtettem helyetted. Elszeretnék köszönni... Nem akarom, hogy így menj el. - Annyira nehezemre esik most bármi másra gondolni, mint a cuccaimra, amik még itt vannak vagy a lakáskulcsra, amit visszaadok neki.
- Nagyon furcsa lesz látni, hogy már valaki más lakja ezt a lakást. - Nézte, körbe, miközben halványan elmosolyodtam az emlékekre és rá is. Hiányozni fog.

H ogy is mondhatnám neki, hogy míg vele voltam nem kellett vigyáznom magamra, mert vigyázott rám? Nem akarok benne bűntudatot kelteni, és ismét meg kell tanulnom vigyáznom magamra, de még nem vagyok olyan állapotban. Kell nekem ez a gyászidő, hogy le tudjam zárni az életemnek ezen szakaszát. Valószínűleg életem legszebb részét tölthettem vele, most pedig elveszítettem életem legnagyobb szerelmét.
- Próbáltam enni, de nincs étvágyam. – Nem szánt szándékkal koplaltatom magam annak a reményében, hogy éhhalálban halok meg, vagy ismét visszakerülök a kórházba. Sőt, nem is akartam, hogy ilyen állapotban lásson, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg hogyan nézek ki.
- Amint láthatod, tényleg elköltözök. – Mutattam kezemmel körbe szemléletesképpen a körülöttünk lévő rengeteg dobozra, amik már tele vannak pakolva. - Nem tudnék már tovább ebben a lakásban élni. – Azt hiszem Ryan is eléggé tisztában van azokkal az okokkal, amiért inkább elmennék innen. Túl sok az emlék, akárhová pillantok mindig eszembe jut, hogy mi egykor egy pár voltunk, hogy mennyire szerettük egymást… Hogy a kanapén vont karjai közé filmezés közben, vagy éppen az egész lakáson keresztül végig üldöztem kezemben egy muffinnal.
- Sosem ment túl jól a búcsúzkodás. – Vontam meg vállaimat, habár felmerült bennem, hogy mielőtt még elmennék átnézek hozzá. Van nála néhány holmim, de nem feltétlenül azért hoznám el tőle azokat a dolgokat, mert szükségem is lenne rájuk, inkább csak nem akarom, hogy bármi is legyen a lakásában, ami rám emlékeztetné. Jobb, ha a sebeket nem szaggassuk fel.
- Idővel biztosan hozzá fogsz szokni az új szomszédhoz. – Remélhetőleg nem egy csinos szőke nő fog lenni az új lakó. Most még nem akarok arra gondolni, hogy eljön annak is az ideje, hogy neki és nekem is lesz valaki az életemben.
- Egyébként minden holmid ott van még ahol hagytad, adjak valamit, amibe pakolhatsz? – Egyszerűen nem tudtam elmozdítani a helyükről Ryan dolgait.

- Látom... - Jegyeztem meg halkan. Mást is látok. Azt is látom, hogy milyen állapotban van. Tényleg ezt nem akartam. Igazából már azt sem tudom hol siklott ki minden, a lényeg, hogy most megpróbáljuk külön és meglátjuk mi lesz, mi hogyan fog alakulni, fogalmam sincs, de egyelőre még gondolni se akarok másik nőre vagy arra, hogy megpróbáljam valaki mással. Egy jó ideig most nem kell nő az életemben, nem akarok senkit és senkivel se akarom komolyan gondolni.
- Ne csináld... Te nem vagy ilyen. - Komolyan nézem, de már nem ismerek rá az előttem álló nőre. Hol van az a nő, ki a barátnőm volt, akit szerettem, akit még mindig szeretek mindennél jobban, de el kell engednem? Nem várok megértést, se semmit, mert ez az én döntésem volt, csak rosszul esik ilyen állapotban látni. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz ebből az egészből.
- Persze. Biztosan. - Hajtottam le a fejem kissé... Bűnbánóan? Igen, azt hiszem, mert, ha eddig nem, akkor most már biztosan hibásnak érzem magam mindezért. Ami pedig az új szomszédot illeti a legkevésbé sem érdekel, hogy ki lesz vagy ki nem.
- Igen és ha nem akarsz azonnal kidobni, akkor csinálhatnál egy kávét is, mert szeretnék még valamit, nem csak a cuccaimért jöttem... - Távolságtartó akar lenni és ezt meg is értem. Talán kissé rideg is. Mondjuk még ezt is megtudom érteni, bár annyira nem örülök neki, mert szerintem egyáltalán nem kellene, nem lenne muszáj így elválnunk egymástól, de azt sem várhatom el, hogy mosolyogjon és örömmel vegye a szakításunkat, amit bár így nem mondtunk ki, de mindketten tudjuk, hogy ez nem csak egy szünet, több annál. Vége van.

T úl jól ismerem már. Egyetlen egy szót sem kellene szólnia ahhoz, hogy tudjam mit gondolhat most. Szerencséjére nem kell tovább néznie, egy-két napon belül végleg elmegyek. Sőt, talán már holnap is, hogy ha sikerül a maradék holmimat is bedobozolni. Kár, hogy az emlékeket nem lehet csak így betenni egy dobozba, majd jól leragasztani, s eltenni egy olyan helyre, ahol évekre a feledés homályába merülne.
- Akkor mégis milyen vagyok? – Ezt talán nem kellett volna megkérdeznem. Túlságosan félek attól, hogy az lesz a válasza: Nina te egy gátlástalan hazug szajha vagy, csak túldramatizálod a helyzetet.
- Azt hiszem a főbérlő azt mondta, hogy egy házaspár nagyon érdeklődött a lakás iránt… Szóval az sincs kizárva, hogy egyből kettő szomszédot is fogsz kapni. – Valamit mondott mikor bejelentettem, hogy elmegyek, de nem voltam akkor sem olyan állapotban, hogy oda tudjak mindarra figyelni, amit összehordott.
- Nem akarlak kidobni. – Erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Igazából azt mondtam volna, hogy: Nem foglak kidobni, de még az is fáj, hogy rád nézek, hogy karnyújtásnyira vagy tőlem és tudom, hogy már soha többé nem érinthetlek, nem fogsz a karjaidba vonni miközben azt suttogod, hogy szeretlek…
- Szerencse, hogy még a konyhával nem végeztem, máskülönben most túrhatnánk fel a dobozokat miközben bögrékre vadászunk. – Szép lassan megindultam a konyha felé, szánt szándékkal igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Neki láttam a vízforralásnak miközben két bögrét készítettem ki a pultra, amikbe kávét és cukrot tettem. Nem kérdeztem hogyan kéri, elvégre elég sokáig voltunk együtt, hogy tudjam, hogyan szereti a kávét.  Miután felforrt a víz tele öntöttem a bögréket, megkavartam, s már elé is csúsztattam a pulton.
- Mit szeretnél még? – Nem sürgetni szeretném, mindössze kíváncsi vagyok. Ha nem csak a holmijaiért jött át, akkor mégis miért? Minden porcikám megfeszült, tartottam attól, hogy mielőtt távoznék közölné velem, hogy milyen rossz barátnő voltam, s hogy én voltam élete legnagyobb csalódása.

- Már fogalmam sincs. - Már nem mondhatom azt, hogy szeretném még egy kis időre visszakapni azt a nőt, akit még mindig szeretek és nem csak mélyen legbelül. De megértem, ha így szeretne átmenni ezen az egészen, nincs beleszólásom és nem is kérhetem, hogy ne csinálja ezt, még akkor sem, ha elkeserít, hogy ilyennek látom, mert megváltozott, szerintem ezt Ő is érzi, még ha nem is akarja beismerni magának, a dolgok önmagukért beszélnek. Látszik.
- Nem érdekel. - Vágtam rá hirtelen, ahogy felnéztem rá. Nem érdekel. Őszintén. Ha azt nézzük különben sem leszünk igazán szomszédok, hiszen nekem egy emelettel lejjebb van a lakásom. Talán nem is fogunk egyáltalán  találkozni, de engem ez érdekel most a legkevésbé, hogy ki vagy kik költöznek be ide.
- Akkor hoznék a lakásomból vagy lemennénk hozzám. - Vontam meg a vállam könnyedén, miközben megindultam beljebb a lakásba, jobban mondva a nappaliba, a hálószobába és a fürdőbe, mert szinte csak ott vannak cuccaim, azokat pedig gyorsan össze is szedtem és bedobozoltam. Egy kisebb doboz bőven elég is volt. Pár perc alatt meg is voltam mindennel. Ez gyorsabban ment, mint az, hogy egyszer képes legyek elfelejteni vagy legalábbis lezárni az életemnek ezen szakaszát, ami még most nagyon is hozzáköt és bevallom még nem tudom mikor leszek képes elengedni.
- Hát elsőnek ezt visszaadni, hogy leadhasd. - Nyúltam az egyik zsebembe, hogy levegyem a lakáskulcsát a kulcstartómról, a kulcsot pedig letettem elé a pultra.
- Adni szeretnék neked valamit... - Megkerülve a konyhapultot álltam meg vele szemben. Kibújva az egyik láncomból, amit a nyakamban viseltem hosszú ideig bújtattam bele könnyedén, nem kellett ki-be kapcsolni, elég hosszú ahhoz, hogy könnyedén le és felvehesse. - Búcsúajándék. - Sokszor láthatta ezt a nyakamban és most azt szeretném, ha Ő viselné. Nem tudom megmagyarázni miért, csak egyszerűen szerettem volna nekiadni valamit, ami hosszú ideig az enyém volt.

LINK

V áratlanul ért Ryan felszólalása. Megértem. Nem is fogom tovább firtatni ezt a témát, hogy kik fognak ebbe a lakásba költözni miután kiköltöztem innen. Hirtelen megértettem mindent. Neki nem az számít, hogy ki jön ide, hanem az, hogy én tényleg elmegyek. Számára is valósággá vált. Bekövetkezett, ez tényleg megtörténik.
- Valószínűleg ez az utolsó kávézásunk együtt. – Sőt, talán az utolsó alkalom, hogy lássuk egymást. Vegas elég nagy kettőnknek, de talán most inkább arra lenne szükségem, hogy utazgassak, hogy távol tartsam magam a régi életemtől, aminek Ryan is a részese volt, míg el nem veszítettem. Habár nem halott, de úgy érzem az életem ezen részét meg kell gyászolnom, hogy képes legyek újra kezdeni mindent a legelejétől. Nem lesz könnyű, iszonyúan nehéz fog lenni, mégsem ragadhatok le a múltban merengve.
- Rendben. – Mást nem tudtam mondani, csak figyeltem, ahogyan cselekszik és a kulcsot elém teszi a pultra. Akaratlanul is eszembe jutott annak a csodás együtt töltött éjszakának az emléke mikor másnap reggel oda adtam neki a most előttem lévő kulcsot.
Szinte ledermedve álltam, meg sem tudtam moccanni, mire észbe kaptam már a nyakamban logó nyaklánc medálján simítottam végig ujjaimmal, miközben barna szempárjával találtam szemben magam.
- Miért? – Még mindig értetlenkedtem, hiszen Ryan szinte mindig magán viselte ezt a láncot, ezért sem értettem, hogy miért akarja ezt most nekem adni.
- Én nem készültem búcsúajándékkal, nem is igazán tudtam volna hogyan elbúcsúzni… - Ismertem be. Sokkal könnyebb lett volna csak úgy bejelentés nélkül elmenni, mégis megérdemelne annyit, hogy legalább elköszönjek tőle, mikor végleg elmegyek innen.    

- Vigyázz rá. Szeretem ezt a láncot. Talán egy nap még szükségem lesz rá... - Most mégis mit mondhatnék? Mondtam volna azt, hogy a szívem nem adhatom oda, hogy vidd magaddal, ezért inkább a láncot adom azért, mert adni szeretnék valamit, ami eddig az enyém volt, viszont szeretném, ha most magaddal vinnéd? Kétlem, hogy helyénvaló lett volna. Különben sem akarom még ennél is jobban megnehezíteni a döntését, sem pedig az útját állni vagy újabb akadályokat görgetni elé. Úgy döntött, hogy elmegy. Én pedig úgy érzem el kell engednem. De így legalább nem fog elfelejteni és mindig lesz valami, legalábbis ameddig viselni fogja, ami rám emlékezteti, ha pedig leveszi az egyértelműen azt fogja jelezni, hogy továbblépett.
- Semmit sem kell adnod... - Nem azért adtam neki a láncot, mert bármit is várnék visszafelé. Én így döntöttem és így látom jónak. Ennyi az egész. Semmit sem várok cserébe, maximum egy ölelést, annyival is beérem.
- Bár ha jobban belegondolok még sosem csináltak nekem sörből kaját... Te voltál a legjobb barátnő, muffinka. Talán egyszer még vevő leszek egy adagra. De nem a közeljövőben. - Tettem hozzá gyorsan mosolyogva. Szeretnék mosolyt csalni az arcára legalább egyszer és erre a célra a legesélyesebbek a mufinok.
- Egyébként útra készen? Mikor? - Elhiheti nekem sem könnyű elengedni, ahogy magamba fojtani se bizonyos dolgokat, szavakat, amiket legszívesebben kimondanék, elmondanék neki, de nem most kellene, sőt talán már egyáltalán nem kellene, az lenne a legjobb. Fogalmam sincs mi van velem... Az egyik percben úgy érzem, hogy tennem kellene valamit, mert nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom elveszíteni, a következőben pedig már önmagam ellensége vagyok, aki viszont hagyni akarja és hagyni is fogja elmenni.

S zinte megbűvölve néztem a nyakamban lévő láncot. Ryan nyakláncát, amit most nekem adott. Szinte az egész kapcsolatunk alatt viselte. Akkor is, mikor mindketten meztelenül egymásba gabalyodtunk az ágyban, vagy amikor együtt zuhanyoztunk… Amikor a szüleit mentünk meglátogatni. Annyi sok szép emlék özönli el az elmémet, ehhez mindössze elég ránéznem a medálra. Szép emlékek, amik most sanyargatják a szívemet.
- Nem hiszem, hogy megérdemelném… - Bűntudat kerített hatalmában, hiszen Ryan szereti ezt a nyakláncot, én pedig nem hinném, hogy méltó lennék arra, hogy viseljem a történtek után… Mégis tudom, hogy már eldöntötte, hogy nekem adja, s nem akartam megbántani azzal, hogy visszautasítom.
- Köszönöm. – Mit kellene most tennem? A kézfogás nevetségesen formális lenne a volt kapcsolatunkra nézve, ezért inkább gyorsan megöleltem. Próbáltam a bögre kávéra összpontosítani a figyelmemet, miután bele kortyoltam az ölelést követően. Még mindig hatalmas hatással van rám a közelsége.
- Sosem szeretted a muffinokat. – Néhány röpke pillanatra halovány mosolyra húzódtak ajkaim. Jó volt visszagondolni egészen addig, míg arcul nem csapott a valóság.
- Még van néhány holmi, amit be kell dobozolnom, de szerintem már holnapra végzek. – Szóval ebből kikövetkezhette, hogy ha befejezem a csomagolást, akkor útnak is indulok. Azt hiszem, hogy ez lesz a legjobb, nem csak nekem, hanem neki is. Legalább így nem kell egymást kerülgetnünk, ha véletlenül összefutnánk a folyóson, vagy a liftben.
- Öhm, azt hiszem, hogy nálad is van néhány dolgom még. Holnap esetleg indulás előtt beugorhatnék? – Egy szakítás ezzel jár, még szerencse, hogy nem szereztünk be közös háziállatot az együttlétünk alatt, mert akkor most menne az elhelyezési vita kettőnk között.

- Az igaz, de csak Te voltál képes arra vetemedni, hogy sörös muffint kreálj. - Ez viszont igaz és azt hiszem ez még jó ideig megfog mosolyogtatni. Alapból nem vagyok annyira édesszájú, mint amennyire Ő és közel sem bírok belőle annyit megenni, mint Ő. Szóval nem véletlenül voltak azok a körök a konyhasziget körül. Tényleg nem szeretem, de azt se felejtsük el, hogy az Ő kedvéért megettem, na nem mintha lett volna más választásom, miután Ő nyert és a számba erőszakolta, kénytelen voltam lenyelni, de attól még némelyik borzalmasan édes volt.
- Na és mihez szeretnél kezdeni? - Gondolom a szüleihez semmi pénzért sem menne vissza, szóval marad az, hogy megint kibérel egy lakást, esetleg vesz is egyet magának, elvégre simán megteheti anélkül, hogy jóformán megérezné annak a bizonyos összegnek a hiányát. Tulajdonképp nem az igazság az, ami miatt eltávolodtunk, bár ebbe inkább már jobb nem bele menni, a probléma az, hogy nem mondta el, pedig én naiv módon mindvégig szikla szilárdan hittem abban, hogy mi megbízunk egymásban, hogy ne legyenek ilyen jellegű titkaink egymás előtt.
- Talán jobb is, hogy így alakult. Nem bírná el a férfiúi büszkeségem, ha egy nő akarna eltartani. - Ebben aztán egész biztosan nem engednék. Az ki van zárva. A családjának pedig, ha jól saccolom annyi pénze lehet, hogy néha azt se tudják mihez kezdjenek vele, ezt pedig akárhogy is nézzük, de képtelen lennék felülmúlni, az pedig nekem egyszerűen nem menne, nincs annál megalázóbb egy büszke férfi számára. Azt nem.
- Nem... Holnap már én sem leszek. Késő este indulunk, azért is akartam még elköszönni előtte, mert valószínűleg, sőt biztosan nem leszel már itt mire visszaérek. - Annál pedig fontosabb, minthogy egy üzenetben búcsúzzak el, mert nekem igen is számít, attól, hogy vége még fonos és még szeretem is és még nagyon sokáig fogom is szeretni.

M ég mindig nehezemre esik elhinni, hogy mi már nem vagyunk egy pár, de mégis, ahogy tartjuk a távolságot egymás között az többet mond minden szónál.
- Te a sört szeretted úgy, ahogy én a muffint. Nem volt nehéz sörös tésztát csinálni, főleg annak érdekében, hogy megszerettessem veled a muffinokat. – Ez amolyan kompromisszum volt részünkről. Szerettem volna, hogy szeresse a muffinkákat és egy kis kísérletezés után sikerült sör ízűeket készítenem neki. Eleinte szerintem Ryan azt hittem, hogy pazarlom a sört, de szerintem ízlett neki a kis felfedezésem, ahogy ötvöztem a két kedvencünket.
- Nem tudom… Lépésenként haladok előre. Egyszerre csak egy lépést teszek meg. – Először azt hiszem, hogy túl kell lennem ezen a költözésen és csak aztán gondolhatok arra, hogy mit kellene tennem, hogy képes legyek túllépni.
- Barbados. – Végül ennyit mondtam. Homok, tengerpart, napsütés… Azt hiszem, hogy ez kell nekem, máskülönben egy szobába bezárkózva burkolódzanék be a kis depressziós világomba.
- Miért akarnálak eltartani? Ryan te egy önálló férfi vagy és szerintem sosem akarnál eltartott lenni. – Ryan sem szegény, de a családomnak több pénze van… Nem azt mondom, hogy az én pénzem lenne, inkább ez csak az örökségem, amit majd kapni fogok.
- Ó. – Hirtelen szóhoz sem tudtam jutni. Különös, annyi mindenről tudtunk nyíltan beszélgetni, rengeteg éjszakát voltunk fent egymás karjai között miközben csak beszélgettünk, tervezgettünk… Most pedig fogalmam sincs arról, hogy mit is mondhatnék.
- Mi az úti célod? Remélem, nem veszed tolakodásnak a kérdésemet. – Ittam egy apró kortyot a kávémból. Már nem vagyunk egy pár, ezért nem is tartózik nekem azzal, hogy beszámoljon bármiről, ami most az életében zajlik.

- Kicsi napernyős koktélok. Szép tervek. Még a végén irigyelni kezdelek. - Nálam ez most ki van zárva, ahogy az elkövetkező időszakra is. Valamibe mindketten beletemetjük magunkat. Én dolgozni fogok. Valamivel ki kell adnom magamból, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennem és erre a lehető legjobb megoldás, ha dolgozom. Lefoglal, elvonja a figyelmem és közben azt csinálom, amit szeretek. Ennél jobb most nem jut az eszembe. Ő pedig ezek szerint jelenleg csak szeretne minél messzebb kerülni a dolgoktól, Tőlem... Megértem. Ez is egy alternatíva, de kétlem, hogy bármit is helyrehozna, illetve ez majd kiderül akkor, amikor visszajön, látni fogom rajta ebben egészen biztos vagyok. Tulajdonképp nekem nem az számít, hogy hol van vagy hol lesz, csak az, hogy boldog legyen.
- Mindegy. Nem lényeges. Már nem számít, bár így van. De lesz valaki más, ebben egészen biztos vagyok. Te egy nagyon szerethető nő vagy. Csak legyél óvatos. - Azt hiszem mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha ebbe a dologba nem mászunk bele megint, változtatni már semmin sem változtatna legfeljebb azon miként és hogyan fogunk elbúcsúzni egymástól, veszekedni pedig nem akarok, sem most, sem máskor, ennek vége van. Különben sem értenénk egyet. De mindenképp jó lecke volt és legközelebb már másképp fogja csinálni, ügyesebben és okosabban.
- És ha valaki megbántana ne felejts el engem... Megígérem pépesre verem neked azt a mázlista barmot. Ebben mindig számíthatsz rám. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte és meg is tenném, ha úgy alakulna...
- Los Angeles... Szóval azért én sem panaszkodom. - Kortyoltam bele a kávémba. De lehet nem fogok egyből hazajönni, azt hiszem nekem is jót tenne egy kis levegőváltozás. Talán ott maradok egy kicsit vagy tovább állok. Még eldöntöm. De néhány hétig én is távol leszek.  

A zon voltam, hogy továbbra is elkerüljem a szemkontaktust.
- Pálmafák, homok, tengerpart, napsütés, azt hiszem, erre van most a legnagyobb szükségem… -  Nem gondoltam, hogy be kellene fejeznem, biztosan tudja, hogy hogyan folytatódott volna tovább a mondatom. Egyszerűen csak lennem kell valahol, ami nem egy szoba, ahol a történtek felemésztenek és egy esetleges újabb öngyilkosságra szánnám el magam. Nem fogom még egyszer elkövetni… Megígértem neki és legalább ezt az ígéretemet be fogom tartani.
- Még sosem volt lehetőségem veled erről beszélni és a történtek fényében talán nem is kellene, de mégis azt szeretném, hogy tudd… - Nagy levegőt vettem, ezzel is időt húzva, hogy bátorságot merítsek. - Veled is próbáltam óvatos lenni… Aztán ez lett a vége. Én tényleg nem akartalak becsapni, de úgy éreztem, hogy jobb, ha nem tudod, hogy ki vagyok valójában, mert már sikerült csalódnom egy férfiban, akiről azt hittem, hogy szeretem, s viszont is szeret, de aztán kiderült, hogy csak a pénzem végett kellettem neki. – Ennyivel tartoztam neki, hogy legalább okot adjak a viselkedésemre, hogy miért nem voltam vele a kezdetektől fogva őszinte.
- Ez kedves gesztus lenne részedről, de nem hinném, hogy hozzád kellene fordulnom, ha az éppen aktuális barátom megbántana… Még az is olyan távolinak tűnik, hogy egyszer lesz egy másik férfi az életemben. – Alsó ajkamra haraptam miután lesütöttem a tekintetemet. Azt hiszem, nem kellene mindig mindent kimondanom, amire gondolok.
- Los Angeles szép hely. – Próbáltam elterelni a figyelmemet az iménti elszólásomról. - Biztosan tetszeni fog neked a hírességek sétánya. – Nekem az tetszett a legjobban, az a sok csillag a sztárok neveivel.

- Én viszont úgy érzem, hogy becsaptál... - Tartottam kis szünetet. - Úgy mint még soha senki. Tudod senki mástól nem fájt volna ennyire, mint Tőled. - Azt gondolom, hogy ezt be sem kell vallanom, hiszen nyilvánvaló, senki sem tudott volna így megbántani rajta kívül, voltaképpen ez az, ami fáj, amit képtelen vagyok lenyelni és megemészteni, hogy éppen Ő, akitől a legkevésbé se vártam volna. Már nem is a hazugsága bánt jobban, az hogy nem mondta el az igazat és most lényegtelen, hogy miért, hanem az, hogy csalódtam benne.
- De jó lecke volt. Legközelebb már másképp fogod csinálni, kimértebb leszel és óvatosabb és ha úgy érzed megbízol valakiben, akkor próbálj meg vele őszintének lenni. - Ennél jobbat momentán nem tudok mondani, legalábbis ez az, ami nekünk nem volt meg, mármint megbíztunk egymásban, mégsem volt velem egészen őszinte, mert sosem fogom megérteni, hogy miért, de most már mindegy is, már nincs jelentősége.
- Miért ne lenne? - Ez most pont én kérdeztem? Nem mintha én eltudnám képelni, hogy a közeljövőben lesz egy másik nő az életemben, esetleg nők, de komolyan venni és komolyan gondolni még egy jó ideig nem áll szándékomban. - Én most dolgozni fogok egy ideig. - Jó ideig és olyan szinten, hogy szerelem még véletlenül se férjen bele, azután meglátjuk. Talán mégis. Fogalmam sincs. De abban egyetértünk, hogy most mindketten egyedül akarunk lenni.
- Tudom, de nem kimondottan süttetni a hasam megyek, plusz tervben van egy úja album is, szóval nem fogunk unatkozni. - Kortyoltam bele a kávémba. Tervben van, azaz ezt körülbelül húsz perce döntöttem el, de attól függetlenül megfogom valósítani. Legalább valamivel jó időre lefoglalom magam.  

S zavai szinte arcul csaptak. Ez sokkal jobban tudott fájni még annál is, mintha tényleg felpofozott volna, holott tudom, hogy Ryan sosem ütne meg, de egy pofon nem ártott volna, talán hamarabb… Már mindegy. Nem élhetek tovább úgy, hogy azon töprengek, hogy mi lett volna, ha…
- Sajnálom. - Hebegtem. Számtalanszor elmondtam már, hogy tudom mekkora hibát követtem el és már számon sem tudom követni, hogy hányszor kértem tőle már ezért bocsánatot, de úgy tűnik sosem lesz képes igazán megbocsájtani nekem.
Ideges lettem miután azon kapom magam, hogy leplezetlenül bámultam. Én csak… Szerettem volna újra, - mégis talán utoljára - gyönyörködni benne. Ahogy rajta kaptam saját magamat azon, hogy mit műveltem lesütöttem tekintetemet. Mostanában ez egy bevett szokássá vált nálam. Talán a bennem tomboló szégyenérzet az oka, vagy az, hogy csalódott bennem, hogy fájdalmat okoztam neki… Már nem vagyok képes úgy a szemébe nézni, mint régen.
- Ez szerintem nem olyan téma, amit veled kellene megvitatnom. - Riadtam néztem rá, ahogy próbáltam hárítani, csaknem még megadóan fel is emeltem mindkét kezemet, de elnyomtam magamban ezt a kényszert. - Mármint tudod... - Bizonytalanul néztem rá pár pillanatig, de aztán folytattam. - Fura lenne veled megbeszélni azt, hogy miután szakítottunk esetleg lenne majd egy másik férfi az életemben. Mármint biztosan lenni fog, figyelembe véve, hogy fiatal vagyok még... Viszont ez még most nagyon is távolinak tűnik... - Alsó ajkamba haraptam mikor ráeszméltem arra, hogy zavaromban összevissza fecsegek, ezért inkább elhallgattam, de túl későn, hamarabb kellett volna. Ideges vagyok a közelében és feszengek, valószínűleg azért, mert túl sok minden történt kettőnk között és nem igazán vagyok azzal tisztában, hogy hogyan is kellene viselkednem a jelenlétében.
- Munka terápia? - Gyorsan fülem mögé tűrtem egy kósza tincset, ami kiszabadult a copfomból, ekkor tévedt tekintetem ismét a pultra, ahol az a kulcs volt még mindig, amit az imént Ryan visszaadott nekem. Ez csak egy kulcs, hiába vagyok ezzel tisztában, de a mögöttes jelentése sokkal több volt számomra.

- Hát ha nem is Tőled, más nem a lapokból értesülni fogok róla, ha megtaláltad az igazit... - Nem szemrehányásnak szántam vagy ilyesmi, bár bizonyos szinten annak hangzott, de abban is biztos vagyok, hogy nagy felhajtás lesz, mert azt fognak csinálni belőle, még ha Ő nem is akarja, akkor is. Én pedig néha napján a kezembe kapok egy-egy újságot, szóval simán előfordulhat, hogy egy címlapon fogom viszontlátni a boldog párt, esetleg egy cikket is olvashatok róluk.
- Hát... Dolgoznom is kell. És egyébként is a munka a leműködőképesebb stratégia, ha az ember a figyelmét szeretné elterelni valamivel. Nos, nekem ez most néhány hónapra előre megvan. - Különben is ránk fog férni egy kis vérfrissítés és mivel most jó időre csak a munka lesz az életemben, ami számítani fog elsődlegesen lesz is időm vele foglalkozni, hiszen mással nem is kell. Mi tagadás, ez egy nagyszerű időszak volt vele az életemben, de mint mindennek most ennek is vége szakadt és tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem ragadhatok meg ezen a ponton, egyszer megtettem, de most tényleg vége és tovább kell lépnünk, mindkettőnknek és igen, a munkám segítségével fogom ezt megtenni. Azután nem tudom... Talán visszajövök, vagy az is lehet, hogy még nem. Még eldöntöm, hiszen bőven lesz rá időm.
- Azt hiszem jobb, ha lassan megyek. Üzenek, ha itthon vagyok és akkor nyugodtan eljöhetsz a cuccaidért, amik még nálam vannak, oké? - Tettem le a kávésbögrém az asztalra, miközben automatikusan a kulcsra pillantottam. Furcsa lesz mindent itt hagyni...
- Sok szerencsét, élvezd az utazást meg minden... - Fordítottam neki gyorsan hátat még mielőtt elmenne az eszem és olyasmit csinálnék, amit nem kellene. A kezembe kapva a dobozt a cuccaimmal indultam meg az ajtó felé, miközben akaratlanul is eszembe jutott az az utálatos kis dög, akit úgy kellett neki kicsalogatnia az ágy alól...  

E gyszer, ha lenne valaki az életemben nem fogom felhívni és beszámolni róla, elvégre mi már nem vagyunk egy pár, ezért már nem kell egymásnak beszámolnunk a történtekről, így tényleg csak az újságokból értesülhet róla, talán jobb lesz ez így.
- Feltéve, ha valós cikket közölnek rólam. – Mondhatni, hogy ahhoz képest, hogy a Lemmer család egyetlen örököse vagyok nagyon is visszafogott életet éltem eddig. Jobban mondva próbáltam megtapasztalni, hogy milyen életem lett volna, ha nem az lennék, aki vagyok. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem sokára az a nap is eljön, mikor nekem kell átvennem a cég vezetését.
- Sok sikert a munkádhoz. – Erőltettem magamra el halvány mosolyt, mielőtt még azt mondhattam volna, amit valójában gondolok. Ami pedig valahogy így hangzott volna: Tényleg ezt akarod? El szeretnél menni? Képtelen vagy nekem egy újabb esélyt adni? Szeretlek és akármilyen távol is leszünk egymástól az irántad táplált érzelmeim nem fognak változni.
- Rendben. – Bólintottam, habár szerintem egyikünk sem tudja, hogy mikor lesz ismét a városban, én pedig azt nem tudom, hogy készen fogok-e állni arra, hogy valamikor is visszajöjjek ide. Félő, hogy megrohamoznának az emlékeim, de egyszer nekem is meg kell birkóznom a múltammal. Különös arra gondolnom, hogy Ryan már csak a múltam része fog lenni.
- Ryan! – Szóltam utána, képtelen voltam végig nézni, hogy ismét kisétál az ajtómon. Mielőtt elmenne tudnom kell valamit…
- Azért csináljuk mindezt, mert már nem szerettél és most sikerült találnod egy kiskaput, ahol ki bírsz sétálni a kapcsolatunkból, vagy még mindig szeretsz, de a büszkeséged nem engedi, hogy velem maradj? – Egyszerűen tudnom kell a választ ahhoz, hogy valaha is képes legyek túltenni magam rajta.

- Nina, öngyilkos akartál lenni, csak mert nem tudtad elviselni, hogy nem emésztem meg egykönnyen, hogy hazudtál gyakorlatilag mindennel kapcsolatban, amiről addig azt hittem, hogy tudok rólad és ismerlek, egyik percről a másikra kiderült, hogy nem így van. Alaposan pofára estem. Szerinted ezt így lehet folytatni? - Én vele képzeltem ez az életemet. Tervezgetni kezdtem, Voltak vágyaim, céljaim és minden hozzá kötött. Azt akartam, hogy költözzünk össze, az sem lett volna kizárt, hogy a közeljövőben megkérjem a kezét, erre egy nap kiderül, hogy szinte mindennel kapcsolatban hazudott nekem, ezek után mégis hogyan legyek képes ugyanúgy megbízni benne, mint eddig? Nem megy. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Túlságosan mély sebet ütött rajtam ez az egész, Ő pedig ahelyett, hogy türelmes lett volna és segített volna, inkább csak rontott a helyzeten, az öngyilkossági kísérlete pedig gondolom mondanom sem kell, hogy betett, végleg.
- Azt gondolod, hogy csak menekülni akarok? Nem Nina, Te menekülsz. Te vagy az, aki elakar bújni a saját bűntudata elől. - Talán most egy nagyon is fájó pontra sikerült rátapintanom, de mindketten tudjuk, hogy igazam van.
- Még mindig szeretlek. - Vallottam be mélyen a szemébe nézve, de már ez a pillantás sem volt olyan, mint régen.
- De akkor is egy büszke dög maradok, akinek most még nagyon is fájnak a történtek. - Hát ennyi... Még mindig szeretem és ezt most már Ő is tudja.
- Most biztosan azt gondolod, hogy a büszkeségemért dobok el magamtól mindent, de Te is azt tetted, eldobtál mindent egy hazugságért ahelyett, hogy őszinte lettél volna. - Bármennyire is szeretném nem vagyok képes ezt megbocsájtani neki, legalábbis most még nem.  

Örökké... Naiv módon azt hittem, hogy örökké együtt leszünk.
- Úgy tűnik sosem gondolkoztál el azon, hogy talán lenne egy második esélyünk… - Nem azt mondom, hogy túl vagyok rajta, mert valószínűleg sosem fogom elfejteni, de voltak idők, mikor még ennél is jobban a padlón voltam és akkor egy gyenge pillanatomban a könnyebbik megoldást választottam. Nem fogok elé térdre esve könyörögni neki, nem lennék képes ennyire megalázni magam. Mégis olyan nehéz elégedni.
- Ez nem a bűntudatomról szól. Nem teljesen… - Hibáztam és úgy tűnik, hogy ezt sosem tudja majd nekem megbocsájtani, én pedig képtelen vagyok továbbra is itt maradni, ebben a lakásban, ahol oly sok emlék köt hozzá, ahol csak egy emelet választ el minket. Még ennél is jobban bele szakadna a szívem, ha egy szép napon összefutnék vele a folyóson és nem lenne egyedül, hanem egy nővér sétálgatna kéz a kézben, aki mellett végre boldog tud lenni. Sosem akartam neki semmi rosszat, és akármennyire is fáj most az, hogy elveszítettem szeretném, hogy majd valaki más mellett is megtalálja a boldogságot.
Elakadt a lélegzetem, ahogy hallottam, hogy tényleg azt mondta, hogy még mindig szeret… De aztán, olyan volt, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntöttek volna le.
- Igazad van. Jobb, ha mész. – Nem tudnám tovább hallgatni, akkor sem, ha a színtiszta igazságot közölte velem. Pillanatok kérdése, míg tudom tartani előtte magam, legszívesebben már most a földre rogyva zokognék, de nem akarok előtte jelenetet rendezni.